Az egészségügyből nem csak a pénz
hiányzik!

(Szülészeti zárójelentés a beteg egészségügyről)
Dr. Berkő Péter

Előszó

Két meghatározó élmény indított arra, hogy ezt a könyvet megírjam. 2009 nyarán –
elérve a közalkalmazott vezetőkre vonatkozó felső korhatárt – elérkezett az ideje annak, hogy 21 év után megváljak az osztályvezető főorvosi pozíciótól.

A szakmai irányító munka nem fárasztott, akár ma is örömmel folytatnám, de a súlyos válságba jutott egészségügy „üzemegység-vezetői” feladatainak ellátása, az örökös pénzhiány miatti megszorítások elviselése már nem volt kedvemre való. Megdöbbentett, hogy senki sem pályázott a helyemre, de a vezetői posztot teljes lelki békével adtam át az engem váltó megbízott osztályvezetőnek, akit korábban én magam is erre a posztra szántam. Az osztályon maradt egy szobám, a betegeimet megoperálhatom, és nagy örömmel tapasztalom, hogy egykori munkatársaim épp oly barátsággal és tisztelettel vesznek körül, mint amilyen barátságot érzek én magam is irántuk.

Az idő gyorsan múlik, a már régen várt 2010-évi országgyűlési választások után új kormány vette át az országot gazdasági, szociális és erkölcsi válságba, de az egészségügyet is súlyos, csőd közeli állapotba juttató, egymást követő balliberális kormányok helyét.

Megismertük a „nemzeti együttműködés” új kormányprogramját, melyben az „egészségügy megmentése”is kitüntetett helyet kapott. Nagy érdeklődéssel várjuk az egészségügy szükséges átalakítását célzó törvényeket és miniszteri rendelkezéseket.

Az ország tele van reményekkel, a lelkesedés engem is hatalmába kerített. Sok szó esik arról, hogy előre csak akkor juthatunk, ha maga posztján mindenki hozzájárul az „új Magyarország” felépítéséhez. Mélyen egyetértek ezzel. Én arra vállalkozom, hogy az egészségügy általam észlelt, egy kórházi osztályvezető főorvos látószögében is megjelenő kedvezőtlen jelenségeire, és a szülészeti és nőgyógyászati ellátás általam közelről ismert, megoldandó problémáira irányítsam a figyelmet.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az egészségügy bajait nem szabad leszűkíteni a finanszírozás, egyébként valóban súlyos nehézségeire, hiszen sokkal többről van szó. A mai kedvezőtlen jelenségek feltárására, a leginkább bevált külföldi tapasztalatok átgondolására, új koncepcióra, és a megvalósítás ütemezett tervezésére van szükség. A sok kritikai elemet tartalmazó véleményem kimondását és közreadását abban a reményben vállalom, hogy segítő szándékú közreműködésemmel tettekre ösztönözhetem az illetékes döntéshozókat.

Aki az ország mostani helyzetében azzal a szándékkal ragad tollat, hogy az egészségügyben és annak társadalmi környezetében, valamint az egészségügyön belül, a leginkább kirakatban lévő és legtöbbet támadott szülészet-nőgyógyászati ellátás területén észlelhető visszás jelenségekre irányítsa a figyelmet, annak őszintének kell lennie.

Természetesen tudatában vagyok annak, hogy véleményemet, megállapításaimat nem fogja minden kolléga és olvasó osztani. Hogy miért vállalom mégis őszinte véleményem kertelés nélküli közreadását? Három okom is van erre:

Azért, mert a magyar lakosság nem ismeri eléggé az egészségügy bajait. Nem ismerheti, mert a hatalom és az őt kiszolgáló média elhallgatta, vagy elbagatellizálta azokat.

Nem ismerheti, mert a hatalom az Orvosi Kamarát lebénította, a Kórházszövetség élére pedig a saját embereit állította.

