Társadalmi megbecsülés és tisztességes bérezés helyett „hálapénz”
a fizetségünk

A köznyelvben hálapénznek vagy paraszolvenciának azt a jelenséget nevezik, amikor a beteg vizsgálat, kezelés vagy az elvégzett műtét fejében pénzt vagy ajándékot ad az orvosnak. Ez így nagyon nincs rendjén. Öntsünk tiszta vizet a pohárba és beszéljünk erről a kérdésről őszintén. A „hálapénz”- juttatások oka ugyanis nagyon sokféle lehet, és több esetben a juttatás egyáltalán nem (vagy nem csak) a hála megnyilvánulása.

A valódi hálapénz

Az orvosi munka betegek általi honorálása egyetlenegy esetben nevezhető hálapénznek. Ha a borítékot vagy tárgyi ajándékot a beteg vagy hozzátartozója a beteg vizsgálata vagy kezelése, ill. meggyógyítása után az osztályról történő távozása során azért adja az orvosnak, mert elégedett volt az orvos munkájával, gondoskodásával és emberi hozzáállásával. Azért adja, mert a gyógyulása feletti örömét, háláját önszántából ilyen módon is szeretné kifejezni. Az indíték ebben az esetben hasonló ahhoz, mint amikor az ember borravalót ad az udvarias, szolgálatkész pincérnek; régi ismerős fodrásznak, kozmetikusnak; a nótáját fülébe játszó cigányzenésznek; vagy a lakására kihívott, valamilyen hibát elhárító, de fizetséget nem kérő ismerős iparosembernek; év végén a postásnak, a szemetesnek stb. és ugye, az orvosi hálapénz esetében a „legfőbb érték”, a megromlott egészség helyreállítója iránti hála kifejezéséről van szó. Ez hálapénz. Nem hiszem, hogy ezt a jelenséget bárki is kifogásolhatná.

A felkért szülés honorálása

Hálapénznek tekinthető-e az a juttatás, amit akkor kap egy szülészorvos, ha felkérték őt, hogy vállalja el egy várandós nő szülésének a levezetését, ő elvállalja, és a kérést teljesíti is? Ha a szülőnő vagy hozzátartozója a szülést követően a kórházból történő távozás során ezért valamilyen juttatást ad át az ő felkérését a szülőnő megelégedésére teljesítő orvosnak, akkor ez a honorárium véleményem szerint nem hálapénz. Ráadásul teljesen bizonytalan is, hiszen az orvos ezért a munkáért pénzt nem kérhet, tarifát nem mondhat, csupán elfogadhatja azt, amit adnak neki, annak is ki van téve, hogy mélyen alábecsülik a munkája értékét, vagy akár honorálni sem tartják szükségesnek az ő elvégzett munkáját. Ha a szülészorvos megteszi, amire felkérték, és a szülőnő ezt valami módon honorálja, akkor az orvosnak átadott honorárium kifejezheti ugyan egyúttal a beteg elégedettségét és háláját is, de alapvetően nem erről van szó.

A szülésre történő felkérés során a várandós nő a szülészorvostól munkaköri feladatain, és jó eséllyel munkaidején túli plusz munkát kér. Az orvos ezt teljesíti. A munkának természetesen ára kell, hogy legyen. És nem is akármilyen pluszmunka vállalásáról és teljesítéséről van szó. Egy szülésvezetés vállalása azt jelenti, hogy a szülészorvost behívhatják éjjel, vagy nappal. Ha éjjel, akkor vége az éjszakájának, az aznapi pihenés elmarad. Behívhatják Karácsony este, Szilveszterkor, családi névnapok vagy születésnapok idején, akkor, amikor a gyermekeivel éppen strandra, színházba, kirándulásra készült stb. És a munkája igen nagy felelősséggel jár. Ha hibázik, de ha nem is hibázik, csupán feltételezik, hogy hibát követett el egy váratlanul fellépő szövődmény esetén a nyilvánosság előtt is könnyen meghurcolhatják, őt és az intézményét is beperelhetik. Ezt a munkát szívességből elvárni teljes képtelenség. Az tehát, hogy ezt a kért és teljesített igényes pluszmunkát valamilyen módon honorálni illik – úgy vélem – aligha vitatható.

