Gondolatok a szabadfoglalkozású orvosi jogállásról* A magyar és a nemzetközi gyakorlatban is van több olyan szakma, foglalkozás, amelyet tipikusan nem munkaviszony (közalkalmazotti jogviszony stb.) keretében, illetve hagyományos vállalkozási formában végeznek, hanem a jogalkotó külön törvényben (jogszabályban) szabályozza azt a jogállást, jogviszonyt és egyéb feltételeket, amelyek között az adott foglalkozás ûzhetõ, az adott tevékenység végezhetõ. Ilyen például az ügyvédi, a közjegyzõi, a könyvvizsgálói foglalkozás, sõt 2000-ben az Országgyûlés – az európai uniós jogharmonizációs kötelezettségünkre tekintettel – még az önálló kereskedelmi ügynökrõl is külön törvényt alkotott. Ha megvizsgáljuk a külön törvényben szabályozott foglalkozások közös jellemzõit, akkor a következõ meghatározó vonásokat fedezhetjük fel: – a foglalkozás gyakorlásának nagyfokú integritása és személyes felelõssége, amely nem, vagy csak nehezen egyeztethetõ össze a nem szakmabeli munkáltatónak a munkaviszony lényegébõl következõ utasítási jogával; – a szakma gyakorlójával szembeni fokozott etikai elvárások, – sajátos bizalmi viszony az adott szakma gyakorlója és az általa kiszolgált ügyfelek, személyek, közösségek között. Nem nehéz belátni, hogy ez a három jellemzõ vonás az orvosi szakmára, illetve az orvosok által végezhetõ tevékenységek széles körére is igaz, mégsem született meg mindeddig egy olyan átfogó szabályozás, amely az orvosi munka személyes felelõsségének, magas etikai követelményeinek, bizalmi jellegének megfelelõ jogi környezetet teremtett volna. A szabályozás elmaradásának egyik oka az lehet, hogy amíg az említett szakmákban viszonylag elkülönült a munkavégzés, addig az orvosok jelentõs része egy csapat tagjaként, bonyolult munkamegosztásban dolgozik. Ez azonban nem jelenthet akadályt. Kellõ kreativitással meg lehet találni az egyensúlyt az orvosi munka személyes felelõssége és a gyógyító tevékenység csapatmunka jellege között. A kérdés megoldása egyre sürgetõbb, mivel a magántõkének az egészségügyben lejátszódó térhódításával párhuzamosan egyre többször és egyre élesebben elõfordulhat konfliktus a nyereségorientált munkáltató utasítási joga és az orvosi munkavégzés fent említett követelményei között. Az orvosok egészségügyi vállalkozóként történõ foglakoztatása csak negyedmegoldás erre a problémára, hiszen az orvosok többségétõl nem várható el reálisan, hogy az adott orvosi tevékenységhez szükséges összes tárgyi eszközzel is rendelkezzen. Az annak hiányában megkötött „vállalkozói szerzõdések” pedig általában a munkaviszony leplezett formái, amint azt a munkaügyi felügyelõségek számos vizsgálata megállapította. Szükség van ezért egy olyan átfogó jogi szabályozásra, amely az orvosi munka – személyes felelõsségét, – magas etikai követelményeit, – az orvos–beteg kapcsolat bizalmi jellegét figyelembe véve határozza meg az egészségügyi szolgáltató keretében történõ orvosi munkavégzés speciális szabályait: A szabályozásnak két fõ részbõl kell állnia, egyrészt meg kell határoznia a szabadfoglalkozású orvos jogállását, másfelõl körül kell írnia azt a jogviszonyt, amelyet az egészségügyi szolgáltató a szabadfoglalkozású orvossal (illetve ilyen orvosok társulásaival) létesíthet. A szabadfoglalkozású orvosi jogállás A szabadfoglalkozású orvos (ideértve a fogorvost is) olyan szakorvosi végzettségû személy, aki szerepel az orvosok mûködési nyilvántartásában, továbbképzésre bejelentkezett, az adott egészségügyi tevékenység ellátásához szükséges szakképzettséggel rendelkezik és orvosként „szabadfoglalkozású orvosi tevékenység végzésére vonatkozó szerzõdés” keretében az adott tevékenység végzésére jogosító mûködési engedéllyel rendelkezõ egészségügyi szolgáltatónál dolgozik. A szabadfoglalkozású orvost tehát az egészségügyi vállalkozó orvostól az különbözteti leginkább meg, hogy – nem neki kell rendelkeznie a szolgáltatás mûködtetéséhez szükséges tárgyi feltételekkel, következésképpen – nincsen