Néhány gondolat egészségügyről,
orvoslásról és reformról
Ha hinni lehet a híreknek, a rendteremtés előbb-utóbb az egészségügyben is elindul, csak a részletekről tudunk még nagyon keveset. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a változtatásokról szóló hírek java része arról szól majd: kinek mennyi pénz jut a rendszerben, illetve arról, hogy az egészségügyi büdzsé valóban növekszik-e, vagy sem.
Lesznek, akik arra a következtetésre jutnak, hogy igen, mások meg pont ennek az ellenkezőjét állítják majd. Komoly, nyakkendős urak vitatkoznak majd a televízióban arról, hogy a módosítások mit eredményeznek öt/tíz év múlva, és vélhetően kicsi az esély arra, hogy ugyanarra a következtetésre jutnak majd. Az intézményigazgatók attól függően, hogy őket pozitívan érinti-e a változás, üdvözlik, ellenkező esetben elutasítják majd a kormány döntéseit.
És eközben mi változik a kiskunjásznagypiripócsi rendelőben? Semmi. Minden marad úgy, ahogy eddig.
Az egészségügyi ellátás minősége ugyanis messze nem csak pénzkérdés, sőt. Írásommal azt szeretném bizonyítani, hogy kitalálhat a kormány bármit, a gyógyítás igazi reformja a fejekben kezdődik, és ott is ér véget. Lehet jó ellátást is nyújtani kevés pénzből, és rosszat sokból. Nem ettől függ, hogy meggyógyítanak-e.
Mindezek ellenére az első gondolat a pénzről szól.
Fizetések
Az elmúlt években megtanultam, hogy ha bármilyen egészségüggyel foglalkozó írás nem azzal kezdődik, hogy az orvosi fizetések nevetségesen alacsonyak, akkor a szerző azonnal elveszíti az orvosi diplomával rendelkező olvasóközönségét. Ezért most hadd jelentsem ki én is, hogy igen, a jó orvosok fizetése nevetségesen alacsony, némelyeké elképesztően az, szinte én szégyellem magam ezért. Egy barátom óránként 1500 (igen, ezerötszáz, nem elírás) forintért ügyel a sürgősségi osztályon, ahol mindig van sürgős teendő. Megjegyzem, otthoni segítséget – háztartási alkalmazottat – sem lehet ennyi pénzért szerezni Budapesten, de a témáról részletesen később.
Kolontár és Devecser
Az iszapkatasztrófa adja azt a nagyon szomorú apropót, amelynek alapján érdemes kitérni a betegbiztonságra, és a párhuzam messze nem erőltetett. A tragédia másnapján már felelős nyilatkozatok hangzottak el arról, hogy mivel természeti katasztrófa nem történt, személyi felelőst kell keresni – mintha csak ez a két alternatíva lenne. Szinte biztos vagyok benne, hogy a gátszakadás nem egy, hanem számos okra lesz visszavezethető, és a szakemberek – akármennyire is furcsa a jelző – úgynevezett "normális balesetnek" fogják tartani. Arról van szó ugyanis, hogy a komplex rendszerekben számos olyan, előre nem látható hibaforrás van, amely önállóan biztosan nem okoz bajt, viszont egy előre szintén nem látható egyéb hibaforrással, forrásokkal közösen már olyan folyamatokat indíthatnak el, amelyek lavinaként viselkedve okozzák a tragédiát. A baj elkerülhetetlen, és teljesen normális, hogy előbb-utóbb be fog következni. Hibaforrás lehet az ember, a szervezet, a szabályozás, a környezet és rengeteg minden más.
Mi történik akkor, ha kizárólag az emberi hibát tesszük felelőssé? Valaki elviszi a balhét, a vizsgálat lezárul, és az összes egyéb rejtett hiba, amire csak egy részletes, mindenre kiterjedő vizsgálat tudna fényt deríteni, továbbra is rejtett marad, ergo a tragédia máshol bármikor bekövetkezhet.