Nem ismerheti azért sem, mert az orvosok nem beszélhetnek az égbe kiáltó hiányosságokról és működészavarokról. Ezeknek a kibeszélésével ui. nem kelthetik a saját osztályuk és kórházuk rossz hírét, nem áshatják alá saját és intézményük betegeinek bizalmát, gyógyulásba vetett reményét. Nem fecseghetik ki, hogy mi az, amire osztályuk eredményesebb és biztonságosabb működtetéséhez szükségük lenne, de pénz hiányában nem kaphatják meg a hiányzó, vagy amortizálódott eszközök helyett igényelt új műszereket, eszközöket, a szükséges kötszereket és gyógyszereket, nem tölthetik be az üres nővéri, vagy orvosi státusokat. Ha megtennék, alighanem saját igazgatójuk is ellenük fordulna.

De nem tették meg ezt az egészségügyi intézmények vezetői sem. Talán saját állásuk féltése okán, talán politikai hovatartozásuk szerinti megosztottságuk miatt. Én bátran beszélhetek erről, mert az én főigazgatóm az akkor még ellenzéki beállítottságú Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöki pozícióját is vállalva, egyike volt a legszókimondóbb, az Egészségügyi Minisztériummal és a kormánypárti médiával szembeni ütközéseket is bátran vállaló intézményvezetőknek. Meggyőződésem hogy nem itt tartanánk, ha az egyetemi és kórházi vezetők vált a vállhoz téve együtt csaptak volna a kormány asztalára. Ez olyan erő, amelyet nem lehetett volna egykönnyen lesöpörni. De ez az összefogás és fellépés elmaradt.

Maradt azonban a társadalom tájékozatlansága, és ennek betudhatóan, velünk szembeni elégedetlensége. Ez így tovább nem folytatható. Van egy másik oka is annak, hogy vállalkoztam az egészségügyet és a saját szakterületemet érintő anomáliák és feszültségek nevén nevezésére. Azért teszem ezt, mert nagyon sokak és az én reményeim szerint is új időszámítás kezdődik Magyarországon. Olyan időszak, amelyben – vélhetően – igényelni fogják, és figyelembe is veszik majd a közügyek alakításában segíteni szándékozó szakemberek véleményét és javaslatait.

A könyv első két fejezetében szeretném ráirányítani a figyelmet arra, hogy a magyar egészségügyből nem csak a pénz hiányzik. Koncepcióváltásra, a pénzügyi menedzselés mellett, az eddiginél sokkal gyógyítómunka-centrikusabb, és minőségcentrikusabb intézményvezetésre lenne szükség

Végezetül: szeretnék a saját szakmámnak, és a szülészet-nőgyógyászati szakellátás számára is jó szolgálatot tenni. Megkísérlem feltárni és bemutatni azokat a szülészorvosokat frusztráló, neurotizáló és sokszor elkeserítő gondokat, jelenségeket és feszültségeket, amelyek beárnyékolják a mi életünket, munkánkat, és megnehezítik a velünk szembeni elvárások teljesítését.

Ezek a gondok és nehézségek két irányból tornyosulnak elénk. Részben olyan kedvezőtlen külső körülmények, a magyar egészségügy egészét jellemzik, és minden szakterületét, az ellátás minden szintjét hátrányosan érintik, másrészt olyan káros jelenségek, amelyek a szülészet-nőgyógyászati szakellátás területén belül tapasztalhatók.

Őszintén remélem, hogy mire ez a könyv megjelenik, az ebben felvetett kedvezőtlen körülmények és jelenségek egy részének emlegetése már elveszti aktualitását. Bízom abban, hogy rövidesen kirajzolódhat egy olyan egészségügy jövőképe, amely az eddigieknél sokkal eredményesebben birkózhat meg a magyar nép egészségét megrontó betegségekkel, és amelyben a hivatásukat szerető egészségügyi dolgozók is megbecsülten és jobb közérzettel végezhetik majd társadalmilag hasznos gyógyító munkájukat.

