„Miért nem vagytok jók egészen?"

Van egy történetem a szolidaritásról. József Attila és Nagy Lajos, egy másnak jó barátja lévén, időnként kölcsönöztek a másiknak öt, azaz 5 pengőt. A baráti kölcsönkéket rendszeresen meg is adták, hiszen tudhatták: a másiknál is jó helyen vannak a pengők, egyiküket sem veti föl a pénz. Ám egy alkalommal Nagy Lajos óvatosan megkérdezte: „Attila, melyikünknél is van most az az öt pengő?" Író, költő: átérzi a másik nyomorúságát, képes adni szinte a semmiből is. Tudja önsorsából is, micsoda elbutulást hozhat ránk a nincs, a hiány.

Sajnos újra kell tanulnunk gyakran használt fogalmaink egy részét. A szolidaritás mostanában azt jelenti, hogy „mások" adnak valakiknek valamit. Vagy anyagi dolgokat, vagy mást. Nem azt jut eszünkbe a fogalomról, hogy „én", vagy „mi" adhatnánk valakinek, hanem „ők", „ti" lehetnek csak azok, akik adakoznak. Ha adunk, nem jókedvünkben tesszük ezt, hanem fel-felszivárgó bűntudatunkban.

Empátia, együttérzés nélkül nincs az emberi világban semmi, ami értékesnek volna mondható. Ha jól körülnézünk mai világunkban, azt látjuk, hogy türelmetlenkedünk, durvulunk, agyunkra megy már nemcsak a hőség, de a másik ember is. Jól-rosszul kiképzett agresszorokká válunk, ami mögött a feldolgozhatatlan egzisztenciális és érzelmi válság áll, bele tudnánk rúgni, fel tudnánk pofozni azt, aki szerint nem mi vagyunk a világ közepe. Jól szemlélhető példákkal találkozunk nemcsak a volánnál, de a kormányzat működését szemlélve is.

Mintha rémlene, hogy mindez nem volt mindig így. Emlékezhetünk nagy árvizekre, amikor azok is a gátakon álltak, akiknek védett területen volt a házacskája. Házak, otthonok épültek kalákában, tűzvészkor vizesvödrök jártak kézről kézre. Volt olyan fokú együttműködés, ami miatt manapság lúzernek, balfácánnak nevezik azt, aki képes még ilyesmire. És mégis adódnak helyzetek, amikor kényszerítő erővel tör ránk a szolidaritás mindent elsöprő érzéshulláma. Valahonnan a tudatunk legmélyéből törnek föl nemes indulataink, kezeihetetlenek, szinte szándékainktól függetlenül tesszük meg azt, amit tennünk kell, ami a dolgunk. S ha megtettük, „amit megkövetelt a haza", nembelibb énünkből visszahullva köznapiságunkba még meg is veregetjük/veregettetjük a vállunk, lám-lám, mennyire jók vagyunk. Holott legalább az egyik eszünkkel tudjuk, valami van, de nem az igazi. A legnehezebb kérdést intézte hozzánk Füst Milán: „Miért nem vagytok jók egészen?" Holott ez volna az egyetlen méltó feladat. Egészen jóvá azonban csak rémületünkben tudunk válni; de a rémület ugyan emberi, ám emberhez mégsem méltó állapot.

Szolidaritásukat fejezik ki a mentők, a tűzoltók, a taxisok, ha kitűzik gépkocsijaikra a fekete szalagot. A gyászosan repkedő textília azt jelenti, hogy képesek vagyunk átérezni azok hiányát, akik munkájuk végzése közben lettek áldozatokká. (Miközben - bevallhatjuk önzésünket? - végre átérezzük: bizony, értünk is szól a harang.) Ha egy orvosprofesszorért tüntetünk, ha az őt ért méltatlanságok miatt tör föl a szolidaritás bennünk, az életünket féltjük. Ami elég értelmes önzés, azt hiszem.

APÁTI MIKLÓS