Talán könnyebb lesz megérteni ezt a kényes kérdést, ha arra kérem az olvasót, hogy játszunk el egy gondolattal. Tételezzük fel, hogy Ön szülészorvos. Ma kedd van, fárasztó, nehéz napja volt. Egész délelőtt a műtőben állt, délután 2 órát rendelt az osztály ambulanciáján. Fekvőbeteg részlegén felvette az új betegeket, lediktálta a másnapi 4-5 hazamenő beteg zárójelentését, levizitelt, 20-25 betegről leírta a kórlapba az aktuális állapotát, aztán 1 órával a munkaidő vége után hazament. Sietnie kellett, mert otthon arra a napra volt betervezve a már napok óta halogatott házi munka várta. Elvégezte, lezuhanyozott, bekapta a vacsorát. Leült a TV elé meccset nézni, de elbóbiskolt – Később felriadt, 10 óra után halálfáradtan lefeküdt. Éjfél előtt megszólal a telefon: – „Adjunktus úr, szülőnője érkezett, a méhszáj egyujjnyi, közepes fájások, jó szívhangok, a szülőnő neve XY”. – Ön nagy álmosan megmossa a szemét, magához veszi a borotváját és egy kevés reggelire valót, mert hajnalban már nem lesz értelme hazamenni. Reggel 5-ig ott aranyoskodik a magát fegyelmezni alig tudó (mert ilyen is van) vajúdó mellett a szülőszobán. A szülés nem halad, császármetszés. Fél 7-ig kész a műtét és teljesíti az adminisztrációs feladatokat is. - Az éjszaka elment, megérkeznek a kollégák, kezdődik az előző napihoz hasonló szerdai munkanap. Munka kedd reggeltől szerdán 16 óráig egyfolytában. Ha szerdán még ügyeletes is, akkor egy átdolgozott újabb nehéz éjszaka után csütörtök reggel 8 óráig. Ez kedd reggeltől csütörtök reggelig 40-48 óra munkát jelent egyfolytában. És ügyelet után hazamenni csak pár éve lehet, korábban az ügyelet utáni munkanapot is végig kellett dolgozni. Az orvos a szülőnőjét naponta kétszer meglátogatja, kéréseit teljesíti, aztán eljön a szülőnő hazabocsátásának napja. Most felteszek egy kérdést, kérem, válaszoljon őszintén! Vár-e, elvár-e Ön valamilyen, ill. valamennyi honoráriumot XY szülőnőjétől? Két fárasztó nap között vele töltötte az éjszakáját, amit kért Öntől, azt sikerrel teljesítette. Két átdolgozott teljes nap után ment haza. Hol is van ez a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozástól”? Fájlalom, de megértem: a gyermekeim ezt látták, és ezért nem lettek orvosok.

Most nézzük a felkért szülés honorálásának a kérdését. Ön (a szülészorvos) többféleképpen is gondolkodhat:

-1. Mit képzelnek ők rólam? Én fogadjak el honoráriumot? Nem, én nem fogadok el senkitől sem paraszolvenciát. Ha engem megkérnek, én kizárólag hivatástudatból és emberbaráti szeretetből megyek be munkaidőn túl, akár éjszaka is a szülésekhez. Igaz, hogy havonta ötöt-hatot kell ügyelni, de ezek mellett havi 4-5 további éjszakát még simán kibírok a szülőszobán. Olyan szép munka miénk.

– 2. Nem vagyok bolond, amit adnak, azt el kell fogadni. Ők kérték, a törvény megengedi a szabad orvosválasztást, megdolgoztam érte, piszokul fárasztó munka ez, nagy felelősséggel jár és nekem is csak egy életem van, és van családom is. Nem kérek semmit, de amit adnak, elfogadom. Vagy menjek ki inkább külföldre dolgozni, ha azt akarom, hogy nekem is saját lakásom és autóm lehessen, hogy egyszer- egyszer elmehessünk a családdal együtt nyaralni is?

– 3. Micsoda, hogy elfogadom-e a felkért szülésért járó honoráriumot? Ne nézzetek már bolondnak! Senki számára sem kötelező szülészorvost választani. Aki mégis választ, az természetesen fizesse is meg. És nem annyit, amennyit ő gondol, hanem annyit, amennyit én kérek, amennyit nekem megér az, hogy vele, munkával töltsem a szabadidőmet, éjszakámat, a Karácsony estét, a gyermekem születésnapját stb. Az lenne normális, ha minden szülészorvos megmondhatná, hogy ő mennyiért vállal el egy a szülés levezetésére szóló felkérést. Akár számlát is adhatna róla és így adóznia is kellene a bevétele után. Ameddig pedig a választott szülészorvos munkájának honorálását nem terelik hivatalos, legális mederbe, addig én megengedhetőnek tartom megmondani a szülőnőnek már a terhesség elején ill. a felkérés pillanatában, hogy mennyiért vállalom el ezt a pluszmunkát. Nehogy már rajtam verjék el a port, amikor az Egészségügyi Minisztérium – már évtizedek óta - nem hajlandó ezt az ügyet szabályozni. Különben meg bármikor szívesen lemondanék a felkért szülések vállalásáról, ha tisztességes fizetést kapnék.

Kérem tehát, Kedves Olvasó, hogy válasszon! Ki se mondja, hogy melyik orvosi mentalitással ért egyet, csak válasszon! Én megmondom. Egész pályafutásom alatt a középső utat jártam. Pénzt, ajándékot szülőnőtől vagy betegtől – akárhányszor rákérdeztek is – soha nem kértem. Amit mégis adtak – minthogy a törvény nem tiltotta – köszönettel elfogadtam.

Osztályvezetőként pedig tiltottam azt, ami törvénytelen. Márpedig a betegtől és a szülőnőtől előre vagy utólag pénzt kérni törvénytelen.