I. Az egészségügy betegségei – egy kórházi
szülészfőorvos látószögéből

Szülészorvosi pályafutásom során 40 éven át dolgoztam kórházban. E hosszú idő alatt kb. 3500 szülést vezettem és kb. 6000 kisebb-nagyobb műtétet végeztem. 21 évnyi osztályvezetői ténykedésem alatt mintegy 42000 szülést, 52000 műtétet és kb. 170000 fekvőbeteg ellátását irányítottam, felügyeltem. Mindig volt bennem némi készség arra, hogy saját osztályom és szakmám érdekein felülemelkedve – a látószög tágításával – az egészségügy egészét próbáljam szemlélni, elemezni összkórházi, városi, megyei vagy akár országos viszonylatban is. Segítségemre voltak ebben szakmapolitikai téren szerzett tapasztalataim és az, hogy a szülészet-nőgyógyászati szakma legfőbb grémiumainak (Szakmai Kollégium és Magyar Nőorvos Társaság Elnöksége) tagjaként e testületek tagjaival, az ország tanszékvezető egyetemi tanáraival, megyei szakfőorvosaival és sok osztályvezető főorvosával is baráti kapcsolatokat sikerült kiépítenem. Van tehát mire támaszkodnom, amikor megkísérlek véleményt formálni a hazai egészségügyi egészéről és a saját szakterületem sorsát, közérzetét befolyásoló legfontosabb jelenségekről és kérdésekről. Tudom, hogy a hivatkozott szakmai vezetők véleménye nem egyhangú, hogy politikai orientációjuk, világnézetük, vérmérsékletük és ízlésük az enyémtől több vonatkozásban és több kérdés megítélésében is eltérő lehet. Ez így emberi. Nagyon bízom azonban abban, hogy az általam leszűrt tapasztalatok és kialakított vélemények a többség álláspontját tükrözik, és legalábbis közel járnak az igazsághoz.

Nem szükséges ahhoz különösebb éleslátás, hogy egy kórházi orvos előbb-utóbb észrevegye: a kórházban, az egyes osztályokon és kórtermekben nem csak a betegek fekszenek, de ott fekszik a magyar egészségügy is. Az is beteg, és betegsége a közelmúlt években egyre súlyosbodott. A legutóbbi két kormányciklusban már-már gyógyíthatatlanná tették.

A rendszerváltást megelőzően a betegek és az egészségügyi dolgozók is a mostaninál nagyobb rendet és fegyelmet érzékeltek az egészségügyben. Az orvosok és a szakdolgozók anyagi megbecsültsége alacsonyszintű volt, de a társadalmi jövedelemszintek hasonlósága miatt az alacsony egészségügyi jövedelmek a mostaniaknál elviselhetőbbek voltak. Az orvosok társadalmi presztízse, az orvosi pálya és az orvosvezetői állások vonzereje lényegesen nagyobb volt. A gyógyító munka feltételrendszere a fejlettebb, gazdagabb országokban mindig is jobb volt, de a magyar orvosok tudását és a magyar orvosi munka hatékonyságát és eredményességét külföldön is elismerték. A gyógyító munka, az egészségügyi intézmények finanszírozása akkor sem volt elégséges, de intézményeket, osztályokat nem kellett bezárni. Finanszírozási válság nem fordult elő, intézetek csődbe nem kerültek, dolgozókat elbocsátani, a betegeket várakoztatni nem kellett. Orvosok elleni hangulatkeltések és támadások nem, vagy csak elvétve fordultak elő. Az egészségügyben és az egészségügy körül is nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb volt a hangulat.

