IGNORANCIA BLOG

2009. március 26., csütörtök

Mi a tét?- Társadalompolitikai megfontolások

(Szollár Lajos )

„Semmit rólunk nálunk nélkül"

(Széchenyi István: Hunnia)

Egy vagy több biztosító legyen-e, halljuk naponta, holott a törésvonal a magán- és a közszféra szerepe, a szolidaritáson alapuló és a piacelvű rendszer, valamint a nem-haszonelvű és a nyereségérdekelt elv között húzódik.

A „reform" célja nem az, hogy mérsékelje a magyar népesség életesélyeiben az európai mutatókhoz képest meglevő elmaradást, ehelyett a betegbiztosítás állam által szavatolt terheinek csökkentése és a privatizáció az egyetlen kiolvasható szándék.

Semmi nem támasztja alá hitelt érdemlően, hogy e változtatások egészségnyereséget eredményeznek. Nem bizonyítható, hogy a magyar egészségügy fő nehézségeire az üzleti biztosítók versenye nyújtaná a megfelelő (költség-hatékony) megoldást. Az egészségügy „piacosítása" során másutt tapasztaltak alapján ugyanakkor szembetűnő nemcsak a kockázatok, hanem a biztos veszteségek nagysága is.

A szolidaritás vagy piac közötti választás politikai értékrend alapján tükrözi, hogy a döntéshozó mely társadalmi csoport érdekeit képviseli elsősorban. A haszonelven álló biztosítók versenye nem kedvez az idősebb, szegény, kevésbé iskolázott, már beteg vagy fogyatékos, nagycsaládos, a gyógyítás helyszínétől távolabb lakó stb. embereknek, és annál jobban sújtja őket, minél inkább elesettek, minél inkább a társadalom peremére kerültek. Az ellátás hozzáférhetősége, esélyegyenlősége, minősége és biztonsága tekintetében megjósolható a magyar társadalom végzetes kettészakadása.

Az Alkotmánybíróság már számos alkalommal kifejtette, hogy a szociális ellátáshoz való jog minimuma az élethez és emberi méltósághoz való jog sérthetetlensége. Ezen alapjog azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni.

Az elmúlt hónapok bevezetett rendelkezései: - a szabad orvosválasztás sérelme; az eddig egységes ellátás három szintre (alap-, biztosítási- és kiegészítő csomag) bontása; a kaotikus beutalási rendszer; a teljesítmény korlátozása; a várólisták - nem állják ki az alkotmányosság próbáját.

Súlyosan sérül az orvosok és betegellátó személyzet emberi méltósága is, amikor etikailag elfogadhatatlan helyzetbe kényszerítik őket az ellátás irracionális korlátozásának vagy megtagadásának kényszerével. Az orvos-beteg kapcsolat bizalmi viszonya nem „költségérzékeny fogyasztó szolgáltatás-vásárlása", hanem ősidők óta szakrális szolgálat.

Az ún. E-alap összege évente kb. 1600 milliárd Ft, ebből a „kétkezi" betegellátásra mintegy 700 milliárd Ft jut. Az állami szavatossággal működő, önálló alapban párhuzamos az alkotmányos védelem alatt álló tulajdonosi jogállás, és a szolidaritási elem. Az E-alapnak az állam nem tulajdonosa, hanem csak kezelője, így annak nemcsak megkurtítása, hanem fejkvóta szerint magánbiztosítókhoz utalása is súlyosan alkotmányellenes, mert a szerzett/vásárolt jogot sérti. Az összegek más kezekbe adása csak a biztosítottak azonnali, teljes és feltétlen kártalanításával történhet, továbbá csak évről évre csak az, új fiatal munkavállalók belépése során, lépcsőzetesen vezethető be a „vásárolt jogok" sérelme nélkül.

