Az orvoslás életforma

Miközben minduntalan azt hallani, hogy számos szakterületen egyre inkább a nyugdíjas orvosokra marad a hazai betegellátás, az érintett nemzedék tagjai gyakran éppen mellőzöttségük miatt panaszkodnak. Körképünkben több korosztály képviselőit faggattuk arról, miként látják az idősebb orvosok helyzetét, s milyennek ítélik a generációk közötti kapcsolatot.

Pontot érhetne az életkor

Az idős kollégák élethelyzetét döntően az befolyásolja, hogy aktív éveik alatt milyen anyagi körülményeket tudtak teremteni maguknak. A döntő többség nemhogy meggazdagodott volna, de kifejezetten tőkeszegény. Mindezt az is jelzi, hogy amikor korábban a kamarában felmerült egy otthon létrehozásának gondolata, sokaknak még az induló tőke előteremtése is gondot okozott volna (ami mellesleg erősen megkérdőjelezi a létjogosultságát a paraszolvencia miatt az orvostársadalom egészét illető kritikáknak).

A 40 ezer orvosból ma mintegy 7 ezren nyugdíjasok. A lakosság elöregedése miatt tovább növekszik az igény az orvosi munkára. Tapasztalati tény, hogy az idős beteg jobban kötődik egy idősebb orvoshoz. A nyugdíjas korosztályból a jelenleginél többen is hadra foghatók volnának – szívesen is hívnák őket az intézményekbe vagy magánpraxisokba kisegíteni, nyári szabadságolások alatt helyettesíteni, ennek azonban sokszor adminisztratív akadályai vannak: jó néhányan azért nem tudnak eleget tenni az elvárt továbbképzési követelményeknek, mert nincsen meg a kellő számú kreditpontjuk. Egy hatvanéves nyugdíjas háziorvosnő még ereje és szellemi képességei teljében van, ám nem tud elutazni a falujából, hogy részt vegyen egy ötvenezer forintos tanfolyamon. Így azután még az a groteszk szituáció is előadódhat, hogy amikor egy községi háziorvos nyáron kivesz két hét szabadságot, annak ellenére nincs helyettese, hogy a rendelő utcájában lakik a korábbi háziorvos, aki évtizedeken át ellátta a pácienseket.

A kizárólag a nyugdíjukból élő orvosoktól nem várható el, hogy saját maguk finanszírozzák a továbbképzések gyakran több tízezer forintra rúgó összegét – amire a legtöbb esetben szállás- és ellátási költségek is rakódnak –, és sem foglalkoztató, sem háttérintézmény, sem olyan üzleti szponzor nem áll mögöttük, aki hozzájárulna a képzés költségeihez. Ebből adódóan a szellemileg aktív, jogállásában inaktív generáció egy része mindinkább elszigetelődik, kiesik a gyakorlatból. Természetesen nem azt javaslom, hogy mindenféle külső kontroll nélkül kapjanak felmentést az idősek a szakmai követelmények teljesítése alól, hiszen ez felelőtlenség volna. Mindazonáltal át kellene gondolni a kreditelvárások szabályozását, esetleg bevezetni egy életkor szerinti követelményrendszert. A másik út: anyagi alapot kell teremteni arra, hogy azokat az orvosokat, akik már nincsenek állandó alkalmazásban, ne a pénzügyi tényezők tartsák távol a szakmai rendezvényektől.

