Az „aranyszabályok” evolúciója
Marosán György
filozófiai tudományok kandidátusa, fõiskolai tanár
Budapesti Gazdasági Fõiskola Külkereskedelmi Kar
marosan.gyorgy @ mail.datanet.hu
Az „aranyszabályok” – a közösségek elvárt viselkedési normáinak alapelemei – fontos szerepet töltenek be életünkben. Tudatosan vagy öntudatlanul, ezek a szabályok vezérlik többnyire cserére vonatkozó döntéseinket. Márpedig az életben szinte mindenhez csere útján jutunk. Adjuk, ami a mienk – pénzt, árut, segítséget, kedvességet, tiszteletet vagy éppen szerelmet – azért, hogy hozzájussunk ahhoz, aminek hiányát érezzük. A cserét szabályozó elvek jelentõségét az adja, hogy alapvetõen meghatározzák a megszerezhetõ „örömjavak” mennyiségét. Vannak szabályok, amelyek erõsítik a bizalmat, és ezért ösztönzik az együttmûködést. Ám vannak olyanok is, amelyek bizalmatlanságot szülnek, így lerombolják a kapcsolatot.
A kutatások egyértelmûen igazolták: a társadalmak sikeressége „intézményeiktõl” – a közösséget összefûzõ stabil, folyamatosan újratermelõdõ és együttmûködést szolgáló viszonyrendszerektõl – függ. (Marosán, 2005a). A magunk formálta intézmények – és ezek alapjaiként az „aranyszabályok” – segítik elõ egyes társadalmak fejlõdését, vagy ellenkezõleg, tartanak szegénységben másokat. (Hibbs et al., 2004)
Az „aranyszabályoknak” többféle változata létezik. Legtöbbször a Hegyi beszédben elhangzó krisztusi tanácsot: „Csak azt tedd felebarátoddal, amit kívánnál, hogy õ veled tegyen” nevezik ennek. Néha így hivatkoznak a Krisztusnál egy generációval fiatalabb neves zsidó rabbi, Hillél intésére: „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, azt ne tedd felebarátoddal sem”, és gyakran ugyanígy utalnak az ötszáz évvel korábban élt kínai bölcs, Konfuciusz elvére is: „Tégy úgy másokkal, amint õk tesznek veled”. De vajon honnan származnak ezek a szabályok? Az egyik lehetséges válasz: Isten – mindenkinek saját hite szerinti Istene – alkotta meg, és írta elõ számunkra. S valóban, a legtöbb vallás hirdet követésre méltóként javallt „parancsolatokat”, amelyek évezredek óta szolgálják az emberek együttélését és a közösségek fejlõdését. A szabályok isteni eredete erõsíti „legitimitásukat”, s ezzel hatékonyságukat. Ám van egy másik ok, ami miatt elkerülhetetlennek tûnt Istenre hivatkozni. Nehezen elképzelhetõ, hogy az önérdek rángatta és gyakran végig nem gondolt cselekedetek káoszából megszülethessen a közösséget összetartó és az érdekek folyamatos összehangolódását segítõ viselkedési modell. De vajon tényleg nem szülhet-e a káosz – intelligens „tervezõ” nélkül – szabadságot?
A társadalmi együttélés – szabályok vezérelte – apróbb-nagyobb cseréi, közvetlen szükségletkielégítõ hatásuk mellett, egyben e szabályok versenyét is jelentik. Miközben az emberek a lehetséges szabályból kiválasztják azt, ami alapján berendezik életüket, akarva-akaratlanul a szabályok evolúcióját valósítják meg. A mindennapok során kiválasztódnak azok a maximák, amelyek támogatják hirdetõjük rátermettségét, míg kiszelektálódnak és eltûnnek az emberek életébõl – azok, amelyek nem segítik hirdetõjük túlélõképességét. Ám van itt egy különös ellentmondás: a közhiedelem úgy tartja, hogy a becsületes, a bizalomteljes, és jószándékú viselkedés eleve hátrányban van az agresszív, önzõ, a másokat kihasználó viselkedéssel szemben. A kérdés tehát az, vajon lehet-e kísérletileg ellenõrizni, milyen a valós élet körülményei között a legsikeresebb viselkedési stratégia?
