GERÉB ÁGNES IGAZSÁGA

Aligha akad ma olyan, Magyarországon élő felnőtt ember, aki ne ismerné Geréb Ágnes nevét. Ő az a nőgyógyász, aki az otthonszülés elkötelezett híveként évek óta hangoztatja, hogy a gyermek világra hozatala nem feltétlenül igényel orvost és kórházi környezetet. A nő, amikor – komplikációmentes terhessége végén – szül, nem beteg ember, hanem neméből természetszerűen adódó, biológiai feladatot hajt végre; ha segítenek neki, hogy erre testileg és lelkileg kellőképpen felkészüljön, és engedik, hogy a döntő pillanatokban zavartalanul összpontosítson önmagára és a benne zajló folyamatra, valójában minden esélyt megkapott arra, hogy viszonylag rövid és tűrhető mértékű szenvedés árán egészséges babának adjon életet.

Úgy vélem, mindenki tudja azt is, hogy Geréb Ágnes egy szerencsétlen esemény kapcsán előzetes letartóztatásban van, és a napokban bilincsbe verve vett részt annak a pernek a tárgyalásán, amelyet egy három évvel korábbi otthonszülés tragikus következménye miatt folytatnak ellene. A tárgyalásról a Magyar Hírlap Online október 22-i számában adott hírt Fordulat a Geréb-perben?-címmel. A lap beszámol arról, hogy a tárgyaláson meghallgatott magyar szakértők Geréb Ágnessel szemben foglaltak állást; véleményük szerint a szülész műhibákat követett el, amelyek szerepet játszottak abban, hogy a baba halva született.

Ugyanakkor a külföldi szakértő – Marsden Wagner „amerikai szülészorvos” – szerint Geréb Ágnes nem hibázott, inkább arról van szó, hogy „a magyar orvosok egyértelműen rossz színben akarják feltüntetni a bábákat és munkájukat”.

Vajon miért? A hazai közvéleménynek az a része, amely az otthonszülést pártfogolja, rendszerint a szülészeti territórium védelmére, anyagi, egzisztenciális okokra hivatkozik: a magyar szülészek presztízsüket és korántsem elhanyagolható mértékű jövedelmüket féltik az otthonszüléstől. Wagner azonban – aki nem egyszerű „amerikai szülészorvos”; éveken át a WHO igazgatója volt – másként vélekedik. Szerinte a gyermekszülés nem a szülészet, hanem a nők territóriuma, de az elmúlt évszázadok férfidominanciája ezen a területen sem tűrte el a női privilégiumot: betört a nők territóriumába, és a 16. századtól kezdve fokozatosan magához ragadta a hatalmat az életnek abban a szférájában, amelyről könyvtárnyi tudással igen, de személyes tapasztalattal nem rendelkezhet soha.

Tényleg, mi a magyarázata annak, hogy a nőgyógyászok között – akárcsak az urológusok között – alig találkozunk nőkkel? A tudomány – akár a klasszikus pszichoanalízis, akár a modern evolúciós pszichológia – a kérdést a „szerepirigység” felől közelíti meg. Ahogy írják, a nő szociális identitását éppen a gyermekszülés határozza meg („Gyermeket szülök – tehát nő vagyok, és nem férfi!”) Ugyanakkor az őstörténeti időkben egyetlen olyan tevékenységforma sem létezett, amit – a gyermekszülés „ellentéteként” – kizárólag a férfi végezhetett, és ami bázisul szolgálhatott volna a férfi szociális identitásához.

(A neolitikum forradalma, a földművelés és az állattenyésztés elterjedésével, a férfiak ugyanis felismerték, hogy a nemzés pillanatát követően, a közösség nélkülük is életképes – a nők szülnek, nevelik a gyerekeket, és közben megtermelik a szükséges élelmet is.). A „maszkulinitás” – a rangsorképző vetélkedésre elkötelezett „férfias” viselkedés – kulturális konstrukció, melyet a férfiak a gyermekszülésben megmutatkozó, biológiai alapú női identitással szemben hoztak létre. Így alakultak ki a „nőies” és a „férfias” viselkedésminták, mindkét nem saját és kizárólagos szociális identitása: a harc az otthonon kívüli világban – a munkahelytől a csatamezőig – a férfi kiváltságává vált – éppen úgy, mint a nőé a gyermekszülés!

Persze, talán mondanom sem kell, hogy a férfi szociális identitása sokkal sebezhetőbb, mint a biológiai alapú női identitás. A történelem során nem egyszer előfordult már, hogy a nők bekapcsolódtak a férfiak háborújába (gondoljunk például az egri nőkre), bár kétségtelen, hogy ilyenkor „nőként”, saját eszközeikkel – Egerben például forró vízzel és szurokkal – vettek részt a harcban. De előfordult az is, hogy a nő valódi harcossá vált! Ilyenkor – mint azt Jeanne d’Arc is tette – külsejében és életvitelében is jeleznie kellett, hogy egy másik territóriumra, a férfiak világába lépett: szüzességi fogadalmat tett, levágatta vagy sisakja alá rejtette haját, és férfiruhát öltött magára. (A magyar történelem is ismeri a „női harcosok” hasonló legendáit – például a szabadságharc idejéből). A férfiak és a nők világa két külön világ, amelyek kapcsolatára az ókori társadalmakban éppen a vér misztériuma utalt: az élet adása és az élet elvétele („making a life” és „taking a life”) egyformán véres folyamat. A régi Spártában csak a hősök nevét vésték kőbe: a férfiakét, akik elestek a csatában, és a nőkét, akik belehaltak a gyermekszülésbe.

Gyermekkora óta ismerem, pontosan tudom, hogy Geréb Ágnesnél felelősségtudóbb ember kevés él a földön – de a szülésbe bele lehet halni, és az is előfordul, hogy a magzat nem éli túl a megszületésért folytatott küzdelmet. Az állítást, miszerint az egészséges szülő nő nagyobb biztonságban van a kórházban, mint a képzett bába által vezetett, jól megszervezett otthonszülés körülményei között, a statisztikák nem igazolják! Több mint húsz olyan ország van Európában, ahol a születés óráiban kevesebb baba és kevesebb anya veszti életét, mint Magyarországon, és ezeknek az országoknak a legtöbbjében – például Angliában, Hollandiában, Németországban – az otthonszülés legális és egyre elterjedtebb módja a gyermek világra hozatalának. Nem áll jogomban választ adni arra a kérdésre: terheli-e felelősség Geréb Ágnest a három éve halva született csecsemő tragédiájáért. Abban azonban biztos vagyok: a nőknek joguk van megválasztani azokat a körülményeket, melyek között alanyává válnak az identitásukat meghatározó misztériumnak.