A betegellátás is komplex rendszer, minden mindennel összefügg. Predesztinált a normális balesetekre, csak itt nem kívánt mellékhatásnak vagy műhibának nevezik. Ha valami tragédia történik, és valaki meghal, a mindennapi gyakorlat itt is megáll a felelősök keresésénél, anélkül, hogy az egyéb hibaforrásokra figyelmet fordítanának. A bűnbakkeresés viszont üzenet, mégpedig nagyon rossz üzenet. Arra késztet minden racionálisan gondolkodó egészségügyi dolgozót, hogy tegyen meg mindent azért, hogy eltussolja a hibáját, nehogy kiderüljön, mert ha igen, meghurcolják. Mi lesz ennek a következménye? Nem tanulunk az esetből, mások máshol ugyanezt a hibát fogják elkövetni, nem állítanak a rendszeren, nem csökkentik a hibaforrásokat, és megint meghal valaki. A hibákból rengeteget lehet tanulni, de ennek előfeltétele a "blamázsmentes" kultúra, máshogy nem megy.
Ha van miniszteriális feladat, amit a szakma saját maga nem tud megoldani és óriási segítségre szorul, akkor ez az. Olyan szabályozó rendszert kell összerakni, hogy a rendszerben dolgozók ne legyenek ellenérdekeltek a hibák kiderítésében, és ne kelljen örökre elbujdosniuk, ha valamit elrontottak. Mindenki hibázik, a professzortól kezdve a segédnővéren át a gyakornokig. A hiba lehetősége minden komplex rendszer inherens tulajdonsága, és a zavarok sohasem fognak maguktól megoldódni.
A probléma kezelése pedig óriási jelentőségű, noha nem nagyon látszik, hogy a betegeken kívül ez bárkit is érdekelne. Pedig az egészségügy önmagában több embert "tesz el láb alól", mint amennyien autóbalesetben halnak meg – legalábbis a külföldi vizsgálatok alapján. Nálunk ilyen még nem született, és szerintem a döntéshozók közül sokan még a probléma nagyságrendjének a felismeréséig sem jutottak el.
A cikk folytatását itt olvashatja, a 3. részért kattintson ide!
Ismét a fizetések
Ha hinni lehet a híreknek, a rendteremtés előbb-utóbb az egészségügyben is elindul, csak a részletekről tudunk még nagyon keveset. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a változtatásokról szóló hírek java része arról szól majd: kinek mennyi pénz jut a rendszerben, illetve arról, hogy az egészségügyi büdzsé valóban növekszik-e, vagy sem. A "Néhány gondolat egészségügyről, orvoslásról és reformról" című cikk folytatása - 3. rész.
Ahogy már mondtam, a jó orvosok fizetése kétségbeejtően alacsony, a rosszaké viszont nevetségesen magas, pont annyival magasabb a kelleténél, mint amennyit havonta hazavisznek. Ha tetszik, ha nem, ez egy bináris kérdés: vagy jó orvos valaki, vagy nem, és akkor menjen és keressen más munkát. A betegek szinte fenntartás nélkül a kezelőorvos kezébe teszik le – szó szerint – életüket és vérüket, ami olyan felelősséget ró a kezelőre, amivel tilos visszaélni.
Az orvos és orvos közötti szaktudás eltéréseivel tisztában van a szakma is, de mindezidáig a félreértelmezett kollegialitásra hivatkozva elszabotált minden olyan felülről, alulról, oldalról jövő kezdeményezést, amely a helyzetet akár csak feltárni próbálta volna. A kifelé hangoztatott vélemény szerint mindenki jó, vagy ha nem is tökéletes, mindenesetre elfogadható színvonalú munkát végez. Ha bármelyik beteg felkeres egy orvost korábbi leletekkel, az első kérdés arra vonatkozik, kinél volt az illető, vagy hol adták a korábbi diagnózist. Az esetek nagyon nagy hányadában azonnal megismétlik ugyanazt a vizsgálatot, vagy konzultálni hívják azt a kollégát, akiben megbíznak, mert az "előző" kolléga véleményét, azaz szakértelmét nem fogadják el. Egykor, gyakorló patológus koromban az X klinika Y osztályáról érkezett kórlapokat szinte el sem olvastuk, mert nagy eséllyel marhaságokat tartalmaztak.