Ha hálapénz-ügyekkel piszkálják az orvostársadalmat, akkor mindig az jut eszembe, hogy ezeket a felvetéseket, piszkatúrákat, vádakat miért nem az egészségügyi vagy a pénzügyi kormányzatnak címezik a panaszosok, a médiumok. Ismételten leírom, a felkért szülésért adott honorárium nem hálapénz, hanem munkabér. Ennek a definiálását, kifizetésének módját az illetékes hatóságoknak már réges-régen szabályozniuk kellett volna.

És természetesen azt is szabályozni kellett volna, hogy egy ilyen pluszmunka milyen feltételekkel vállalható, hogy a munka díját ki jogosult meghatározni. Ez utóbbi vonatkozásában elvileg szóba jöhet a felkérést fogadó szülészorvos (ő ennyiért vállalja), eldönthetné a kórház vezetése, de akár a jogaiba visszahelyezett Orvosi Kamara is. Azt is természetesnek tartom, hogy egy elvállalt szülés főmunkaidőben vagy akár ügyeleti időszakban történő levezetése nem mentesíti a szülészorvost más, főmunkaidős vagy ügyeleti kötelezettségei alól. Ha plusz munkát vállal, akkor csak annyira vállalkozzon, ami még összeegyeztethető a hivatalos munkaköri feladatainak az ellátásával. El kell majd dönteni, hogy a hivatalosan befizetett honoráriumból kell-e részesülnie a kórháznak, vagy sem. Egy biztos: ha a szabad orvosválasztást a törvény megengedi, akkor ennek a törvénynek azt is szabályoznia kellett volna, hogy a választott orvos milyen feltételekkel vállalhatja a kérés teljesítését. Csodálom, hogy a törvény megalkotói ezt nem tartották természetesnek. A szabályozás elmulasztása súlyos hiba volt. És erről a szülészorvosok nem tehetnek.

A felkért kezelő- vagy operáló orvos választása és honorálása

A mai napig nem szabályozták azt sem, hogy milyen feltételekkel lehet orvost választani a különböző, főmunkaidőben elvégezhető vizsgálatok, beavatkozások, műtétek elvégzése céljából. Vajon az osztályvezető köteles-e engedélyezni az ilyen felkért vizsgálatokat, beavatkozásokat, műtéteket, és ha igen, akkor milyen feltételekkel. És van-e ára a szabad orvosválasztásnak? Kell-e és hogyan kell legálisan honorálni a főmunkaidőben felkérésre végzett műtéteket? A honoráriumból mennyi illeti meg a kórházat és mennyi az orvost? Nem lenne-e sokkal normálisabb elfogadhatóbb az ügyintézés, ha az orvos személyéhez ragaszkodó betegek műtéte után az orvosokat nem „borítékot a zsebbe” direkt módon honorálná a beteg, hanem mondjuk a kórház pénztárának közbeiktatásával és legálisan? Úgy, hogy a választott orvos, a kórház, az adóhatóság és természetesen a beteg is jól járjon. Látni kell azt, hogy a kezdeményezés ebben az esetben is a betegtől indul ki. Ő él az orvosválasztás jogával. A betegek jelentős részét, különösen a területen kívüli betegeket az elismerten jó hírű orvosok vonzzák az egyes kórházakba. Ez a kórháznak jövedelemnövekedést eredményez. Teljesen logikus, hogy ebből a plusz pénzből a felkért, elvállalt és elvégzett műtétek arányában az orvost valamilyen mértékű részesedés kellene, hogy megillesse. Ez az ügy is teljesen rendezetlen. Mivel ezt mai napig sem rendezték, az orvost műtétre felkérő beteg késztetést érez, erkölcsi kényszer viszi arra, hogy honorálja azt az orvost, aki – igaz, munkaidőm belül – de aznapi munkaköri feladatainak elvégzése mellett elvégezte az ő műtétet. Munkaidőn belül? Ez igaz, s ha ebből indulunk ki, akkor könnyen rávághatjuk, hogy a felkért műtétekért nem jár „hálapénz”.

Csakhogy a kérdés ennél bonyolultabb. Azt is figyelembe kell venni, hogy két egykorú, azonos beosztású orvos azonos összegű fizetést kap akkor is, ha az egyik orvost egyetlen beteg sem keresi, egyetlen műtétre sem kérik fel (ennek azért biztosan oka van!), a másikat viszont rengetegen (mert neki nagyon jó híre van). Akit sokan keresnek, az sokkal többet dolgozik, mint a kollégája, aki csak a lábát lógatja főmunkaidőben. Hogy ugyanannyi a fizetésük? Ez ugyebár nem igazságos! Át kellene gondolni, hogy miként lehetne ezt a kérdéskört szabályozni, hogy hogyan lehetne biztosítani a teljesítménnyel arányos munkabért Belátható, hogy a felkért műtétet követően juttatott paraszolvenciának van ugyan hála forrása is (hála azért, mert elvállalták és jól elvégezték), de inkább tekinthető munkabér jellegű juttatásnak, amit persze munkaarányos premizálással, és nem hálapénzzel kellene elismerni.

