PRO MEMORIA : MEGFONTOLÁSRA VISSZAKÜLDVE

Az év utolsó napjaiban a köztársasági elnök megfontolásra visszaküldte a parlamentnek az

egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvényt. Ennek furcsamód mindenki örült: a kormány azért, mert az államfő nem talált alkotmányossági problémákat a törvényben (hiszen nem az Alkotmánybíróságnak küldte), az ellenzék azért, mert a vétó szerintük egyértelművé teszi, hogy a törvény rossz. Rég volt ilyen konszenzus a magyar belpolitikában. Az elmúlt időben az egészségügyi reformról kibontakozott közbeszéd — értem ezalatt a kormány- és ellenzéki politikusok, szakértők, közírók és publicisták a témában történt megnyilvánulásait — legalább két okból figyelemre méltó. Egyrészt érdemes megnézni, hogy miről nem szól a vita.

Néhány évvel ezelőtti jelentésében az Egészségügyi Világszervezet hazánk egészségügyi rendszerét a világon a 66. helyre sorolta. Olyan országok előznek meg minket, mint Albánia, Szaúd-Arábia, Kazahsztán, Egyiptom vagy Kuba. A szűkebb régióban előttünk jár Szlovénia, Horvátország, Csehország és Lengyelország is. Éppen csak megelőzzük Trinidad és Tobago-t, Nicaraguát vagy Fehéroroszországot. Nem túlzás azt mondani, hogy egészségügyi rendszerünk teljesítménye alapján Magyarország a harmadik világhoz tartozik. A magyar férfiak várható élettartama 69 év, de az ún. egészséges várható élettartam csak 62; a nők várható élettartama 77 év, de az egészséges várható élettartam csak 68 év. A régió többi országa közül mindkét mutató szerint Szerbia, Szlovákia, illetve Bosznia és Hercegovina után kullogunk, éppen csak megelőzve Törökországot és Romániát. Ugyanakkor: Szlovéniától és Csehországtól eltekintve jelentősen többet, néha több, mint négyszer annyit költünk egészségügyre, mint a fentebb említett országok bármelyike. Továbbá: a magyar férfiak körében a tüdőráknak tulajdonítható halálozási ráta a világon a legmagasabb. Magyarország Európában első helyen áll többek között az ajak- és szájüregráknak, a gége- és nyelőcsőráknak, illetve a vastag- és végbélráknak tulajdonítható halálozási ráta tekintetében. A 25-64 közötti korcsoport több, mint felének magas a vérnyomása, a lakosság 10%-a cukorbeteg, kétharmada túlsúlyos. Mondom, harmadik világ; és akkor hálapénzről, a kórházi ellátás minőségéről, a betegjogok semmibevételéről még szó sem volt.

Így aztán rengeteget és szenvedélyesen vitázunk arról, hogy kinek a tulajdonában legyenek a kórházak, hogy szabad-e 300 forintot elkérni egy orvosi vizitért, és főleg persze hogy pontosan hány százalékos tulajdonjoga lehessen a magánbefektetőknek a létrehozandó regionális egészségbiztosítókban. Arról, hogy bármiféle változás miképpen fogja javítani a nemzet siralmas egészségi állapotát, szinte egyáltalán nem esik szó. Sem a kormánynak, sem az ellenzéknek, sem a szakértőknek nem sikerült elmagyaráznia ezt. De leginkább meg sem próbálták.

Az egészségügyi reformról szóló vita másik figyelemre méltó eleme a megszólalók elképesztő doktrínersége. Az egyik oldalon a hívószó a szolidaritás, a másik oldalon az öngondoskodás. Az egyik oldal azt hajtogatja, hogy bármiféle privatizáció összeférhetetlen a szolidaritással és az egyenlő hozzáféréssel. Kétségtelen, méltányos lehet, hogy ha már a szegénynek nem tudunk drága beavatkozást finanszírozni, akkor a gazdag se kapja meg azt; de könnyű belátni, hogy ez sem szegénynek, sem gazdagnak nem jó. Hogy csak egy példát vegyünk: Boda Zsolt a Hírszerzőn azzal riogat, hogy a profitorienált biztosítók majd rangsorolják és szűkítik a szolgáltatásokat. Kedves Zsolt, nyilván te is tudod, csak nem mondod, hogy rangsorolás és ellátás-szűkítés állami rendszerekben is van. Többek között azért, mert az egészségügyi kiadásokra fordítható források végesek és mindig is azok lesznek.

De a másik oldal sem sokkal jobb. Hogy a kiragadott példánál maradjunk: a Hírszerző kocalibertáriusai válaszaikban (pl. itt és itt) nem győznek az öngondoskodás hiánya feletti bánatukon keseregni. Az öngondoskodás nemes eszme, és jó lenne, ha minél inkább teret nyerne; de korántsem biztos, hogy az egészségügy a legjobb terepe. A valóság, mint mindig, bonyolultabb: elvileg egy állami rendszerben is teret adhatunk az öngondoskodásnak, és elvileg a szolidaritásnak sem feltétele a verseny kizárása. Ezt már néhány éve leírtam, amikor Bokros Lajos hibás, de legalább intellektuális erőfeszítésről bizonyságot tevő eszmefuttatásait kritizáltam. (Önreklám: a kritikát lásd a BUKSZ 2004/4. számában; az írás teljes változata olvasható az Ingyenebéden.)

De a csúcs mégis az a sokszáz magyar értelmiségi, aki régi jó szokásához híven az érvelést aláírásgyűjtéssel helyettesíti. Lett is nyílt levél és ellen-nyílt levél, melyeket közgazdászok és filozófusok mellett mérnökök, költők, képzőművészek, teológusok, művészettörténészek is aláírtak. Mily szerencsés ország, aminek ennyi polihisztora van!

Az aláírók önbizalma hátborzongató. Nem akarok megbántani senkit, de nem tartom lehetetlennek, hogy legalább annyira értek az egészségügyi rendszerek működéséhez, mint ezek a jeles képzőművészek és teológusok; ha másért nem, hát mert végigültem néhány témába vágó kurzust. De ami engem illet, nem tudom, hogyan nézne ki egy működő egészségügyi rendszer Magyarországon. Többek között azért nem, mert a reformhoz nem készültek hozzáférhető hatástanulmányok, elemzések, összehasonlító vizsgálatok (úgy tűnik, Sólyom Lászlónak sem sikerült ilyet találnia). Miről vitatkozunk így? Ezek nélkül egy sehol sem kipróbált rendszert bevezetni nem reform, hanem hazardírozás. Így sosem fogunk felemelkedni a harmadik világból.