Műtéti emlőbiopsziát végeznek a

tűbiopszia helyett is az USA-ban

A legújabb vizsgálat szerint rendellenes mammogram vagy más emlőprobléma esetén sebészeti biopsziát végeznek akkor is, amikor a biztonságosabb, kevésbé invazív és olcsóbb tűbiopszia lenne indokolt.

Egy floridai tanulmány szerint a 2003 és 2008 között elvégzett emlőbiopsziák 30 százaléka műtétes volt, noha az irányelvek szerint ennek az aránynak nem szabadna meghaladnia a 10 százalékot.

A kutatók szerint a számok valószínűleg az USA egészét tekintve is hasonlók, ami azt jelenti, hogy évente 300 000 nőn végeznek fölösleges műtétet, és ez többszáz millió dollárt emészt fel. E nők túlnyomó többségének nincs is rákja: a biopsziák 80 százalékában legfeljebb jóindulatú elváltozást találnak. A rákos nőknek pedig egy műtét helyett kettőt kell elviselniük, ráadásul a második műtét bonyolultabb lehet, mintha tűbiopsziát végeztek volna.

Dr. Stephen Grobmyer, a floridai vizsgálat senior szerzője azt mondta, hogy azért végezték el a kutatást, mert egyre-másra találkoztak olyan, más kórházakból átküldött nőkkel, akiken fölöslegesen végeztek műtéti biopsziát a tűbiopszia helyett.

Nem tudni, miért választják ilyen értelmetlenül nagy számban az orvosok a sebészeti megoldást. Az nyilvánvaló, hogy nem minden orvos követi az irányelveket. Köztük bizonyára vannak olyanok, akik azért végzik egyre-másra ezt a műtétet, mert a tűbiopsziát rendszerint radiológus hajtja végre. A sebésznek tehát radiológushoz kellene utalnia a beteget, és ezzel elveszítené a biopsziáért kapott fizetséget.

A műtéti biopszia során mintegy 2,5 cm-es bemetszést kell ejteni, a sebet öltésekkel kell zárni, és nyugtatásra vagy általános érzéstelenítésre lehet szükség. Emellett a seb helyén gyakran heg marad. Ezzel szemben a tűbiopsziához csak helyi érzéstelenítést kell alkalmazni, a bemetszés apró, nem kell öltéssel zárni, és kisebb a hegképződés és a fertőzés kockázata.

Ha az emlőben észlelt rendellenesség túl kicsi ahhoz, hogy ki lehessen tapintani, és csak valamelyik képalkotó módszer mutatja ki, akkor a biopsziát is képalkotó ellenőrzés mellett kell végezni (mammográfia, ultrahang vagy MRI), és ez rendszerint a radiológus dolga. Kitapintható csomó esetén a sebész is végrehajthatja a biopsziát.

Dr. Grobmyer vizsgálata, amelyet az American Journal of Surgery közölt, a floridai adatbázisban szereplő 172 342 biopszián alapult. Ez volt eddig a legnagyobb, a műtéti biopsziákra vonatkozó vizsgálat az Egyesült Államokban, és az első, amely mind rákos, mind nem rákos személyeket bevont a felmérésbe.

Dr. Grobmayr cikke szerint a kórházak 5–6000 dollárt számítanak fel egy tűbiopsziáért, és kétszer ennyit egy műtétiért. Az orvosok egy műtéti biopsziáért 1500–2500 dollárt kapnak, míg egy tűbiopsziáért csak 750–1500 dollárt.

A cikket kommentáló orvosok szokatlanul éles hangon fogalmazták meg véleményüket a műtéti biopsziát fölöslegesen végző sebészekről. Dr. Elisa R. Port, a New York-i Mount Sinai Egészségügyi Központ munkatársa nagyon gyakran lát ilyen eseteket, és meggyőződése, hogy az ilyen sebészek kárt okoznak a betegnek, és ezért felelősségre kell vonni őket. Dr. Melvin J. Silverstein, egy kaliforniai emlőrák-sebész, felháborítónak tartja, hogy a műtéti biopsziák aránya 30 százalékos. Azt mondta, hogy a fölösleges beavatkozások egy részét olyan sebészek végzik, akik nem akarnak lemondani a biopsziáért járó fizetségről. "Még kimondani is utálom ezt, de mással nem tudom megmagyarázni ezeket a számokat" – jelentette ki. Véleménye szerint az egyik lehetőség ennek kivédésére, hogy a kórházaknak meg kell tiltaniuk a műtéti biopsziát, hacsak nem valóban szükségesek, például abban a ritka esetben, amikor tűvel nem érhető el az elváltozás. Kórházában ezt már meg is tették; ha valaki mégis műtétes biopsziát végez, egy tumor bizottság előtt kell megmagyaráznia, hogy mi indította erre. Elmesélte, hogy amikor előadást tart, és megkérdi, hogy ki végez sebészeti biopsziát, egyetlen kéz sem emelkedik a magasba. "Senki nem vallja be" – mondta. Azt gondolja, hogy a leghasznosabb az lenne, ha üzenete magukhoz a betegekhez jutna el. Ha valaki műtéti biopsziát javasol nekik, meg kell kérdezniük, hogy miért, és fontolóra kell venniük egy második vélemény kérését.

Az kellene, hogy a betegek azt mondják: "Ez a fickó kivett egy jó darabot belőlem, pedig nincs is rákom, a mellem meg deformálódott" – mondta dr. Silverstein. És hozzátette: "Ki döntötte meg Mubarakot? A nép. Ez ugyanaz a dolog."

Az agyi inzulin kritikus szerepet játszik
a cukorbetegség kialakulásában

A Mount Sinai Orvosi Egyetem kutatói az agyi inzulin új funkcióját fedezték fel. Kimutatták, hogy a károsodott inzulinfunkció az oka a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának és romlásának. A kutatás eredményei a Cell Metabolism e havi számában jelennek meg.

A Dr. Christoph Buettner, a Mount Sinai Orvosi Egyetem Endokrinológiai Tanszékének adjunktusa által vezetett kutatócsoport munkatársai először kis mennyiségű inzulint fecskendeztek patkányok agyába, majd vizsgálták az egész test cukor- és zsíranyagcseréjét. Eredményeik szerint az agyi inzulin gátolta a lipolízist. Azokban az egerekben, melyek agyából hiányoztak az inzulinreceptorok, a lipolízis szabályozatlan volt. A kutatók korábban úgy gondolták, hogy az inzulin lipolízist gátló hatása kizárólag a zsírsejtek inzulinreceptorán keresztül érvényesül.

„Meglepő, hogy az inzulin lípolízist gátló hatása nagyrészt az agyon keresztül érvényesül.” – mondta Dr. Buettner. „Az agyi inzulin a vegetatív idegrendszeren keresztül fejti ki hatását oly módon, hogy csökkenti a szimpatikus rendszer működését a zsírszövetben”. Amikor az agyi inzulinfunkció károsodik, a zsírsavak felszabadulása nő. Ez gyulladásos reakciót vált ki, ami tovább rontja az inzulinrezisztenciát, ami a 2-es típusú cukorbetegség lényege. A folyamat ördögi körhöz vezet, mivel a gyulladás károsan befolyásolja az agyi inzulin működését.” Dr. Buettner és kutatócsoportja a jövőben azt szeretné megvizsgálni, hogy a túlzott táplálékbevitel hogyan befolyásolja az agyi inzulinnal kapcsolatos rendszereket. További cél olyan módszer kidolgozása, amely megtöri a káros kört, szabályozza a lipolízist és csökkenti az inzulinrezisztenciát.

Evergo nem blogol többé

http://evergo.blogol.hu/

Zsolt egyszerűen itt hagyott bennünket......


Péntek este skypeon jött a megdöbbentő hír, csak egy mondat: Zsolt ma délelőtt meghalt.

Az első reakciónk a kételkedés, nem ez nem lehet igaz. Aztán lassan felfogtuk és a fájdalom betöltött mindent. Nemrég beszéltem vele, készült nagyon a szabadságra, fáradt volt. Már fentem a fogam a tőle megszokott humoros, színes útibeszámolóra. Jó kis blogot vezetett, de az utóbbi időben egyre ritkábban írt, pedig milyen sokan vártuk a posztjait.

Nemrégen ezt írta:

„Ma persze süt a nap már korán reggel. Ami jó, csak tegnap ilyenkor mérnem tudott sütni? Tegnap du fél négykor épp egy Asperger és ADHD beteg kellös közepén betöltöttem a 39-et. Èszre sem vettem. Jelentem semmi különbség nincsen. Ami sz.r volt az most is az, ami jó volt, az most sem rosszabb. Csak az idö telik nap nap után, hétre hét, hónapra hónap és mi nem tudjuk mit veszítünk vagy nyerünk - majd csak a végén. Kicsit filozófikus hangulatban köszöntöm kedves törzsolvasóimat. Na akkor kezdjünk neki a következö évnek. A mai elsö beteg meg is jött. Ùgyhogy az írásnak most vége is. Hamarosan folytatom.”

http://evergo.blogol.hu/

Vajon maradt-e ideje a végén, hogy megtudja mit nyert és mit veszített? Pont olyan gyorsan ment el két beteg között a munkahelyén, mint ahogy a születésnapja is elröppent azon a délutánon. Remélem sima volt az útja - hogy szinte észre sem vette!

Nyugodj békében!

Én majd azért visszajárok a blogodra. Azt ígérted hamarosan folytatod.

KI VAGYOK ÉN?

11-02-27 - írta Giulio

A mai napig előfordul, hogy egész éjszakákat svédül álmodok végig. Nem jelent semmiféle nehézséget a dolog, nem akadok el, nem keresem a szavakat. Általában utazom, és rengeteg emberrel beszélek.

Jag längtar väldigt mycket efter Sverige...

Valójában honvágyam lehet...

