Magyar egészségügy: példamutató

vagy sereghajtó?

Vélemények az egészségügyi refomról

2006. július 19.,

Az egészségügyi reform nyilvánosság előtt zajló vitájában arról sem körvonalazódik konszenzus arról, hogy át kell-e bármit is alakítani a hazai ellátás rendszerén. A vita szereplőinek véleménye meglehetősen vegyes a több biztosítós egészségügyről, a vizitdíj bevezetését és a magántőke bevonását illetően. Az egészségügyi reform kapcsán politikusok és az orvosi kamara vezetői is kifejtik véleményüket a sajtóban.Az egészségügy átalakítása a második Gyurcsány-kormány egyik legfontosabb célkitűzései között szerepel. A kormány programja a legfőbb célokként a biztosítás-alapú egészségügy bevezetését, a járulékfizetés és ellenőrzés rendszerének átláthatóbbá tételét, az egészségügyi intézmények gazdasági társaságokká alakítását, a gyógyszerkiadások visszafogását, az egészségbiztosítási rendszer hatékony felügyeletét nevezi meg. A kormányalakítás után több hónappal ugyanakkor még nem született végleges döntés sem az egészségügy rendszerének (egy-vagy több biztosítós) kialakításáról, a vizitdíj illetve a kórházi ágydíj bevezetéséről sem. Az egységes koncepció hiányát az is mutatja, hogy bár a szocialista és a szabaddemokrata politikusok az utóbbi időben több alkalommal is a vizitdíj mellett érveltek, a kormányfő internetes naplójában megfontolandónak nevezte a vizitdíj elleni érveket. A kormányzat július 19-én vitatta meg az egészségügy átalakításának legfontosabb dilemmáit és lehetséges irányait összefoglaló Zöld Könyvet. A szakértői anyagban az egészségügyi minisztérium összegezte megoldási javaslatait, részbennemzetközi tapasztalatok alapján. Az eseményt követő sajtótájékoztatón elhangzott: a jövő héten határozza meg az egészségügyi reform elvi, társadalompolitikai irányát a kormány. A konkrét lépésekről, köztük a fizetős szolgáltatásokról és a biztosítási rendszer átalakításáról pedig augusztus végén dönt, a miniszterelnök korábbi bejelentésének megfelelően. Batiz András a részletekről nem beszélt, de szavai alapján elképzelhető, hogy a gyógyszerár-támogatást szigorítják majd, és valószínű a vizitdíj bevezetése is. A kormányszóvivő kijelentette ugyanakkor: minden olyan sajtóhír, amely egy-egy megoldást eldöntött tényként mutat be, csupán találgatásnak minősíthető, jelenleg ugyanis egymással versengő megoldási javaslatok fekszenek a szakértők előtt. A szóvivő elmondta: azt követően, hogy a kabinet döntött a Zöld könyv sorsáról, mindenki számára hozzáférhetővé válik. Batiz kiemelte: a kormány célja egy olyan egészségügy, amely "lehetővé teszi azt, hogy az emberek hosszabb ideig éljenek, jobb életminőségben". Hozzáfűzte azt is: a problémák legtöbbjéről évek óta tart a vita. A szóvivő példaként említette az éves szinten százmilliárd forintos összeget jelentő hálapénzt, a félmillió "potyautast", akik után nem fizetnek járulékot, illetve az egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyenlőtlen hozzáférést.

Nagy N. Péter: Betegügy (Népszabadság, 2006. július 3.) A vizitdíj bevezetésével „világok változnának meg: a betegségének egyébként is kiszolgáltatott páciens nem a hálálkodás gesztusával közeledne orvosához, aki legalább az első pillanatban partnerként kezelné.”

Az egészségügy mindig is válságban lesz. Ez a létformája mindenhol. Nem emiatt kell aggódnunk. Végtelen mennyiségű pénzt lehet rá elkölteni, s morálisan mindig is aggályos lesz, ha az állam ezt nem teszi meg, vagy ha biztosítási alapon derül ki, hogy az emberiség nem teheti meg, hogy minden erőforrását saját élete meghosszabbítására, illetve szenvedéseinek minimalizálására fordítsa. Az orvosok emberiességi alapon a világ minden pénzét elkérhetnék köz- és magánkasszákból gyógyításra, el is kérik, s ha nem kapják meg, hát együtt háborodhatunk fel

(...) Pedig együtt van most is az orvoslásban szinte minden fontos mozzanat, csak rosszul rendezve. Itt a bizonytalan kéz, benne a pénz, egy szemből indított mozdulat, a másik kéz, nyúl utána, vagy csak bekíséri a zsebbe. Hálapénzként van irtózatosan feldicsérve ez a különös, behajthatatlan, sokszor épp a kötelezettek által forszírozott adó. Egy másik képben ugyanezek a részletek jelennének meg, ám végül vizitdíj feliratú számlát kellene adni. Csak egy keveset, s mégis világok változnának meg: a betegségének egyébként is kiszolgáltatott páciens nem a hálálkodás gesztusával közeledne orvosához, aki legalább az első pillanatban partnerként kezelné.

(...) Pedig ez a mozdulat a kulcsa mindennek: amint a pénzt követi egy számla. Amikor arról volt szó, hogy privatizáljanak az egészségügyben, annak is az a kulcsmozzanata, hogy a tulajdonos viselje gondját a pénzének. A több-biztosítós rendszerrel is az jár, hogy a biztosító a saját pénzére vigyázva már csak ránéz az orvosok elszámolására. Az egy, az állami biztosító ezt miért tenné? Ha elszaladnak a költségek, a büdzsé állja. Ha nem, felelősségre vonás nincs, csak szigorítás. És vicces szabályok: hogy öt percet kell egy betegre fordítani. Mintha ez a stopperről szólna, s nem arról, hogy azért már mégse számoljanak el az orvosok óránként hetven pácienst a tébének? Ez messze nem az a fenségesen megoldhatatlan problémahalmaz, amellyel az örvendetesen öregedő, és egyre több egészségügyi csodatételre képes világ harcol. Ez még messze nem egészségügy, ez még a mi régi, ismert betegügyünk.

Szilvási István /orvos, a MOK alelnöke/: A csodadoktorok két csapata (Magyar Nemzet, 2006. július 5.) „A magyar betegellátás súlyos állapotban van. Az ajánlkozó csodadoktorok kétféle áfiumot is ajánlanak: a tőkebevonásost meg az üzleti-versengő biztosítóst. Annak ellenére, hogy e csodaszerek hatástalanságát, sőt káros mellékhatásait a józan ész mellett bőséges nemzetközi tapasztalat is bizonyítja, akadnak, akik beveszik a jól körülhatárolható gazdasági-pénzügyi erőcsoportok kínálta maszlagot.”

A súlyos beteg ágya körül hamar gyülekeznek a csodadoktorok. A beteg pedig – minél súlyosabb az állapota, annál inkább – szeretne hinni bennük. A magyar betegellátás súlyos állapotban van. Az ajánlkozó csodadoktorok kétféle áfiumot is ajánlanak: a tőkebevonásost meg az üzleti-versengő biztosítóst. Annak ellenére, hogy e csodaszerek hatástalanságát, sőt káros mellékhatásait a józan ész mellett bőséges nemzetközi tapasztalat is bizonyítja, akadnak, akik beveszik a jól körülhatárolható gazdasági-pénzügyi erőcsoportok kínálta maszlagot

(...) De suszter maradjon a kaptafánál! Mi végre foglalkozik egy orvos az egészségügyi közszolgáltatások privatizációjával? Miért izgul a közpénzekért? Nemhogy örülne a korszerű ketyerének! Még nő is a jövedelme, ha ő tekeri. Az orvos-suszter dilemmája az, hogy a tőkebevonás ma eltorzítja a betegellátást. Nem rosszakaratból, hanem mert a befektetők – és ez teljességgel érthető – vissza akarják kapni a pénzüket meg egy kis hasznot is. Minthogy azonban a közfinanszírozott betegellátás tortája akkora, amekkora, erre csak akkor van lehetőségük, ha a többi szolgáltató tortaszelete elvékonyul. Bocsánat! A tőkebetolók jogos elvárása, hogy befektetésük hasznot is hozzon, eltorzítja a betegellátást. Ez a suszter baja.

(...) A tőkebevonás helyett forrásbevonásra lenne szükség. Járulékra, adóforintokra, vagy – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – co-paymentre, kiegészítő biztosításra.

(...) Véleményem nem privatizációellenesség. Nem a magánosítással van baj, hanem a fór-profit gazdasági társaságokkal. A nonprofit (alapítványi, egyházi, illetve önfoglalkoztató) privatizáció ugyanis nem vezet forráskivonáshoz. Ezért demagóg a háziorvosok, gyógyszerészek önfoglalkoztató-egzisztencia vállalkozásainak létével érvelni a tőkebehatolás elősegítésére.

(...) Hol van a magántőkének szerepe a betegellátásban? Akár a szolgáltatásokban, akár a biztosításban? Ott, ahol és arra, amire a közpénzekből – ma az OEP költségvetéséből – már nem telik.

Sinkó Eszter: Hahó, ébresztő! (Népszabadság, 2006. július 6.) "Mindenki elment nyaralni, vagy csak a kibírhatatlan meleg okozta fásultság vesz erőt az egészségügy összes szereplőjén? Mi van például az MSZP-vel? Nem tűnik fel nekik, hogy a fürge SZDSZ, látva a kormányfő elbizonytalanodását, teljesen lenyúlja az egészségügyet? Éppen ezekben a napokban történik mindez, a szemünk láttára, a fülünk hallatára."

Kisebb zsörtölődésekről persze itt-ott hallani, de mintha a szereplők, a Kamarák, a Kórházszövetség és a többi képviselet nem lennének tisztában a történések súlyával. Kétségtelenül: totális letámadás történik, a szolgáltatók a sebeiket nyaldosva, most veszik számba, hogy az elmúlt napok jelentős forráskivonása számukra milyen következményekkel jár.

(...) A baj csak az, hogy sem a diagnózis, sem a beavatkozás iránya nem helyes. Akármilyen statisztikát veszünk is elő, a közpénzből, adóból vagy járulékból finanszírozott egészségügyi kiadások GDP-hez viszonyított aránya Magyarországon nem haladja meg az 5,5 százalékot. Ez legalább 1,5 százalékponttal alacsonyabb az Európai Unió átlagánál. Hová csökkentsük tovább a közkiadások arányát? Az OEP állandósuló hiánya nem túlköltekezésből fakad, hanem folyamatos forráselvonásból, ami az elmúlt időszak járulékcsökkentéseiből adódott. (Egyedül a gyógyszerkassza "száll el" minden esztendőben, részben a tudatos alultervezés, részben a kormányzati tehetetlenség miatt.) Arról nem beszélve, hogy 3,9 millió foglalkoztatott egészségbiztosítási célú befizetései sehol sem képezhetnének elegendő alapot 10 millió állampolgár ellátására.

(...) Ami a több-biztosítós modell SZDSZ-es válfaját illeti, az unióban Szlovákia és Hollandia dicsekedhet ilyennel, mindkettő egy éven belül intézményesítette azokat a változásokat, amelyek nyomán fokozódó versenyre számítanak profitorientált magánbiztosítási alapjaik között. Információ egyelőre nem áll rendelkezésre arra vonatkozóan, hogy előzetes számításaik beváltak-e, annyira rövid idő telt el a bevezetés óta.

(...) joggal merülhet fel a kérdés, miért nem az ellátásszervezés eddigi tapasztalatainak hasznosításával folytatjuk az egészségügy újjászervezését, a teljesen szükségtelen szereplők, a magánbiztosítók kihagyásával. Miért akarja Magyarország megtenni azt a felesleges vargabetűt, ami sok pénzt, időt, megmenthető életévet dob ki az ablakon? Talán az ébredés után valaki válaszol.