Ez így nagyon nincs rendben, mihamarabb választ kell adni arra kérdésre, hogy ki a jó orvos. Amennyire egyszerű ezt a problémát felvetni, olyan nehéz rá a választ megadni. Természetesen illúzió azt feltételezni, hogy azonnal, egy lépésben el lehet jutni a célig, és az is irreális, hogy minden szakmában és minden orvosról lehessen véleményt mondani. Vannak olyan területek, ahol ez viszonylag egyszerű, máshol pedig szinte lehetetlen. A számonkérhetőség és a minőség kérdése világszerte rengeteg embert érdekel, és a szakirodalom is bőséges, vannak követendő és elkerülendő példák is. A lényeg, hogy el kell fogadni a variancia tényét, és ha lépésenként is, de el kell indulni valamerre.
Sokszor a "jót" nehéz definiálni, ellenben a "rosszat" sokkal könnyebb. Popper Péter hangoztatta számtalanszor, hogy azt ugyan nem tudjuk az egyetemi felvételinél megmondani, kiből lesz jó orvos, de azt igen, hogy kiből nem. Vannak példák a világban, hogy a felvételi tárgyak szimpla számonkérése mellett legalább hasonló súllyal figyelik a jelentkezők pszichológiai alkalmasságát is, és a kettő együtt számít a végső döntésben. A gyakorlat átvétele nem kerülne szinte semmibe sem, bezzeg mennyit spórolnánk később.
A minőségi munka mérésére, követésére a technológia is számos olyan eszközt képes adni a döntéshozók kezébe, amelyek akár öt évvel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak, de ez már a következő eszmefuttatás tárgykörébe tartozik.
Rafael Nadal és Roger Federer
Ha bárkit, aki konyít a teniszhez, megkérdezik, hogy ki a világ jelenlegi legjobb teniszezője, akkor gondolkodás nélkül rávágja, hogy Rafael Nadal, esetleg Roger Federer. Hogy miért ők ketten, azt nem kell különösebben magyarázni; az, hogy miként lettek azzá, már sokkal érdekesebb.
Tehetségesek, rengeteget gyakoroltak és jókor voltak jó helyen. Rengeteg olyan orvos van, aki tehetséges, rengeteget gyakorolt (tanult), és jókor volt jó helyen, mégsem tudjuk megmondani még azt sem, hogy ki Magyarország legjobb sebésze, nemhogy a világé. Sőt, még azt sem tudjuk, hogy Kovács doktor jó sebész-e, vagy sem. Nemcsak azért, mert az orvosok számára nem rendeznek olyan versenyeket, amelyeken bizonyítani tudnák képességeiket, hanem azért sem, mert az orvoslásban kétségbeejtő a feedback, a visszajelzés hiánya. Ha Nadal üt egy tenyerest, arról azt is tudja, hova akarta ütni, azt is, milyen erővel ütötte meg, de ami legfontosabb, azt is tudja, hova ment. Ott vannak a vonalak, ahhoz tud viszonyítani. Ha nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, van lehetősége addig gyakorolni, míg olyan biztos lesz az ütése, amennyire csak a képességeiből futja. Mindig van feedback. Lehet teniszezni felfestett vonalak nélkül is, de nincs értelme.
Az orvoslás ehhez képest olyan, mintha majdnem minden ütés után lekapcsolnák a csarnokban a világítást egy olyan pályán, ahol még a vonalak is csak nagyjából vannak felfestve, illetve össze-vissza van csíkozva a pálya. Ha egy háziorvos felír egy gyógyszert a betegének és ellátja utasításokkal, akkor azt a páciense vagy érti, vagy nem, a gyógyszert vagy kiváltja, vagy nem, vagy beszedi, vagy nem. Vagy betartja az instukciókat, vagy nem, vagy szed mellé mást, vagy nem, vagy elmegy másik orvoshoz egy másik gyógyszerért, vagy nem, és ha netalán meggyógyul, akkor nem tudjuk, hogy attól, amit kapott, vagy mástól. Ha netalán nem gyógyul meg, arról sincs még lövésünk sem, esetleg csak akkor, ha visszamegy a rendelésre. A patológus, ha kiad egy szövettani diagnózist, aminek alapján a beteget kezelik, a legtöbb helyen csak akkor kap visszajelzést a kezelés eredményességéről, ha aktívan kergeti az információkat; nincsenek meg a rendszerben azok az automatizmusok, amelyek alapján saját maga is tudná adjusztálni a "tenyeresét".