Svédország három évig adott nekem otthont, a szó szoros értelmében otthont, lakást, biztonságot adott, és 90-ben azt hittem, hogy HAZA jövök. Mostanában viszont egyre inkább úgy érzem, hogy ez az ország már nem vén magyarnak való vidék. Fiatalnak meg pláne nem.

Nekem Réthelyitől teljesen függetlenül is az a benyomásom, (aki egyébként meggyőződésem szerint tök alkalmatlan a posztján), hogy Magyarország olyan lefelé pörgő spirálba került, ahonnan nincs kiút.

Aki teheti, az menjen el innen. Semmi nincs már, amiért érdemes lenne maradni.

Évekig esküdöztem, hogy én tényleg nem megyek innen sehova, de most már komolyan foglalkozom a gondolattal.

Kicsit öreg vagyok, de nem hülye, lassú, de ötször gyorsabb, mint egy svéd, és nem akarok gazdag sem lenni, csak békében élni a kutyáimmal.

A svédek tudnak fűteni, a norvégok szintúgy. Akármilyen qrva hideg van, a Volvo beindul mert 220 voltról hajtják meg a parkolóban az indítómotort. Ha kell nekik orvos, akkor az idősebb is jobb, mint a semmilyen. És a FIDESZ, Orbán Viktorral az élen, nyíltan xarik ránk.

Úgyhogy kénytelen leszek én is xarni a FIDESZ-re. Egy életem van. Ha még élek mondjuk 10 évet, azt nem ÁNTSZ háborúban akarom leélni indikátorbarmok között.

Ezt hideg fejjel kalkuláltam ki, érzelmi felindultság nélkül.

Az öregeim maradnak, ez tény, de legalább küldhetek pénzt nekik. Most havi 100 ezer forintot fűtök el totál lepukkant orvoslakásban...És majd megfagyok..

Unom. Kikérem az igazolásomat. Nem árt, ha zsebben van. Süllyed a hajó. Részeg a kapitány. Vagy hülye. Tavaszig kiderül.

Túl fiatal és kismellű a mammográfiához

Körülbelül 1 hónapja arra ébredtem, hogy iszonyúan fáj a bal mellem. Gondoltam elaludtam, a hátam gyakran el szoktam. Azonban csak nem múlt el, és áttapogatva csomókat találtam, gyorsan kértem is időpontot a nőgyógyászhoz. Miskolci Semmelweis kórház, a doktornőnél először jártam, de volt olyan rendes, hogy sürgősre írta a mammográfiás beutalót, de nem hozzájuk, ők csak hónapokkal később fogadtak volna, hanem egy másik kórházba a város másik végén. Sikerült is időpontot kérni következő hétre, megjelentem időben, behívtak, leöltöztem.

Erre rám nézett a doktornő, közölte, hogy mammográfiához túl fiatal és kis mellű vagyok, UH lesz, feküdjek le, mutassam meg hol érzem a csomót. Megmutattam, erre mondja hogy tapogassam ki. Bár tapogattam már eleget, de legyen, bár nem tudom neki miért jó, ő kézzel hozzám nem ért. Rám nyomott fél tubus síkosítót, és kb. 40 másodperc alatt áthúzogatta rajtam az ultrahangos szerkezetet.Volt már hasi UH-m, láttam mi az alaposság, hát ez nem az volt, így kértem nézze meg jobban, én is érzem és a nőgyógyász is kitapogatta, fáj is, és meg is nőtt picit.

Erre azt mondja nekem, hogy biztos növök, meg másnak is szokott fájni, csomót ő nem lát. Ekkor már elkezdett a vérnyomásom emelkedni, mondom neki, 23 vagyok, 15 éves korom óta semmim nem nőtt, életemben nem fájt a mellem, se egy görcs, semmi, viszont anyai és apai ágon is elég sok a mellrák, és csak érzek ott valamit, ha megnézné alaposabban. Erre nem reagálva a mondandómra odaszólt az asszisztensnek, hogy írja a papíromra hogy nincs semmilyen elváltozás, majd távozott a kávézóhelységbe.

Debrecenben találtam végül olyat, aki fogadott 1 héten belül beutaló nélkül is, ők már meg tudtak vizsgálni géppel is, és UH-val is alaposan, találtak is egy pár centis cisztát, plusz körülötte beduzzadva mirigyeket. Sőt, mivel csak mammográfiára kaptam az időpontot, kifizetnem is csak azt kellett, az UH-t már jószívűségből csinálta, hogy lássa aprólékosabban, kb 10-15 percig húzogatta rajtam mire minden szögből rögzítette, megnézte, megmutatta, majd nagyon kedvesen elmagyarázta a teendőimet, illetve hogy hogy tudok oda beutalóval menni, nem magánként.

Amilyen alaposan vizsgálják az embereket Debrecenben, azt tanítani kellene, bár teszik is, hisz oktató kórház…de a miskolciaknak is taníthatnák…meg egy kis jó modort, bár én megelégedtem volna egy alapos vizsgálattal is.

Üdvözlettel:Marianna

Blogger komment :

A fájdalom az emlőben leggyakrabban hormonális összefüggésű. Gondoljon csak arra, hogy terhesség alatt megfeszült emlő fájdalmas, hogy menstruáció előtt a mell általában érzékenyebb, vagy hogy menopauza után a fájdalom viszonylag ritka tünet. Fájdalommal jelentkezhet azonban az emlő gyulladásos betegségeinek többsége is. Ezek részben fennálló ciszták felülfertőződéséből, részben szoptatás alatti tejpangásból, részben a bimbó körüli tejjáratok anatómiai variációi nyomán keletkezhetnek. Amennyiben - megismétlem - ciklustól független fájdalmat érez, egyszeri, megfelelő szakemberrel történő konzultációnak biztosan értelme van, hiszen nagyon ritkán a rosszindulatú daganat mentén is jeleznek fájdalmat. Ismétlem, a fájdalom mégis legnagyobb valószínűséggel hormonális hatás következményének vagy gyulladás eredményének tekinthető.

Ismerünk az emlőben rákmegelőző állapotokat, az általánosságban ismert és gyakran előforduló fiatalkori jóindulatú emlődaganatból, az úgynevezett fibroadenómából azonban gyakorlatilag soha nem keletkezik rák.

Minden olyan csomó vagy göb a mellben, ami folyamatosan nő vagy méretét a menstruációs ciklussal párhuzamosan nem változtatja, lehet akár daganat is. Valós, látható jelei a rosszindulatú daganatnak azonban már csak ún. előrehaladott formában vannak. Ez is a szűrésen való részvétel és a rendszeres "önvizsgálat" alapvető indoka.

Az emlő cisztái általában veszélytelenek, és egyszerű ultrahang-irányított mintavételezéssel kiüríthetők. Az így nyert anyag mikroszkópos vizsgálatát azért tartom elengedhetetlennek, mert ritka, cisztózus, tehát tömlő képében jelentkező emlőráktípusok is ismertek.

Az emlő önvizsgálata nem arra szolgál, hogy a "rákot" felismerjük, hanem arra, hogy megismerjük saját mellünket. Mivel az emlőben elhelyezkedő szövetféleségek és mirigyek mérete, folyadéktartalma stb. a menstruációs ciklussal, az életkorral, az esetleges rendkívüli hormonális állapottal - például terhesség - szorosan összefügg, igen fontos, hogy a vizsgálatot a ciklus első felében, lehetőleg mindig a vérzés első napjától számított ugyanazon a napon végezzük, havonta egyszer. Először függőleges felsőtesttel megnézzük tükörben, hogy megállapíthassuk, változott-e formája, elhelyezkedése, bimbók helyzete és így tovább. Ezután alulról-felülről két tenyerünk közé fogva több rétegben - ugyanúgy, mint a röntgenvizsgálat alatt - áttapintjuk. Ezt követően lefekve, vízszintes felsőtesttel azonos oldali kezünket úgy helyezzük a fejünk alá, hogy a felkar a váll folytatásában legyen. Próbálja ki, ha felkarját a feje mellé felhúzza, az emlő a mellizom fölé befordul, és nehezen áttapinthatóvá válik. Az előbb leírt testhelyzetben tehát a mellkasfalon egy rétegben az ellenoldali kezünkkel centiről centire, gondosan áttapintjuk mellünket. Ugyanezt megismételjük a másik oldalon. A "zuhanyozás során úgyis észreveszem" elmélet nem igaz. Az emlővizsgálatnak 5 percnél egy hónapban nem kell tovább tartania, de olyankor csak erre figyelek, és nem a félelmem, hanem saját testem és akár személyiségem ezen fontos részének megismerő ellenőrzése az egyetlen feladatom.

Egy radiológus kolléga véleménye:

Az a sztoridban a legnagyobb baj, hogy senki nem mondta el világosan neked, hogy 23 évesen a rutin mammográfia gyakorlatilag nem ér semmit, mert annyira mirigyes a melled, hogy a mirigyállomány eltakarja az esetleges eltéréseket. Amit látunk, kb. négerek harca az alagútban.

Nagy valószínűséggel a te esetedben (és szinte mindegyik 23 éves nőnél) a mammográfiás lelet kb. így néz ki:
"A denz, mirigyes szerkezetű emlőkben durva kóros eltérés nem igazolható, kiegészítő UH vizsgálat javasolt."

Tehát a végeredmény:
1. kaptál egy fölösleges röntgendózist, ezzel minimálisan, de mérhetően növelted a saját mellrák-kockázatodat,
2. a mammográfia során jól összepréselték a melledet, ami a fiatal, mirigyes szerkezetű emlők esetén fokozottan kellemetlen,
3. megcsinálták az az ultrahang-vizsgálatot, ami amúgy is kellett volna.

A hibát a posztodban leírtak alapján az követte el, aki neked mammográfára beutalót adott, és az, aki azt elvégezte.

Betegségek a közértből...

A túl sok nátriumfogyasztás következtében számos komoly betegség kialakulásának kockázata is megnő, ezért mindenkinek érdemes tudnia, hogyan juttat a szervezetébe öntudatlanul sokkal több nátriumot, mint kellene.