A hálapénzrendszer akkor is (mint mai is) torz képződmény volt, de ezt nem az orvosok találták ki. Az orvosok mindig tisztességes fizetésre vágytak és mindig is megalázónak érezték, hogy a betegek illegális hálapénzzel egészítik ki az ő hivatalos jövedelmüket. A hálapénzrendszer felszámolása csakis eurokonform bérezéssel és az elismerten jobb, vonzóbb, az intézmény számára is többletbevételt eredményező orvosi munka teljesítményarányosan jobb elismerésével lehetséges.

A rendszerváltást követően egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a hosszú éveken át túlélő
szocialista egészségügy és a közben kiépülő vadkapitalista társadalmi és gazdasági környezet között egyre nagyobbá, egyre feltűnőbbé válik a diszharmónia. Egyre nyomasztóbbá vált a koncepciózus egészségügyi jövőkép hiánya, a társadalomra és az egészségügyi vezetésre is rátelepedő neoliberális szellemiség. A tőke betörésével, a gazdaság összeomlásával párhuzamosan egyre nyilvánvalóbbá vált a finanszírozás válsága, az intézmények anyagi összeomlása és igen, a gyógyító munka feltételrendszerének növekvő hiányosságai miatt a gyógyító tevékenység színvonalának csökkenése, visszaesése. És mindezek mellett egyre csak nőtt a gerjesztett orvosellenesség, az orvosok ezzel párhuzamosan erősödő elégedetlensége, és a külföldre távozó orvosok és egészségügyi szakdolgozók száma.

Szülész-nőgyógyász osztályvezető főorvos lévén az egészségügy egészének problematikája nem fér bele a látószögembe. Nem vagyok közgazdász, és nem vagyok menedzser sem. Én csupán az egészségügyi fekvőbeteg-ellátás általam, egy klinikus által is érzékelhető válságjeleiről beszélhetek és a szülész-nőgyógyászati ellátás területén észlelhető, sokat vitatott és visszás jelenségek feltárására, és bemutatására vállalkozhatom.

Szeretnék rámutatni arra , hogy a mai egészségügyből a pénz is, de egyáltalán nem csak a pénz hiányzik. Hiányzik például a jövőkép, területi bontásban a valós szükségletek ismerete, hiányzik a szükséges átalakítás koncepciója, és a végrehajtás ütemezése.

Kérdéses, hogy kinek a tulajdonában maradjanak, ill. kinek a tulajdonába kerüljenek az egészségügyi intézmények, és hogy ki működtesse azokat. Hiányzik a törvény arról, hogy milyen arányban és hol, milyen feltételek mellett szabad beengedni a magántőkét az egészségügybe, ill. az egészségügyi intézményekbe. Az intézmények többségében a pénzügyi, gazdasági menedzselés teljesen leköti a kórházvezetők energiáit, és nagyon hiányzik a intézményvezetés szintjén szükséges szakmai irányítás, a gyógyítómunka- és minőségcentrikus vezetés.

Magyarországon hiányzik a szervezett, tanrendbe iktatott, és a médiumok által közvetíthető egészségnevelés. Komoly hiányosságai vannak az orvos- és szakorvosképzésnek, de a szakorvos-továbbképzésnek is. Hiányzik a járó- és fekvőbeteg-ellátás feladatainak pontosabb elhatárolása, a progresszív betegellátás és a betegutak pontos szabályozása.

Kellene, de nincs erős Orvosi Kamara és szakszervezet sem. Hiányzik az orvosi- és egészségügyi dolgozói életpálya-modell, és hiányzik az orvosok kormányzat és társadalom általi jobb erkölcsi megbecsülése és védelme is. A következőkben ezekről szeretnék szólni egy kicsit bővebben is.

Az egészségügyi ellátás irányítása jövőkép és a valós szükségletek
ismerete nélkül

A magyar egészségügy országos, megyei, városi és intézményi szintű vezetői nem ismerik, - nekem úgy tűnt - sohasem törekedtek arra, hogy megismerjék a magyar nép, az egyes megyék, városok és az egyes intézményekhez tartozó lakossági területek lakosságának legfontosabb egészségügyi mutatóit. Nem ismerik, nem ismerhetik, mert ilyen jellegű és főleg megbízható statisztikai felmérést, kimutatást nem készítettek. Tragikus, hogy különböző vezetői szinteken többnyire nem is igénylik ezeket az információkat.