Éger István /a MOK elnöke/: Ellenérvek - hitinkvizítoroktól (Népszabadság, 2006. július 13.) „Hagyjuk már, kérem, végre abba az esztelen, mindent átszövő, Mammonként tisztelt versenyőrületet! Nem állítom, hogy nincs helye versenynek a jól működő gazdaságban, de állítom, hogy nehezen értelmezhető, sőt, többnyire káros a gyógyítás területén.„

(...) Lassan megszokom, hogy egyesek nemzeti közellenségként tekintenek rám, s közeli bukásomat prognosztizálják. Legyen, majd meglátjuk! Az persze más kérdés, miként esik a minősítés annak a számos nagy tudású, nemzetközi tapasztalattal bíró szakembernek, orvosnak, közgazdásznak, szociológusnak, akik tapasztalati tényekkel alátámasztott, valós adatokkal érvelve vívták ki maguknak e "kitüntető" titulust. Ítélje meg ezt ki-ki maga.

Én maradnék a tényeknél. Érdeklődéssel láttam hozzá az olvasáshoz, keresve, kapok-e olyan gondolatokat, amelyek megingatnak meggyőződésemben, vagy megint maradunk az általánosságoknál, a jól hangzó demagógiánál? Maradtunk!

(...) Bizony, nem nézhetnénk jó szemmel, hogy a járulékfizetők pénze - tetszik, nem tetszik, közpénz, amellyel illik átláthatóan bánni, és közcélra fordítani - egyes érdekcsoportok, cégek, akár biztosítók hasznát szolgálná.

(...) Ami a felemlegetett "kitűnő" külhoni - holland, szlovák - példákat illeti, helyes, ha ezeket teljességükben, s nemcsak a belőlük pozitívnak beállított, kiragadott részletei alapján ítéljük meg.

(...) Hagyjuk már, kérem, végre abba az esztelen, mindent átszövő, Mammonként tisztelt versenyőrületet! Nem állítom, hogy nincs helye versenynek a jól működő gazdaságban, de állítom, hogy nehezen értelmezhető, sőt, többnyire káros a gyógyítás területén.

(...) Emberek, ébresztő! Védjük meg a sokak által irigyelt egységes társadalombiztosításunkat, mert elveszítését később jóvátenni történelmi távlatokban is alig-alig lenne lehetséges.

Tanács István: Hálapénz (Népszabadság, 2006. július 18.) „Ami változni készül: csökkentik vagy megszüntetik az egészségbiztosítási kassza krónikus hiányát. Mindenhová, ahová menni akar, beengedik a magántőkét. Ez a cél, de ebből nem következik az ellátás javulása. (...) Tényleges ellátásra fordítható összeg inkább kevesebb lesz, mint több, közben az egyre eredményesebb, de drágább szolgáltatások mind több ember számára válnak elérhetetlenné.”

(...) A hálapénz alapvetően racionális dolog. Nem a semmi fejében adják, fontos dolgokat lehet megvásárolni általa. Először is: segíti a szabad orvosválasztást. Ha beteg vagyok, és az életem múlik azon, hogy biztos kezű orvos kése alá feküdjek, akkor nem akarok vaktában próbálkozni. De ha nem ennyire éles a dolog, elesett állapotomban akkor is szükségem van a fokozott figyelemre. Ezt vásárolom meg a hálapénzzel. Érdekeltté teszem az orvost, hogy jól bánjon velem

(...) Ami változni készül: csökkentik vagy megszüntetik az egészségbiztosítási kassza krónikus hiányát. Mindenhová, ahová menni akar, beengedik a magántőkét. Ez a cél, de ebből nem következik az ellátás javulása. Jó esetben a szigorítások révén beszednek anynyi pluszjárulékot az eddigi "potyautasoktól", illetve a magánvállalkozás racionalizálja annyira a működtetést, amennyiből kitelik a magánbiztosítók és a privát kórházműködtetők profitja. A tényleges ellátásra fordítható összeg inkább kevesebb lesz, mint több, közben az egyre eredményesebb, de drágább szolgáltatások mind több ember számára válnak elérhetetlenné. A magántőkének nem érdeke a hálapénz megszüntetése - az a jó neki, ha (helyette) a beteg is fizeti az orvost. A hálapénz megmaradása ellen csak az szól, hogy ha egyébként is fizetős lesz az ellátás, akkor az emberek már nem akarnak vagy nem tudnak zsebbe is fizetni az orvosnak. Mellette viszont marad az összes motiváció, ami eddig is fenntartotta.