Dr. Duray Aladár,

a MOK nyugdíjas bizottságának elnöke

Az orvoslás, mint életforma

Fiatal orvos számára az orvostudomány akkor kezdődik, amikor megkapja a diplomát. Az idős orvosoknak azonban nem fejeződik be a történet azzal, ha megkapják a papírt nyugdíjazásukról. Aki az orvosi tevékenységet valóban hivatásnak tekintette, az gondolataiban, magatartásában, emberekkel való kapcsolatában erről soha nem tud megfeledkezni. A nyugdíjazás és az öregedés mind szakmai, mind magánéleti szférájukra kihat: másféle kapcsolatba kerülnek korábbi munkahelyükkel, kollégáikkal, korábbi betegeikkel, a hozzájuk tanácsért, segítségért fordulókkal, miképp családtagjaikkal is. Amíg az öreg írók, képzőművészek vagy színészek idős korukban is alkothatnak újat és maradandót, az orvosok esetében sajátságosan alakul a helyzet. Életkoruk előrehaladtával tevékenységük értéke és ázsiója egy ideig növekszik, hiszen a korral együtt jár a tapasztalat. Később viszont kezdenek másként tekinteni rájuk: arra gondolnak, hogy az öreg orvos megkopott, biológiailag is hanyatlik, elmarad a kortól, nem ismeri a legújabb felfedezéseket, módszereket, műszereket, kevésbé bírja a műtéttel járó fizikai megterhelést.

A történelmi körülmények, a tudomány, a technika fejlődésének gyorsulása alaposan felforgatta azt a kapcsolatot, ami az idős embert, a nyugalomba vonult (vagy küldött) orvost korábbi munkájához fűzte, munkásságának korábbi értékét meghatározta. Valamikor azt képzelték, hogy az öreg orvos élete folyamán valóságos kincset halmozott fel magában. Manapság azonban az idős orvos már nem számíthat gondolatainak, megfigyeléseinek tartós túlélésére. Felgyorsult a tudomány előrehaladása, sokszor előfordul, hogy korábban megoldhatatlannak hitt eljárásokból lesz mindennapos gyakorlat.

A nyugdíjas orvos megbecsülését nem lehet szembehelyezni a fiatalok érvényesülésével, hiszen éppen a visszavonuló vezető orvosok feladata az arra érdemes munkatársak, utódok bemutatása a szakmának. Aki fiatal orvosként ismeretlenül ácsorog hazai vagy külföldi kongresszusokon, szakmai összejöveteleken vagy fogadásokon, tudja, milyen jelentősége van annak, ha széles körű ismeretséggel, tekintéllyel rendelkező volt főnöke bemutatja a szakma kiválóságainak, bevezeti az orvostársadalomba. Ezzel együtt az idős orvos számára is biztosítani kellene a lehetőséget, hogy képességeinek megfelelően aktív maradhasson, tapasztalatait átadhassa, hogy ne szakadjon el teljesen hivatásától, megszokott körülményeitől. Az orvosi tevékenység ugyanis a lelkiismeretes orvos számára nemcsak megélhetést biztosító foglalkozás, hanem olyan életforma, amely kitölti gondolatait és alapvetően meghatározza társadalmi kapcsolatait.

Prof. emeritus dr. Riskó Tibor

ortopéd sebész, a MOK nyugdíjasbizottságának korábbi elnöke

Orvosok mint betegek

Fél évtized telt el azóta, hogy a Magyar Orvosi Kamara országos kutatásban felmérte a nyugdíjas orvosok helyzetét. Akkor több mint 650 kérdőíves válaszból – körülbelül minden tizedik nyugállományban lévő kolléga vett részt a felmérésben – azt szűrhettük le, hogy az előzetes feltételezésektől eltérően, nagy átlagban semmivel sem volt jobb helyzetben az idős orvosgeneráció, mint a magyar társadalom egésze, miközben több mindenben – például iskolázottság tekintetében – különbözött attól. A legszembetűnőbb differencia az időskori munkavállalásban mutatkozott meg: amíg össztársadalmi szinten a nyugdíjasoknak csak a töredéke dolgozik, az orvosoknál ez az arány megdöbbentően magas volt: nem egy példát találtunk arra, hogy 80 éves kolléga is rendszeresen rendelt. A munkavállalás természetesen nem tekinthető egyértelműen negatívumnak, hiszen a többség nem kényszerből vállalt állást, hanem hivatásszeretetből, s bár jó néhányuknak szükségük volt a nyugdíj-kiegészítésre, annak is örültek, hogy még igényt tartanak a szaktudásukra.