Törvénytelenül, előre kikötött tarifák, „kikényszerített hálapénz”

Vannak olyan esetek, amikor a beteg által az orvosnak átadott paraszolvencia egyáltalán nem tekinthető hálapénznek, azaz a hála kifejezésének. Vannak orvosok, akik arra merészkednek, hogy a hozzájuk segítségért, a rájuk váró műtéti beavatkozás elvégzéséért forduló betegeknek kerek-perec megmondják, vagy beavatott munkatársuk közvetítésével értésükre adják, hogy mennyiért, milyen összegű pénzért vállalják a műtét elvégzését. Ez természetesen törvénytelen és erkölcstelen is. Még ennél is nagyobb baj az, hogy azok, akik ezt teszik, az egész orvostársadalmat sározzák be, hozzák rossz hírbe és adják az okot arra, hogy a lakosság tévesen általánosítson. Hogy aztán kevesebb legyen az erkölcsi alapja, amikor a maga vagy a betegellátás számára kér, követel jobb megbecsülést, ill. a gyógyító munka feltételrendszerének javítását.

Megvásárolt, jogtalan előnyszerzés – korrupció

Természetesen nem tekinthető hálapénznek az a pénzbeli juttatás sem, amikor az orvos abban segédkezik, hogy valakit – különösebb szakmai, sürgősségi ok hiányában is – előbb operáljanak meg, mint ahogy őt a várólistán előjegyezték, vagy elő kellene jegyezni. Az orvos részéről ez a viselkedésmód törvénytelen, etikátlan, erkölcstelen. A beteg ember persze félti a maga vagy hozzátartozója életét, egészségét és ezért a műtét időpontjának előbbre hozataláért kész anyagi áldozatra is. Kiszolgáltatott, ezért örül, ha a szakmailag jó hírű kolléga elvállalja a műtétet és segít előbbre sorolni a beteget a várólistán. Nagyon bízom abban, hogy az ilyen esetek csak elvétve fordulnak elő, hogy a kollégák túlnyomó többsége képes ellent állni az ilyen kísértéseknek.

Anyagi előnyökért vállalt gondatlan veszélyeztetés

A magam részéről nem tekintem hálapénznek az olyan honoráriumot sem, amelyet abból a célból adnak az orvosnak, ill. fogad el az orvos, ha az orvost olyan beavatkozás
elvégzésére kérik fel, amely ellentétes az általa tanultakkal, ellentétes az érvényes tankönyvi szabályokkal és a józanész, a lelkiismeret parancsával is. Ilyen beavatkozás például a császármetszés akkor, ha annak orvosi javallata nincs és azt csupán a szülési fájdalmak vagy a hüvelyi szüléssel járó kellemetlenségek elkerülése céljából kéri a szülőnő. Nem megengedhető ez részben azért, mert a törvény tiltja, másrészt azért, mert a császármetszésnek gyakrabban és súlyosabb szövődményei lehetnek, mint a hüvelyi szülésnek.

Nagy kár, hogy az orvos számára adott juttatások indítékát a médiumokban megjelenő vélemények nem elemzik, és nem különítik el a hálapénzt a „hálapénztől”. Az a véleményem – és tudom, hogy ezzel az orvostársadalom jelentős többsége értene egyet – hogy a „hálapénz”-jelenség felszámolásához a következőkre van szükség:

1. A valódi hálapénz átmenetileg megtűrhető jelenség, de hosszútávon az orvosok eurokonform bérezésével véglegesen felszámolható. -

2. A felkért túlmunkát (mint pl. a felkért szülésvezetést) honorálni illik, de ezt szabályozni kell és legális csatornába szükséges terelni. -

3. A főmunkaidőn belül a beteg kérésére teljesített pluszmunkát (pl. felkért műtéteket) hivatalos, premizálási rendszerrel, teljesítményarányosan kellene elismerni, honorálni. –

4. A törvénytelenségeket a törvény erejével kell szankcionálni és felszámolni. Ez utóbbi a társadalom és az orvostársadalom érdeke is.

Az orvosok alacsony szintű bérezésének és a hálapénz-jelenségnek
több káros velejárója van

Le kell szögezni, a hálapénzjelenség legfőbb oka az orvosok betegek által is elismerten alacsony és nem teljesítményarányos bérezése. A társadalmi presztízsüktől és munkájuk társadalmi hasznosságától is mélyen elmaradó bérezésüknek számos következménye van:

1. A közérzetük nem jó, és egyre rosszabb. Attól az orvostól, akinek anyagi gondjai vannak és ezért békétlen a lelke, kevésbé várható el, hogy a legnagyobb gondossággal, magas fokú empátiával és a gyógyulásba vetett remény és a feléje áradó bizalom fenntartásával legyen képes a betegek gyógyítására. Ha ezek a feltételek hiányoznak, akarva- akaratlanul a beteg is rosszul járhat.

2. Az az orvos, aki itthoni körülmények között megkeseredett, elvágyik és hosszú időre, vagy végleg elhagyja az országot, még hosszú ideig nem betölthető űrt hagy maga után a lakóhelyén, a munkahelyén, az osztályán. És kérdés, hogy megízlelve az itthoninál 8-10-szer nagyobb jövedelem örömeit hazatér-e majd valaha is. A tömeges
elvándorlás egyes szakterületeken súlyos orvoshiányt eredményez.