A foglyok dilemmája
A fogolydilemma néven elhíresült szituáció a játékelmélet közkedvelt és napjainkra közismertté vált modellje. Két eltérõ érdekû partner együttmûködésre vagy ellenkezõleg, a másik kijátszására irányuló döntéseinek lehetséges kimeneteit elemzi, és keresi a legelõnyösebb megoldását. (Mérõ, 1996. 3. és 4. fejezet) Az együttmûködõ vagy önzõ lépések kölcsönös következményeit az alábbi kifizetési mátrix mutatja (1. táblázat).
A valóságos élet szemszögébõl nagyobb jelentõségre tett szert az ún. ismétlõdéses fogolydilemma-játék (IFDJ). Ez nem egyetlen döntés következményeit, hanem meghatározott döntési stratégiát követõ „partnerek” több meneten keresztül folytatott játékának kimeneteit és felhalmozódó pontokban kifejezõdõ eredményességét elemzi. A közvélemény figyelmét egy negyedszázada lezajlott különös verseny irányította a modellre. Egy fiatal politológus – Robert Axelrod – arra kérte ismerõseit, hogy a fogolydilemma több meneten keresztül történõ játszására vezérfonalául szolgáló stratégiát fogalmazzanak meg. (Axelrod, 1990) A verseny résztvevõinek le kellett írniuk, milyen „maximák” szerint játszanák ismétlõdõen ezt a játékot. A beküldött és többnyire szavakban megfogalmazott stratégiákat – stratégián a továbbiakban a döntéseket vezérlõ szabályokat értjük – Axelrod számítógépes programokká írta át, majd e programokat 200 meneten keresztül játszatta egymással. A játék minden menetében a programok – éppen úgy, mint az emberek – „döntéseket hoztak”, majd a saját és a „játszótárs” lépéseitõl függõen a kifizetési mátrix alapján pontokat kaptak. A pontok halmozódtak, így a játék végén kirajzolódott, melyik stratégia bizonyult a legsikeresebbnek. Axelrod késõbb azzal tette még izgalmasabbá a játékot, hogy folyamatosan kihagyta a legkevesebb pontot elért programokat. A játékban így egyre „versenyképesebb” programok vetélkedtek, és feltételezhetõ volt, hogy amelyik az „evolúciós versenyt” végül megnyeri, az a legrátermettebb.
A „nyertes” végül a kanadai politológus, Anatol Rapoport által beküldött, és Tit-for-tat-nak (TFT) – „szemet, szemért” – nevezett program lett. Ez mindössze két sorból állt: (1) induláskor elõlegezd meg a bizalmat, (2) majd tedd mindig azt, amit partnered az elõzõ lépésben („tükrözd” a viselkedését). A TFT-rõl kiderült, hogy nem hagyományos értelemben mindenáron gyõzelemre törekvõ versenyzõ. Inkább köszönhette annak sikerét, hogy partnereit minél több meneten keresztül való együttmûködésre késztette.
