Nőgyógyászati vizsgálat - mit érez

az orvostanhallgató,

amikor először csinálja?

Egy évvel ezelőtt kezdtem el anyagot gyűjteni az orvosválasztási preferenciáinkról (és természetesen lesz róla cikk is). Ismert és népszerű vitatéma például, hogy férfi vagy nő legyen a nőgyógyászunk, de erre a kérdésre kizárólag személyes válaszok léteznek: csaknem mindenkinek megvan a sziklaszilárd véleménye, hasonlóan sziklaszilárd érvekkel megtámogatva.

A problémával a bábai modell szemszögéből kezdtem el foglalkozni: van egy olyan elméleti irányzat, amely szerint az egész szülészet-nőgyógyászat kérdéskör igazából a nők dolga, és férfinak itt semmi keresnivalója nem kéne hogy legyen. Ezzel a nézettel én nem értek egyet, de azért a megközelítés attól még figyelemre méltó, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a bábák és bábatanoncok közt gyakorlatilag nincs férfi.

Kézenfekvő volna az az alapfeltevés, hogy a bábai modellt preferáló nők lehetőleg kerülik a férfi nőgyógyászokat, de amikor nyomába eredtem ennek a kérdésnek, rájöttem, hogy ez egyrészt nem így van, másrészt nagyon összetett okok állnak annak hátterében, hogy valaki végülis milyen nemű nőgyógyászt preferál. Érdekes téma, mint említettem, lesz róla cikk.

Ez a mostani poszt amolyan bevezető, elméleti alapvetés. Azt hihetnénk, hogy amikor orvost választunk, akkor teljesen énközpontúak vagyunk, hiszen nekünk pácienseknek/klienseknek nyilván az lesz fontos, amit mi magunk átélünk egy nőgyógyászati vizsgálat közben. De nem: az olvasmányaimból kihámozott első meglepő(?) felfedezésem az volt, hogy egy ennyire intim helyzet szükségszerűen kölcsönös lesz, vagyis a választásunkat az is befolyásolja, amit a férfi vagy nő nőgyógyász szakorvos szerintünk átél a vizsgálat közben - más kérdés, hogy ez a szempont egy totális kivetítés, hiszen az orvos valódi személyiségéről fogalmunk sem lehet, vagyis ez a befolyásoló tényező teljesen irreális. A preferenciánkat mégis meghatározhatja, hogy a feltételezésünk alapján egy ilyen vagy olyan nemű nőgyógyász mit gondolhat a saját munkájáról.

A páciensek belső világáról majd később: kezdjük talán azzal, hogy mit gondol az orvos valójában.

Pár nappal ezelőtt az egyik kedvenc orvosblogomon szembejött egy abszolút témába vágó bejegyzés: semelyik nőgyógyász nem fehér köpenyben születik, mindannyian voltak egyszer orvostanhallgatók, és mindegyikük életében van egy első alkalom. Kezdetben az orvostanhallgatók egymáson gyakorolják az alapvizsgálatokat (szív meghallgatása, fül- vagy toroknézegetés stb., bár például a Kaliforniai Egyetem orvosi karán kb. 2004-ig mindent egymáson tanultak, a nőgyógyászati vizsgálatokat is). Emellett pedig különböző gumibabákat, szimulátorokat használnak, amelyek közül nem egy teljesen élethű utánzata az igazi embereknek (a legmodernebb verziókon tényleg lehet életfunkciókat mérni, illetve vizsgálat közben pislognak, sóhajtoznak vagy váratlanul megmozdítják valamelyik végtagjukat).

Az élethű, működő gumibaba remek találmány: nagyon drága ugyan, de még mindig sokkal olcsóbb, mint igazi embereket kiképezni és aztán fizetni nekik azért, hogy önkéntes modell-páciensekként fiatal orvostanhallgatók "munkadarabjai" legyenek (rutinvizsgálatokról van szó: az orvostanhallgatók ezeken az embereken tanulják meg, hogyan kell urológiai ellenőrzést, mellvizsgálatot, nőgyógyászati szűrővizsgálatot végezni). A Minnesotai Egyetem orvosi kara 2009-ben 150 ezer dollárt költött ezeknek az önkénteseknek a betanítására és díjazására, és a jelenlétük azért fontos, mert az orvostanhallgatók számára ők jelentik az első tapasztalatot arról, hogy milyen, amikor egy idegen embert kell megvizsgálniuk, ellátniuk.

Az orvostanhallgatók hasznosnak tartják a szimulátorokat, de ha tehetik, ragaszkodnak az önkéntes modellpáciensekhez is, különösen a nőgyógyászhallgató férfiak. Ahogyan fogalmaznak, a gumibaba szuper dolog, de azon nem lehet megtanulni, hogy hogyan kell kommunikálni egy valódi nővel a vizsgálat elejétől a végéig, egy olyan intim helyzetben, amelyben egy másodéves férfi orvostanhallgatónak egyszerűen fogalma sem lehet arról, hogy a páciens fizikailag mit érez.