Ma már számos vizsgálat kimutatta, hogy a túl sok nátriumot tartalmazó étrend több egészségügyi problémát okozhat, legfőképpen a szív- és érrendszeri panaszok kockázatát növeli meg a szervezetbe vitt túl sok nátrium. Sőt, ilyen esetekben a magasvérnyomás betegség kezelésére felírt egyes gyógyszerek hatása is korlátozottá válik. A ma érvényben lévő általános egészségügyi ajánlás alapján naponta 2300 milligramm nátriumot ajánlott fogyasztania egy egészséges felnőttnek - ez nagyjából egy teáskanálnyi adag), ám amennyiben cukorbeteg, magasvérnyomás betegséggel diagnosztizált vagy vesepanaszokkal küzdő személyről van szó, az ajánlott nátriumbevitel máris 1500 milligrammra csökken. Az ajánlott határérték természetesen az összbevitelre vonatkozik, vagyis az élelmiszerekben eredetileg megtalálható, az élelmiszeripari eljárások során hozzáadott és a fogyasztás előtt felhasznált nátriummennyiségre.

A Cincinatti Egyetemen dolgozó Rachel Wagner dietetikus, táplálkozás-szakértő szerint azonban roppant nehéz követni, valójában mennyi nátriumot viszünk a szervezetünkbe nap, mint nap - és ilyenformán a nátriumszegény étrend betartása elképesztően nehéz az arra szorulók számára. A szakember szerint jó, ha mindenki tisztába kerül azzal, milyen rejtett nátriumforrásokkal találkozhatunk mindennapjainkban. A leggyakoribb ilyen élelmiszerek között megtalálhatók a salátaöntetek, a paradicsomkonzervek, a sajtok, a különböző szárított kenyérfélék, az ízesítők, a hússzószok és bármilyen meglepő, de a gabona- és zabpelyhek is. Más élelmiszeradalékok, főleg a fűszerek, általában helyesen magas nátriumtartalmú forrásokként ismertek, de azt kevesen tudják, milyen mértékben tartalmaznak ezek valójában nátriumot. Például egyetlen evőkanálnyi, szójaszósz 1800 milligrammnyi nátriumot is tartalmazhat. Ráadásul a boltban kapható fűszerek jelentős része már eleve só és fűszerek keveréke.

Fontos a szakember szerint felhívni a figyelmet arra is, hogy hiába kóser, vagy tengeri a felhasznált só, attól az még csak só a szervezet számára. Amellett, hogy érdemes az élelmiszerek csomagolásán olvasható tájékoztatókon feltüntetett értékekről alaposabban tájékozódni - pl. figyelembe venni, hogy milyen adagokra vonatkoznak az értékek -, Rachel Wagner szerint a túlzott nátriumbevitel elkerülhető úgy is, ha egészségesebb élelmiszereket fogyasztunk. Az amerikai dietetikus szerint a legjobb, ha a konzervek helyett inkább friss élelmiszereket vásárolunk, azaz friss húskészítményeket, baromfit vagy halat, illetve zöldségeket.

Forrás : Orosz Viktória

A rokkantakat is előveszi kedden a

kormány

2011. február 25.

Ha a rokkantság miatt a munkából kieső 700 ezer ember dolgozna, és fele olyan mértékben járulna hozzá a termeléshez, mint a többi 3,7 millió foglalkoztatott, akkor ez a magyar GDP-t közel 10 százalékkal növelné - olvasható a kormány csütörtökön közölt háttértanulmányában. Mindezek alapján lassan kezdenek összeállni a reformok, újabb terület megújítása esélyes.

Folytatódott a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) honlapján indított tanulmánysorozat, mely a jövő héten bejelentésre kerülő reformok esetleges fő területeit veszi sorra. A csütörtökön megjelent írás a rokkantnyugdíjakkal foglalkozik, megállapítja, hogy Magyarország lényegesen többet fordít erre a célra, mint a hasonló fejlettségű országok.

Túl sokat költünk rokkantnyugdíjra

Hazánk jelenleg jóval többet költ a rokkantsággal kapcsolatos ellátásra, mint a hasonló fejlettségi szintű és egészségügyi helyzetben lévő más országok - állapítja meg a minisztérium tanulmánya. A szakemberek szerint a probléma fő oka, hogy Magyarországon rendkívül alacsony a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, a támogatási rendszer csak a kivételezett helyzetben lévő védett szervezetek számára kedvező.

2010 szeptember végén összesen 728 601 fő részesült rokkantellátásban az ONYF adatai szerint - írta az mfor.hu még január végén. Ez a szám azonban érezhető csökkenést mutat, hiszen egy évvel korábban még 759 300-an kaptak rokkantnyugdíjat. A több mint 700 ezer ember között nagyjából fele-fele arányban vannak a korhatárt betöltött rokkantnyugdíjasok és a korhatár alattiak: tavaly decemberben 348 290 olyan rokkant volt, aki még nem töltötte be a korhatárt. Az előbb említett csökkenés egyébként éppen az ő számukban figyelhető meg, hiszen 2009 szeptemberében még 392 770 fő tartozott ebbe a csoportba.

Megújulás 2011

Az elmúlt napokban a kormány sorra jeleneti meg háttértanulmányait, melyek nem titkoltan a kedden bejelentésre kerülő reformcsomag elemeit veszik sorra. Eddig a gazdaságra telepedő államról, az államadósságról, a foglalkoztatásról, az adórendszer átalakításáról, az adminisztráció enyhítéséről és a nyugdíjrendszerről közöltek hasonló tanulmányt. Ezek alapján tehát nagyjából össze lehet rakni a reformcsomagot nagy valószínűség szerint.

A nyugdíjfolyósító adatai szerint 2010-ben összesen 646,1 milliárd forintot költött el az állam rokkantnyugdíjakra, ebből 296,9 milliárdot tettek ki a korhatár alattiak ellátásai. A majdnem 350 ezer érintett tehát átlagosan havi 70 ezer forintot kapott az államtól.

Ha a számok mögé nézünk, akkor kiderül, hogy a korhatár alatti rokkantnyugdíjakon belül feltűnően nagy összeg ment el a legkevésbé rokkantak ellátására. Az I-II. csoportba tartozók, vagyis a legsúlyosabban rokkantak nyugdíja tavaly 55,7 milliárd forintot tett ki, míg a III. csoport önmagában 237,4 milliárdot. A hatályos jogszabályok alapján a III.csoportba tartoznak azok, akik rokkantak, de nem teljesen munkaképtelenek. Tehát őket lenne a legegyszerűbb visszaterelni a munkaerőpiacra, és ezen a soron lehetne a legjelentősebb összeget megtakarítani. A II. csoport tagjai azok, akik rokkantak, de nem szorulnak más gondozására, míg a legsúlyosabb, I. kategóriában lévők gondozásra szorulnak.

A kormány számításai szerint ha a 700 ezer rokkantnyugdíjast vissza lehetne terelni a munkaerőpiacra és csak fele olyan hatékonyan dolgoznának, mint a 3,7 millió foglalkoztatott, akkor az közel 10 százalékkal növelné a magyar GDP-t.

Évtizedes probléma

Már az 1960-as évek közepétől megfigyelhető a rokkantnyugdíjazás növekedése, amelynek fő magyarázata a romló egészségügyi állapot volt. A tendencia az 1980-as évek végéig javult, melyet a rendszerváltást követően jelentkező állásbizonytalanság tört meg. A ’90-es évek elején a rokkantnyugdíjazásnak szerepe volt a munkaerő-piaci feszültségek enyhítésében is. A rokkantnyugdíjazás feltételeinek szigorítására eddig két komolyabb kísérletet hajtott végre Magyarország. Az első szigorítására 1998. január 1-ével került sor, míg a következő változtatást 2007-ben fogadták el - idézi fel a minisztérium tanulmánya.

Az EU élenjáró országaiban a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása 40 százalékos, míg itthon csupán 12-15 százalékos.

Azok a megváltozott munkaképességű munkavállalók, akiknek a foglalkoztatása után a munkáltató támogatásban részesül, jelenleg 60-65 ezren vannak. Azoknak a megváltozott munkaképességű munkavállalóknak a száma, akiket a munkáltatók a foglalkoztatási kvóta teljesítése érdekében foglalkoztatnak, ismeretlen.

Az álláskeresőként regisztrált megváltozott munkaképességű személyek száma 40-45 ezer fő. A rehabilitációs járadékban jelenleg néhány ezer fő részesül, ám számuk rövid időn belül 15-20 ezerre emelkedhet.

Jelenleg néhány ezren vannak azok, akiknek elhelyezkedésük érdekében együtt kell működniük az Állami Foglalkoztatási Szolgálattal, ám számuk néhány év alatt 50-60 ezer főre emelkedhet. Százezer főre becsülhető azoknak a száma, akik a munkaerőpiacról kiszorultak, aktív korú egészségkárosodott személyek, és megfelelő színvonalú társadalombiztosítási vagy szociális ellátással nem rendelkeznek.

Szlovákiához és Litvániához érdemes hasonlítani

Magyarország az egy főre jutó GDP, az egy főre jutó egészségügyi kiadás, valamint a születéskor várható egészséges élettartam tekintetében hasonló értékeket mutat Szlovákiával és Litvániával. Ezért a rokkantak számának és a rokkantsági ellátások szintjének vizsgálatakor is célszerű ezen országokat figyelembe venni - olvasható a csütörtökön közölt tanulmányban.

A GDP-arányos rokkantsági ellátások vizsgálatakor jól látható, hogy hazánk jóval többet költ e célra, mint a hasonló fejlettségi szintű és egészségügyi helyzetben lévő Szlovákia és Litvánia. A magyar támogatási rendszer összetett és egyben ellentmondásos: esetenként túl sokat ad, fontos támogatások azonban hiányoznak. A rendszer legsúlyosabb ellentmondása az, hogy a munkáltató nem kap érdemi felvilágosítást a megváltozott munkaképességű rehabilitációs értékeléséről, és így nehéz őt elhelyezni a megfelelő munkakörbe.

