Néhány gondolat a hálapénzről

A hálapénz visszautasitása csak - kivülről ki nem kényszerithető - belső döntés eredménye lehet. Ez a belső döntés pedig nem csupán pénzkérdés, ennek feltétele egy magában bizni tudó, önálló szakorvosi egzisztencia létrejötte, amely nem a struktúrában felette állók kegyétől reméli az anyagi és szakmai boldogulását, hnaem ez képzettsége és tevékenysége alapján számára rendszerszerűen garantált , a hozzárendelt piackonform dijazással együtt.

Magyarországon időnként úgynevezett hálapénzviták lángolnak fel, amelyek néhány héten keresztül a tömegtájékoztatást is élénken foglalkoztatják. Megszólalnak a betegek, az egészségügyi államigazgatás, a tudomány és a szakmai érdekvédelem képviselői, majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. Senkinek nem érdeke megbontani azt a hálapénzes rendszert, amely négy nem létező jelenség helyett azoknak csupán az illúzióját nyújtja valamennyi érdekelt számára. Elhiteti,hogy sok orvos kereshet sok pénzt az orvoslásban, a hivatalos finanszírozás az adott színvonalon működtetni képes a szolgáltatások rendszerét, a betegek az átlaghoz képest színvonalasabb szakmai szolgáltatáshoz jutnak, és végül, az államigazgatás kezében tartja a rendszer irányítását. A hálapénzrendszer látszólag minden negatív történelmi trendet pozitív tartományba forgat, kiváló a költség/haszon aránya, és tökéletes az illúzióteremtő képessége. Időnként ugyan ez utóbbi akut gyengeségbe esik, de ilyenkor a különben ellenérdekelt felek is azonnal összefognak a látszat helyreállítására. Sajnos, amíg mindenki igényli az illúziókat, addig a hálapénz is fennmarad a magyar egészségügyben.

Igen. A hálapénzrendszer legnagyobb haszonélvezője az állam, amely a végletekig kiaknázza ennek a pénzügyi technikának fent említett egyetlen „pozitív” tulajdonságát: a rendelkezésre álló forrástömeghez képest a szolgáltatókra nézve önpusztítóan tökéletes költséghatékonysággal előállított, aránytalanul több és jobb ellátást. Ez pedig nagyon értékes tulajdonság egy társadalmi-gazdasági téren felzárkózó stratégiát követő ország életében. Ugyanakkor az így vezérelt felzárkózás veszélyes társadalmi kísérlet is, hiszen a túlterhelt rendszer bármikor összeroppanhat az ellátórendszer belső zavara, de még inkább a külső hatások következtében. Közvetlenül a szocializmus bukása elött, 1988-ban készült a Szociális és Egészségügyi Minisztérium Egészségügyi Reformtitkárságának vitaanyaga az ágazatban megvalósítandó átalakításokról. Ez a füzet pontosan fogalmazza meg az állam önkritikáját: „Az extenzív hálózatbővítés, a központilag vezérelt elosztás elméleti garanciát kívánt adni, hogy mindenki térítésmentesen hozzáférhet a legmagasabb szintű egészségügyi ellátáshoz. Ma már tisztán látjuk, hogy az utolsó két évtizedben az erőteljesen elbürokratizálódott mechanizmus nem vette figyelembe az erőforráskorlátokat”. A továbbiakban azonban hiába keressük, hogy a magyar gazdaság teljesítőképességének milyen szintű és körü ellátás felelne meg. Lényegében a korábbi ellátások ismételt felsorolásával találkozunk, sőt még egy olyan megjegyzéssel is, miszerint egyes költséges ellátások kapcsán megfontolandó lenne, hogy azt külföldi szolgáltatóknál szerezzük be. Az igazság ritka pillanatában, a volt állampárt 1989. augusztus19-én, Pozsgai Imre által jegyzett „Programnyilatkozat” tervezetében végre az őszinteség hangja is megszólalt: „Szakítanunk kell a termelési szintünkhöz képest megalapozatlan, sőt megalapozhatatlan, népszerű ám teljesíthetetlen ígéretekkel, de vállalnunk kell a művelődési, egészségügyi és szociális alapellátás biztosítását”. A távozó hatalompolitikai elit tehát legalább beismerte, hogy az állam, a többi között, az egészségügyben is túlvállalta magát.

