Négyszázezer forint egy szülés levezetéséért

A jelenlegi térítési rendszer a betegellátás minőségromlását idézte elő · Az egészségügy nem zülleszthető üzletté

2010. július 14.

Dr. Bene Éva

A Semmelweis Egyetem elsősorban pénzügyi, fenntarthatósági nehézségek miatt 2009 tavaszán úgy döntött, hogy a Kútvölgyi Klinikai Tömb szülészeti és nőgyógyászati klinikai csoport működését átszervezi, és a területét bérleti jogviszonyban tevékenykedő magánvállalkozásnak adja át. A döntés értelmében a Kútvölgyiben a közfinanszírozott szülészet-nőgyógyászati járóbeteg-ellátás 2010. március 1-jén, a fekvőbeteg-ellátás pedig 2010. július 1-jén megszűnt, átadva helyét a Maternity Magánklinika Kft.-nek.

Az interneten bárki tájékozódhat e magánklinika árairól: egy szülés (természetes úton vagy császármetszéssel) 400 000 forint, a műtétek ára 80-500 000 forint között mozog, egy nőgyógyászati ambuláns vizsgálat 15-21 000 forintba kerül. A Kútvölgyiben már a fogászat is magánvállalkozásként működik, úgy hírlik, rövidesen a szemészetet is átszervezik.

Az állami és a vállalkozói betegellátás keveredése már a rendszerváltás után megindult. A magánvállalkozások kezdetben a nagy értékű diagnosztika (CT, MR, izotóplaborok), a műveseállomások, a betegszállítás, valamint a házi betegellátás területén jelentek meg, és működésüket szabályozatlan és heterogén módon (egyedi engedélyezés, szerződés, pályázat stb.) elnyert társadalombiztosítási finanszírozásra építették. A milliárdokat tékozló finanszírozási rendszeren belül kiemelkedtek a külföldi cégek által működtetett centrumok, amelyek az ellenőrzés nélküli orvosi tevékenység legnagyobb hasznát a zsebre tették.

A betegellátásban fokozatosan zavaros rendszer alakult ki:

országszerte elharapózott a kórházak, kórházi részlegek kht.-k, kft.-k, tehát üzleti vállalkozások általi működtetése. Miként a HospInvest, számos más cég is ki akarja sajtolni a maga nyereségét az ellátórendszerből.

A tapasztalat bizonyítja, hogy a gazdasági társaságok tevékenysége üzleti alapon áll akkor is, ha az egészségügyi tulajdon nem cserél gazdát; a vállalkozások tevékenysége között tehát nincs különbség, akár tulajdonnal, akár csak működtetési joggal rendelkeznek: a betegellátásra vonatkozó döntéseiket nem szakmai, kizárólag gazdaságossági alapon hozzák meg. Bármilyen összetételű is a kht. vagy kft., az érdekeltségi viszonyokat, a gazdasági hatásmechanizmusokat az összetétel nem változtatja meg. A gazdasági társaság számára nem a beteg üdve, hanem a nyereség a fontos.

A biztos haszonnal kecsegtető, bejáratott részlegek, osztályok kockázat nélküli üzemeltetésének, bérletének a következménye: az állami egészségügyi infrastruktúra igénybevételének érték alatti költségtérítése, az állami ellátórendszer kapacitáscsökkenése, valamint a betegek terheinek növelése.

A magánvállalkozások az államilag biztosított ellátásért felveszik a pénzt az OEP-től és a jobb körülmények (egyágyas szoba, saját fürdőszoba, ötszöri étkezés) címén a betegektől. A luxusellátás körülményeit az állami egészségügy további szűkítésével, a fizetésképtelen betegek rovására teremtik meg, mert minél többet harapnak ki az állami intézményrendszerből, annál szűkösebb lesz az ellátókapacitás a fizetésképtelen betegek számára.

A veszélyt felismerve, Mikola István már 2001-ben, az úgynevezett kapacitástörvény segítségével meg akarta védeni a közfinanszírozott ellátórendszer kapacitását.

A betegellátás működését elsősorban az érdekeltségi, tehát a finanszírozási rendszer szabja meg. Húszéves tapasztalat bizonyítja, hogy a jelenlegi térítési rendszer a betegellátás önleépítő folyamatát és minőségromlását idézte elő, miközben az intézmények eladósodásához, a merkantil szellem elharapózásához, az állami és magánvállalkozások keveredéséhez és morális válsághoz vezetett.

A betegellátás finanszírozási mechanizmusának alapvető hibája az alulfinanszírozottság. A konstans pénzhiány oka összetett: a forrásteremtés elégtelenségét pazarló felhasználás súlyosbítja. Az állami hozzájárulás szégyenletesen alacsony, a járulékbefizetés hiányos, sok száz milliárd forint közpénzt pedig egyszerűen kivontak a rendszerből.

Az egészségügy rákfenéje a teljesítményarányos térítési rendszer, amely ellenőrzés hiányában súlyosan deformálta a betegellátást.

