IN MEMORIAM : VIZITDÍJ

2008.04.01.

A mai naptól eltörlik a 2007. február 15-én bevezetett vizitdíjat és kórházi napidíjat. A díjakat a március 9-i népszavazáson megjelentek mintegy 82-84 százaléka, azaz több, mint 3 millió választópolgár utasította el. Az ellenzék szerint az eredmény a kormány politikájáról mondott ítélet; a kormányoldal szerint naná, hogy az emberek nem fognak arra szavazni, hogy többet fizessenek. Egyik oldal sem élt azzal a feltevéssel, hogy a választók közvetlenül a díjakról mondanak ítéletet.Persze könnyen lehet, hogy ebben igazuk volt. Időközben a belpolitika újabb fordulatokkal örvendezteti a nagyérdeműt, ezért talán már politikai indulatoktól mentesen fel lehet tenni a kérdést: mire jó a vizitdíj, a kórházi napidíj, illetve általában az egészségügyi ellátásért fizetendő önrész?

Az egyik lehetséges indoklás szerint a díjak az egészségügy finanszírozásához járulnak hozzá. A népszavazási eredményt követő első, zsigeri kormányfői reakciók, illetve a népszavazást megelőző viták azt a benyomást keltették, hogy a kormány valóban elsősorban bevételi forrásnak tekinti a díjakat. Ez nem meglepő, hiszen már a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetése előtt sem volt világos, hogy mit is vár azoktól a kormány — ahogy azt mások annak idején meg is írták. De ezen a szemléleten az ellenzék sem lépett túl, amikor következetesen „pénzbehajtásról” és a terhek elviselhetetlenségéről beszélt.

A népszavazási eredményekre ki-ki vérmérséklete szerint reagált. Az egyik oldal szerint a díjakkal még egyszer fizetünk az egészségbiztosítási járulékkal már megváltott szolgáltatások után. Mások szerint az igazságtalan, hogy az állampolgárok adót fizető negyede finanszírozza a másik háromnegyed ellátását, különösen egy olyan országban, ahol az adócsalás nemzeti sport. Innen nézve adólázadás, onnan nézve a potyautasok diadala. Amit egyik oldal sem von kétségbe: a magyar állam képtelen ellátni a feladatait, mivel egyrészről nem képes az állampolgárok hozzájárulásából elfogadható színvonalú egészségügyi ellátást biztosítani, illetve másrészről képtelen beszedni az egészségügy finanszírozásához szükséges forrásokat.

A vizitdíj, kórházi napidíj, illetve általában az egészségügyi szolgáltatások után fizetendő önrész szerencsésebb országokban azonban elsősorban nem költségvetési kérdés. A bevezetés indoka az egészségért vállalt egyéni felelősség ösztönzése. Bár időről időre nálunk is felbukkant ez az indoklás, komoly vita nem alakult ki róla. Jó ötlet-e különféle díjakkal erősíteni az egészségért viselt felelősséget?

Első pillantásra nyilvánvalóan az. A magyarok egészségi állapota katasztrofális, ami nagy részben egészségtelen életmódunknak köszönhető. Rengeteget járunk orvoshoz, egészségi mutatóinkon azonban ez egyáltalán nem látszik. A nem mindenki által fizetett vizitdíj és a mindenki által fizetett kórházi napidíj azonban nem voltak túlságosan fantáziadús megoldási javaslatok.

Nagy-Britanniában például nincs vizitdíj, mégis kísérleteznek az egyéni felelősségvállalás ösztönzésével. Így például van, ahol csípő- és térdprotézis műtéteket csak akkor hajtanak végre, ha a páciens testtömeg-indexe 30 alatt van. Németországban a fizetendő önrész annak megfelelően változik, hogy a páciens milyen rendszeresen jár szűrővizsgálatra, a megelőzést szolgáló kezelésekre vagy fogászati ellenőrzésre. Floridában az állami egészségbiztosításra jogosultak közül pénzbeli és egyéb kedvezményeket kapnak azok, akik például rendszeresen járnak szemészeti és fogászati ellenőrzésre, dohányzásról leszoktató programban vesznek részt vagy pontosan megjelennek az orvosi vizsgálatokon.

Az egészségért való felelősségvállalást sok módon lehet ösztönözni, bár a vizitdíj és a kórházi napidíj valószínűleg ennek a legkevésbé hatékony formái lettek volna. Szerencsére még nem késő elgondolkodni azon, hogy mekkora szerepe legyen az egyéni felelősségnek az egészségügyben.