Az elmúlt öt évben sok minden megváltozott, számos ponton átalakult az egészségügyi ellátórendszer, ezért érdemes volna megismételni korábbi kutatásunkat. Úgy vélem, most kedvezőtlenebb képet kapnánk. Meggyőződésem, hogy ma – már csak az átlagéletkor emelkedéséből adódóan is – többen praktizálnak a nyugdíj mellett, s azt sem tartom kizártnak, hogy többen praktizálnak kényszerből: ha nem is egzisztenciális, de lelkiismereti okból, mivel ha ők nem vállalnák a munkát, nem egy térségben összeomlana az alap- vagy a szakellátás.

Az idős orvosok helyzete nem függetleníthető a fiatal orvosokétól, akik mind nagyobb arányban hagyják itt az országot, hogy többszörös bérért, lényegesen jobb munkafeltételek között dolgozzanak külföldön. Ez egyértelműen pénzkérdés, amit mi magunk nem tudunk megoldani. De lenne olyan intézkedés, amely nem járna költséggel, csupán gesztusértékkel bírna, mégis azt mutatná, a társadalom megbecsüli az idős kollégát. A nyugállományban lévő orvosok egy része méltatlanul kiszolgáltatottnak érzi magát akkor, amikor betegként bekerül egy rendelőintézetbe vagy kórházba. A nagy fluktuáció miatt már egy tíz-tizenöt éve inaktív orvosról is elképzelhető, hogy nem ismeri azokat, akik ellátják. A visszajelzések szerint ez a helyzet szorongással tölti el őket, ezért sokat jelentene, ha kaphatnának például egy „nyugdíjas orvos” kártyát, amely ismeretlen ellátóhelyen is valamifajta előnyt, kollegiális bánásmódot biztosítana számukra. Mindez nem volna különösebben kirívó társadalmi privilégium, hiszen például a nyugdíjas vasutasok és házastársaik is életük végéig első osztályra szóló – megbecsültségüket tükröző – fényképes igazolványt kapnak. Nem tartanám ördögtől való dolognak, hogy az egykori kollégák, ha már anyagi téren nem lehetséges, legalább betegként több figyelmet kapjanak.

Dr. Grünwald Anna,

a MOK nyugdíjasbizottságának alelnöke

Elkótyavetyélt tudás

Betöltöttem a 80. évemet. Lehetőségem van rá, hogy önkéntes segítőként, javadalmazás nélkül bejárjak a János Kórházba operálni. Ennek őszintén örülök, mert nem kell régi betegeimtől végleg elszakadnom. Hetente háromszor egy József körúti hallókészülék-szaküzletben is dolgozom. A nyugdíjak összegét vagy a sok ellenszolgáltatás nélkül vállalt munkát – lektori tevékenység, vizsgáztatás, továbbképző előadás –, amelyet a tapasztalt nyugdíjas orvosok hivatástudatból és segítőkészségből vállalnak, akár magánügynek is tekinthetnénk. Az viszont korántsem magánügy, hogy az idős generáció háttérbe szorulásával fokozatosan csökken a magyar orvosok és kutatók ázsiója.