Ettől az állásfoglalástól kezdve alakult ki egy semmitmondó szómágia az „alapellátás” vagy az „alapvető ellátás” körül, aminek – minthogy az később kiderült – egyetlen politikai erő sem akarta a konkrét tartalmát megjelölni. Különösen olyan összefüggésben nem, ami visszalépést jelentett volna a korábban elért „vívmányokhoz” képest. Ezek a vívmányok azonban, mindenki által közismerten a hálapénzes finanszírozásra támaszkodtak.“ A megalapozatlan, sőt megalapozhatatlan, népszerű, ám teljesíthetetlen ígéretek” cselekvésre sarkaló késztetését azonban 1991-ben már teljes egészében visszafogta a Magyar Szocialista Párt(MSZP) egyik vonatkozó állásfoglalása. Országos Központjának kiadásában a „Szociáldemokrata Alternatíva” című sorozat 1. füzeteként (1991) jelent meg a „Javaslat a Magyar Szocialista Párt szociálpolitikai és egészségügyi stratégiájára”. Ebben a következõket olvashatjuk: [b]„Nemzetközi tendenciák és tapasztalatok figyelembevételével is megfogalmazható, hogy a már egyszer elért ellátási szintet lehetetlen visszavenni, ez politikailag nehezen kezelhető elégedetlenséget szülne” . Az már kevésbé érthető, hogy a TB eleve rossz magyar fordítását miért kellett még egy etimologizáló következtetéssel is megterhelni: „a társadalombiztosításnak – lényegéből fakadóan – olyannak kell lennie, hogy ne csak az egyént biztosítsa, hanem a társadalmat is”. A fenti idézet különben politikailag aligha vitatható álláspontot képviselt, csupán azt a következtetés nem vonta le, hogy az elért ellátási szint költségeit – elsősorban az élőmunka tekintetében – legalább az újonnan kialakuló szociális piacgazdaság körülményei között, tisztességesen meg kellene fizetni. Ha az állam szerepét keressük a hálapénzrendszer fennmaradásában, annak okaként egyértelműen meg lehet jelölni azta tényt, hogy a hallgatólagosan megtűrt, szabályozatlan magánfinanszírozás (paraszolvencia) akkor csatlakozik a közfinanszírozáshoz, ha az utóbbit fedezetlen ígéretek terhelik, az állam eleve megalkuvó hozzáállása mellett. Az 1994–98 közötti kormányzati ciklusban az MSZP irányításával készült az új egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. Tv.)Ugyan értelmetlen lenne szándékosságot feltételeznünk a szürke gazdaság generálásában, az új törvény tulajdonképpen az orvos és a beteg hálapénzes szuverenitásának erősítését jelentette.

Jelenlegi közfinanszírozási rendszerünknek az a legnagyobb hiányossága, hogy nem engedi legálisan érvényesülni azt a keresletet, amely az orvosi élőmunka differenciált megfizetésére irányulhatna. Ez az akadály sajnos a szocializmus ortodox baloldali szociálpolitikájának a túlélése, amely egyfelől félreértelmezi a mindenkire kiterjedő biztosítás egyébként vitathatatlan elvét. Másfelől, önmaga árnyékától félve, folyamatosan elhatárolódik a „szegényeknek és gazdagoknak” szóló, úgymond kettészakadt egészségügyi ellátás víziójától.

A mindenkire kiterjedő biztosítás elvének azonosítása az általánosan kötelező társadalombiztosítás egységes kockázati közösségével ma sajnos azt jelenti, hogy a társadalom kevésbé tehetős fele támogatja a gazdagabbak hálapénzes bevásárlásait az egészségügyi szolgáltatásokban. Sőt, a kevésbé tehetőseket erkölcstelen hálapénzes versenyre is kényszeríti azokkal szemben, akik az egyébként nyomott színvonalú hálapénzeket minden különösebb nehézség nélkül képesek megfizetni.A klasszikus bismarcki szociális biztosítás úgy szolgáltatott társadalmi igazságosságot, hogy az ellátáshoz való kedvezményesebb hozzájutás lehetőségét csak egy bizonyos jövedelmi szint alatt tette lehetővé.