Nem tudják tehát, hogy az ő illetékességi területükön melyek a leggyakoribb betegségek; melyek az emberek halálozásának fő oki tényezői; mely betegségek miatt kell olyan sok embert lerokkantani; mely betegségek miatt fordul elő leggyakrabban keresőképtelenség, táppénzigény stb. Ha ezeket a mutatókat nem ismerik, akkor nem lehet biztos támpontjuk annak megítéléséhez, hogy az egészségügyi ellátórendszer struktúrája és teljesítőképessége igazodik-e az adott területen élő lakosság egészségügyi állapotához, betegségstruktúrájához, valós szükségleteihez. Ha nem ismerik ezeket az adatokat és ezen adatok változásait, akkor nem is lehetnek tisztában a szükségeltek változásaival, nem tudhatják, hogy hol, mely városban, mely intézményben és milyen orvosi szakterületek vonatkozásában van, ill. keletkezett diszharmónia a valós igények és a meglévő intézeti adottságok és feltételrendszerek között.

Nem tudhatják, hogy hol van szükség intézmények, osztályok, szakrendelések bezárására és újak nyitására, hogy hol van szükség az erők átcsoportosítására, fejlesztésekre. Ilyen információk hiányában egyes lakossági, vagy orvosszakmai területeken hiányosságok és többletkapacitások, pazarlások alakulhatnak ki. Egyes helyeken az ellátás elégtelenné válhat, máshol túlbiztosítás jöhet létre. Ilyen információk hiányában tervezni sem lehetséges, és nem lehet kialakítani a fejlesztések és a finanszírozás optimális arányait sem.

A bajok másik forrása az, hogy az egészségügyi intézmények létrejöttében, kialakításában – a valós szükségletek helyett – az intézményeket kialakítani, létrehozni képes települések, városok öncélú, lokálpatrióta érdekei váltak meghatározóvá. Ugyanezek miatt jelent túlzott nehézséget az esetlegesen feleslegessé váló osztályok, intézmények megszűntetése vagy a kapacitások, profilok átcsoportosítása is. A kórházra az egyes városok vezetői, mint városi státusszimbólumra tekintenek és védik körömszakadtáig, még akkor is, ha fenntartani már nem is képesek.

További hiba az, hogy az új intézmények létrehozásáról vagy bezárásról szóló döntéseket politikusok, az egészségügy területén laikus, aktuális pártérdekekben gondolkodó önkormányzati képviselők hozzák, legtöbbször az illetékes szakmai vezetők vagy vezető testületek (pl. szakmai kollégiumok) véleményének kikérése nélkül. Mindössze a demagóg módon félretájékoztatott, lokálpatrióta lakosság általuk manipulált véleményére, tiltakozására vagy követelésére hivatkozva.

Egészségügyi reform: rombolás, pénzkivonás, elbocsátások és színvonalcsökkenés Magyarországon az egészségügyi ellátás finanszírozása a legutóbbi évtizedekben, de főleg az utolsó két kormányciklusban egyre kritikusabb helyzetbe került.

A társadalombiztosítás (és a nyugdíjbiztosítás) pénzalapjait még a szocializmusban felélték, elherdálták. A társadalom elöregedése és az egyre növekvő munkanélküliség folytán egyre csökken az egészségbiztosítást fizetők száma, így az OEP-kassza tovább zsugorodott. Az un. konvergencia program keretében 2006 óta 300 milliárd forintot vontak ki az egészségügyből. Az általános pénzhiány miatt elszegényedtek a fenntartó önkormányzatok is. Mivel pedig a növekvő infláció és beszerzési árak miatt egyre nőtt a korszerű egészségügyi ellátáshoz szükséges eszközök, műszerek, gyógyszerek, energia, étkeztetés stb. költsége, az egészségügyi intézmények finanszírozása egyre inkább megoldhatatlanná vált, egyre inkább ellehetetlenült.