Külföldi kollégák megnyilatkozásai alapján úgy érzékelem, ők evidenciának tartják, hogy egy neves főorvosként visszavonult, aktív pályafutása alatt több száz publikációt jegyzett, több mint húsz könyvet megírt, számos nemzetközi szakmai szervezet elnöki tisztségét betöltött szakembernek jó néhány asszisztense és titkárnője szervezi az előadásait, segíti lektorálási felkéréseit, és nem okoz neki anyagi gondot egy hazai vagy nemzetközi konferencián való részvétel. Mindezek alapján – a valódi magyar viszonyokat nem ismerve – megütközéssel fogadják, amikor az orvos pénzügyi problémákra hivatkozva nem vállal el egy-egy megtisztelő felkérést. Legutóbb egy római világkongresszus kerekasztal-konferenciájának moderálását kellett visszautasítanom, mivel az utazási és ott-tartózkodási költség közel féléves nyugdíjamat emésztette volna fel. Az Egészségügyi Minisztériumban nem volt keret a támogatásomra, s a szponzorokra sem lehet számítani: egy nyugdíjas orvost a gyógyszercégek képviselői megsüvegelnek, ám a konferenciákon való részvételét nem támogatják, hiszen a nyugdíjasnak már nincs lehetősége osztályán javasolni, hogy a kollégák melyik gyógyszert alkalmazzák. Azt is elszomorítónak tartom, hogy mint szakvizsga-bizottsági elnök, nem tudok a jelölteknek korszerű kiadványt adni az idejétmúlt tankönyv helyett, mert a kiadók tőlem és munkatársaimtól várják a publikálás anyagi költségeinek fedezését. Így a több évtizedes tapasztalat, az oktatás előmozdításának igénye ezen a téren is kárba vész.

Úgy érzem, elsősorban nem nekünk van szükségünk arra, hogy ott legyünk a kongresszusokon és tankönyveket írjunk: magam harmincöt országban több mint hétszáz előadást tartottam. Nagyon fájlalom, hogy generációm visszaszorulásával a magyar tudományos élet képviselete és a fiatalok oktatása, továbbképzése szenved csorbát. Az idősebb generáció képviselőit megbecsülni nemcsak társadalmi kötelesség, de józan érdek is, hogy ne vesszen el az a tudás, amit a magamfajta kollégák fel tudtak halmozni a világban, s még átadhatnának az utódoknak.

Dr. Hirschberg Jenő

címzetes egyetemi tanár, (gyermek-) fül-orr-gégész, foniáter és audiológus szakorvos, az MTA doktora

Technika és tapasztalat

Az idős kollégák helyzete kétségtelenül nehezebb, mint néhány évtizede, mivel az elméleti ismeretek amortizációja gyorsabb. Ma már nem lehet egy egyszer megszerzett orvosi diplomával – folyamatos továbbképzés nélkül – egy egész életpályát végigdolgozni. Bármilyen gyorsan fejlődjön is azonban a technika, az orvoslás örökké empirikus tudomány marad, az elméleti tudás mellett az évtizedek során felhalmozott tapasztalatnak mindig nagy súlya lesz, ebből fakadóan az orvostársadalomban az idősebbeket övező kiemelt figyelem és megbecsülés sem fog csorbulni. A szakmák közötti kapcsolati háló, amely korábban egy-egy intézményt jellemzett, mára a specializáció miatt fellazult, ám ezzel párhuzamosan a szakmákon belül a generációk között meglévő együttműködés még inkább felértékelődött.

A kardiológiában különösen fontos a nemzedékek közötti kapcsolat: az elmúlt 10-12 évben sok új eljárás – szívkatéterezés, szív-CT és -MR – vált rutin beavatkozássá. Az idősebb kollégáknak, vezető főorvosoknak nemcsak szakmai és erkölcsi feladatuk megismertetni beosztott orvosaikat az új eljárásokkal. Osztályaik működőképességének fenntartása érdekében rá is vannak szorulva, hogy – például egy műszerbeszerzés nyomán – a fiatalok részt vegyenek továbbképzéseken, hazai és külföldi tanulmányutakon. Bár a statisztikák lehet, hogy ellene szólnak, mivel sokan elhagyják a klasszikus orvosi pályát, az egyetemi oktatóintézményként működő Markusovszky Kórházban korábban szerzett tapasztalataim alapján mégis úgy vélem, a fiatalok többsége ma is élethivatásként tekint az orvoslásra. Más kérdés, hogy a körülmények arra ösztönzik a pályakezdőket, hogy a klinikum helyett inkább az orvoslátogatás vagy a kutatás felé forduljanak. Ez a jelenség is hozzájárul ahhoz, hogy ma Magyarországon nemcsak az utánpótlás-nevelésben, de a betegellátásban is nagy szerepük van a nyugdíjasoknak, ami igaz a kardiológiára is. A tudományterületnek tudniillik nemcsak invazív ága van; a konzervatív kardiológiában nélkülözhetetlenek időseink. A krónikus szívbetegek ellátása, az infarktuson átesett páciensek rehabilitációja rendkívül fontos, hiszen ők azok, akik sokszor nem tudnak gondozásba kerülni egy túlterhelt akut centrumban, a kisebb kórházak pedig a nyugdíjasok szerepvállalása nélkül ma nem tudnának eleget tenni ennek a feladatnak. Ez mindaddig így is marad, amíg a kiképzett, majd valóban a szakmájában (és a hazájában) elhelyezkedő fiatal kardiológusok száma érdemben nem növekszik.