Ez a megoldás akkor kézenfekvőnek tünt, mivel a kérdést nem lehetett megközelíteni a még nem létező egészségügyi gazdaságtan oldaláról. Mai tudásunk szerint azonban egyértelmű, hogy a szolgáltatásban a komfortellátáson kívül csak az orvosi (más egészségügyi) élőmunkát lehet differenciáltan megfizetni. Nem szükséges tehát a szolgáltatás teljes vertikumára vonatkoztatva , látványosan két csoportra szétválasztani a társadalmat (ha már egyszer ettől 1989-ben eltekintettünk). Elegendő lenne a szakmai ellátás egyenlőségének szigorú garanciája mellett a komfortfokozatok következetes elkülönítése és a szabad orvosválasztás rendszerének átfogó szabályozása. Az utóbbinak működőképességéhez azonban a szabadfoglalkozású orvoslás kiterjesztésére is szükség lenne. Természetesen az részletkérdés,hogy erre a fizetőképes keresletre mikor és hogyan lenne képes a biztosítási üzletág rátelepedni. Ez azonban nem lehet az egészségügyi államigazgatás gondja, ugyanis a magánbiztosítás megjelenése semmiképpen nem jelenthetné a jelenlegi társadalombiztosítás magánkézbe adását.Ezután, az ily módon legalizált fizetőképes kereslet mellett az államnak és az orvostársadalomnak szembe kellene néznie önmagával, majd egymás szemébe nézni és eldönteni, hogy a magánfinanszírozásból elérhető jövedelmek vonzását is kihasználva, milyen összegű forrásokat igényel a közfinanszírozás, és ebből mennyi legyen az orvos-közalkalmazottak fizetése. A hálapénzrendszer megszüntetésének eddig sem volt és a jövőben sem lesz más alternatívája.

A társadalom, a politika s gyakran az orvosok maguk is irreális elvárásokat támasztanak az orvosokkal szemben a jelen helyzetben. Miközben természetesen mindenki a lehetö legmagasabb minöséget igényli, követeli az orvosoktól, nem veszik figyelembe ennek objektiv anyagi feltételeit illetve a jelen helyzetben a feltételek hiányát. Ennek megváltoztatása, az egzisztenciális és szakmai autonomia elérése csak közös fellépéssel érhetö el. Külföldi és szerencsére néha már hazai tapasztalatok is azt mutatják, hogy erre a legalkalmasabb a professzionális orvosi érdekvédelem megszervezése. A hazai szervezetek a rendszerváltás óta nem alakitottak ki eredményes érdekvédelmet. Nagyon valószinünek látszik, hogy a közalkalmazotti , kiszolgáltatott, ugyanakkor a vállalkozóival szemben biztonságot nyújtó státusz az egyik legföbb fékezöje az érdekvédelem alúlról történö szervezödésének. Ez erösen hasonlit mind szerkezetében mind pszichologiájában a modern kori rabszolgaságra. Ezt látszik igazolni a vállalkozó orvosok alul felüntetett pozitiv példája valamivel erdeményesebb érdekvédelemi kísérletekkel.

Másként fogalmazva, az orvos 47 éves koráig dolgozik annyit mint az átlag polgár 62 éves koráig.Az orvos 7,12 évet tölt családjától távol ügyeletben 47 és 62 éves kora között.Igazságosak-e a jelenlegi hazai szakorvosi bérek? Mennyi lehetne a reális bérezése a magyar szakorvosoknak, ha a nyugati tipusú és minöségü egészségügy müködtetését várja el tölük a társadalom? A minisztériumok hivatalos közleményeiböl gyüjtöttem az adatokat. A legális béreket összevetve láthatjuk, hogy az arányok erösen eltérnek a társadalom 3 felelös posztot betöltö, de eltérö képzettséget igénylö csoportja között. Ez alapján úgy tünik, hogy a magyar szakorvosi bérezés igazságtalanul alacsony. A jelenlegi legális szakorvosi bérek legalább megháromszorozása reális igénynek látszik és valószinüleg elengedhetetlen , feltétele az eü racionális átalakitásának....

MIÉRT KÉK AZ ÉG ÉS MIÉRT ZÖLD A KÖNYV?

2006. augusztus 29.