A kórházak korábbi „bázisfinanszírozását” (keretgazdálkodást) a rendszerváltást követően utólag fizetett, teljesítmény alapú finanszírozásra váltották át. Az alapgondolat jó volt, de az elosztható finanszírozási összeg csekély volta és további csökkentése céljából 2004-ben bevezették a teljesítményvolumen-korlátozás (TVK) rendszerét. Az OEP meghatározta, hogy milyen teljesítményhatárig finanszírozza a kórházak által elvégzett gyógyító munkát.

Ettől kezdve az intézményenként meghatározott teljesítményplafon-érték feletti elvégzett munkáért az egészségügyi intézmények már csökkentett ellentételezést kaptak. Ezt a TVK-plafonértéket előbb tovább csökkentették, majd 2009 tavaszától újabb korlátozó intézkedést hoztak.

Ettől kezdve a már elve korlátozott teljesítménynek csak a 70%-át fizették ki teljes áron, a további juttatást lebegtetni kezdték és a kifizetés összegét az OEP-kassza mindenkori állapotától tették függővé. Mindezek a korlátozások az egészségügyi intézményeket anyagi csődbe, vagy csőd közeli állapotba juttatták. A fejlesztések és felújítások forrásai elapadtak, az intézmények eladósodtak, gazdálkodásuk kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné vált..

Összevont adóságuk mértéke 2010 végére megközelíti, vagy akár meg is haladhatja a 100 milliárd forintot. Miután a balliberális kormányzat ilyen mély válságba sodorta az egészségügyet, cinikusan meghirdették a kiút lehetőségét: ahhoz, hogy az egészségügy egyáltalán talpon maradhasson, kórházak és osztályok sokaságát kell bezárni, dolgozókat kell elbocsátani. A továbbiakban pedig: vagy a biztosítási összegért járó szolgáltatások körét kell szűkíteni, vagy a járulékfizetők számát kell növelni, de legalább is, a magántőkét kell minél nagyobb mértékben behozni az egészségügyi ellátórendszerbe.

És jött még egy másik megváltó gondolat is: privatizálni kell az egészségügyi biztosítást. Hogy mi történt ezután? Az intézménystruktúra egy részét sikerült lerombolni. A biztosításért járó szolgáltatások körének szűkítését nem merték meghúzni. A járulékfizetők számát nem tudták növelni, mert a munkanélküliség soha nem látott mértéket ért el.

A népszavazás elsöpörte a biztosítás privatizálásának ötletét, a magántőke bevonása azonban elindult és fel is erősödött anélkül, hogy ennek volumenét, módszertanát és határait koncepciózusan, törvényileg meghatározták volna. Anélkül, hogy az átalakításra váró magyar egészségügy jövőképét felvázolták volna.

Az intézmények elszegényedését, az ellátás színvonalának romlását csak tetézte, hogy a fenntartó önkormányzatok anyagi helyzete is egyre csak romlott és ők maguk is anyagi válsághelyzetbe kerültek.

Ezen a sanyarú helyzeten csak akkor lehetett volna érdemben változtatni, ha az állam növelte volna az egészségügyi ellátás jelenlegi, rendkívül alacsony, a környező, volt szocialista országokétól is jóval elmaradó, 4,3%-os GDP-részesedését, és az önkormányzatok egészségügyi ellátás finanszírozására is fordítható pénzalapjait.

Mivel azonban az ország korábbi vezetői a gazdaságot válságba sodorták és az országot gyorsan növekvő mértékben eladósították, az egészségügy is egyre kritikusabb helyzetbe került, helyzete egyre reménytelenebbé vált. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez nem járt színvonalcsökkenéssel, miként azt sem, hogy a színvonalcsökkenés nem járt automatikusan a gyógyító munka eredményességének csökkenésével, bizonyos szövődmények, sőt halálozás előfordulásának növekedésével.