A térítés a járóbeteg-szakellátásban pontrendszer, a fekvőbeteg-ellátásban a HBCS-súlyszám alapján történik, és lényegében darabbérezésnek felel meg. Az elszámolás lényege, hogy betegenként a diagnózisokat kódolják, és a kórházak a kódok forintértéke szerint kapják a térítést. Mivel a térítés alapja a diagnózis, ahol csak lehet, a pénz szabja meg a diagnózist. Ellenőrzés nincs, a betegnek az lesz a diagnózisa, amelyik jobban fizet. Ezen túl minél több a vizsgálat, beavatkozás, minél gyorsabban cserélődnek a betegek az ágyon, annál több a bevétel. Az OEP azonban a rendelkezésére álló fix összegből finanszírozza az ellátórendszert.

Egy teljesítményegység forintértéke a kormányrendelet szerint: a költségvetésben rendelkezésre álló havi keret és az országos teljesítmények hányadosa [43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet 6. §]. Minél inkább nő a teljesítmény, annál kisebb lesz a teljesítményegység forintértéke. Az egyes szakterületek – lobbizáskor kialakított HBCS- vagy pontérték alapján – csak egymás rovására növelhetik a térítés összegét. Ennek ellenére a túlélés érdekében bekövetkező pontszerző verseny eleinte évi 10-15 százalékos teljesítménynövekedést eredményezett.

Ez a finanszírozási rendszer a teljesítmény növelésére ösztönöz, tehát diagnosztikus és terápiás polipragmáziát szül, ellenőrzés hiányában csalást, a dokumentáció meghamisítását, ágy- és létszámleépítést, szolgáltatásszűkítést, az ápolási idő kritikus csökkentését, a rosszabbul fizető szakmák zsugorítását, minőségromlást, valamint a betegek költségeinek a fokozatos növelését idézte elő. Egészségtelen versenyhelyzetet hozott létre a szakmák között, és ellentmondást teremtett az orvos egzisztenciális érdeke és esküje között.

A teljesítmény korlátozása sem oldotta meg a problémákat: a volumenkorlát, a leépítések és az ellátás minőségrontása ellenére a kórházak adósságállománya folyamatosan növekedett. A kórházak háromnegyed része eladósodott, fele csődbe ment vagy csőd közeli helyzetbe került.

Az elhibázott finanszírozási rendszerben ugyanakkor semmi sem gátolja a pazarlásokat: a felesleges átvilágításokat, a 10-15 százalékos megrendelői díjak érdekében végzett átépítéseket, invesztálásokat és a korrupciós beszerzéseket. A kórházakból kiszervezték az étkezést, a mosást vagy a műszakot, azután többet fizettek a roszszabb minőségű szolgáltatásért. A magyar gipsz helyett megvették a francia gipszet.

A pénzszűke ellenére soha nem az igazgatók jutalma csökkent, hanem elbocsátották a portást vagy a liftkezelőt. A magyar egészségügy bajait tehát nem lehet csupán a pénzhiányra visszavezetni, a hibás rendszer a keveset is rosszul és erkölcstelenül használja fel. A pénztelenséget az egészségügyi társadalom szakmai, gazdasági és erkölcsi téren egyaránt megmutatkozó értékrendi, belső válsága súlyosbítja. A betegellátásban az értékrend eltorzult: a beteg helyett a pénz lett az elsődleges.

Ha az egészségügyet profitot termelő iparrá, nyereségorientált üzletté züllesztik, a betegellátás nem töltheti be a hivatását, mert a piac a résztvevőket ellenérdekelt, kíméletlen üzletfelekké deformálja. Ha verseny van, megszűnik a szolidaritás és megszűnik az esélyegyenlőség. Az egészségügyet minél inkább piacosítják, annál kevésbé szolgálja az állampolgárok élethez és egészséghez való jogát, és a betegellátásban annál több szakmai, értékrendi és morális zavart okoz.

A joghézagok lehetővé teszik, hogy átmeneti testületek korlátlanul és büntetlenül sáfárkodhatnak az ország, az egészségügy vagyonával, és magántulajdonként kezelhetik a köztulajdonban lévő közvagyont. Ezért lehet középületeket, termőföldet, kórházat, kórházi emeletet eladni, bérbe adni. De a kezelői jog nem jelenthet tulajdonjogot! Ahogy nem lehet eladni a Gellért-hegyet vagy gebinbe adni a királyi palotát, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy betegellátó intézményeket, annak épületeit vagy épületrészeit, üzemegységeit üzleti manőverezés tárgyáévá tegyék.

Nem vonom kétségbe a luxusigények létét és jogosultságát, de ezek kielégítését nem a többszörösen amputált állami ellátórendszer kapacitásának terhére, hanem saját beruházásként, saját kockázatra kellene működtetni.

A ragadozó zsákmányéhes, az üzletemberek üzletelnek, nem kell rossz néven venni, ilyen a természetük, de azért a betegellátás érdekében a törvény erejével védekezni kellene ellenük. A finanszírozási rendszer átalakítása nem várathat sokáig magára.

A szerző az orvostudományok kandidátusa