Mogyorósi András: Az egészségügy-finanszírozás nemzetközi trendjei (Magyar Nemzet, 2006. július 18.) „a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhető, hogy akár a több-biztosítós rendszer is működhetne az állami finanszírozás jelenlegi arányai mellett, erre azonban a politikai (és gazdasági) szándék a kormányoldalon hiányzik. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy útban vagyunk egy drágább egészségügy felé.”

Magyarországon a rendszerváltozás óta nem történt mélyreható változás az egészségügyi ellátórendszer finanszírozásában. A 2006-os választások után azonban a Gyurcsány-kormány (blogos és nem blogos) kommunikációjában súlyponti jelleggel vetődik fel ez a kérdés. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy külföldi egészségügy-finanszírozási tapasztalatok milyen honi változásokat valószínűsítenek.

(...) A biztosítással nem rendelkező, kevésbe szerencsés állampolgárok ellátásukért akár a teljes vagyonukkal is felelhetnek. Hozzájárulás, önrész (co-payment vagy co-insurance) formájában azonban a biztosítással rendelkezők is gyakran zsebből egészítik ki az ellátásukért a biztosító által kifizetett összeget. Az egészségügy finanszírozásának ez a végletes példája nem valósult meg eddig sehol sem, még a legliberalizáltabb egészségüggyel rendelkező Egyesült Államokban is majdnem 50 százalékos az állam szerepvállalása. A két véglet közti átmenet az, amikor a köz- és magánfinanszírozás egymás mellett létezik.

(...) az egy- vagy több-biztosítós rendszer álvitája lényegében irreleváns, hiszen a fenti SZDSZ-javaslatok megvalósulásával a közfinanszírozás visszaszorítása mindkét variáció esetében megtörténik. Ugyanakkor a tárgyilagosság kedvéért megjegyezhető, hogy akár a több-biztosítós rendszer is működhetne az állami finanszírozás jelenlegi arányai mellett, erre azonban a politikai (és gazdasági) szándék a kormányoldalon hiányzik. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy útban vagyunk egy drágább egészségügy felé.

Kökény Mihály: Korán félrevert harangok (Népszabadság, 2006. július 19.) „Jelentem, a koalíciós partnerek egyeztetnek, sőt éjszakákba nyúlóan vitatkoznak arról, hogyan vigyünk végig és tegyünk visszafordíthatatlanná fontos változásokat. (...)Tévedés azt vélelmezni, hogy az egészségügyi program pusztán a lakossági hozzájárulás bevezetéséből vagy a több-biztosítós rendszer megteremtéséből áll. Hozzáteszem, egyikről sem született politikai döntés.”

A látszat sokszor csal. Azért, mert a szocialista egészségpolitikusok és a liberális miniszter nem a sajtóban üzengetnek egymásnak, még nem kell feltételezni azt, hogy az MSZP-ben szunyókálnak. (Hahó, ébresztő, július 6.) Jelentem, a koalíciós partnerek egyeztetnek, sőt éjszakákba nyúlóan vitatkoznak arról, hogyan vigyünk végig és tegyünk visszafordíthatatlanná fontos változásokat.

(...) A változások tervezése zajlik, miközben szakértői vélekedések, felhevült politikai reakciók hangzanak el a vizitdíjról vagy a biztosítói modellválasztásról. Készülnek a döntések megalapozását szolgáló tanulmányok.

(...) Tévedés azt vélelmezni, hogy az egészségügyi program pusztán a lakossági hozzájárulás bevezetéséből vagy a több-biztosítós rendszer megteremtéséből áll. Hozzáteszem, egyikről sem született politikai döntés.

(...) Sinkó Eszter jó szándékú írásában korán veri félre a harangot. Még nincsenek megfellebbezhetetlen és végleges

(...) Az átalakuláshoz európai források és magánbefektetők kellenek. Nem is kevés kell ahhoz, hogy célzott fejlesztésekkel ösztönözzük a profilváltást, hogy ne demonstrációk és kijárásos technikák konzerváljanak elavult struktúrákat.

A reform ilyesmiről szól. S a politika felelőssége észrevenni, hogy a nemcselekvés kockázata ma nagyobb, mint néhány népszerűtlen, fájdalmas lépést vállalni.