3. Az alacsony bérezés és az orvosi pálya presztízsének lerombolása, a sokasodó orvosellenes támadások és perek azt eredményezik, hogy egyre csökken az orvosi pálya és az orvosvezetői állások vonzereje. Egyre csökken a fontosabb vezetői állásokra pályázók száma, ez pedig a színvonal csökkenését fogja eredményezni.

4. Az alacsony szintű orvosi fizetések nem teszik lehetővé azt, hogy az orvosok eljussanak nemzetközi kongresszusokra és tanulmányutakra. Ez késlelteti és megnehezíti a tudományos eredmények és tapasztalatok itthoni hasznosítását; előadások tartásával a magyar tapasztalatok átadását; a későbbiekben hasznosítható baráti és tudományos kapcsolatok szervezését, együttműködések kialakítását; de még az angol- ill. idegennyelvtudás gyarapítását is. Valamelyest enyhítene ezen a gondon, ha a részvételi költségeket az orvosok leírhatnák az adóalapjukból, de erre jelenleg nincs lehetőségük. És kik ennek a kárvallottjai? Elsősorban a betegek, mert minden, ami az orvosi tudás fejlesztését gátolja, az a gyógyító munka eredményessége ellen hat.

5. Akiknek alacsony a bére és megélhetési gondjaik vannak, azok könnyebben válnak megvásárolhatókká, korrupttá, törvénytelenségek elkövetőivé.

A hálapénz-jelenségnek azonban további súlyos következményei is lehetnek

1. A hálapénz orvosi szakmák közötti eloszlásának aránytalanságai feszültségeket generálnak az egyes szakmák orvosai között.

2. Minden, ami az orvos magatartásával kapcsolatban erkölcsi, etikai és pláne, ha törvényességi szempontból is megkérdőjelezhető, az gyengíti a beteg jó hírű orvosokba vetett bizalmát, ami az orvos-beteg kapcsolatban alapvető jelentőségű, mondhatni egyik fontos feltétele a gyógyulásnak.

3. Igaz, csak ritkán lehet hallani olyan peres ügyekről, melyekben a feljelentés az orvos „hálapénzzel” kapcsolatos, erkölcstelennek vagy törvénytelennek vélt viselkedését rója fel, de az aligha titkolható, hogy aki adja, és aki kapja a hálapénzt, az is érzi, tudja, hogy itt valami illegális dolog történik és ez „bűntudatot” eredményez a betegben és az orvosban egyaránt. Bűntudattal pedig nem jó élni. Pl. azért sem, mert ez gyengíti az orvos erkölcsi alapját ahhoz, hogy a maga, az orvostársadalom vagy akár az osztálya, a betegellátás, a magyar egészségügy érdekében jogos igényekkel, követelésekkel lépjen fel.

4. A hálapénz-jelenség nem csupán azért káros, mert a felsorolt indítékok között előfordulnak korrupciós jellegű és törvényességi szempontból is gyanús mozzanatok, hanem azért is, mert aki adja, és aki kapja is tudja, hogy az ilyen jellegű többletjövedelem után az orvos (valószínűleg) nem fog adót fizetni. Ezzel pedig a társadalmat károsítja meg.

5. Alapvetően torz jelenség az, ha nem csupán a betegek versenyeznek a jó orvosért, hanem az orvosok is versenyezni kezdenek a „jó betegekért”. Az emberi gyengeség az orvos magatartását is motiválhatja. Ez megjelenhet olyankor is, amikor az orvos felismeri ugyan, hogy az „ő betegét” az ellátás hiányosságai, ill. nehézségi foka miatt az ún. progresszív ellátás keretében olyan intézetbe kellene átirányítani, ahol a sikeres gyógyításhoz jobb feltételekkel bírnak, de ő ezt mégsem teszi meg, mert ez számára „anyagi veszteséggel” járhat. Legtöbbször nem jár különösebb nehézséggel az, hogy az orvos a beteg visszatartását megindokolja, a beteg azonban rosszul járhat és nem is sejti majd, hogy ezt talán éppen ő idézte elő a paraszolvencia kilátásba helyezésével vagy túl korai átadásával. Szülészeti vonatkozásban ez a gyanú leginkább akkor merül fel, amikor az éves statisztikai adatokat megismerve arról szerzünk tudomást, hogy egyes városi kórházakban túlzottan magas az ott lezajlott koraszülések aránya. Tudni kell azt, hogy a szakma szabályai szerint a koraszüléseknek olyan intézmények szülészeti osztályain kell lezajlaniuk, ahol a koraszülöttek korszerű ellátására alkalmas NIC (Neonatológiai Intenzív Centrum) is van. Ha a koraszülés NIC-cel nem bíró kórházakban történik, akkor a koraszülött életben maradásának az esélye közel felényire csökken. Az utólagos NIC-be szállítás ugyanis időveszteséggel jár, mely alatt sok esetben a korszerű lélegeztetés sem biztosítható. Persze előfordulhatnak olyan súlyos szövődmények, amelyek nem teszik lehetővé az anya vagy a magzatnak még az anya méhében (in utero) történő átszállítását. Ilyen eset pl. a súlyos vérzés, idő előtt lepényleválás, köldökzsinór előesés, fenyegető méhrepedés, hirtelen jövő magzati szívműködés-romlás vagy már kitolási szakban érkező szülőnő stb. A koraszülések ,egyes, kisebb kórházi szülészeti osztályokon észlelt magas száma azonban néha gyanússá teszi, vajon tisztán csak szakmai okok indokolták-e a koraszülő nők visszatartását, vagy esetleg más szempont zavarta meg a kívánatos helyes döntést