Minket, orvosokat egyre nehezebb helyzetbe hoz az, hogy az ország lakossága az egészségügyi ellátás nehézségeit, a baj mértékét egyáltalán nem ismeri. Akik magas vezetői posztokat betöltve országos szinten ismerték a tragikus állapotokat, azok hallgattak.

Pozícióféltésből vagy kormánypárti együvé tartozásuk folytán politikai meggondolásból nem publikálták, inkább eltusolni igyekeztek a bajokat. Az egészségügyi intézmények vezetői a Kórházszövetségben összefogva az asztalra csaphattak volna: „Ez így tovább nem mehet!”. Követeléseikhez támogatásul kérhették volna a nyilvánosság erejét, de ők ezt pozícióféltésből vagy a Kórházszövetség vezetőinek kormánypárti elkötelezettsége miatt nem tették.

A lakosság valós helyzetről szóló tájékoztatását – elvileg – mi orvosok, osztályvezető főorvosok is megtehettük volna.

Nincs osztályvezető az országban, aki ne tudná felsorolni azokat a felgyülemlett, az általánossá váló pénzhiánnyal összefüggő vezetési nehézségeket, amelyek nyomasztják őket. „Jelöld ki, kit lehetne elbocsátani!”, „Oldd meg valahogyan, de az osztály gyógyszerkeretét 10-20 vagy 30%-kal csökkenteni kell!”, „Ne követelőzzetek, mert nem tudok pénzt adni a lekopott, amortizálódott, drága eszközök, műszerek, altatógépek, műtőasztalok, szülőágyak stb. beszerzésére!”

De hát elmondhatja-e egy osztályvezető az újságíróknak, tévériportereknek mindezeket? Vállalhatja-e, hogy ezeknek a konkrét nehézségeknek a bemutatásával rossz fénybe, rossz hírbe sodorja a saját osztályát, kórházát, klinikáját? Hogy megrendítse a saját osztályára, kórházába befekvő betegek bizalmát és gyógyulásba vetett reményét, hitét? Hogy kitegye magát főnöke, igazgatója haragjának? – Nem, ezt nem tehettük meg.

Osztályvezetőként tudtam azt, hogy adott esetben melyik beteg, ill. a betegek hány százaléka nem kaphatja meg a számára szükséges legjobb gyógyszert, antibiotikumot, legkorszerűbb altatószert, a trombózis megelőzéséhez használatos injekciót, méhösszehúzókat; műtéti fonalakat. Hogy esetenként már a magzati szívműködés vizsgálata is komoly nehézségekbe ütközött; hogy a vizsgálóasztalok, a kórtermi bútorok elavultak. Hogy a már ezerszer javított, komoly, ráksebészeti műtétek végzéséhez használt műtőasztal műtét közben is állandóan süllyedt és egy műtét közben többször is fel kellett emelni az asztalt, rajta az operált beteggel, stb. – Igen, belső használatra, a kórház vezetése számára írt jelentésekben mindig elmondtuk, de egyre inkább megértéssel kellett fogadnunk, hogy a kórház vezetőinek nincs miből fedezni ezeket a költségeket. Be kellett látnunk, hogy ezért nem ők a felelősek.

Ha a lakosság, az emberek tudnák, hogy ő vagy édesapja, vagy gyermeke mit kellene,
hogy kapjon, és mi az amit elegendő pénz hiányában mégsem kaphat meg, – nos akkor a lakosság már régen kiment volna az utcára és hangosan követelte volna a jussát. De a lakosság az egészségügyi ellátás nyomorúságos helyzetéről nem volt és még most sem tájékozott, ezért a „forradalom” elmaradt. És nem mondhattuk el a valódi okát annak sem, hogy a beteg által keresett doktor vagy nővér – akit pénz hiányában elbocsátottak, vagy a jobb boldogulás, nyolc-tízszer magasabb fizetés reményében külföldre távozott – valójában miért is nincs már az osztályon. Igen, ez az igazság. Különböző kórházakban különböző mértékben, de ide süllyedt az egészségügy. Merni kell bevallani azt, hogy az általános pénzhiány miatt igenis csökkent az ellátás színvonala és biztonsági foka.