A szakmai zsargon szerint "outcome"-nak, kimenetelnek nevezzük a kezelések eredményességét, amelyek valójában az orvosi minőségi munka legfontosabb mutatói. Minden ellátó rendszernek a végletekig el kellene mennie azért, hogy olyan visszajelző rendszereket alakítson ki, amelyek alapján meg lehet tudni, hogy mit csináltunk jól és mit rosszul. Természetesen ezek kialakítása nem pofonegyszerű, de nem is lehetetlen. Természetesen nem lehet minden kimenetelt figyelni, és nem is kell rá törekedni. Minden területen találhatók azonban olyan indikátorok, melyek vagy már meg is vannak, vagy viszonylag egyszerűen megteremthetők. Csak el kell kezdeni ezek szisztematikus használatát, és máris óriási reformot hajtottunk végre.
To screen or not to screen, that is the question
Azt, hogy az egészségügy kiemelten veszélyes üzem, részben az magyarázza, hogy a beteg az beteg. Van emellett egy másik óriási probléma is, mégpedig az, hogy a nem beteget is beteggé tesszük, és nem úri kedvünkben, hanem azért, mert tökéletlenek a vizsgálati módszereink. A fals pozitív esetekről van szó, azokról, amikor csak azt hisszük, hogy a betegnek van valami baja, noha nincs, és az ilyen esetek nagyságrendekkel gyakoribbak, mint sokan hiszik.
Ha van egy olyan diagnosztikai eljárás, amelyik, teszem azt, 98 százalékos pontosságú, és az a betegség, amelyiknek a teszt a kimutatására szolgál meglehetősen ritka – legyen mondjuk ezer vizsgáltból egy a valójában beteg –, akkor annak az esélye, hogy a beteg tényleg beteg legyen, ijesztően alacsony, alig 5 százalék. Sajnos az állítás mögötti matek nagyon egyszerű és könnyen bizonyítható, a következményei viszont meglehetősen kellemetlenek: az ellátó rendszerben található betegnek tartottak jelentős hányada azért van ott, mert orvoshoz ment, noha semmi baja...
Szűrő- és szűrővizsgálat között óriási a különbség: van olyan, aminek nagyon is van értelme, mert a fals pozitivitás következményei nem számottevőek (például a látás- és hallásvizsgálatok), vannak viszont olyan szűrések, melyek puszta léte is megkérdőjelezhető a fentiek ismeretében. Sajnos ez utóbbiak közé tartozik a mammográfiás mellrákszűrés is.
A probléma fontosságára való tekintettel szó szerint idézem a világszerte elismert, független – ha tudnák, hogy az egészségügyben ez milyen óriási szó és mennyire ritka – és mértékadónak tartott Cochrane Collaboration véleményét a mammográfiás szűrésről:
"... tíz év alatt minden 2000 rendszeresen szűrt nőből egynek hosszabbodik meg az élete a szűrésnek köszönhetően. Emellett azonban 10 egészséges asszonyt, akiket egyébként nem kezeltek volna, emlőrákosnak diagnosztizálnak, és ekként kezelnek. Továbbá több mint 200 asszony több hónapos pszichés stressznek van kitéve, míg be nem bizonyosodik, hogy a leletük fals pozitív.
Mindezek alapján nem eldönthető, hogy a szűrés nem jár-e több bajjal, mint amennyi nyereséget hoz. A szűrésre hívott asszonyokat mind a szűrés előnyös, mind pedig káros hatásairól részletesen tájékoztatni kell..."
Tetszettek ilyesmiről hallani? Az általam megkérdezettek közül még senki sem. Ez önmagában is elég nagy baj, de az még nagyobb, hogy a szakmai protokollok sem hiszem, hogy a helyén kezelik a kérdést. Biztosan nem tudok mindenről, és őszintén remélem, hogy csak a kivételeket találtam meg, de sehol nem láttam azt a szigorú diagnosztikus algoritmust, ami a fals pozitív esetek kizárásának az egyedüli módja.