6. A hálapénz-jelenség egyes osztályokon lassíthatja a szakorvosképzés ütemét. Vagy azért, mert a betegek túlnyomó többsége igyekszik orvost választani, megkérni a szóba jövő műtét elvégzésére és ebben az esetben nem marad elég műtét, melyeket ki lehetne osztani a fiatal, a betegek körében még kevésbé ismert orvosok számára. De előfordulhat az is, hogy az idősebb, tapasztaltabb kollégák maguk között osztják el a személyhez nem kötődő betegek műtéteit, ezért a fiatalabb kolléga „ritkán rúghat labdába”. Hasonlít ez a történet a fókákról és az eszkimókról szóló meséhez. Azt hiszem, ez a gyakorlat manapság már kevésbé jellemző, de a régi vágású autokrata vezetők időszakában az a jelenség a fiatal orvosok körében gyakran volt panasz tárgya

7. A hálapénz gátolja a szülésznői jogosultságok érvényesítését. A szülésznők foglalkozása, hivatása egyike a legszebbeknek. Vannak országok és nagyhírű intézetek is, ahol a szülésznők orvosi felügyelet és orvosi jelenlét nélkül, teljes önállósággal vezetik a szövődménymentes hüvelyi szüléseket. És a szülések többsége mégiscsak ilyen. Orvost csak akkor hívnak a szülőszobára, ha súlyos szövődmény alakul ki, ill. ha szerintük műtéti beavatkozás, császármetszés jön szóba. Mivel az orvoshiány már a szülészeti osztályok többségét is utolérte és ezért a szülészorvosok meglehetősen leterheltek, magukon könnyíthetnének, ha lehetővé tennék, hogy a diplomájuk folytán erre feljogosított szülésznők önállóan vezessék a szövődménymentes szüléseket. Több oka is van, hogy ez a gyakorlat Magyarországon még nem alakult ki. Részben a peres ügyek számának növekedése, másrészt az orvosok anyagi szempontból megközelíthető ellenérdekeltsége. Azaz a „hálapénz”- jelenség.

8. A hálapénz-jelenségnek súlyos kárát látják a szülészeti és nőgyógyászati osztályok betegei. A szülészorvosok plusz munkával „kiérdemelt” „hálapénz többletjövedelme kimondott, vagy ki nem mondott irigységet indukál majd mindegyik intézmény többi orvosában. Ők nem veszik figyelembe azt, hogy ezt a többletjövedelmet a szülészorvosok az irigykedőknél lényegesen több munkával, és a pihenőidő jelentős részének feladásával érik el. Ők csak irigykednek. Ez a mentalitás ragad át sok esetben az intézmények vezetőire is. Ennek az lesz az eredménye, hogy a szülészeti osztályok kórházon belüli támogatottsága a legtöbb kórházban a sor végére kerül; a betegellátás feltételeinek javítását célzó kéréseik teljesítése pedig könnyen halaszthatóvá válik. A következmény logikus: ennek a mentalitásnak döntően a szülészeti osztályok betegei isszák meg a levét. – Én éppen az ellenkezőjét tartanám logikusnak. Általános jelenség ui., hogy a szülészeti osztályokon fordul meg a legtöbb beteg, és főleg, a legtöbb látogató. Ezek az osztályok a legtöbb kórházban a legnagyobb ágylétszámú osztályok, és itt végzik a legtöbb műtéti beavatkozást. A szülészeti osztályokkal szemben igen nagy a lakosságelvárása, ellenük tesznek legtöbb panaszt és feljelentést a betegek. – Ha én igazgató lennék (amire egyébként sosem vágytam), elsőként a szülészeti osztályon teremtenék olyan feltételeket, hogy az kirakatba tehető legyen. A kórház hírneve ui. nagymértékben annak az osztálynak a jó hírétől függ, amelyen a legtöbb beteg, a legtöbb hozzátartozó és a legtöbb látogató fordul meg, és szerez benyomásokat. A magyar kórházakban azonban – úgy tapasztalom - nem ez a vezetői mentalitás tükröződik. Kevés vezető gondol arra, hogy ezzel nem a kevésbé kedvelt szülészorvosokat „büntetik”, hanem a szülészeti osztályok betegeit. És ezzel ellene tesznek a vágyott jó hírnek is.