Dr. Farkas Attila kardiológus

Vonzások és taszítások

Egyetemi szinten csak azokat a nyugdíjas orvosainkat tudjuk foglalkoztatni, akiknek nélkülözhetetlenségéről meg tudjuk győzni a klinikák gazdálkodását felügyelő kincstári biztosokat. A költségvetés felett őrködő pénzügyi revizorok ugyanis rendszerint elsősorban a nyugdíjkorhatár feletti munkatársak nyugállományba helyezését, illetménymegvonását javasolják. Az alapellátásban ezen a téren jobb a helyzet, hiszen a vállalkozásokra nem vonatkoznak azok az életkori megszorítások, amelyeket a közalkalmazotti törvény tartalmaz – igaz, a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy egyetemi szinten egyelőre nincs olyan mértékű munkaerőhiány, mint amilyennel az alapellátás vagy a kisebb kórházak szakellátása küszködik.

A nyugdíjhoz közel álló vagy nyugdíjkorhatárt elért orvosok helyzetét generációs kapcsolataikon keresztül is szemlélhetjük: mind az együttműködésre, mind a rivalizálásra akad elég példa. Vannak olyan szakmák – ilyen például a radiológia vagy az aneszteziológia –, amelyekben az idősebbek az átlagosnál jobban támogatják a fiatalok térnyerését, hierarchiában való előrejutásukat. Egyes műtéti szakmákban azonban még megvan az a régen is konfliktust okozó gyakorlat, amely szerint az idősebbek nemigen akarják, hogy utódaik „idő előtt” megtanulják a szakma rejtelmeit. Ennek hátterében rendszerint a műtőbeli „egyéni sikerekhez” való ragaszkodás áll.

A fiatal orvosok pályaképe nem olyan tiszta, nem olyan szilárd, mint 30 évvel ezelőtt volt. Egyre kevesebben tudják elképzelni élethivatásként az orvoslást: a gimnáziumok legeredményesebb tanulói közül ma jóval kevesebb az orvosi egyetemre jelentkező, s az orvosi diplomát szerzők közül sokan a gyógyítást legfeljebb szakmának tartják, nem hivatásnak. E kötődés gyengülésében szerepet játszhat az is, hogy idehaza gyakran nemcsak a pályakezdő orvosok élnek nehéz anyagi körülmények között, hanem ugyanezt látják az idősebb orvosok esetében is. A nyugdíjas kollégáknak a lakosság egészéhez viszonyított anyagi helyzete sokat romlott az elmúlt évtizedekben, amelynek egyik kiváltó oka a társadalombiztosításnak és magának az orvosi szakmának az átalakulása, a nyugdíj melletti munka feltételeinek szigorodása. A helyzet az Európai Unióhoz való csatlakozásunk nyomán ellentmondásossá vált: miközben a hazai orvoslás egyre kevésbé jelent anyagi javakkal kecsegtető és kiszámítható életpályát, a magyar diploma nemzetközi elfogadottsága révén lassanként ismét vonzóvá válnak az orvosi egyetemek, mivel egy angol, dán vagy svéd orvosi állás biztos és kényelmes egzisztenciát kínál. A fiatalok számára az egyéni karrierutak kiszélesednek, a hazai orvostársadalom ellenben öregszik és erodálódik.