Az E-alap azonban nem csak biztosítói „tőke", hanem egyben az egészségügyi ellátás költségeinek fedezete is. A fekvőbeteg-ellátást érintő változtatások párhuzamosak a biztosítói rendszerváltás előkészítésével. A versenyző biztosítói modellben, és a kórházhálózat átalakításában a közös elem mindkét terület privatizációjának előkészítése, oly módon hogy mind a magánbiztosítók, mind az ellátást végző „vállalkozók" szinte befektetés nélkül jutnak hozzá majdan végzendő tevékenységük anyagi alapjaihoz. Könnyű belátni, de nehéz elfogadni, mi lesz annak a következménye, ha a betegellátás haszonelvű intézményeiben a ráfordításokat lehető legalacsonyabb szinten igyekeznek tartani a lehető legnagyobb bevétel mellett, mert csak így termelhető profit.

A „reform"gazdaságfilozófiai alapja szélsőségesen neoliberális: nagyon szűkre szabott állami kiadások és úgyszólván minden állami feladatkör magánosítása, amely "a családokat és egyéneket teszi felelőssé az iskolázásért, egészség- biztosításért és nyugdíjakért". E "piaci fundamentalizmus" "a pénzügyi tőkét ülteti a vezetőülésbe", pedig a mindent eluraló piac alkalmatlan társadalmi problémák megoldására. Könnyű belátni, de nehéz elfogadni, mi lesz annak a következménye, ha a betegellátás haszonelvű intézményeiben a ráfordításokat lehető legalacsonyabb szinten igyekeznek tartani a lehető legnagyobb bevétel mellett, mert csak így termelhető profit.

Többször hallottuk hivatalban levő politikusainktól, hogy egy országot is úgy kell vezetni, mint egy részvénytársaságot. Milton Friedman, a neoliberális irányzat egyik „prófétája" írja 1962-ben: „Kevés fejlődési irány tudná úgy aláásni szabad társadalmunk alapjait, mint annak az alapötletnek elfogadása, hogy a vállalati vezetőknek, azon kívül, hogy részvényeseik számára a lehető legtöbb pénzt biztosítsák, más szociális felelősségük is van." Sapienti sat.

Nem kétséges azonban, hogy számos ok parancsolóan előírhatja a biztosítási és betegellátási rendszer ésszerű átalakítását. Sokunk meggyőződése, hogy a jelenleg hazánkban létező egységes társadalombiztosítási rendszer átalakítható és a működéshez szükséges, elégséges források is előteremthetők, csak a politikai akarat hiányzik: az ellenérveket meghallgatni és nem elhallgatni volna célravezető!

A „reform" mögött nincs társadalmi közmegegyezés, sőt egyre nyilvánvalóbb az a társadalmi korlát, mely egy későbbi, átgondolt, jó és hasznos változtatást is akadályozhat. A közhatalom birtokosainak és az intézkedéseik alapján érintett polgároknak - a „társadalmi szerződés" értelmében - egyetértésre kell jutniuk, átfogó, nagy társadalmi rendszer nem változtatható meg egyoldalúan az abban érintettek sérelmére.

E fórum résztvevői különböző indíttatású, olykor eltérő világnézetű, más és más kötődésű emberek, de közös vonásuk, hogy felelős, gondolkodó értelmiségiek, akik tettek, tesznek és fognak is tenni a magyar nemzet felemelkedéséért. Találkozónk azt a reményt is felcsillanthatja, hogy a rendezvényt jegyző szervezetek együttesen ki tudják kényszeríteni a rombolás megállítását és a nagy társadalmi elosztórendszerek olyan megújítását, amely előremutató nemzetstratégiai célokat szolgál.

A reform eddig elmulasztott és sürgősen javítandó első eleme az érdemi párbeszéd kezdete, Széchenyi István Hunniában írott szavai, mint mottó szerint: „Semmit rólunk nálunk nélkül."

Bízunk abban, hogy a népfelség elvét elfogadó, a nemzet érdekeit is szem előtt tartó parlamenti képviselők józan többsége -érveinket elfogadva- visszaállíthatja a hitet az európai hagyományokon nyugvó szolidaritás eszméjében!

Szollár Lajos
előadása
Szolidaritás jövöje konferencián