Az IFDJ az elmúlt csaknem fél évszázadban a társadalomtudományok rendkívül népszerû modelljévé vált. Sokféle elrendezésben, különbözõ körülmények között, és meghökkentõen eltérõ „aktorok” – emberek (Mérõ, 1996), állatok (Dugatkin, 1997), és számítógépek (Szabó – Tõke, 1998) – részvételével játszották. Én magam is már több mint tíz éve rendszeresen játszom – Piros–Kék játék címmel – különbözõ összetételû csoportokban, és fõként fõiskolai hallgatókkal. Ennek során tanúja lehettem annak, ahogyan a résztvevõk – a próba-szerencse módszerrel – keresik, és gyakran rátalálnak a sikeres viselkedés stratégiájára. A játék szokásos körülményei azonban nem tették lehetõvé az eredmények kiértékelését. Ezért pontosan megtervezett kísérletsorozatot végeztem, hogy ellenõrizhetõ körülmények közt választ kapjak a következõ kérdésekre.............:
A kísérlet eredményei kirajzolják, hogy a szabályok szelekciójával miként erõsödik meg a közösség együttélését leginkább segítõ norma (Orthmayr, 2004). A norma kialakulására utal a populációviselkedés „változatosságának” csökkenése, ami a közösség által követett norma egynemûbbé válását mutatja. Az, hogy a többség a TFT típusú viselkedés mellett döntött, úgy értelmezhetõ, hogy a játék eredményeképpen a bizalmatlan, önzõ, csalásra hajlamos emberek közösségébõl kiválasztódik és fokozatosan meghatározóvá válik a TFT típusú viselkedési stratégia. Ez az eltolódás alapvetõen fontos a közösségi „rátermettség” szempontjából, hiszen a TFT generálja a legnagyobb egyéni és „csapat”-pontokat. Ez úgy is értelmezhetõ, hogy az ilyen „viselkedésû” egyedekbõl álló közösségben az egyéni és a közösségi „vagyon” gyorsabban nõ, mint a ÖV-kbõl álló közösségé. Némi túlzással, a Tõzsdecápák Gordon Gekko-ja kénytelen-kelletlen „Teréz anya” jellegû viselkedést vesz fel, és fordítva, „Teréz anya” is ráébred az önérdek fontosságára. Mindenfajta „felsõbb” beavatkozás nélkül – isteni eredetû (és legitimitású) etikai elvek hiányában is – fokozatosan kiformálódhat tehát az együttmûködõ és bizalmat megelõlegezõ viselkedési stratégia (Bendor et al., 2001, 1495).
Befejezés helyett
A kísérlet alapfeltételei megítélésünk szerint jól modellezték életünk hétköznapi viszonyait. A résztvevõk között voltak együttmûködõk és önzõk, eltérõ volt a megelõlegezett bizalom szintje és a csalásra való hajlamosság, a körülmények és pillanatnyi élmények hol erre, hol arra billentették a döntéshozót. A populáció egyedei tehát kevert stratégiát követtek. A játék folyamán kapott pontjaik alapján közvetlenül érzékelték követett stratégiájuk sikerességét és kudarcát. A kísérlet során nyert tapasztalataik hatására a többség változtatott eredeti stratégiáján. Hajlandók voltak tanulni. Ilyen általános feltételek esetén a legsikeresebb – legtöbb pontot gyûjtõ – egyéni stratégiának a TFT bizonyult. A TFT azonban nem csupán az egyéni, hanem a közösségi siker leghatékonyabb „kovácsa”. Ez a típusú viselkedés rákényszeríti a bizalmatlan és nem kooperatív résztvevõket, hogy bizalomteljes és együttmûködõ stratégiára térjenek át. Emiatt a TFT fokozatosan elterjedt a közösségben. Mindez arra utal, hogy a hétköznapi emberek saját élettapasztalataik alapján ráébrednek Kant kategorikus imperatívuszára – „cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája egyúttal egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson”. Ennek alapján – minden „fentrõl” jövõ sugalmazás nélkül – aranyszabállyá emelik a TFT-t. Ezzel a Hobbes-i „mindenki harca mindenki ellen” kaotikus állapotát az egyéni tapasztalás, majd a társadalmi tanulás, végül „aranyszabályok” megalkotása és kulturális átörökítése révén kiszámítható és gyorsan halmozódó emberi tõkéjû társadalmakká formálja. (Vogel, 2006). A történelemtudomány és az antropológia pedig végül már csak konstatálja: a TFT maximája által vezérelt egyénekbõl álló közösségek fejlõdnek, míg akik nem ezt követik, a fejlõdés perifériájára szorulnak.
Kulcsszavak: evolúció, aranyszabály, fogolydilemma, tit-for-tat, versengés, bizalom, önzés, szelekció, kategorikus imperatívusz, zsetongazdaság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése