Medice, cura te ipsum!

Aesculapius társaságában

"Az orvosok is csak emberek. Ideális esetben." (Werner Mitsch)

Ott áll bronzban öntött képmása hátam mögött a tv mellett. A szobor modellje immáron több mint kétezer, maga a kis szobor több mint 100 éves, és kb. hatvan évig díszítette egy falusi patika hasonlóan öreg pultját. 2000-ben - az Aeskulap-kígyó éve volt - s egyik német orvosi folyóiratban levélben fejtettem ki abbéli véleményemet, miért csavarodik az én Aesculapiusom botján a kígyó jobbra, mivel tudott, hogy a kígyók balra csavarodást kedvelnek. Utána néhány levelet kaptam, amelyben a levélírók vásárlási szándékukat fejezték ki. Vannak dolgok, amelyektől az ember nem tud megválni. Ilyen az én Aesculap szobrom is.

Jó társaságban érezhetem magamat, nemde? Különösen, amikor arról olvasni, hogy néhány beteg itt-ott kellemetlen tapasztalatokat szerez, vagy az orvossal, vagy pedig az eü. rendszerrel, vagy pedig mindkettővel.

Aesculapius okán azonban mást akarok most szóvá tenni, éspedig az orvosok elvándorlását a szülőföldről.

Ahol körorvos voltam ifjú koromban, évek óta nincs orvos, senki nem megy oda, az utak járhatatlanok, közművesítés nincs. Egy hajdani évfolyamtársam, 15 éve körzeti orvos a Dunántúlon, nyugdíjasként és mankóra támaszkodva kénytelen tovább dolgozni, mert dacára a szép, közművesített lakásnak, senki nem jelentkezett utódnak; ott is ellátási gondot okoz az orvosok külföldre, leginkább Angliába való elvándorlása.

Aztán segítségemre jött Csíkszentmihályi Mihály, aki társaival azt vizsgálta, ki, mikor és milyen körülmények között végez jó munkát - good work, amit megtettek a könyvük címéül is.

Na már most, az általuk megkérdezetteknél nem kellett az alulfizetettség fogalmát is tekintetbe vegyék, hiszen a világ civilizált helyein ugyan nem ismerik az orosz közmondást: "Ingyen csak a szalonna van az egérfogóban" - de ennek szellemében járnak el. S ha pedig valaki azt gondolná, hogy az orvosok elvándorlása a jobban fizető helyekre a globalizáció találmánya, akkor egy pár sorban említés történik arról, hogy 2000 évvel ezelőtt a görög orvosok átvándoroltak a római birodalomba.

Közöttük legnevezetesebb a Pergamonban született Galenus (129-200) aki Marcus Aurelius orvosa lett. Valószínű nem a jobb fizetség lehetett az elvándorlás meghatározó oka, habár maga Galenus úgy mondotta, hogy Rómában az orvos gazdag lesz, a jogász pedig rangot szerez.

A birodalom szelleme lehetett mértékadó a kivándorlásban. Ebben az új, római környezetben alkotta meg Galenus az orvostörténelem számára el nem évülő műveit. Korunk számos kivándoroltja fellelhető a Nobel-díjasok lajstromán, de szép számban vannak választott hazájukban a "csak" elismert szakemberek és professzorok is.

Van azonban Csík-professzorék felméréseiben egy ugyancsak elgondolkoztató megállapítás, amit a vizsgálati módszer alapján nem lehet kétségbe vonni, nevezetesen: a megkérdezett orvosok közül csupán 10%, (írva és mondva tíz százalék!) tekinti orvosi tevékenységét hivatásnak. Ez már csak azért is meggondolkoztató, mivel Csíkszentmihályi 1992-ben megjelent könyvben, egészen más képet kap az olvasó ezzel kapcsolatosan. Nem spekuláció, hanem logikus oknyomozás, ha kijelentenénk, miszerint a globalizáció kiváltott egy olymértékű anyagiasságot, amit hol vadkapitalizmusnak, hol elembertelenedésnek szokás titulálni. Aki idős, aki beteg, aki szegény, aki nem szép, arra nincs szüksége senkinek. Mehet. Igaz, lassan nemigen van már az se, ahová.

Ha egy orvos nem tekinti hivatásnak mindennapi munkáját, marad egyetlen lehetőség a jobb belátásra: ha maga az orvos is egyszer kórházi ágyon, betegként kiszolgáltatottan, vízszintes helyzetből kénytelen szemlélni a világot. Ezt a tényállást már leírta Montaigne: »És ezért állítja a gyógyászat tudománya is, hogy a tapasztalat a gyógyítás próbaköve.

Tehát, Platón jogosan mondotta, egy valódi orvos szükségszerűen át kell essen minden olyan betegségen, amelyet meg akar gyógyítani és végig kell járja azokat a véletleneket és minden olyan körülményt, amely alapját képezi ítéletalkotásának…

Valójában csak ilyen orvosra bíznám magamat. A többiek ugyanis úgy bánnak velünk, mint azok, akik ülnek egy olyan asztal mellett, amelyikre tengereket, szirteket és kikötőket festettek, és egy hajó modelljét nagy biztonsággal körbesétáltatják. Ha pedig valódi esettel állnak szemben, azt sem tudják hol kezdjék.« Novalis pedig így vélekedett: »Minden betegség egy zenei probléma - a gyógyítás a zenei feloldás. Minél rövidebb és teljesebb a feloldás - annál nagyobb az orvos tehetsége.« Ez pedig az "ars medici" - a gyógyítás művészetének költői elvonatkoztatása.

Medice, cura te ipsum! - orvos, gyógyítsd magad(at)! - hangzik a régi jó tanács. Hogy utána jobban gyógyíthass másokat is.

Dr. Szőcs Károly

Forrás: Kör