Egészségügyünk europanizálása

41 évesen, Magyarország uniós csatlakozását követően mentem orvosként, először Angliába dolgozni. Három éve Svédországba költöztem, megtanultam a nyelvet, s mint önkormányzati alkalmazott, egy kisvárosi kórház orvosának életét élem. Néhány külföldön eltöltött esztendő elegendő ahhoz, hogy az ember kiismerje kitűnően működő nyugat-európai egészségügyi rendszerek működését, ugyanakkor túl kevés idő elfelejteni a hazai egészségügy keserveit, amiben magam is két évtizedig éltem, és aminek köszönhetően otthonról elköltöztem.


Melyik út vezet a magyar egészségügy számára Európába?

Milyen változások elengedhetetlenek a felzárkózáshoz? Nyilvánvaló a különbség a rendszer finanszírozásában. A költségvetés azonban részben a gazdaság teljesítményétől függ, részben pedig politikai döntés kérdése, tehát a politikusok dolga. Melyek azonban a további azon meghatározó különbségek, amelyek viszont nem anyagi természetűek?

A tudásbázis kihasználtsága.

Magyarországon – nyugati összehasonlításban –, ideje jelentős részében, egy nővér segédnővéri, egy háziorvos nővéri, egy szakrendelői/kórházi szakorvos háziorvosi, egy osztályos főorvos beosztott szakorvosi munkát végez.

Ennek objektív következménye a tudás és képzettség elpocsékolása. Szubjektív következménye pedig, a személyzet alacsony munka-öröm és munka-elégedettségi szintje („job satisfaction”), és a dolgozók kiégése.

A kommunikáció és a személyközi kapcsolatok.

Archaikus modellek élnek tovább minden szinten és relációban. Az orvos és beteg viszonylatában a „beavatott-hívő”, a főnök-beosztott viszonyában a „teljhatalmú patriarcha”, a horizontális dolgozói viszonyokban a „jóesetben tisztességes vetélytárs” lehetne az irányadó modell-címke - állapítaná meg ezt minden bizonnyal egy idevetődő nyugat-európai kolléga.

Mindennek szubjektív következménye a betegek közismerten szélsőséges érzelmi alapú hozzáállása az egészségügyhöz: „Vagy hívő, vagy csalódott”. Objektív következménye pedig az orvosok közötti szakmai szétdaraboltság, nem megfelelő elvi és gyakorlati együttműködés, amely egyenetlen és kiszámíthatatlan szolgáltatói minőséghez vezet.

Egyenetlen és kiszámíthatatlan szolgáltatói minőség.

Ha egy magyar beteg – a példa kedvéért – öt különböző orvost keresne fel közvetlenül egymás után a torokgyulladásával vagy magasvérnyomásával, komoly eséllyel kapna öt különböző gyógyszeres javaslatot a bajára. Svédországban ez a szám egy, esetleg kettő lenne.

Amit a mai magyar orvosi dogmatika a „gyógyítás szabadságának” nevez, valójában a rendszer hiányos működése.

Az egészségügyben nem „mosóport árulunk”, az egyéni tapasztalatnak itt alárendelt a jelentősége, a minőség tudományos bizonyítékokon alapul, ezek nyomon követésére és értékelésére pedig (azok hatalmas mennyisége miatt) az egyes orvos ma már csak egy rendkívül szűk területen képes. A fejlett egészségügyi rendszerek vezérfilozófiája pedig ma már nem a „mindenki számára a létező legújabb és legdrágább”, hanem „kipróbált, méltányos, és költséghatékony” eljárások ígérete; működésük célja pedig „a legnagyobb egészségnyereség elérése össztársadalmi szinten”.

Egy ilyen rendszerben dolgozónak tehát segítségre van szüksége, döntéstámogató rendszerekre, amelyek tartalmát hosszú távú, széleskörű, és gyakorlat-orientált résztvevői együttműködés; a gyakorlati keretét pedig effektív információs-technológiai (számítástechnikai) illetve logisztikai rendszerek adják.

A legfontosabb kérdés azonban mégis az, hogy létezik-e, fellelhető-e valamennyi fenti problémának valamilyen közös kiváltója, gyökere? Igen: A hálapénz.

Az élet egyik sematikus alapszabálya: „Kiszolgálod, akitől a pénzt kapod.” Az orvosok egy része (mondjuk, az orvoskar egyharmada) „hálapénzből”, azaz a betegektől (a munkahelyen, vagy a magánrendelőbe „kihelyezett munkahelyen”) és a gyógyszer-gyártóktól/kereskedőktől kapott juttatásokból él, a fizetésük pedig – amelyet ma már úgy is képtelenség értékében tovább csökkenteni, vagy akár elveszíteni – nem jelent motivációt. Ezek az orvosok tehát tevékenységükben felülreprezentálják, „kiszolgálják” a gyógyszergyárak céljait, valamint egyes betegeik vélt érdekeit, míg a társadalmi érdekek (szakmai és egészségbiztosítási) sérülnek.

A hálapénz ezen túl azonban még másformában is hat: A „korrupciós kultúra”.

A hálapénzben érintettek olyan, a saját javukat szolgáló, szakmai és etikai érveket és eszmerendszert (ideológiát) kreálnak, vagy egyszerűen csak tesznek magukévá és képviselnek, amelyek a rendszer általános érvényű alapértékeivé válnak, és amelyekben így a többi – hálapénzben nem, vagy elhanyagolható mértékben érintett – dolgozói tömeg, hovatovább maguk a betegek, de még a politikusok egy része is hisz, s így döntéseikben és magatartásukban követik azt.

Más szavakkal Te, mint a hálapénzben nem érdekelt fiatal nővér vagy orvos, a fentieknek megfelelő nevelést, szemléletet, rendszertudást, meggyőződést, azaz „beillesztést” fogsz kapni a főnöködtől, aki viszont (vagy ha ő nem akkor az ő főnöke, stb.) már érdekelt hálapénz-szereplő. Sokakban talán meg sem fordul, hogy másként, jobban is működhetne az egész rendszer, mindaddig, amíg külföldre nem kerül, és valóban a saját szemével nem látja azt.

Nyilvánvaló, hogy az egészségügy sem maradt érintetlen területe az elmúlt húsz év általános társadalmi jelenségeinek. A létező szocializmus feudalisztikus egészségügyi rendszere spontán átment a „vadkapitalizmusba”, ahol több tízmilliárdra becsült hálapénz tűnik el évente nyomtalanul, az ezt vagy megérdemlő, vagy egyszerűen csak szerencsésebb orvos-kisebbség zsebébe. Az a szociális tendencia, mely szerint a hatalommal rendelkező kihasználja az alárendeltet, a gazdag a szegényt, az idős a fiatalt, az okosabb a szerényt, a nagytudású a tapasztalatlant, itt is ugyanúgy megjelent és élővé vált.

Kérdés tehát, hogyan lehetne végre átvezetni a jelenlegi torz realitást egy transzparens szociális piacgazdaságéba? Ez bizony egy akkora lépést igényel, amekkorát az egészségügy az elmúlt emberöltőben nem tett meg. Egy ekkora lépésnek pedig nyilvánvalóan arányos ára van, ahol a szükséges befektetések logikai sorrendje a következő: Pénz, a motivációs környezet átalakítása, új kultúra kialakítása, a rendszer logisztikai és fizikai fejlesztése és optimalizálása.

Logikai előfeltétele tehát, az emberi erőforrás reformja, a további szükséges szervezeti reformoknak (időben viszont ez részben párhuzamosan is történhet). Ez a tétel egyébként, az elmúlt húsz évben megfordítva élt és realizálódott a szakpolitikában: „Gyakorlatilag kidobott pénz a szűkebb értelembe vett szervezeti reformokra költeni addig, amíg az emberi erőforrás működése és annak fent leírt anomáliái változatlanul maradnak, és így minden reformot eleve kudarcra ítélnek.”

Az állam és a társadalom tehát elkerülni nem, legfeljebb csak kétséges ideig elodázni tudja a modernizáció kulcsproblémája, az egészségügyi hálapénzrendszer felszámolását. Természetesen a hálapénz-probléma elodázásáért is hatalmas árat kell fizetni, mind politikai értelemben, mind egyéb társadalmi szinteken. A végső kérdés tehát: Belevágni, vagy elodázni? Számomra a válasz nem kétséges, melyik éri meg nekünk jobban.

dr. Antal-Szalmás Tamás


KOMMENT :

„Kiszolgálod, akitől a pénzt kapod.”

Itt egy nagyon fontos dolgot nem említ a korábban HOSZ-ként dolgozó ASzT. Ez pedig a szakmai autonómiáját elveszítő kórházi alkalmazotti orvosok mentalitása. Mivel az egzisztenciájuk minden szálon a kórházhoz köti őket - hivatalos fizetés, paraszolvencia, gyógyszergyári study-khoz a kórházi háttér, s egyáltalán nem utolsó sorban a kórház eszközeivel végzett gebin-maszekrendelés - ezért a kizárólag gazgdasági szempontokat mérlegelő menedzsment bármilyen, őket akár köztörvényes betegellenes szakmai döntésekre kényszerítő utasításait is végrehajtják: kemoterápiás szerek felezése, indokolt műtétek elmaradása, indokolatlan beavatkozások elvégzése.

Addig nem lesz kibontakozás, amíg az orvos lesz a kórház menedzsmentjének kiszolgáltatottja (a menedzsment szerződik az OEP-pel). Amint az orvos szerződik az OEP-pel, ez a helyzet megváltozna.

Nagyon sajnálatos, hogy az új eü. kormányzat ezt egész egyszerűen nem akarja. A szokásos baj: nem ismerik belülről az eü. működését. Számokat látnak, eü. közgazdász szakértőket, jó eseben egy-egy szegmenst belülről ismerőket hallgatnak meg. A KSZ Szócskával történt megbeszélésén teljesen világossá vált számomra, hogy - a korábban itthon HOSZ-ként dolgozó háziorvos ASzT-hez hasonlóan - a kórházak belső mechanizmusainak a valódi jelentőségével egész egyszerűen nincsenek tisztában.

mosolyis ( dr. S.T )