Atomizálni
Milyen a jó egészségügy? – kérdezi a tévében az aktuális döntéshozót a riporter. Ő erre elkezd lózungokat és közhelyeket mondani, a riporter pedig zárszóként megjegyzi, hogy bárcsak így lenne. Ha meg is köveznek érte, szerintem már a kérdés is hülyeség. Az egészségügy annyira összetett, hogy a "jót" nem lehet definiálni, megcsinálni pedig végképp nem, és nem is kell rá törekedni. Nincsenek bevált receptek, univerzálisan adaptálható nemzetközi modellek, és arra sincs garancia, hogy ami eddig működött, az a jövőben is fog.
Sokkal hasznosabbnak tartanám, ha inkább azzal foglalkoznánk, mitől lehet az ellátás jobb, mint volt. Nem az üdvözítő "jó", hanem csak "jobb". Azt nem lehet megmondani, milyen a jó egészségügy, de azt igen, hogy mitől jó egy belgyógyászati osztály, hogy mitől és mennyire sikeres egy prevenciós program, hogy a házi gyermekorvosi praxisban mi kell ahhoz, hogy jól menjen a munka és így tovább.... Sokkal egyszerűbb és átláthatóbb kis részekre bontva definiálni azt a néhány paramétert, amiken változtatva van esély a jobbításra, mint a nagy egészet megcélozni. A feladat végrehajtásáért felelősek is, az a nagy tömeg, akiktől minden változtatás sikere függ, sokkal inkább motiválhatók és számon kérhetők, ha emberi léptékű feladatot kapnak, mint ha egy soha ki nem próbált és bizonytalan kimenetű folyamatért felelnek. Legyenek emberek, akik figyelnek a koordinációra, biztosítják a visszajelzéseket, és felelősek azért, hogy a pénz, paripa, fegyver arra menjen, amire szánták. Néha meg kell állni, meg kell nézni, hova jutottunk, módosítani, majd menni tovább. Ha a minisztérium ezt a folyamatot tudná katalizálni, sokkal többet segítene, mint az SZMSZ megírásával és a patikalapítási tilalom ideiglenes bevezetésével.
Nemzeti erőforrások
Nemrégiben beszélgettem néhány felelős egyetemi vezetővel, akiket úgy ismertem meg, mint akik szívesen mennek a minimumnál néhány lépéssel tovább, és felelősnek érzik magukat a köz dolgaiért is. Természetesen "szakpolitizáltunk" – ha van ennek a szónak egyáltalán értelme –, és egy rettentő fontos dologra hívták fel a figyelmem, valamire, ami szinte mindennél fontosabb.
Az egyetemi és kórházi vezető kádereknek három nagy halmaza van: vannak azok, akik foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy az égadta világon semmi se változzon. Ők a Betonozók. Sokan vannak, nagyon sokan, magas pozíciókban is. Vannak a Fáradtak, azok, akik valamikor szívesen lendítettek volna a dolgokon, de már feladták. Nem feltétlenül a pénztelenség, hanem a sok butaság és átgondolatlanság, illetve a Betonozókkal folytatott harc miatt. Végül vannak a fiatalok, az Önzők. A most a tűz közelébe került generáció sok esetben sokkal rosszabb, mint a Betonozók. Ambiciózusak, okosak, ügyesek, és a saját érdekeiken kívül nem érdekli őket senki és semmi sem. Szinte hiányoznak az Optimisták, és elvétve akadnak csak Jószándékúak, akik jogosítvánnyal, ésszel és vezetői képességekkel egyszerre rendelkeznek, és a "beteg érdeke" kifejezést nem csak akkor használják, ha plusz pénzre van szükségük. Ebből a hozott anyagból kell dolgozni, ez a jelenleg rendelkezésre álló erőforrás, és tőlük, nem pedig a minisztériumtól függ, milyen lesz az egészségügy jövője.
Ha ez nem változik, és nem keletkezik a változtatások szükségességét felfogni képes, azzal egyetértő és a sikernek esélyt adó jelentős nagyságú kritikus tömeg a perifériákon, nem lesz semmilyen reformból semmi sem, akárhonnan fújják is a passzátszelet.
Zárszó
Ne tessék félreérteni, nem vonom kétségbe, hogy a minisztériumok költségvetéssel kapcsolatos feladatai fontosak, és azt sem, hogy makroszinten is lehet javulást elérni. De hiába kiváló az Olimpiai Szövetség, a meccset Kemény Dénes és a csapata nyeri meg, vagy veszíti el a medencében.