Prof. dr. Benedek György,

a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának dékánja

A kiégés útján

Meggyőződésem, hogy a legtöbben úgy kezdtük egyetemi pályafutásunkat, hogy orvosként akartunk megöregedni. Mindemellett a ránk váró viszonyokat jól jellemzi, hogy rezidens éveikre már sokan elbizonytalanodnak, és egészen más életúton kezdik el törni a fejüket.

A fiataloknak rendszerint általános tanácsként fogalmazzák meg: nem szakterületet vagy munkahelyet, hanem oktatót és kollégákat kell választani, mivel egy pályafutás alakulását döntően befolyásolják az ötven feletti – jó esetben iskolateremtő – orvosok. Szakterület, de talán még inkább személyiségfüggő az, hogy az egyes intézményekben milyen kapcsolat alakul ki a mostani és a majdani idősek között. Az idős háziorvosokon gyakran érezni, hogy csaknem mindenkit lelkesen fogadnak, aki érdeklődik, szívesen látják a fiatalokat, a rezidensi időszak alatt nem ritka, hogy erős, egész életre szóló személyes kötődés is kialakul. A klinikumban kicsit bonyolultabb a helyzet: vannak nagyon elkötelezett oktató professzorok, akik hetven felett is bejárnak, mert szívügyüknek tekintik az utánpótlás-nevelést. Elsősorban az operatív területeken a rezidensek és a szakorvosjelöltek ugyanakkor gyakran panaszkodnak arra, hogy nehéz hozzáférniük egyes beavatkozásokhoz, műtétekhez. Ebben természetesen szerepet játszhat, hogy a rezidenseket jogállásukból adódóan nem tekintik még fix munkaerőnek, de gyaníthatóan presztízsokok is vannak a háttérben – utóbbit bizonyítja, hogy a mellőzöttséget felhánytorgató panaszt nemcsak pályakezdőktől hallani, egyes intézményekben a negyvenes korosztály is a műtők „körülbástyázásáról” számol be. Ezzel egy időben figyelemre méltó jelenség tapasztalható például az aneszteziológia területén: ott az országos orvoshiányból adódóan a pályakezdők nagyon hamar „bekerülhetnek a mély vízbe”. A tendenciákat tekintve várható, hogy rövidesen hasonló helyzet áll elő más szakterületeken is.

Bár sokszor napirendre került, máig nincs az orvoslásban kiszámítható életpályamodell. Jó volna, ha egy fiatal már az egyetemi felvételi idején tervezni tudná, hogy mi várhat rá, ha valamely területre szakosodik. Az orvosegyetemekre jelentkező 18-19 évesek ugyanis érzelmi alapon, elhivatottságból vágnak bele tanulmányaikba, s harmad-negyedévben – szembesülve az orvosi pálya árnyoldalaival – kezdenek először komolyan elgondolkodni a pályaelhagyáson vagy a külföldi munkavállaláson. Nem is meglepő: klinikai viszonyok közé csöppenve meglehetősen sokkoló lehet a még csak tíz-húsz éve pályán lévő, de már végzetesen elfásult, több állás között lavírozó, egzisztenciális bizonytalanságban élő orvosok látványa. Hamar beszállnak a mókuskerékbe a pályakezdők is: mivel szakemberhiány van, könnyű elhelyezkedni, így a rezidensképzés mellett sokan vállalnak két-három állást, ügyelnek, mentőznek. Annál is inkább, mivel egyetlen munkahelyen megragadva belátható időn belül nem tudnának anyagilag továbblépni, így a fiatalok gyakran követik idősebb mestereiket a kiégés útján.

Papp Magor,

a Magyar Rezidens Szövetség megbízott elnöke