Helyzetértékelés

(Semmelweis terv)

Helyzetértékelés, probléma-meghatározás

Az egészségügyi rendszer átalakítását indokoló problémák három fő forrásból, az államszocialista rendszer örökségéből, az elmúlt 20 év reformjainak nemkívánatos hatásaiból, valamint az elmúlt 4 év felelőtlen egészségpolitikai döntéseiből és költségvetési restrikciós intézkedéseiből származnak.

Legfontosabb teljesítménydeficitek közé tartozik a betegek kiszolgáltatottsága, a területi és szakmai aránytalanságok, valamint az ellátáshoz való hozzáférés egyéb problémái, csakúgy mint a forráskivonásból és a torz forrásallokációból eredő hatékonysági veszteségek.

A forráshiányt jól jellemzi, hogy az Egészségbiztosítási Alap gyógyító-megelőző ellátásokra fordított kiadásai reálértéken számolva 250 milliárd forinttal maradnak el az 1990-es szinttől.

Az államszocialista rendszer olyan egészségügyi rendszert hagyott ránk, amelyben a hiány és a pazarlás egyszerre volt jelen, és ezen a működési zavaron azóta is csak kevés intézkedés javított érdemben. Ez a sokak által közhelyszerűen használt, de mégis találó megfogalmazás a rendszer hatékonysági és igazságossági deficitjét jól foglalja össze.

Esetlegesség.

Az átlag magyar állampolgár nem lehet biztos abban, hogy amikor egészségügyi ellátásra van szüksége, valóban azt fogja-e megkapni, amire szüksége van (pont abból és annyit, amennyi „kell”, se többet, se kevesebbet). Nem igaz ugyanakkor az a sommás megállapítás, hogy a magyar egészségügyi rendszerben nem lehet kiváló minőségű ellátáshoz jutni. Az sem igaz, hogy minden egészségügyi ellátó pazarlóan, nem hatékonyan működik.

A probléma abból ered, hogy a jó teljesítményt a rendszer esetlegesen, nagy különbségekkel nyújtja: attól függ, hogy hol, mikor, milyen problémával, éppen kihez fordul a beteg.

Területi és szakmai egyenlőtlenségek.

A rendszer tehát nem biztosítja, hogy ugyanazzal a betegséggel ugyanolyan színvonalú ellátást kapjon bárki, függetlenül attól, hogy hol lakik, illetve, hogy az ellátás színvonalát ne a betegsége mibenléte határozza meg. Ezek a földrajzi területi, illetve szakterületi egyenlőtlenségek dokumentálható módon léteznek, bár az igénybevevők valószínűleg súlyosabbnak ítélik meg ezt a deficitet, mint amekkora az valójában.

Az ellátók és az igénybevevők közötti információs aszimmetria az ellátó teljesítményének megítélését bizalmi kérdéssé teszi, ezért a rendszer működéséhez alapvetően szükséges bizalmi tőke eróziója csak tovább súlyosbítja az ellátórendszer gyenge teljesítményét.

Hatékonysági veszteségek.

A rendszer hatékonysági vesztesége ugyanakkor nem pusztán abból ered, hogy bizonyos esetekben a beteg nem kapja meg a szükséges ellátást, illetve, hogy más esetekben felesleges ellátásokat kap.

Alapvető pazarlásként jelenik meg a rendszerben, hogy a betegeket nem a lehető legalacsonyabb ellátási szinten kezelik. Ennek legnyilvánvalóbb tünete a kórházi esetek számának (a TVK bevezetéséig történt látványos) folyamatos emelkedése.

Forráskivonás, hatékonysági veszteségek, kiszámíthatatlan finanszírozás.

Az egészségügy rendszerváltás óta eltelt 20 évére jellemző, hogy rövid ideig tartó „adakozó” periódusok, és annál hosszabb, jelentős forráskivonással járó megszorítási időszakok váltották egymást.

Ez amellett, hogy kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné tette a szolgáltatók működését, súlyos „adósságválságban” manifesztálódó működési zavarokat is eredményezett.

A 2010 őszére kialakult súlyos válsághelyzet legfőbb oka ugyanis az abszolút és relatív forráshiány, az elmúlt kormányzati időszakban történt forráskivonás, amely torz ösztönzőket is generált, mert nem forgatták vissza az ágazatba a hatékonyság javulás miatt felszabadult forrásokat.

A rövidtávú válsághelyzetet jól jellemzi, hogy 2009-ben a gyógyító-megelőző ellátás finanszírozása összességében, nominál értékben több mint 50 milliárd forinttal maradt el a 2008-as szinttől.