A cikk elejét itt, a második részt pedig itt olvashatja!
Véleményét a szerkesztoseg@medical-tribune.hu címre várjuk!
Csak egészség legyen meg beteg
2011. február 10.Ha hinni lehet a híreknek, a rendteremtés előbb-utóbb az egészségügyben is elindul, csak a részletekről tudunk még nagyon keveset. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy a változtatásokról szóló hírek java része arról szól majd: kinek mennyi pénz jut a rendszerben, illetve arról, hogy az egészségügyi büdzsé valóban növekszik-e, vagy sem. A "Néhány gondolat egészségügyről, orvoslásról és reformról" című cikk folytatása - 2. rész.
Az egyik legszínvonalasabb orvosi szaklap, a New England Journal of Medicine 2009 elején különszámot szentelt egy új eljárásnak, amelynek révén a komoly műtéti szövődmények gyakorisága 36, a műtéti halálozás pedig több mint 40 százalékkal csökkent. A módszer rendkívül egyszerű, olcsó és könnyen megtanulható.
Ha egy gyógyszer 25 százalékkal növeli vagy csökkenti azt, amire hivatott, az világszenzáció – képviselők interpellálnak a parlamentben a mihamarabbi befogadásért, a betegek az utcán tüntetnek azért, hogy mielőbb hozzájuthassanak, és a forgalmazó cég több ezer orvosnak tart tudományos szimpóziumot. Ha van egy masina, ami hasonló eredményre képes, az biztosan több millió dollárba kerül (ld. Da Vinci robot), és szinte biztos, hogy minden sebész és kórházigazgató szeretne belőle egyet (vagy inkább kettőt), és a gyár képtelen kielégíteni az igényeket.
Ezek alapján joggal várhatnánk, hogy a New England Journal of Medicine-ben beharangozott új eljárást, ha lehet, még a fent említetteknél is nagyobb csinnadratta kövesse. Ezzel szemben gyakorlatilag semmi sem történt. Felhívtam tíz sebész ismerősömet, és mindössze egyikük hallott az eljárásról, de a közlemény lényeget még nagy vonalakban sem tudta felidézni.
De tulajdonképpen miről is szólt a cikk? Egy egyszerű "checklist"-ről, kipipálandó feladatok listájáról, mindössze 19 kérdésről, melyekre kötelezően válaszolni kell a műtét előtt, alatt és után. Valami bizarrul egyszerűt tessék elképzelni, az első kérdés például így szól (betegcserélők figyelem): A beteg megerősítette-e a nevét, a műtét helyét, a beavatkozás típusát, és hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot? Ha igen, pipa, és mehetünk tovább. A második kérdés: Meg van jelölve a műtéti terület? A harmadik: Ellenőrizték-e az altatógépet és a szükséges gyógyszereket? Majd: A műtőben mindenki mindenkiről tudja, hogy ki kicsoda és mi a feladata? Ha igen, pipa, jöhet a következő kérdés: Mindenki tudja, hogy ki a beteg és milyen műtét következik? Pipa, következő. Ki vannak téve a műtéthez szükséges röntgen (CT stb.) felvételek? Pipa, következő kérdés, és így tovább. Addig nem történhet meg a bemetszés, míg minden kérdésre nem válaszoltak kielégítően.
Egy ilyen fityfiritty képes a szövődmények számát és a halálozási mutatókat drasztikusan csökkenteni. Az, hogy a részfeladatok gazdái közösen megbeszélik a teendőket és a potenciális veszélyeket, ennyit számít. Van egy fogadásom, hogy nem hiszik egy szavamat sem, pedig így van. Ennek ellenére rengetegen hisznek benne, és elég sokan követik is a gyakorlatot külföldön.Nemrég egy iPhone alkalmazás is megjelent, az ingyenesen letölthető Safe Surgery Checklist nevű program, amely tartalmazza a kérdéseket, és segít megérteni a lényeget.
Korábban említett sebész ismerőseimnek elküldtem a cikket, majd felhívtam őket, hogy mikor vezetik be a saját osztályukon. Mindössze egyikőjük volt lelkes, a többiek érdemi magyarázat nélkül leráztak, legfeljebb annyit tettek hozzá, hogy nincs nekik idejük ilyesmivel foglalkozni.