Támogatási rendszer másik nagy ellentmondása, hogy a rendszer nem különbözteti meg a teljes rehabilitációt a részleges rehabilitációtól. Ráadásul ebből a szempontból a Munkaerőpiaci Alapból nyújtott támogatás és a költségvetési támogatás gyökeresen ellentétes logikát követ. A rehabilitáció eredményességének megvizsgálására sokszor szükség volna, még sincs legtöbbször előírva. Így a költségvetésből nyújtott bértámogatási rendszer túl bőkezű.

Beke Károly

mfor.hu

Rokkantnyugdíjat kap a munkaképes korú magyarok 12%-a

Magyarország nagyon sokat költ a rokkantsággal kapcsolatos ellátásokra, és európai összevetésben borzasztóan alacsony a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatási aránya. A nemzetgazdasági tárca számításai szerint akár tíz százalékkal is nőhetne a GDP, ha ez a helyzet változna - írja az Index.hu.

A nyugdíjban részesülők negyede, 2,926 millió emberből 728 ezer rokkantsági nyugellátást kap. A rokkantnyugdíjasok csaknem fele a normál nyugdíjkorhatárt még nem érte el - olvasható a kormany.hu-n a Nemzetgazdasági Minisztérium által közzétett elemzésben. Mindez azt jelenti, hogy a munkaképes korú magyarok mintegy 12%-a kap rokkantsági ellátást, ami kiemelkedően magas szám.

Az unióban csak Svédországban éri el ez az arány a 10%-ot, további kettőben a 8-at. Az OECD-tagok között 5,8% az átlag, az egyik legjelentősebb régiós vetélytársnál, Szlovákiában 6,3%, a magyar értéknek alig több, mint fele. Az NGM-ben úgy számoltak, hogy ha a rokkantság miatt termelésből kiesett 700 ezer ember mindegyike dolgozna, és csak fele olyan mértékben járulna hozzá a gazdasághoz, mint a többi 3,7 millió alkalmazott, az is 10%-kal növelné a GDP-t.

Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy miközben az NGM több mint 700 000 munkába állítható rokkantnyugdíjassal számol, addig a Policy Agenda egy egy hónappal ezelőtti elemzésében az szerepelt: a nyugdíjkorhatár betöltése előtti rokkantsági ellátást összesen 565 ezer ember kap.

A tárca elemzéséből kiderül: nemcsak a rokkantnyugdíjasok magas aránya jelzi, hogy nagyon sok problémát jelent a rokkantsági ellátás a magyar gazdaságnak, hiába szigorították a feltételeket 1998-ban és 2007-ben is. Hanem például az is, hogy nagyon alacsony a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásának aránya: míg az EU-ban 40%, addig nálunk 12-15% ez a mutató.

Mindeközben bonyolult rendszerben sok pénz megy támogatásra. A Magyarországhoz az egy főre jutó GDP, az egy főre jutó egészségügyi kiadás, valamint a születéskor várható egészséges élettartam adatai alapján leginkább hasonlító Szlovákia és Litvánia a GDP-je 1,4-1,6%-át költi rokkantsági ellátásra. Nálunk ugyanakkor az ilyen célú magyarországi kiadások a 2008-as adatok szerint elérték a 2,1%-ot. A már említett Policy Agenda-elemzés szerint a tavalyi költségvetésben 400 milliárd forint szerepelt csak a nyugdíjkorhatárt el nem ért rokkantnyugdíjasok ellátására.

A magyar támogatási rendszer nemcsak sokat visz el, hanem rosszul is: egyfelől a megváltozott munkaképességűeket alkalmazó munkáltató nem tudja, milyen munkakör ideális rehabilitációs szempontból, másfelől a támogatások nem különböztetik meg a teljes és a részleges rehabilitációt. A költségvetésből nyújtott bértámogatás sokszor pazarló, miközben a több mint 300 000 még nem nyugdíjaskorú rokkantból csak 60-65 ezer dolgozik úgy, hogy utána a munkáltató támogatást kap.

A TB helyében az ilyen hülyének még

a kezelését sem fizetném ki

84 hozzászólás

Az én történetem tavaly júliusban egy szülészeti klinikán történt. Nehéz hüvelyi szülés után egy héttel (mivel ömlött a vér belőlem egyik pillanatról a másikra) visszamentem a kórházba, ahol kiderült, hogy a méhlepény (mivel kitépték és nem várták meg, hogy magától leváljon) egy darabja a méhemben ragadt, ami miatt az nem tudott összehúzódni és begyulladt, ez némi lázat okozott. Másnapra írtak ki (kis) műtétet (ez gyakorlatilag egy kaparás - tisztító jelleggel).

Mivel senki nem ért rá szombaton (ki műt egyáltalán olyankor?), így a reggeli betegfelvétel után fél kettőig ültem egy ágyban (az egy hetes fiam otthon, odakinn 40 celsius fok van, este óta nem ettem, nem ittam, a szülés okozta óriás vérveszteség után) és vártam. Egyszer csak sietősen bevittek a műtőbe, de az altatóorvossal már nem volt időm beszélni, csak pár szót, már aludtam is. A meleg, a vérszegénység, a folyadékhiány és az amúgy is lassú /alacsony vérnyomásom miatt majdnem leállt a szívem, és ez okozott némi bonyodalmat. Erről persze semmit nem tudtam, az ágyban ébredtem néhány óra múlva.

Nagyon szerettem volna hazamenni, mert azt mondták, hogy kilenckor megműtenek és délre már otthon is lehetek, (egy frissen szült nő tiszta hülye, ha nem tudja maga mellett a gyermekét), ezért kértem az orvost, beszéljünk, mi történt, miért nem mehetek haza? Erre ő (kinek nyilván csak rossz napja volt - ???) azt javasolta, hogy írjam alá a sajátfelelősségére távozik papírt, és akkor őt nem érdekli, de ha összeesek a sarkon, akkor ott fogok megdögleni (!!), mert ő ugyan nem lát el. Ezen gondolkodni hagyott fél órát. Hat órakor kértem ismét, hazamegyek, hozzák a papírt, úgy volt hogy ez egy rutin dolog, bármit aláírok csak ne kelljen ebben a légkörben maradnom.

Ekkor (én ülök egy széken (újra) friss gátsebbel - mert ugye a műtét alatt azt is "felfrissítették" -, kóválygó fejjel, mellemből ömlik a tej, a kórházi hálóing bűzlik tőle) az orvos feldúltan elkezdett velem ordítani, valami hasonlót, (nem emlékszem szó szerint): "-Ezek azt hiszik mindent megtehetnek, meg akar dögleni, aztán meg itt magyaráz, hogy hazamegy. Én a TB helyében az ilyen hülyének még a kezelését sem fizetném ki, fizesse maga. Az orvos? Az le van szarva, az nem számít, persze, minden a beteg. Ki kérte, hogy jöjjön ide? Nekem fontos ez most vagy magának? Utálok mindig ilyen hülyékkel foglalkozni. Írja alá, aztán menjen innen. "

Én olyan lelkiállapotban voltam, hogy szólni sem tudtam, csak zokogni. Ott ültem megalázva, fájva, kóvályogva, és sírtam. Ekkor megfogott a nővér és kitámogatott az orvos szobájából. Fél hét körül családom jött értem, én felöltöztem és hazamentem velük (nem került elő a sajátfelelősségéretávozik papír, rendes zárójelentést kaptam). És hazafele az autóban derült ki, hogy problémák voltak a szívemmel az írás szerint.

Én azóta sem értem, hogy mi történt ott. A kórház rontott az én egészségemen (méhlepény - oké, van ilyen, előfordul), visszamegyek (úgy bánnak velem mint a kutyával), majdnem megölnek, (mert nincs idejük, hogy beszéljünk - nyilván sok volt az altató), és akkor még ordítanak velem. Aki szült már, az tudja, hogy a szülés utáni napok nagyon nehezek a kórházban, nagyon fontos, hogy hazamenjen az ember, és elképzelhetik, hogy mennyire egyedül érzi magát egy nő a szülés után ilyen bánásmód mellett. (a kommentelőknek megjegyzem, hogy nem voltam tiszteletlen, egy lajhár türelmével tűrtem a sorsom, nem magyaráztam)

Én azt tanácsolom minden betegnek, hogy ne legyen egyedül, ha ilyen helyzetbe kerül, igen is, egy jó lélekjelenléttel rendelkező rokon/barát védje meg orvosától. Persze nagyon sok rendes, becsületes, kiváló orvossal is találkoztam, nem mondom hogy mindegyik ilyen, de amelyik ilyen, azt el kellene távolítani az egészségügyből.

MH

Súlyos fokú, 2009-es H1N1-influenza-megbetegedések várandós és post partum asszonyoknál

2010. október 28.

A korábbi epidémiákhoz és pandémiákhoz hasonlóan a várandós és post partum nők körében a 2009-es H1N1-influenza is nagyobb valószínűséggel okozott súlyos lefolyású megbetegedéseket. A Kaliforniai Népegészségtani Intézet (CDPH) adatai szerint a 2009. április 23. és augusztus 11. között új típusú H1N1-influenza miatt kórházba került vagy meghalt 1088 beteg.

A meghaltak 10%-a várandós asszony volt. A CDPH 2009-ben az egész államra kiterjedő survaillance szolgálatot indított a H1N1-influenza miatt kórházba került vagy meghalt betegek követésére.

A The New England Journal of Medicine című lapban bemutatott tanulmányban dr. Janice K. Louie és kollégái a pandémia első négy hónapjában kórházba került vagy meghalt terhes-, illetve post partum nők adatait hasonlították össze hasonló korú fogamazóképes nőbetegek adataival, akik szintén megbetegedtek influenzában. Elemezték a demográfiát és a betegség klinikai lefolyását, kimenetelét.

A CDPH adatbankja szerint és 137 fogamzóképes, de nem terhes nőt hospitalizáltak új típusú H1N1-influenza miatt a vizsgált időszakban. 94 várandós kismamát, nyolc post partum nőtA gyors antigénteszt az esetek 38%-ában, 153-ból 58 esetben álnegatív eredményt adott.

Az állapotos kismamák 94%-a (89), a második, illetve a harmadik trimeszterben volt, amikor megfertőződött a H1N1 vírussal. A megbetegedettek egyharmada (34 %, 32 kismama) rizikócsoportba tartozott.

Azokban az esetekben amikor az antivirális kezelést a tünetek jelentkezésétől számítva sikerült 48 órán belül megkezdeni, ritkábban vált szükségessé az intenzív osztályos kezelés és kevesebb haláleset fordult elő. Tizennyolc várandós, 8 post partum szülő nő esetében volt szükség intenzív osztályon történő elhelyezésre (22%), közülük 8 nő halt meg ( 8% ). Hat szülésre az intenzív osztályon került sor, ebből négy esetben sürgős császármetszésre volt szükség.

Kaliforniában az anyák 2009-es H1N1-influenza-specifikus mortalitási aránya 4,3 (4,3 haláleset/100.000 élve születés) volt. A 2009-es új típusú H1N1-influenza a várandós és post partum nők körében az átlaglakossághoz képest gyakrabban okozott súlyos és halállal végződő megbetegedéseket. A post partum esetek lefolyása arra utal, hogy a szülés után bizonyos ideig még fennmarad a terhességgel összefüggő fokozott kockázat.

Terhesség során az influenza tüneteinek a felismerése és a diagnózisa is nehezebb, mivel a kismama és az orvos bizonyos tüneteket és panaszokat (izomfájdalom, enyhe légszomj stb.) gyakran inkább a terhesség és nem az influenza következményének tart. A tünetek jelentkezésekor negatív gyorsteszt esetében is javasolt az antivirális kezelés mielőbbi megkezdése.

Az aktuális szakmai ajánlások felhívják a kezelőorvosok figyelmet arra, hogy a kockázati csoportba tartozó várandós és post partum nőket tájékoztatni kell az influenza elleni védőoltások fontosságáról (Janice K.Louie et at N Engl J Med 2010;362:27-35).

Az angol nyelvű cikk eléréshez klikk ide!

NOTA BENE : TAMIFLU tabletta mielöbbi szedése javasolt ha influenzára van gyanú ( blogger komment )

Társadalmi megbecsülés és tisztességes bérezés helyett „hálapénz”
a fizetségünk

A köznyelvben hálapénznek vagy paraszolvenciának azt a jelenséget nevezik, amikor a beteg vizsgálat, kezelés vagy az elvégzett műtét fejében pénzt vagy ajándékot ad az orvosnak. Ez így nagyon nincs rendjén. Öntsünk tiszta vizet a pohárba és beszéljünk erről a kérdésről őszintén. A „hálapénz”- juttatások oka ugyanis nagyon sokféle lehet, és több esetben a juttatás egyáltalán nem (vagy nem csak) a hála megnyilvánulása.

A valódi hálapénz

Az orvosi munka betegek általi honorálása egyetlenegy esetben nevezhető hálapénznek. Ha a borítékot vagy tárgyi ajándékot a beteg vagy hozzátartozója a beteg vizsgálata vagy kezelése, ill. meggyógyítása után az osztályról történő távozása során azért adja az orvosnak, mert elégedett volt az orvos munkájával, gondoskodásával és emberi hozzáállásával. Azért adja, mert a gyógyulása feletti örömét, háláját önszántából ilyen módon is szeretné kifejezni. Az indíték ebben az esetben hasonló ahhoz, mint amikor az ember borravalót ad az udvarias, szolgálatkész pincérnek; régi ismerős fodrásznak, kozmetikusnak; a nótáját fülébe játszó cigányzenésznek; vagy a lakására kihívott, valamilyen hibát elhárító, de fizetséget nem kérő ismerős iparosembernek; év végén a postásnak, a szemetesnek stb. és ugye, az orvosi hálapénz esetében a „legfőbb érték”, a megromlott egészség helyreállítója iránti hála kifejezéséről van szó. Ez hálapénz. Nem hiszem, hogy ezt a jelenséget bárki is kifogásolhatná.

A felkért szülés honorálása

Hálapénznek tekinthető-e az a juttatás, amit akkor kap egy szülészorvos, ha felkérték őt, hogy vállalja el egy várandós nő szülésének a levezetését, ő elvállalja, és a kérést teljesíti is? Ha a szülőnő vagy hozzátartozója a szülést követően a kórházból történő távozás során ezért valamilyen juttatást ad át az ő felkérését a szülőnő megelégedésére teljesítő orvosnak, akkor ez a honorárium véleményem szerint nem hálapénz. Ráadásul teljesen bizonytalan is, hiszen az orvos ezért a munkáért pénzt nem kérhet, tarifát nem mondhat, csupán elfogadhatja azt, amit adnak neki, annak is ki van téve, hogy mélyen alábecsülik a munkája értékét, vagy akár honorálni sem tartják szükségesnek az ő elvégzett munkáját. Ha a szülészorvos megteszi, amire felkérték, és a szülőnő ezt valami módon honorálja, akkor az orvosnak átadott honorárium kifejezheti ugyan egyúttal a beteg elégedettségét és háláját is, de alapvetően nem erről van szó.

A szülésre történő felkérés során a várandós nő a szülészorvostól munkaköri feladatain, és jó eséllyel munkaidején túli plusz munkát kér. Az orvos ezt teljesíti. A munkának természetesen ára kell, hogy legyen. És nem is akármilyen pluszmunka vállalásáról és teljesítéséről van szó. Egy szülésvezetés vállalása azt jelenti, hogy a szülészorvost behívhatják éjjel, vagy nappal. Ha éjjel, akkor vége az éjszakájának, az aznapi pihenés elmarad. Behívhatják Karácsony este, Szilveszterkor, családi névnapok vagy születésnapok idején, akkor, amikor a gyermekeivel éppen strandra, színházba, kirándulásra készült stb. És a munkája igen nagy felelősséggel jár. Ha hibázik, de ha nem is hibázik, csupán feltételezik, hogy hibát követett el egy váratlanul fellépő szövődmény esetén a nyilvánosság előtt is könnyen meghurcolhatják, őt és az intézményét is beperelhetik. Ezt a munkát szívességből elvárni teljes képtelenség. Az tehát, hogy ezt a kért és teljesített igényes pluszmunkát valamilyen módon honorálni illik – úgy vélem – aligha vitatható.

Talán könnyebb lesz megérteni ezt a kényes kérdést, ha arra kérem az olvasót, hogy játszunk el egy gondolattal. Tételezzük fel, hogy Ön szülészorvos. Ma kedd van, fárasztó, nehéz napja volt. Egész délelőtt a műtőben állt, délután 2 órát rendelt az osztály ambulanciáján. Fekvőbeteg részlegén felvette az új betegeket, lediktálta a másnapi 4-5 hazamenő beteg zárójelentését, levizitelt, 20-25 betegről leírta a kórlapba az aktuális állapotát, aztán 1 órával a munkaidő vége után hazament. Sietnie kellett, mert otthon arra a napra volt betervezve a már napok óta halogatott házi munka várta. Elvégezte, lezuhanyozott, bekapta a vacsorát. Leült a TV elé meccset nézni, de elbóbiskolt – Később felriadt, 10 óra után halálfáradtan lefeküdt. Éjfél előtt megszólal a telefon: – „Adjunktus úr, szülőnője érkezett, a méhszáj egyujjnyi, közepes fájások, jó szívhangok, a szülőnő neve XY”. – Ön nagy álmosan megmossa a szemét, magához veszi a borotváját és egy kevés reggelire valót, mert hajnalban már nem lesz értelme hazamenni. Reggel 5-ig ott aranyoskodik a magát fegyelmezni alig tudó (mert ilyen is van) vajúdó mellett a szülőszobán. A szülés nem halad, császármetszés. Fél 7-ig kész a műtét és teljesíti az adminisztrációs feladatokat is. - Az éjszaka elment, megérkeznek a kollégák, kezdődik az előző napihoz hasonló szerdai munkanap. Munka kedd reggeltől szerdán 16 óráig egyfolytában. Ha szerdán még ügyeletes is, akkor egy átdolgozott újabb nehéz éjszaka után csütörtök reggel 8 óráig. Ez kedd reggeltől csütörtök reggelig 40-48 óra munkát jelent egyfolytában. És ügyelet után hazamenni csak pár éve lehet, korábban az ügyelet utáni munkanapot is végig kellett dolgozni. Az orvos a szülőnőjét naponta kétszer meglátogatja, kéréseit teljesíti, aztán eljön a szülőnő hazabocsátásának napja. Most felteszek egy kérdést, kérem, válaszoljon őszintén! Vár-e, elvár-e Ön valamilyen, ill. valamennyi honoráriumot XY szülőnőjétől? Két fárasztó nap között vele töltötte az éjszakáját, amit kért Öntől, azt sikerrel teljesítette. Két átdolgozott teljes nap után ment haza. Hol is van ez a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozástól”? Fájlalom, de megértem: a gyermekeim ezt látták, és ezért nem lettek orvosok.

Most nézzük a felkért szülés honorálásának a kérdését. Ön (a szülészorvos) többféleképpen is gondolkodhat:

-1. Mit képzelnek ők rólam? Én fogadjak el honoráriumot? Nem, én nem fogadok el senkitől sem paraszolvenciát. Ha engem megkérnek, én kizárólag hivatástudatból és emberbaráti szeretetből megyek be munkaidőn túl, akár éjszaka is a szülésekhez. Igaz, hogy havonta ötöt-hatot kell ügyelni, de ezek mellett havi 4-5 további éjszakát még simán kibírok a szülőszobán. Olyan szép munka miénk.

– 2. Nem vagyok bolond, amit adnak, azt el kell fogadni. Ők kérték, a törvény megengedi a szabad orvosválasztást, megdolgoztam érte, piszokul fárasztó munka ez, nagy felelősséggel jár és nekem is csak egy életem van, és van családom is. Nem kérek semmit, de amit adnak, elfogadom. Vagy menjek ki inkább külföldre dolgozni, ha azt akarom, hogy nekem is saját lakásom és autóm lehessen, hogy egyszer- egyszer elmehessünk a családdal együtt nyaralni is?

– 3. Micsoda, hogy elfogadom-e a felkért szülésért járó honoráriumot? Ne nézzetek már bolondnak! Senki számára sem kötelező szülészorvost választani. Aki mégis választ, az természetesen fizesse is meg. És nem annyit, amennyit ő gondol, hanem annyit, amennyit én kérek, amennyit nekem megér az, hogy vele, munkával töltsem a szabadidőmet, éjszakámat, a Karácsony estét, a gyermekem születésnapját stb. Az lenne normális, ha minden szülészorvos megmondhatná, hogy ő mennyiért vállal el egy a szülés levezetésére szóló felkérést. Akár számlát is adhatna róla és így adóznia is kellene a bevétele után. Ameddig pedig a választott szülészorvos munkájának honorálását nem terelik hivatalos, legális mederbe, addig én megengedhetőnek tartom megmondani a szülőnőnek már a terhesség elején ill. a felkérés pillanatában, hogy mennyiért vállalom el ezt a pluszmunkát. Nehogy már rajtam verjék el a port, amikor az Egészségügyi Minisztérium – már évtizedek óta - nem hajlandó ezt az ügyet szabályozni. Különben meg bármikor szívesen lemondanék a felkért szülések vállalásáról, ha tisztességes fizetést kapnék.

Kérem tehát, Kedves Olvasó, hogy válasszon! Ki se mondja, hogy melyik orvosi mentalitással ért egyet, csak válasszon! Én megmondom. Egész pályafutásom alatt a középső utat jártam. Pénzt, ajándékot szülőnőtől vagy betegtől – akárhányszor rákérdeztek is – soha nem kértem. Amit mégis adtak – minthogy a törvény nem tiltotta – köszönettel elfogadtam.

Osztályvezetőként pedig tiltottam azt, ami törvénytelen. Márpedig a betegtől és a szülőnőtől előre vagy utólag pénzt kérni törvénytelen.

Ha hálapénz-ügyekkel piszkálják az orvostársadalmat, akkor mindig az jut eszembe, hogy ezeket a felvetéseket, piszkatúrákat, vádakat miért nem az egészségügyi vagy a pénzügyi kormányzatnak címezik a panaszosok, a médiumok. Ismételten leírom, a felkért szülésért adott honorárium nem hálapénz, hanem munkabér. Ennek a definiálását, kifizetésének módját az illetékes hatóságoknak már réges-régen szabályozniuk kellett volna.

És természetesen azt is szabályozni kellett volna, hogy egy ilyen pluszmunka milyen feltételekkel vállalható, hogy a munka díját ki jogosult meghatározni. Ez utóbbi vonatkozásában elvileg szóba jöhet a felkérést fogadó szülészorvos (ő ennyiért vállalja), eldönthetné a kórház vezetése, de akár a jogaiba visszahelyezett Orvosi Kamara is. Azt is természetesnek tartom, hogy egy elvállalt szülés főmunkaidőben vagy akár ügyeleti időszakban történő levezetése nem mentesíti a szülészorvost más, főmunkaidős vagy ügyeleti kötelezettségei alól. Ha plusz munkát vállal, akkor csak annyira vállalkozzon, ami még összeegyeztethető a hivatalos munkaköri feladatainak az ellátásával. El kell majd dönteni, hogy a hivatalosan befizetett honoráriumból kell-e részesülnie a kórháznak, vagy sem. Egy biztos: ha a szabad orvosválasztást a törvény megengedi, akkor ennek a törvénynek azt is szabályoznia kellett volna, hogy a választott orvos milyen feltételekkel vállalhatja a kérés teljesítését. Csodálom, hogy a törvény megalkotói ezt nem tartották természetesnek. A szabályozás elmulasztása súlyos hiba volt. És erről a szülészorvosok nem tehetnek.

A felkért kezelő- vagy operáló orvos választása és honorálása

A mai napig nem szabályozták azt sem, hogy milyen feltételekkel lehet orvost választani a különböző, főmunkaidőben elvégezhető vizsgálatok, beavatkozások, műtétek elvégzése céljából. Vajon az osztályvezető köteles-e engedélyezni az ilyen felkért vizsgálatokat, beavatkozásokat, műtéteket, és ha igen, akkor milyen feltételekkel. És van-e ára a szabad orvosválasztásnak? Kell-e és hogyan kell legálisan honorálni a főmunkaidőben felkérésre végzett műtéteket? A honoráriumból mennyi illeti meg a kórházat és mennyi az orvost? Nem lenne-e sokkal normálisabb elfogadhatóbb az ügyintézés, ha az orvos személyéhez ragaszkodó betegek műtéte után az orvosokat nem „borítékot a zsebbe” direkt módon honorálná a beteg, hanem mondjuk a kórház pénztárának közbeiktatásával és legálisan? Úgy, hogy a választott orvos, a kórház, az adóhatóság és természetesen a beteg is jól járjon. Látni kell azt, hogy a kezdeményezés ebben az esetben is a betegtől indul ki. Ő él az orvosválasztás jogával. A betegek jelentős részét, különösen a területen kívüli betegeket az elismerten jó hírű orvosok vonzzák az egyes kórházakba. Ez a kórháznak jövedelemnövekedést eredményez. Teljesen logikus, hogy ebből a plusz pénzből a felkért, elvállalt és elvégzett műtétek arányában az orvost valamilyen mértékű részesedés kellene, hogy megillesse. Ez az ügy is teljesen rendezetlen. Mivel ezt mai napig sem rendezték, az orvost műtétre felkérő beteg késztetést érez, erkölcsi kényszer viszi arra, hogy honorálja azt az orvost, aki – igaz, munkaidőm belül – de aznapi munkaköri feladatainak elvégzése mellett elvégezte az ő műtétet. Munkaidőn belül? Ez igaz, s ha ebből indulunk ki, akkor könnyen rávághatjuk, hogy a felkért műtétekért nem jár „hálapénz”.

Csakhogy a kérdés ennél bonyolultabb. Azt is figyelembe kell venni, hogy két egykorú, azonos beosztású orvos azonos összegű fizetést kap akkor is, ha az egyik orvost egyetlen beteg sem keresi, egyetlen műtétre sem kérik fel (ennek azért biztosan oka van!), a másikat viszont rengetegen (mert neki nagyon jó híre van). Akit sokan keresnek, az sokkal többet dolgozik, mint a kollégája, aki csak a lábát lógatja főmunkaidőben. Hogy ugyanannyi a fizetésük? Ez ugyebár nem igazságos! Át kellene gondolni, hogy miként lehetne ezt a kérdéskört szabályozni, hogy hogyan lehetne biztosítani a teljesítménnyel arányos munkabért Belátható, hogy a felkért műtétet követően juttatott paraszolvenciának van ugyan hála forrása is (hála azért, mert elvállalták és jól elvégezték), de inkább tekinthető munkabér jellegű juttatásnak, amit persze munkaarányos premizálással, és nem hálapénzzel kellene elismerni.

Törvénytelenül, előre kikötött tarifák, „kikényszerített hálapénz”

Vannak olyan esetek, amikor a beteg által az orvosnak átadott paraszolvencia egyáltalán nem tekinthető hálapénznek, azaz a hála kifejezésének. Vannak orvosok, akik arra merészkednek, hogy a hozzájuk segítségért, a rájuk váró műtéti beavatkozás elvégzéséért forduló betegeknek kerek-perec megmondják, vagy beavatott munkatársuk közvetítésével értésükre adják, hogy mennyiért, milyen összegű pénzért vállalják a műtét elvégzését. Ez természetesen törvénytelen és erkölcstelen is. Még ennél is nagyobb baj az, hogy azok, akik ezt teszik, az egész orvostársadalmat sározzák be, hozzák rossz hírbe és adják az okot arra, hogy a lakosság tévesen általánosítson. Hogy aztán kevesebb legyen az erkölcsi alapja, amikor a maga vagy a betegellátás számára kér, követel jobb megbecsülést, ill. a gyógyító munka feltételrendszerének javítását.

Megvásárolt, jogtalan előnyszerzés – korrupció

Természetesen nem tekinthető hálapénznek az a pénzbeli juttatás sem, amikor az orvos abban segédkezik, hogy valakit – különösebb szakmai, sürgősségi ok hiányában is – előbb operáljanak meg, mint ahogy őt a várólistán előjegyezték, vagy elő kellene jegyezni. Az orvos részéről ez a viselkedésmód törvénytelen, etikátlan, erkölcstelen. A beteg ember persze félti a maga vagy hozzátartozója életét, egészségét és ezért a műtét időpontjának előbbre hozataláért kész anyagi áldozatra is. Kiszolgáltatott, ezért örül, ha a szakmailag jó hírű kolléga elvállalja a műtétet és segít előbbre sorolni a beteget a várólistán. Nagyon bízom abban, hogy az ilyen esetek csak elvétve fordulnak elő, hogy a kollégák túlnyomó többsége képes ellent állni az ilyen kísértéseknek.

Anyagi előnyökért vállalt gondatlan veszélyeztetés

A magam részéről nem tekintem hálapénznek az olyan honoráriumot sem, amelyet abból a célból adnak az orvosnak, ill. fogad el az orvos, ha az orvost olyan beavatkozás
elvégzésére kérik fel, amely ellentétes az általa tanultakkal, ellentétes az érvényes tankönyvi szabályokkal és a józanész, a lelkiismeret parancsával is. Ilyen beavatkozás például a császármetszés akkor, ha annak orvosi javallata nincs és azt csupán a szülési fájdalmak vagy a hüvelyi szüléssel járó kellemetlenségek elkerülése céljából kéri a szülőnő. Nem megengedhető ez részben azért, mert a törvény tiltja, másrészt azért, mert a császármetszésnek gyakrabban és súlyosabb szövődményei lehetnek, mint a hüvelyi szülésnek.

Nagy kár, hogy az orvos számára adott juttatások indítékát a médiumokban megjelenő vélemények nem elemzik, és nem különítik el a hálapénzt a „hálapénztől”. Az a véleményem – és tudom, hogy ezzel az orvostársadalom jelentős többsége értene egyet – hogy a „hálapénz”-jelenség felszámolásához a következőkre van szükség:

1. A valódi hálapénz átmenetileg megtűrhető jelenség, de hosszútávon az orvosok eurokonform bérezésével véglegesen felszámolható. -

2. A felkért túlmunkát (mint pl. a felkért szülésvezetést) honorálni illik, de ezt szabályozni kell és legális csatornába szükséges terelni. -

3. A főmunkaidőn belül a beteg kérésére teljesített pluszmunkát (pl. felkért műtéteket) hivatalos, premizálási rendszerrel, teljesítményarányosan kellene elismerni, honorálni. –

4. A törvénytelenségeket a törvény erejével kell szankcionálni és felszámolni. Ez utóbbi a társadalom és az orvostársadalom érdeke is.

Az orvosok alacsony szintű bérezésének és a hálapénz-jelenségnek
több káros velejárója van

Le kell szögezni, a hálapénzjelenség legfőbb oka az orvosok betegek által is elismerten alacsony és nem teljesítményarányos bérezése. A társadalmi presztízsüktől és munkájuk társadalmi hasznosságától is mélyen elmaradó bérezésüknek számos következménye van:

1. A közérzetük nem jó, és egyre rosszabb. Attól az orvostól, akinek anyagi gondjai vannak és ezért békétlen a lelke, kevésbé várható el, hogy a legnagyobb gondossággal, magas fokú empátiával és a gyógyulásba vetett remény és a feléje áradó bizalom fenntartásával legyen képes a betegek gyógyítására. Ha ezek a feltételek hiányoznak, akarva- akaratlanul a beteg is rosszul járhat.

2. Az az orvos, aki itthoni körülmények között megkeseredett, elvágyik és hosszú időre, vagy végleg elhagyja az országot, még hosszú ideig nem betölthető űrt hagy maga után a lakóhelyén, a munkahelyén, az osztályán. És kérdés, hogy megízlelve az itthoninál 8-10-szer nagyobb jövedelem örömeit hazatér-e majd valaha is. A tömeges
elvándorlás egyes szakterületeken súlyos orvoshiányt eredményez.

3. Az alacsony bérezés és az orvosi pálya presztízsének lerombolása, a sokasodó orvosellenes támadások és perek azt eredményezik, hogy egyre csökken az orvosi pálya és az orvosvezetői állások vonzereje. Egyre csökken a fontosabb vezetői állásokra pályázók száma, ez pedig a színvonal csökkenését fogja eredményezni.

4. Az alacsony szintű orvosi fizetések nem teszik lehetővé azt, hogy az orvosok eljussanak nemzetközi kongresszusokra és tanulmányutakra. Ez késlelteti és megnehezíti a tudományos eredmények és tapasztalatok itthoni hasznosítását; előadások tartásával a magyar tapasztalatok átadását; a későbbiekben hasznosítható baráti és tudományos kapcsolatok szervezését, együttműködések kialakítását; de még az angol- ill. idegennyelvtudás gyarapítását is. Valamelyest enyhítene ezen a gondon, ha a részvételi költségeket az orvosok leírhatnák az adóalapjukból, de erre jelenleg nincs lehetőségük. És kik ennek a kárvallottjai? Elsősorban a betegek, mert minden, ami az orvosi tudás fejlesztését gátolja, az a gyógyító munka eredményessége ellen hat.

5. Akiknek alacsony a bére és megélhetési gondjaik vannak, azok könnyebben válnak megvásárolhatókká, korrupttá, törvénytelenségek elkövetőivé.

A hálapénz-jelenségnek azonban további súlyos következményei is lehetnek

1. A hálapénz orvosi szakmák közötti eloszlásának aránytalanságai feszültségeket generálnak az egyes szakmák orvosai között.

2. Minden, ami az orvos magatartásával kapcsolatban erkölcsi, etikai és pláne, ha törvényességi szempontból is megkérdőjelezhető, az gyengíti a beteg jó hírű orvosokba vetett bizalmát, ami az orvos-beteg kapcsolatban alapvető jelentőségű, mondhatni egyik fontos feltétele a gyógyulásnak.

3. Igaz, csak ritkán lehet hallani olyan peres ügyekről, melyekben a feljelentés az orvos „hálapénzzel” kapcsolatos, erkölcstelennek vagy törvénytelennek vélt viselkedését rója fel, de az aligha titkolható, hogy aki adja, és aki kapja a hálapénzt, az is érzi, tudja, hogy itt valami illegális dolog történik és ez „bűntudatot” eredményez a betegben és az orvosban egyaránt. Bűntudattal pedig nem jó élni. Pl. azért sem, mert ez gyengíti az orvos erkölcsi alapját ahhoz, hogy a maga, az orvostársadalom vagy akár az osztálya, a betegellátás, a magyar egészségügy érdekében jogos igényekkel, követelésekkel lépjen fel.

4. A hálapénz-jelenség nem csupán azért káros, mert a felsorolt indítékok között előfordulnak korrupciós jellegű és törvényességi szempontból is gyanús mozzanatok, hanem azért is, mert aki adja, és aki kapja is tudja, hogy az ilyen jellegű többletjövedelem után az orvos (valószínűleg) nem fog adót fizetni. Ezzel pedig a társadalmat károsítja meg.

5. Alapvetően torz jelenség az, ha nem csupán a betegek versenyeznek a jó orvosért, hanem az orvosok is versenyezni kezdenek a „jó betegekért”. Az emberi gyengeség az orvos magatartását is motiválhatja. Ez megjelenhet olyankor is, amikor az orvos felismeri ugyan, hogy az „ő betegét” az ellátás hiányosságai, ill. nehézségi foka miatt az ún. progresszív ellátás keretében olyan intézetbe kellene átirányítani, ahol a sikeres gyógyításhoz jobb feltételekkel bírnak, de ő ezt mégsem teszi meg, mert ez számára „anyagi veszteséggel” járhat. Legtöbbször nem jár különösebb nehézséggel az, hogy az orvos a beteg visszatartását megindokolja, a beteg azonban rosszul járhat és nem is sejti majd, hogy ezt talán éppen ő idézte elő a paraszolvencia kilátásba helyezésével vagy túl korai átadásával. Szülészeti vonatkozásban ez a gyanú leginkább akkor merül fel, amikor az éves statisztikai adatokat megismerve arról szerzünk tudomást, hogy egyes városi kórházakban túlzottan magas az ott lezajlott koraszülések aránya. Tudni kell azt, hogy a szakma szabályai szerint a koraszüléseknek olyan intézmények szülészeti osztályain kell lezajlaniuk, ahol a koraszülöttek korszerű ellátására alkalmas NIC (Neonatológiai Intenzív Centrum) is van. Ha a koraszülés NIC-cel nem bíró kórházakban történik, akkor a koraszülött életben maradásának az esélye közel felényire csökken. Az utólagos NIC-be szállítás ugyanis időveszteséggel jár, mely alatt sok esetben a korszerű lélegeztetés sem biztosítható. Persze előfordulhatnak olyan súlyos szövődmények, amelyek nem teszik lehetővé az anya vagy a magzatnak még az anya méhében (in utero) történő átszállítását. Ilyen eset pl. a súlyos vérzés, idő előtt lepényleválás, köldökzsinór előesés, fenyegető méhrepedés, hirtelen jövő magzati szívműködés-romlás vagy már kitolási szakban érkező szülőnő stb. A koraszülések ,egyes, kisebb kórházi szülészeti osztályokon észlelt magas száma azonban néha gyanússá teszi, vajon tisztán csak szakmai okok indokolták-e a koraszülő nők visszatartását, vagy esetleg más szempont zavarta meg a kívánatos helyes döntést

6. A hálapénz-jelenség egyes osztályokon lassíthatja a szakorvosképzés ütemét. Vagy azért, mert a betegek túlnyomó többsége igyekszik orvost választani, megkérni a szóba jövő műtét elvégzésére és ebben az esetben nem marad elég műtét, melyeket ki lehetne osztani a fiatal, a betegek körében még kevésbé ismert orvosok számára. De előfordulhat az is, hogy az idősebb, tapasztaltabb kollégák maguk között osztják el a személyhez nem kötődő betegek műtéteit, ezért a fiatalabb kolléga „ritkán rúghat labdába”. Hasonlít ez a történet a fókákról és az eszkimókról szóló meséhez. Azt hiszem, ez a gyakorlat manapság már kevésbé jellemző, de a régi vágású autokrata vezetők időszakában az a jelenség a fiatal orvosok körében gyakran volt panasz tárgya

7. A hálapénz gátolja a szülésznői jogosultságok érvényesítését. A szülésznők foglalkozása, hivatása egyike a legszebbeknek. Vannak országok és nagyhírű intézetek is, ahol a szülésznők orvosi felügyelet és orvosi jelenlét nélkül, teljes önállósággal vezetik a szövődménymentes hüvelyi szüléseket. És a szülések többsége mégiscsak ilyen. Orvost csak akkor hívnak a szülőszobára, ha súlyos szövődmény alakul ki, ill. ha szerintük műtéti beavatkozás, császármetszés jön szóba. Mivel az orvoshiány már a szülészeti osztályok többségét is utolérte és ezért a szülészorvosok meglehetősen leterheltek, magukon könnyíthetnének, ha lehetővé tennék, hogy a diplomájuk folytán erre feljogosított szülésznők önállóan vezessék a szövődménymentes szüléseket. Több oka is van, hogy ez a gyakorlat Magyarországon még nem alakult ki. Részben a peres ügyek számának növekedése, másrészt az orvosok anyagi szempontból megközelíthető ellenérdekeltsége. Azaz a „hálapénz”- jelenség.