Látható tehát, hogy az orvosok alacsony szintű bérezése és hálapénz-érdekeltsége milyen káros következményekkel járhat, mennyire áthatja, mennyire mérgezi az orvosi gondolkodást és magatartást. Milyen gyakran hozhatja hátrányos helyzetbe magát a beteget is. Végső megoldást az orvosok eurokonform bérezése jelentene, de ez a gazdaság teljesítőképességének függvénye. Addig azonban, amíg az orvosok bérezésének ügyét az állam – részben – a betegekre, a lakosságra bízza, a hálapénz-jelenséget, de legalábbis a törvényileg biztosított szabad orvosválasztás honorálásának módját, mindenképpen szabályozni kellene!

Az orvosok elleni támadásoknak, és a szaporodó kártérítési
pereknek orvosi defenzivitás a következménye

Boldog idők voltak azok, amikor az orvosoknak még elvitathatatlan tekintélyük volt, a betegek bizalommal fordultak hozzájuk, és fenntartások, aggályoskodások nélkül fogadták el a gyógyításukkal kapcsolatos döntéseket. Arra végképp nem gondoltak, hogy egy általuk feltételezett orvosi hiba miatt az orvost a nyilvánosság előtt támadják, és hogy óriási összegű kártérítési pereket indítsanak ellene, ill. a kórház ellen. – Ezek az idők elmúltak. A betegek betegjogi törvényt kaptak; betegjogi képviselőt kapott minden intézet, csak hogy legyen hol panaszkodnia a betegeknek. A létrehozott Egészségbiztosítási Felügyelet hatósági jogkört kapva, és azzal vissza is élve, megalázó, köztörvényes bűnözőknek kijáró vallató módszerekkel vizsgálta ki a panaszkodásra bátorított, és a feljelentésekre szinte ösztönzött betegek panaszügyeit. Ezt tették a legpitibb ügyekben is, pontosan abban az időszakban, amikor már-már tombolt a Molnár Lajos, ill. Horváth Ágnes-féle „egészség-ügyi reform” romboló ereje, amikor az egészségügy már igazán sok sebből vérzett. És mindezekkel párhuzamosan a média gátlástalanul támadta az orvostársadalmat; a kártérítési perek kárigénye már 30-40 millió forintra rúgott; a fiatal és középkorú orvosok pedig egyre többen, évente már több százan hagyták el az országot. Akik azonban itthon maradtak, azoknak az itthoni sanyarú viszonyok közepette kell helyt állniuk, és egyben alkalmazkodniuk is az itthoni körülményekhez.

Az orvostudomány ókori ősatyjának, Hippokrátésznek tulajdonítjuk az orvosi hivatás egyik legfontosabb erkölcsi, etikai, szakmai parancsát: Nil nocere! (Ne árts!). Az idők során ennek a mondásnak az értelmezése, szabad fordítása megbővült kissé. Mai értelmezésünk szerint: úgy gyógyíts, hogy közben ne árts a betegnek. Úgy gyógyíts, hogy a gyógyító célzatú orvosi beavatkozásnak szorítsd minimálisra a kockázatát! Úgy gyógyíts, hogyha érdemi javulást nem is érhetsz el, legalább ne árts a betegnek! Nem is gondolná az ember, hogy ezek az orvosi, lelkiismereti parancsok tudat alatt vagy a tudatos, döntés előtti mérlegelés kapcsán mennyire jelen vannak az orvosi gondolkozásban, az orvos-beteg kapcsolatban és kommunikációban. Ez így jó, ez így természetes. Egyik szépségét adja ez az orvosi hivatásnak. Sokszor elhangzott már: „Milyen jó neked, hiszen ott lehetsz sok szülésnél és átélheted a szülőkké váló fiatal párok boldogságát. Milyen szép hivatás is a tiéd!” – és ez így igaz is. De ez csak ez egyik oldala az én hivatásom szépségének. El szoktam mondani, hogy ennél van még egy szebb oldala is. Azokat, akiket a munkájuk, szorgalmuk és addigi szakmai és tudományos eredményei alapján a Gondviselés orvosvezetői, osztályvezetői beosztással jutalmaz meg, abba helyzetbe kerülnek, hogy osztályukon nekik kell meghozniuk a legfontosabb és legnehezebb döntéseket. Igaz, ez óriási felelősséggel jár, hiszen ezek a döntések alapvetően kihatással vannak a beteg gyógyulási esélyeire, a kényszerűségből vállalt kockázatokra, túlzás nélkül mondható, hogy a beteg sorsára és életére is. Boldoggá teszi az embert az, hogy egy ilyen felelős pozíciót rábíztak, hogy kiérdemelte, hogy ezeket a fontos döntéseket ő hozhassa meg. És aki folyamatosan képezi magát és jó lelkiismerettel mondhatja, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megfeleljen a bizalomnak, az örömmel éli meg és elégedetten tekinthet vissza addigi vezetői, orvosi pályafutására.