Miért? Nem tudom. Miért nem használják? Nem tudom. Miért nem kötelező? Nem tudom.
Biztosan azért, mert ingyen van.
Beszéltem a módszerről egy radiológus professzorral is, aki félúton megállított, hogy ne is folytassam, tudja, hogy igazam van, tudja ő is, hogy a checklist alkalmazása javítja a munkavégzés minőségét. Említette, hogy egyszer rohantában elé toltak egy koponyaröntgen képet, amire rápillantott, majd kérte, hogy nyomtassanak róla egy negatív leletet, hisz nincs rajta semmi kóros. Az ajtóban hallotta, ahogy a gyakornok az ő kérésének megfelelően diktálja a leletet, és megállt, mert szinte semmit sem nézett meg, amit az aláírásával hitelesíteni készült. Visszament, elővette a negatív lelet sablonszövegét, és pontról pontra ellenőrizte azt, amit eredetileg meg kellett volna néznie. Nemrégiben újra összefutottunk, rögtön rákérdeztem a checklistre, és ... semmi változás, minden maradt úgy, ahogy volt, checklist "nyista".
Dr. Peter Pronovost, a John Hopkins Egyetem aneszteziológusa vezette be a checklist használatát és kiemelkedő eredményeket kapott. Szinte eltűntek a szövődmények és a mortalitás. Pronovost öt dolgot kért a kollégáitól:
- mossanak kezet,
- klórhexidinnel mossák le a bemetszés helyét,
- steril lepedővel takarják le a beteget,
- viseljenek steril kesztyűt, maszkot, sapkát és köpenyt, valamint
- sterilen fedjék be a metszés helyét.
Nem különösebben komplikált dolgok ezek, és természetesen először mindenki elküldte őt a fenébe, hogy hagyja őket békén, hiszen magától értetődően mindig, mindenkivel mindezt végigcsinálják. Pronovost megkérte a főnövért, hogy egy hónapig figyeljen, és az általa várt eredmény született: a betegek harmadánál legalább egy valami hiányzott...
Míg az orvostudomány irgalmatlan energiákat fektet a betegségek megismerésébe és a kezelésük kifejlesztésébe, a mindennapi orvoslás gyakorlati részére alig figyelnek. Az eljárások nagy része nincs pontosan megfogalmazva, csak csináld, ahogy gondolod, és a részletekre nem terjed ki a figyelem.
Saját kisfiam betegágyánál álltam a csecsemő intenzív osztályon az inkubátor mellett, és figyeltem, mi történik, hálistennek orvosként beengedtek. A vérben az oxigén szintje megmagyarázhatatlanul jojóként mozgott fel és le. Nem tudtam/akartam elfogadni azt a magyarázatot, hogy márpedig van ilyen, ez a betegség része. Egy-két nap után tűnt fel, hogy mindig akkor van ez a jelenség, amikor a legjobb nővér van szolgálatban, máskor pedig nem jelentkezik és több keserves nap után jöttem csak rá a magyarázatra. A legjobb nővér szó szerint betartotta, hogy pontosan négyóránként vérvétel és oxigénszint meghatározás, míg a vele párban lévő másik nővér akkor szívta le a lélegeztető gép tubusát, amikor arra járt. Így fordulhatott elő, hogy néha a tubus leszívást követően történt a vérvétel, és jó volt az oxigénszint, néha pedig előtte, és ezért volt rossz. A többi napon ugyanaz a nővér vette a vért és szívta le a tubust és ezért voltak relatíve normálisak az eredmények. Ha lett volna egy checklist, fél nap alatt kiderül minden, és talán hamarabb véget ért volna az a rémálom, és a következményei sem lettek volna olyan súlyosak.
A Time magazin Dr. Peter Pronovostot 2008-ban a világ 100 legbefolyásosabb gondolkodója közé választotta a betegbiztonság érdekében végzett korszakalkotó munkájáért. Talán éppen ideje lenne nekünk meghívni őt egy előadókörútra, biztosan többet tanulhatnánk tőle, mint azoktól, akik állandó szereplői, "haknistái" az itthoni konferenciaiparnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése