Adjuk oda a szívünket a betegnek

2011. február 03.

Gróf Batthyány László 1870-ben született, 1900-ban doktorált Bécsben. Köpcsényi birtokán 1902-ben 24 ágyas modern kórházat épített, ahol naponta 80-100 beteget látott el, kizárólag szegényeket. Honoráriumot soha nem fogadott el, a felírt gyógyszereket, sokszor a betegek utiköltségeit is ő fedezte — kórházának rövidesen olyan nagy lett a forgalma, hogy a MÁV 1903-ban különjáratot indított Köpcsénybe. Munkájában asszisztensként felesége, Coreth Mária Terézia és annak testvére, Coreth Magdaléna bencés nővér segítették. Trianon után Körmendre költözött, s a Batthyány-vár egy melléképületében alakította ki kórházát. 1929 őszén rákban megbetegedett, Bécsben, a Löw szanatóriumban halt meg 1931 januárjában. Innen írta — pontosabban már csak diktálhatta — idézett levelét 1930 júniusában Coreth Magdalénának.

2003-ban II. János Pál pápa boldoggá avatta.

**************

"Igen gyakran vagyunk igazságtalanok az ideges, hisztérikus, szellemileg fogyatékos betegek iránt is. Pedig éppen nekik van igen-igen sok szeretetre szükségük. A „neuraszténiás”, „hisztérikus” diagnózis többnyire csak a betegek szenvedésének gyűjtőmedencéje. Nagyon sokszor nyilvánítjuk hisztérikusnak, idegesnek az olyan állandó panaszokat, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, pedig sokszor mély alapjuk van. Emlékeztetlek (...) H. A.-ra, aki hónapokig feküdt kórházunkban, és folyvást panaszkodott, hogy mindene fáj, de életében nem tudtuk megállapítani a diagnózist: csont­lágyulás. Milyen gyakran gondoltuk: szimuláns vagy hisztérika, míg aztán a halál sajnos mindent földerített.

Milyen sokszor visszük magunkkal a betegágyhoz nagy érzékenységünket is! Ez semmi más, mint aggódó gőg saját énünk miatt.

Sohase nehezteljünk valamiért a betegre, észre se vegyük, ha talán egyszer egy kellemetlen szót mond nekünk, ellenkezőleg: ha látjuk, hogy nehézségei vannak velünk szemben, az csak arra ok, hogy - tolakodás nélkül - megkettőzzük szeretetünket iránta. Csakhogy ehhez sok tapintatra van szükség.

Egyszer olvastam a tapintatnak egy jó meghatározását: A tapintat azt jelenti, hogy egészen bele tudjuk gondolni magunkat a másik helyzetébe. Aztán meg, mint Néri Szent Fülöp mondja, ne gondoljunk mindig az embertárs hibáira, fogjuk fel azokat emberi gyöngeségnek. Törjük a fejünket mindig új eszközökön, hogy mindent megkönnyítsünk a betegnek, akkor látja, hogy érdeklődünk iránta, és ez sok örömet okoz neki.

Sokat hibázunk türelmetlenséggel is. Úgy kellene, hogy minden beteghez alapos adag türelmet vigyünk magunkkal, és minden rossz hangulatot a betegszoba ajtaja előtt hagyjunk. Sose éreztessük a beteggel, hogy kevés időnk van számára, hallgassuk meg nagyon figyelmesen szenvedéseit, és jegyezzük meg magunknak, amit mond, hogy mindenekelőtt nagy részvétünket lássa. Kezünk minden mozdulata a betegágynál csupa türelem, szelídség és kímélet legyen, és minden csak szeretetet leheljen; soha ne legyünk sietősek, felületesek, mintha csak minél előbb készen akarnánk lenni, se lármásak és hevesek. Hiszen olyan jól esik a betegnek, ha gyöngeségében, fájdalmaiban látja iránta való figyelmünket, amely mindenben megnyilvánul, a halk járásban, halk beszédben és cselekvésben is. Szép szokás, ha a betegnek nyújtott orvosságot, ételt-italt előzőleg megáldjuk.

Drága Magdolna nővér, milyen sokat mondhatnék még itt Neked a felebaráti szeretet tökéletesítésének lehetőségeiről.

Mesteri írás erről Pál korintusi levele. Különösen ezek a szavak csengenek belőle felém mindig: A szeretet mindent elvisel. (...)”

Forrás: Medicus Anonymus