De van egy nagy baj, egy különös szempont, amely az utóbbi 1-2 évtizedben egyre inkább érezhetően megzavarja a betegeket gyógyítani, a szülésnél segédkezni kívánó, döntéshozatalra feljogosító orvosok gondolkodását. Amikor az orvos azt tapasztalja, hogy az állam, a társadalom anyagilag és erkölcsileg sem becsüli meg kellőképpen a munkáját. Amikor az állam betegjogi képviselőket tálal a betegek elé, csak hogy legyen kinek panaszkodni. Amikor sokasodnak a médiumokban megjelenő súlyos erkölcsi károkat okozni képes orvos ellenes támadások. Amikor egyre növekszik a legtöbbször kivédhető, de az orvosokat és egészségügyi intézményeket is meghurcoló kártérítési „műhibaperek” száma és a perelt összegek sok esetben már több10 millió forintra rúgnak, – nos, egy ilyen társadalmi miliőben az orvos döntései során kénytelen már nem csupán a beteg érdekeire gondolni, hanem arra is, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy magának se ártson, hogy a saját döntéseinek kockázatait is a minimálisra szorítsa.

Annak alátámasztására, hogy a szülészorvosokkal szembeni pereskedés gyakorisága milyen gyors ütemben növekszik, álljanak itt az USA-ból származó és a legfrissebb, hazai adatok. Az Egyesült Államokban a szülészorvosok 76,5 %-át már legalább egyszer perbe fogták. Magyarországon 1998-ban 77 kártérítési pert indítottak szülészorvosok, ill. szülészeti osztályok ellen. A perelt összeg nagysága összesen 310 millió forint volt. Ezzel szemben 2009-ben 520 perbe fogás kapcsán a perelt összeg nagysága elérte a 4373 millió forintot. A feljelentések során legtöbbször a szülőnő vajúdás alatti észlelését illetően feltételezett hiányosságot, vagy hibát; a császármetszés elmaradását, vagy annak késedelmes elvégzését; ill. az ultrahangos szűrővizsgálatokkal fel nem ismert fejlődési rendellenességeket szokták felhánytorgatni. Láthatják, a perbe fogás veszélye reális fenyegetés, a leginkább fenyegetett szülészorvosok félelme és védekezése megalapozott.

Addig nincs baj, amíg a beteg és az orvosa érdekei, biztonsági szempontjai egybeesnek. A baj akkor kezdődik, amikor az orvos a saját biztonsági szempontjait is mérlegelni kezdi, vagy azokat egyenesen a beteg érdekei elé helyezi. A mi szakmánkban jó példa erre a császármetszés. Az orvosnak tudnia kell, hogy a császármetszésnek gyakoribb, és súlyosabb szövődményei lehetnek, mint a szövődménymentes hüvelyi szülésnek. Ez amellett szól, hogy császármetszést csak akkor végezzen, ha arra a magzat és az anya egészségének megóvása érdekében valóban szükség van. De vannak határesetek is, sőt előfordulhatnak olyan esetek, amikor a császármetszésnek megalapozott orvosi javallata nincs, a műtétes szülést csupán a szülőnő kéri, követeli. Ilyenkor ugrik be a gondolat: „ A fene egye meg, azért orvost még nem jelentettek fel, mert indokolatlanul elvégzett egy császármetszést, de azért már sok orvost hurcoltak meg, jelentettek fel, hogy nem végezte el, vagy nem végezte el korábban a császármetszést. Végezzük hát el, hogy nekem bajom ne eshessen!” – Hadd ne hivatkozzam hazai példákra. Inkább azt mondom el, hogy vannak országok, ahol egyes privát szülészeti intézetekben a császármetszés gyakorisága már 80-90%. Pedig az orvosok jól tudják azt, hogy a császármetszésnek lényegesen több az anyai-, de még a magzati kockázata is.

Az orvos ellenes támadásoknak, az orvostársadalom tekintélye lerombolásának, az orvosok elleni panaszok és feljelentések bátorításának, a bizonyára megtörtént, és elmarasztalást is indokló, egyes esetekből történő igazságtalan általánosításoknak, és ezek publikálásának azonban több súlyos következménye is van. Egyelőre úgy tűnik, hogy senkit sem izgat, de az orvosok folyamatosan és tömegestül hagyják el az országot. A média által is gerjesztett orvos ellenes támadások erőteljesen rombolják az orvosi munka presztízsét, lejáratják az orvosok még meglévő tekintélyét és aláássák a sikeres gyógyító munkához, és az eredményes gyógyuláshoz szükséges, bizalomra épülő orvos-beteg kapcsolatot. Ez élesen ellentétes a betegek érdekeivel. Ezen is változtatni kellene.

Összefoglalva: Ahhoz, hogy az egyre inkább elhatalmasodó defenzív orvosi szemléletet ki lehessen irtani, az orvostársadalom anyagi és erkölcsi megbecsültségét,
tekintélyét, a kamara által felügyelt etikai fegyelmét és jogi védettségét kell növelni, ill. visszaállítani. El kell érni, hogy az alaptalan „próba-szerencse, csak nyerhetünk a dolgon” feljelentésekről a betegek és az őket bátorító, erre szakosodott ügyvédek is leszokjanak. Ne érje meg nekik! Például azért sem, mert rágalmazások miatt többet veszíthetnek, mint amennyit egy sikeresen végződő kártérítési peren nyerhetnek.


Dr.Berkő Péter
( könyvrészlet)