Szakértők szerint azért zöld a könyv, mert Európában ilyen színű könyvben szokták leírni a sok okosságot valaminek a megváltoztatására. Ez a magyar zöld most éppen az egészségügyről szól. Ha még nem vette volna a fáradtságot a kedves olvasó, hogy ebben a trópusi hőségben a kezébe vegye ezt a zöldséget, én azt javasolnám, ne is tegye! Ez egy egyszerű prevenciós orvosi tanács az egészség megőrzése érdekében. Egy részt azért, mert nem az orvosok számára íródott, akik ha mégis arra vetemednének, hogy elolvassák, maguk is zölddé válnak, a fejük legalább is. Más részről pedig a benne foglaltakat már hallottuk, olvastuk, sőt nap mint nap benne élünk, sőt, a zöld könyv (csupa kis betűvel) szerint MI VAGYUNK MINDEN ROSSZ OKOZÓI is! Tallózzunk a „műben”: Rögtön a bevezetőben olvashatjuk: „A rövidebb élet okai között a másik fontos ok: az egészségügyi ellátórendszer állapota. Adatok bizonyítják, hogy Magyarországon egyes rákos megbetegedések esetében a téves diagnózisok száma meghaladja a 20 %-ot.” Vajon mi a célja az alkotóknak ezzel a mondattal? A bizalom növelése a másutt „világszínvonalú tudást szerzett” orvosoknak nevezett nemzeti bűnbakokkal szemben? Esetleg a magyar lakosság köztudottan rossz kedélyállapotának javítása? Minden esetre elég sommás magyarázat a rövid élettartamra.

Hasonló briliáns okfejtés olvasható a magyar egészségügy költségeiről: „Hiába felel meg a magyar egészségügy GDP részesedése az európai átlagnak, ha például az orvos-beteg találkozások száma kétszer akkora, mint az uniós átlag, vagyis az egy esetre jutó fizetség ennek függvényében jóval alacsonyabb, mint az indokolt lenne.” Ezért kell a reform.

A józan paraszti ész logikája azt követelné, hogy ha megállapítjuk, hogy beteg a nemzet, túl sok az orvos-beteg találkozás, emiatt kevés a ráfordított összeg, akkor vagy a betegeket kellene kiiktatni a rendszerből, vagy a gyógyításukra fordítandó összeget kellene növelni. Az előzővel a spártaiak már próbálkoztak, de sok-sok évszázaddal később antihumánusnak tűnik ez a fajta megoldás. A másik lehetőség viszont fel sem merül a liberális reformerek agyában: „Tarthatatlan a helyzet azért is, mert bár szívesen beszélünk ingyenes egészségügyről, a valóságban kétszeresen is fizetünk az egészségügyi szolgáltatásokért: egyszer tisztán, a járulékainkkal, másszor pedig feketén, amikor hálapénzt adunk.” Most már tényleg nem értem, mit mivel magyaráznak, hiszen ezek a magyarázatok nem indokok, hanem következmények. Valaminek a következményei, tehát a kiváltó okokat kellene feltárni és azokat megszüntetni!

Álságos dolog beleszámolni a betegek által adott, és megsaccolt (!!) hálapénzt az egészségügyre fordított kiadásokba, így villogni az Unióban: lám lám, mi mennyit költünk a drága választóinkra, majdnem annyit, mint mások, itthon pedig ostorozni őket azért, mert pótolják azt, amit az állam elmulaszt (évtizedek óta, előre megfontolt szándékkal!!)

Jellemző a magyar jogállamra: Nem mondjuk meg, hogy tulajdonképpen mi az a hálapénz, de csúnya dolog, törvényen kívüli, ez viszont nem akadályoz meg bennünket abban, hogy megadóztassuk! Törvénytelen, de azért beleszámoljuk az egészségügyre fordított összkiadásokba! Fekete ugyan, de azért állam bácsi is szeretne belőle részesedni!

Egy dologra viszont kétségtelenül alkalmas: mindig elő lehet húzni a fiókból, és az orvosok orra alá dörgölni, a fejükre olvasni, rá hivatkozva porig alázni mind a 35 ezret! Meg kell szüntetni! Előbb azonban meg kell határozni, hogy mit! Meg kell teremteni a feltételeit a megszüntetésnek! Egy biztos: meg nem határozott, törvénytelen jelenséget a törvény erejénél fogva - nem fog sikerülni.

Sarkalatos pontja a szerkezet átalakításnak a biztosító kérdése. A liberális szakértők szerint a legfontosabb „a nyilvánosságot garantáló Felügyelet megteremtése. A cél az, hogy minél több egészséget kapjunk a pénzünkért…” Hát ez nehezen fog menni! Nagyon szeretnék ugyan egyes liberális közgazdászok, ha a piacon kilóra lehetne kapni az emberi életet és egészséget, de az emberiség jelenlegi tudása még nem teszi lehetővé az örök fiatalságot, ezzel együtt az örökké tartó egészséget sem. Sajnálattal kell tudatnom velük, hogy az emberi élet és az egészség nem piaci jószág, sőt csereszavatossággal sem rendelkezik. Éretlen ez a könyv, zöld.


Dr. Borsi Éva - zöldfülü orvos