szüksége mûködési engedélyre sem. A mûködési engedélyt a Magyar Orvosi Kamaránál történõ nyilvántartásba vétel helyettesíti. (A kamara az ehhez szükséges alapnyilvántartásokkal jelenleg is rendelkezik. A mûködési engedély helyett a nyilvántartásba vételt alkalmazta a jogalkotó az ügyvédek és a könyvvizsgálók esetében is.) Tekintettel a szabadfoglalkozású orvos munkavégzésének nagyfokú önállóságára célszerûnek látszik számára is kötelezõen elõírni felelõsségbiztosítási szerzõdés megkötését. Szabadfoglalkozású orvosok (praxis) közössége Tekintettel arra, hogy az orvosi munka gyakran több orvos koordinált együttmûködését követeli meg, célszerû lehetõvé tenni, hogy a szabadfoglalkozású orvosok egymással társuljanak. A szabadfoglalkozású orvosok (praxis) közösségének szabályzásánál az ügyvédi irodákra vonatkozó megoldásokat tekinthetjük mintának. Eszerint a szabadfoglalkozású orvosok (praxis) közössége: – jogi személy (azonban az egyes munkák tekintetében az azt végzõ orvos személyes felelõssége megmarad); – csak szabadfoglalkozású orvos tagok alkotják, – a Magyar Orvosi Kamaránál történõ nyilvántartásba vétel a mûködés feltétele, – munkaviszonyt létesíthet egészségügyi dolgozókkal, köztük a szakorvosi végzettséggel még nem rendelkezõ orvosokkal is (ennek a folyamatos utánpótlás végett van nagy jelentõsége), – önálló felelõsségbiztosítási szerzõdéssel rendelkezik. A szabadfoglalkozású orvosi tevékenység végzésére vonatkozó szerzõdés Szabadfoglalkozású orvosi tevékenység végzésére vonatkozó szerzõdés (a továbbiakban: Szerzõdés) egészségügyi szolgáltató és szabadfoglalkozású orvos, vagy azok közössége között jöhet létre. A jogviszony lényege, hogy az egészségügyi szolgáltatáshoz és a biztonságos munkavégzéshez szükséges tárgyi feltételeket az egészségügyi szolgáltató biztosítja (egyes eszközök tekintetében ettõl el lehet térni), a szakorvosi tudást és munkát pedig a szabadfoglalkozású orvos (azok közössége) nyújtja, kötelezettséget vállalva a munka szakszerû elvégzéséért. Ezzel összhangban az orvos mûhibájáért õ maga és nem az egészségügyi szolgáltató viselné a felelõsséget. Ezért van szükség arra, hogy önálló felelõsségbiztosítással rendelkezzen. További lényeges elemek: – az egészségügyi szolgáltató az orvosi munka tartalmi kérdéseit illetõen utasítási jogkörrel nem rendelkezne, de arra lehetõség lenne, hogy a gyógyító eljárás protokolljaiban megállapodjanak, amitõl a szabadfoglalkozású orvos csak indokolt esetben és saját felelõsségére térhetne el (az indokolt többletköltségek az egészségügyi szolgáltatót terhelnék); – a munka megszervezésének technikai kérdéseit (pl. munkarend, ügyeleti beosztás) a szerzõdésben rögzítenék, de e tekintetben az egészségügyi szolgáltató utasítási jogát sem zárná ki a jogszabály; – megállapodás kérdése lehet, hogy az egészségügyi szakszemélyzetet az egészségügyi szolgáltató, vagy a szabadfoglalkozású orvos (azok közössége) alkalmazza; – a szerzõdésben rögzíteni kellene a szabadfoglalkozású orvosnak az egészségügyi szolgáltató alkalmazottaival kapcsolatos esetleg utasítási jogát (például, ha az orvosasszisztens az egészségügyi szolgáltató alkalmazottja), illetve együttmûködési kötelezettségét, ideértve a többi szabadfoglalkozású orvossal való együttmûködést is; – a díjazás az egészségbiztosítás által finanszírozott szolgáltatók esetében a finanszírozáson belül külön megállapított orvosi díjtételek alapulvételével történne, egyéb esetben megállapodás tárgya lenne. Elképzelhetõ – Magyar Orvosi Kamara aktív közremûködésével – egy tarifarendszer kidolgozása is. A szerzõdésnek legalább két típusát meg kellene különböztetni: az esetit és a tartóst. Az eseti szerzõdés a szabadfoglalkozású orvos konzultánsként történõ foglalkoztatását szabályozná, amikor a szolgáltató egy-egy munkára (mûtét, konzílium, szakvéleményezés) veszi igénybe a szabadfoglalkozású orvos szakértelmét. Az eseti szerzõdésben csak a fent említett kérdéseket kellene