A 2010 elején juttatott 45,5 milliárd Ft plusz forrás csak arra volt elegendő, hogy az intézmények ki tudják fizetni az addig felhalmozódott adósságaikat, így az eladósodás folyamata már 2010. első negyedévében újra elindult, és a forráselosztás első félévre történő koncentrálása miatt a második félévben gyorsuló ütemben folytatódik.

Ugyanakkor Magyarország gazdasági fejlettsé­géhez képest az egészségügyi közkiadások szintje nagyon alacsony. A Magyar Nemzeti Bank elemzői által készített tanulmány szerint 2007-ben, a nettó költségvetési pozíciót tekintve, az egészségügyi közkiadások aránya a GDP-n belül 2,1% ponttal (azaz több mint 500 milliárd forinttal) alacsonyabb, mint a másik három visegrádi ország átlaga (P. Kiss, Szemere, 2009).

Az Egészségbiztosítási Alap gyógyító-megelőző ellátásokra fordított kiadásai reálértéken számolva 250 milliárd forinttal maradnak el a 20 évvel ezelőtti, 1990-es szinttől, amely csak az akkori technológia szinthez képesti elmaradást jelenti, és nem számol az azóta lezajlott fejlődéssel.

Egyéb problémák.

Természetesen a rendszernek számos egyéb problémája is van, amelyekkel külön is érdemes foglalkozni. Ilyen például a teherviselés igazságtalansága (járulék és adóelkerülés) és a betegjogok megsértése. A területi és szakmai egyenlőtlenségeket és a hatékonysági veszteségeket azért emeltük ki, mert ezek tűnnek a legsúlyosabbnak, legmeghatározóbbnak.

Érdemes megjegyezni azt, hogy a hatékonysági problémák az egészségügyi szektor sajátosságaira vezethetők vissza, így nem tekinthetők speciálisan magyar problémának. Ezzel együtt is vannak azonban olyan örökölt, illetve kreá1t jellemzői a magyar rendszernek, amelyek hatékonysági deficit felhalmozásában jelentős szerepet játszanak.

Nagyotmondás.

Az államszocialista rendszer legmélyrehatóbb és legsúlyosabb következményekkel járó öröksége, amelytől nem sikerült megszabadulni, a nagyotmondás. Ennek lényege, hogy többet ígértek, mint amennyi pénzt hajlandók voltak adni az ígéretek teljesítésére. Bár mind az egészségügyi dolgozók, mind pedig a betegek hamar szembesültek a retorika és a valóság között húzódó tátongó szakadékkal, a helyzet őszinte megbeszélése mindmáig várat magára.

Az egészségügyi dolgozók megalázása — torz jövedelmi viszonyok.

A tervgazdaság irányítói úgy gondolták, hogy az emberekre rá lehet kényszeríteni irreális feltételeket is, így a legkézenfekvőbb megoldásként az egészségügyi dolgozók, orvosok fizetésén kívánták megspórolni azt, ami hiányzott.

Az így kialakult, torz jövedelmi viszonyokat (a hálapénzzel együtt) eddig nem sikerült érdemben kezelni. Sőt, a betegellátáshoz szükséges termékek (orvosi eszközök, műszerek, gyógyszerek) ellátásának piacosítása, még jobban kiélezte a jövedelemaránytalanságokból származó feszültségeket (például nagytudású, tapasztalt szakorvosok „csaptak fel” gyógyszergyári orvoslátogatónak).

A kontroll nélküli centralizált irányításának csődje — torz ellátási struktúra.

A centralizált irányítás több szempontból is csődöt mondott és torz ellátási struktúra kialakulásához vezetett. Egyrészt a rendszer érzéketlen (sőt bizonyos esetekben ellenséges) volt az igénybevevői szintről érkező kritikára. Másrészt a rendszer felerősítette a lobbiérdekek befolyásoló hatását.

Ennek megfelelően az erőforrás-allokációs döntések nem a deklarált módon, azaz a szükségletekkel összhangban születtek meg, hanem az egyes szolgáltatók érdekérvényesítő erejének megfelelően.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a túlcentralizált rendszer nem volt képes adekvát választ adni a betegségstruktúra átalakulására és a költségrobbanás kihívására. A szükséges minőségi igazodás helyett, a változó szükségletekre, a viszonylag olcsóbb, mennyiségi fejlesztéssel reagált (ágyszám, szakorvosi órák növelése). Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett jó ellátáshoz jutni, csak azt, hogy az ellátás nem egyforma, nem szolgáltatótól független volt.

Bizalomvesztés és hálapénz.

A rendszer által kitermelt, kezdetben még valószínűleg csak úgy érzékelt, később pedig tényleges hiányhelyzet folyamatosan őrölte fel az egészségügyi rendszerek működéséhez egyébként elengedhetetlenül szükséges bizalmi tőkét.

A betegek egyre inkább úgy érezték, illetve tapasztalták, hogy nem lehetnek biztosak abban, hogy valóban meg fogják kapni a rendszer által igényelt magas színvonalú ellátást, a bizonytalanságukon pedig pénzzel kívánták „segíteni”. A hálapénz bizonyos szempontból enyhítette, más szempontból viszont éppen, hogy súlyosbította az igazságtalan jövedelemelosztást, ugyanakkor, a jelenséghez kapcsolódó ösztönzőknek megfelelően, egyértelmű prioritásmeghatározó jelentőségre tett szert.

Összességében olyan ellátórendszer jött létre, amely nem az ellátási szükségletekhez igazodott, és nem is volt hatékony. Az ellátási szintek közül az alapellátás háttérbe szorult, miközben aránytalanul nagy vízfejjé nőtt a fekvőbetegellátás, de ez a kórházközpontúság szakterületenként is jelentős egyenetlenségeket mutatott.

Reformok az örökölt torz rendszer konzerválásában.

Az 1980-as évek közepétől elindított reformok egy-két kivételtől eltekintve nem hoztak lényegi változást, sőt bizonyos tekintetben meg is erősítették a nem hatékony struktúrát, újabb nemkívánatos ösztönzők bevezetésével. Például a finanszírozási reformok új ösztönzőket jelentettek az ellátási szinteken belüli hatékonyság javítására és az eredmények azt mutatják, hogy nagy valószínűséggel lényegesen javult a szolgáltatók költségtudatossága. Ugyanakkor a finanszírozási technikák ellátási szintek közötti diszharmóniája nemhogy csökkentette, hanem éppen hogy ráerősített arra a nemkívánatos jelenségre, hogy a betegeket indokolatlanul magas szinten látják el.

Az alapellátás abban érdekelt, hogy a betegeket a szakellátókhoz irányítsa, a szakellátói szinten pedig, bizonyos jövedelmezőségi korlátokon belül, abban érdekeltek, hogy minél több betegeket lássanak el járóbetegként és fekvőbetegként egyaránt. Ebből az is következik, hogy valószínűleg jelentősen megnőtt az indokolatlan ellátások száma, amely egyértelmű pazarlást jelent.

A szolgáltatáscsomag meghatározása tekintetében, a torz ellátási struktúrában, illetve az egészségügyi dolgozók bérhelyzetében nem történt érdemi változás, a finanszírozási technikák tehát konzerválták a torz rendszert, miközben a beszállítói oldalon megjelenő extraprofit tovább élezte a jövedelemkülönbségekből eredő feszültségeket. Ez az extraprofit lehetővé tette, hogy az orvosokat és az egészségügyi intézmények menedzsmentjeit hatékonyságot rontó (de a beszállítók hasznát maximalizáló) döntésekre „ösztönözzék”.

Az elmúlt négy év öröksége: szétzilált betegutak, centralizált és önkényes egészségpolitikai döntések, súlyos forráskivonás... Az ellátórendszerből a konvergencia program keretében történő forráskivonás, az átgondolatlan és áterőszakolt strukturális átalakítások, leépítések, a feleslegesen túlbonyolított szabályozás és értelmetlen adminisztrációs terhek, valamint a rendszer egyéni hatalmi és politikai érdekek mentén történő kiszámíthatatlan és követhetetlen alakítgatása azonnali intézkedést kívánó válsághelyzetbe sodorta az egészségügyi ágazatot.

Sérül az egészségügyi ellátórendszer szolgáltatásaihoz való hozzáférés folyamatossága, nem biztosítható az ellátórendszer hatékonysága (dinamikus hatékonyság — fenntarthatóság) és a nyújtott szolgáltatások minősége. A rendszer súlyos adósságválsággal küzd, amelynek része az egészségügyi intézmények beszállítók felé történt eladósodottsága (éves szinten mintegy 80-90 milliárd forint), de ugyanúgy a dolgozókkal (alacsonyan tartott bérek, juttatások megvonása) és a betegekkel (várólisták, ellátás-hárítás, szolgáltatás minőségének romlása) szemben felhalmozódott „adósságok” köre is.

Forrás: Semmelweis terv