Az önkéntes modellpácienseknek tartott előzetes tréning (a jogaik tisztázása stb. után) egyrészt egy alkalmassági szűrés, másrészt egy rövid oktatás arról, hogy hogyan tudnak a munkáját végző orvostanhallgatónak hatékony visszajelzéseket adni és mivel tudnak neki legjobban segíteni. Vagyis, az önkéntes nőgyógyászati modellbetegnek nincs szüksége a vizsgálatra vagy diagnózisra, tényleg csak magához a művelethez kell a jelenléte, továbbá általában olyasvalaki, aki jól érzi magát a testében, nem él át extrém stresszt egy nőgyógyászati vizsgálat miatt, jól tudja kommunikálni az éppen átélt fizikai és érzelmi tapasztalatot, illetve a visszajelzésein keresztül akár instrukciókkal is el tudja látni az orvostanhallgatót, hogy mit hogyan csináljon jobban. Egyszóval, minden szempontból modellbeteg, de mégiscsak egy idegen ember, mégiscsak egy igazi ember, és az orvostanhallgatók elsöprő többsége arról számol be, hogy nagyon ideges az első vizsgálati alkalom előtt, egyszerre várja és retteg tőle.

"Elolvastam még egyszer figyelmesen a tankönyvet - írja Paul B. Kubin. Gyakoroltam a gumibabán. Rémálmok gyötörtek, hogy például elájulok ott helyben a nő lábai között, vagy hogy idegességemben mondok valami borzalmas hülyeséget, mondjuk azt, hogy "minden remekül néz ki itt lent". A feleségemet is megkérdeztem, hogy milyen érzés egy ilyen vizsgálat. - Drágám - mondta a feleségem - te azt el se tudod képzelni. - Hát ez egyáltalán nem segített, de egyúttal pont ez volt a lényeg, éppen ezt kellett megtanulnom."

Bármilyen jók is a szimulátorok, nem helyettesítik a valódi személyeket, mert nem tudják rutinos önkéntes páciensként egy poénnal feloldani a kezdeti feszültséget, nem tudnak segíteni a remegő kezű orvostanhallgatónak, hogy úrrá legyen az idegességén, és főleg nem tudnak visszajelzéseket adni, hogy mi fájdalmas, miről kell előre szólni, milyen érzés, amikor a nőgyógyászati vizsgálatot valaki jól végzi el. Az orvostanhallgatóknak pedig éppen ez kell, mindegy, hogy nők vagy férfiak: az élmény, hogy aki ott fekszik, az egy ember, aki a folyamatban képes részt venni.

Ez utóbbi - az aktív részvétel képessége - különösen annak fényében fontos, hogy nagyon sok orvosi egyetemen a hallgatók úgy tanulnak meg nőgyógyászati rutinvizsgálatot végezni, hogy egy éppen zajló nőgyógyászati műtét előtt vagy után a már vagy még altatásban vagy érzéstelenítésben levő pácienst vizsgálhatják meg az illető felelős orvosának jelenlétében. Ez egy szokásos eljárás az oktatókórházakban és egyetemi klinikákon, de teljesen nyilvánvaló, hogy etikailag erősen kérdéses: Kanadában tavaly ment le a vita azon, hogy elvileg ilyet nem lehetne csinálni, mert mindenhez kellene a páciens hozzájárulása, és úgy nem ér, hogy altatásban tanulmányi céllal vizsgálgatjuk. Kanadában az lett a vita vége, hogy most már mindenkitől kötelező előre kérni a beleegyezését abba, hogy bármilyen műtét vagy vizsgálat során orvostanhallgató is hozzányúlhasson.

A kanadaiak eleinte kicsit aggódtak, hogy ehhez nem sok nő fog hozzájárulni, de ezt az aggodalmat a közvéleménykutatások és a tényleges tapasztalatok is eloszlatták. A páciensek általában örömmel részt vesznek az orvostanhallgatók képzésében, ha szépen megkérik őket erre és megfelelően tájékoztatják őket arról, hogy mi fog történni, hol tart az orvostanhallgató a képzésben és mit akar most megtanulni, illetve miben lesz szüksége visszajelzésekre - valamint magától értetődően felajánlják annak lehetőségét, hogy a páciens köszönettel elutasítsa a felkérést.

Az orvostanhallgatók persze ettől még ugyanolyan idegesek lesznek az első néhány alkalommal, de mégis, ha választhatnak, akkor az igazi embereket választják, nem a szimulátort.

Én is voltam már "munkadarab" - egy szokásos rákszűrésem alkalmával megkérdeztek, hozzájárulnék-e, hogy orvostanhallgató csinálja az első felét, felügyelettel, és aztán az érdemi részt meg átvenné a saját orvosom -, és azóta könnyebb elhinni, hogy az orvos is ember, és még ő is szoronghat egy vizsgálat miatt.

Nem tudom, otthon ez hogyan megy az orvosi karokon, de ha orvos(tanhallgató) vagy, akkor mesélhetnél - és ha voltál már orvostanhallgató kezei között, akkor is.

Felicitasz