Az igazsághoz tartozik, hogy én egy kissé könnyebb helyzetben vagyok ezzel a vallomással. A mi kórházunk a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház főigazgatója ugyanis azok közé a karakán, szókimondó kórházigazgatók közé tartozik, aki a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnökeként, a Gyurcsány- és Bajnai Kormány egészségügyi minisztereivel szembemenve is vállalta az igazság kimondását, a küzdelmet és a vészcsengő kongatását. Nagy ellenszélben, kevesedmagával, de vállalta. Ezt kellett volna tenni minden egészségügyi intézmény vezetőjének. Összefogásuk esetén, a nyilvánosság elé lépve és attól támogatva, ez olyan erőt jelentett volna, amelyet nem lehetett volna egykönnyen lesöpörni az asztalról. De az összefogás és az erélyes fellépés elmaradt.

Nem lehet kétséges, hogy a régen várt kormányváltást követően az „egészségügy megmentése” céljából, a válságba jutott magyar egészségügy egészét kell átalakítani.

Sokkal többről van szó, mint a valóban szükséges több pénz biztosítása. Meg kell őrizni, de meg kell erősíteni a szolidaritás elvű és nemzeti kockázatközösségen alapuló egységes társadalombiztosítási rendszert. Tisztázni kell, hogy mi fér bele az alapbiztosításba. Mi az amiért nem kell, mi az amiért csak részleges, és mi az , amiért teljes térítést kell fizetni. A sokkal költségesebb kórházi ellátás tehermentesítése érdekében nyilvánvalóan növelni kell a háziorvosi és szakorvosi járóbeteg-ellátás volumenét és teljesítőképességét. A lakosság megbízhatóan felmért egészségügyi helyzetétől, a valós szükségletektől függően át kell alakítani a fekvőbeteg-ellátás struktúráját. Egy rendeltetésszerű és hatékony egészségügyi ellátórendszer működtetéséhez, a valós szükségletekhez igazított struktúra kialakítása mellett természetesen az elégséges pénzügyi feltételeket is biztosítani kell. Az intézmények finanszírozását illetően a jelenlegi gyakorlathoz képest a jelentős összegekkel (és pl. az
amortizáció figyelembevételével) bővített bázisfinanszírozás visszaállítása is jobb megoldás lenne. Ennél is célszerűbb és igazságosabb lenne azonban, ha a finanszírozást a valós szükségletekhez igazítanák.

A finanszírozás intézményeken belüli elosztásakor szükség lesz a teljesítményelv alkalmazására. Meg kell oldani a progresszív ellátásból fakadó plusz terhek és feladatok többletfinanszírozását.

Természetesen korszerű eszközökkel kell felszerelni az intézményeket és jelentősen, továbbá az egyéni teljesítményekkel arányosan javítani kell az orvosok és egészségügyi szakdolgozók bérezését.

Szabályozni kell azt, hogy a szabad orvosválasztásnak mik a feltételei, és hogyan kell a választott és így többletfeladatot ellátó, és intézménye számára is többletbevételt hozó orvost honorálni.

Nagyon jó lenne, és korszakos változást eredményezne továbbá, ha a szakorvosok szabad szellemi foglalkozású jogállást kaphatnának.

Forrás:

http://letolthetokonyvek.hu/ingyeneskonyvek/szuleszeti-zarojelentes-dr-berko-peter-2011/szuleszeti-zarojelentes-dr-berko-peter-2011.pdf