rendezni. Tartós szerzõdés esetén, vagyis amikor az orvos hosszú távon, és a napi munkaidõ jelentõs részében kötelezi el magát egy egészségügyi szolgáltató mellett, viszont a jogszabálynak erõsíteni kellene az orvos foglalkoztatási biztonságát, több a munkaviszonyra jellemzõ elem beépítésével. Ilyenek lehetnek: – a minimális felmondási idõ, – a maximális munkaidõ, – a rendkívüli munkavégzés kiemelt díjazása. Természetesen a szerzõdés típusa változna aszerint is, hogy azt szabadfoglalkozású orvos, vagy azok (praxis) közössége köti illetve, hogy kvázi teljes munkaidõs vagy részmunkaidõs a szerzõdés. Adózási, járulékfizetési szabályok Az adózás és a társadalombiztosítási járulékfizetés szempontjából is hasonló lenne a szabadfoglalkozású orvos helyzete az említett szakmák, azaz egyéni ügyvéd, könyvvizsgáló stb. helyzetéhez, tehát lényegében az egyéni vállalkozóhoz hasonlóan számolhatna el költségeket, illetve kellene adózási, társadalombiztosítási kötelezettségeket teljesítenie. Az új szabályozás néhány eldöntendõ kérdése 1. A szabadfoglalkozású orvoslás bevezetésével egyidejûleg szûnjön-e meg a szakorvosok közalkalmazotti, illetve munkaviszony keretében történõ foglalkoztatása? Javaslat: Maradjon meg a közalkalmazotti jogviszony és a munkaviszony keretében történõ foglalkoztatás lehetõsége is. Érdemes azonban megfontolni a szabadfoglalkozású orvosi szerzõdés kizárólagossá tételét a profitérdekeltségû egészségügyi szolgáltatások esetében, amikor különösen kiélezõdhet a nyereségérdekelt munkáltató utasítási joga és a szakmai, etikai elveket követõ orvosi magatartás közötti konfliktus. 2. Lehet-e valaki egyidejûleg egészségügyi vállalkozó orvos és szabadfoglalkozású orvos? Javaslat: Igen. Nem lenne célszerû kizárni azt, hogy valaki egyszerre tartson fenn egy mûködési engedéllyel rendelkezõ orvosi rendelõt és szabadfoglalkozású orvosként dolgozzon egy kórházban. Elképzelhetõ – sõt egyszerûbbnek látszik – egy olyan szabályozás, amely lehetõvé teszi, hogy az egyéni vállalkozó orvos is kössön (szabadfoglalkozású) orvosi tevékenységre vonatkozó szerzõdést más egészségügyi szolgáltatóval. Bizonyos összeférhetetlenségi szabályok megalkotása azonban szükséges lehet annak kizárására, hogy az egyik vállalkozási forma a másik számára „hajtson fel” pácienseket. 3. Lehet-e közalkalmazotti jogviszonyban (munkaviszonyban) álló szakorvos egyidejûleg szabadfoglalkozású orvos is? Javaslat: Célszerû lehetõvé tenni, hogy a közalkalmazott (munkaviszonyban álló) szakorvos eseti jelleggel, illetve további jogviszonyként részmunkaidõben szabadfoglalkozású orvosként dolgozzon, tartós jellegû, teljes munkaidõre szóló szabadfoglalkozású orvosi tevékenységre azonban nem köthetne szerzõdést. Meg kellene továbbá tiltani azt is, hogy ugyanabban a szervezetben valaki közalkalmazottként és szabadfoglalkozású orvosként is dolgozzon; mivel ez a munkaidõ-szabályozás kijátszását eredményezné. Bizonyos összeférhetetlenségi szabályok megalkotására itt is szükség lehet. 4. A szabadfoglalkozású jogállást csak az orvosok (fogorvosok) számára tegye a jogalkotó lehetõvé, vagy más egészségügyi szakmák számára is? Javaslat: Csak az orvosok (fogorvosok) számára nyíljon meg a szabadfoglalkozású jogállás, mivel a munkáltatói utasítási jogkörbõl eredõ problémák legélesebben az orvosi tevékenység esetén merülnek fel. A jogi és a gazdasági foglalkozások esetében is kivételes az önálló jogállás, azaz ezt az elvet érvényesíteni indokolt az egészségügyi szakmák esetében is. Az egyéb egészségügyi szakmák (klinikai szakpszichológus, gyógytornász stb.) esetében megmarad a vállalkozás és a magángyakorlat lehetõsége. Budapest, 2001. június 6. Pulay Gyula * A fenti cikk írója az Egészségügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára. Írását vitairatnak szánta. Olvasóink véleményét várja az Egészségügyi Minisztérium, a Magyar Orvosi Kamara és a Magyar Orvos Szerkesztõsége.

MOK | Melania könyvkiadó | Eos Kft. | Pro-Patiente