8. A hálapénz-jelenségnek súlyos kárát látják a szülészeti és nőgyógyászati osztályok betegei. A szülészorvosok plusz munkával „kiérdemelt” „hálapénz többletjövedelme kimondott, vagy ki nem mondott irigységet indukál majd mindegyik intézmény többi orvosában. Ők nem veszik figyelembe azt, hogy ezt a többletjövedelmet a szülészorvosok az irigykedőknél lényegesen több munkával, és a pihenőidő jelentős részének feladásával érik el. Ők csak irigykednek. Ez a mentalitás ragad át sok esetben az intézmények vezetőire is. Ennek az lesz az eredménye, hogy a szülészeti osztályok kórházon belüli támogatottsága a legtöbb kórházban a sor végére kerül; a betegellátás feltételeinek javítását célzó kéréseik teljesítése pedig könnyen halaszthatóvá válik. A következmény logikus: ennek a mentalitásnak döntően a szülészeti osztályok betegei isszák meg a levét. – Én éppen az ellenkezőjét tartanám logikusnak. Általános jelenség ui., hogy a szülészeti osztályokon fordul meg a legtöbb beteg, és főleg, a legtöbb látogató. Ezek az osztályok a legtöbb kórházban a legnagyobb ágylétszámú osztályok, és itt végzik a legtöbb műtéti beavatkozást. A szülészeti osztályokkal szemben igen nagy a lakosságelvárása, ellenük tesznek legtöbb panaszt és feljelentést a betegek. – Ha én igazgató lennék (amire egyébként sosem vágytam), elsőként a szülészeti osztályon teremtenék olyan feltételeket, hogy az kirakatba tehető legyen. A kórház hírneve ui. nagymértékben annak az osztálynak a jó hírétől függ, amelyen a legtöbb beteg, a legtöbb hozzátartozó és a legtöbb látogató fordul meg, és szerez benyomásokat. A magyar kórházakban azonban – úgy tapasztalom - nem ez a vezetői mentalitás tükröződik. Kevés vezető gondol arra, hogy ezzel nem a kevésbé kedvelt szülészorvosokat „büntetik”, hanem a szülészeti osztályok betegeit. És ezzel ellene tesznek a vágyott jó hírnek is.

Látható tehát, hogy az orvosok alacsony szintű bérezése és hálapénz-érdekeltsége milyen káros következményekkel járhat, mennyire áthatja, mennyire mérgezi az orvosi gondolkodást és magatartást. Milyen gyakran hozhatja hátrányos helyzetbe magát a beteget is. Végső megoldást az orvosok eurokonform bérezése jelentene, de ez a gazdaság teljesítőképességének függvénye. Addig azonban, amíg az orvosok bérezésének ügyét az állam – részben – a betegekre, a lakosságra bízza, a hálapénz-jelenséget, de legalábbis a törvényileg biztosított szabad orvosválasztás honorálásának módját, mindenképpen szabályozni kellene!

Az orvosok elleni támadásoknak, és a szaporodó kártérítési
pereknek orvosi defenzivitás a következménye

Boldog idők voltak azok, amikor az orvosoknak még elvitathatatlan tekintélyük volt, a betegek bizalommal fordultak hozzájuk, és fenntartások, aggályoskodások nélkül fogadták el a gyógyításukkal kapcsolatos döntéseket. Arra végképp nem gondoltak, hogy egy általuk feltételezett orvosi hiba miatt az orvost a nyilvánosság előtt támadják, és hogy óriási összegű kártérítési pereket indítsanak ellene, ill. a kórház ellen. – Ezek az idők elmúltak. A betegek betegjogi törvényt kaptak; betegjogi képviselőt kapott minden intézet, csak hogy legyen hol panaszkodnia a betegeknek. A létrehozott Egészségbiztosítási Felügyelet hatósági jogkört kapva, és azzal vissza is élve, megalázó, köztörvényes bűnözőknek kijáró vallató módszerekkel vizsgálta ki a panaszkodásra bátorított, és a feljelentésekre szinte ösztönzött betegek panaszügyeit. Ezt tették a legpitibb ügyekben is, pontosan abban az időszakban, amikor már-már tombolt a Molnár Lajos, ill. Horváth Ágnes-féle „egészség-ügyi reform” romboló ereje, amikor az egészségügy már igazán sok sebből vérzett. És mindezekkel párhuzamosan a média gátlástalanul támadta az orvostársadalmat; a kártérítési perek kárigénye már 30-40 millió forintra rúgott; a fiatal és középkorú orvosok pedig egyre többen, évente már több százan hagyták el az országot. Akik azonban itthon maradtak, azoknak az itthoni sanyarú viszonyok közepette kell helyt állniuk, és egyben alkalmazkodniuk is az itthoni körülményekhez.

Az orvostudomány ókori ősatyjának, Hippokrátésznek tulajdonítjuk az orvosi hivatás egyik legfontosabb erkölcsi, etikai, szakmai parancsát: Nil nocere! (Ne árts!). Az idők során ennek a mondásnak az értelmezése, szabad fordítása megbővült kissé. Mai értelmezésünk szerint: úgy gyógyíts, hogy közben ne árts a betegnek. Úgy gyógyíts, hogy a gyógyító célzatú orvosi beavatkozásnak szorítsd minimálisra a kockázatát! Úgy gyógyíts, hogyha érdemi javulást nem is érhetsz el, legalább ne árts a betegnek! Nem is gondolná az ember, hogy ezek az orvosi, lelkiismereti parancsok tudat alatt vagy a tudatos, döntés előtti mérlegelés kapcsán mennyire jelen vannak az orvosi gondolkozásban, az orvos-beteg kapcsolatban és kommunikációban. Ez így jó, ez így természetes. Egyik szépségét adja ez az orvosi hivatásnak. Sokszor elhangzott már: „Milyen jó neked, hiszen ott lehetsz sok szülésnél és átélheted a szülőkké váló fiatal párok boldogságát. Milyen szép hivatás is a tiéd!” – és ez így igaz is. De ez csak ez egyik oldala az én hivatásom szépségének. El szoktam mondani, hogy ennél van még egy szebb oldala is. Azokat, akiket a munkájuk, szorgalmuk és addigi szakmai és tudományos eredményei alapján a Gondviselés orvosvezetői, osztályvezetői beosztással jutalmaz meg, abba helyzetbe kerülnek, hogy osztályukon nekik kell meghozniuk a legfontosabb és legnehezebb döntéseket. Igaz, ez óriási felelősséggel jár, hiszen ezek a döntések alapvetően kihatással vannak a beteg gyógyulási esélyeire, a kényszerűségből vállalt kockázatokra, túlzás nélkül mondható, hogy a beteg sorsára és életére is. Boldoggá teszi az embert az, hogy egy ilyen felelős pozíciót rábíztak, hogy kiérdemelte, hogy ezeket a fontos döntéseket ő hozhassa meg. És aki folyamatosan képezi magát és jó lelkiismerettel mondhatja, hogy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megfeleljen a bizalomnak, az örömmel éli meg és elégedetten tekinthet vissza addigi vezetői, orvosi pályafutására.

De van egy nagy baj, egy különös szempont, amely az utóbbi 1-2 évtizedben egyre inkább érezhetően megzavarja a betegeket gyógyítani, a szülésnél segédkezni kívánó, döntéshozatalra feljogosító orvosok gondolkodását. Amikor az orvos azt tapasztalja, hogy az állam, a társadalom anyagilag és erkölcsileg sem becsüli meg kellőképpen a munkáját. Amikor az állam betegjogi képviselőket tálal a betegek elé, csak hogy legyen kinek panaszkodni. Amikor sokasodnak a médiumokban megjelenő súlyos erkölcsi károkat okozni képes orvos ellenes támadások. Amikor egyre növekszik a legtöbbször kivédhető, de az orvosokat és egészségügyi intézményeket is meghurcoló kártérítési „műhibaperek” száma és a perelt összegek sok esetben már több10 millió forintra rúgnak, – nos, egy ilyen társadalmi miliőben az orvos döntései során kénytelen már nem csupán a beteg érdekeire gondolni, hanem arra is, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy magának se ártson, hogy a saját döntéseinek kockázatait is a minimálisra szorítsa.

Annak alátámasztására, hogy a szülészorvosokkal szembeni pereskedés gyakorisága milyen gyors ütemben növekszik, álljanak itt az USA-ból származó és a legfrissebb, hazai adatok. Az Egyesült Államokban a szülészorvosok 76,5 %-át már legalább egyszer perbe fogták. Magyarországon 1998-ban 77 kártérítési pert indítottak szülészorvosok, ill. szülészeti osztályok ellen. A perelt összeg nagysága összesen 310 millió forint volt. Ezzel szemben 2009-ben 520 perbe fogás kapcsán a perelt összeg nagysága elérte a 4373 millió forintot. A feljelentések során legtöbbször a szülőnő vajúdás alatti észlelését illetően feltételezett hiányosságot, vagy hibát; a császármetszés elmaradását, vagy annak késedelmes elvégzését; ill. az ultrahangos szűrővizsgálatokkal fel nem ismert fejlődési rendellenességeket szokták felhánytorgatni. Láthatják, a perbe fogás veszélye reális fenyegetés, a leginkább fenyegetett szülészorvosok félelme és védekezése megalapozott.

Addig nincs baj, amíg a beteg és az orvosa érdekei, biztonsági szempontjai egybeesnek. A baj akkor kezdődik, amikor az orvos a saját biztonsági szempontjait is mérlegelni kezdi, vagy azokat egyenesen a beteg érdekei elé helyezi. A mi szakmánkban jó példa erre a császármetszés. Az orvosnak tudnia kell, hogy a császármetszésnek gyakoribb, és súlyosabb szövődményei lehetnek, mint a szövődménymentes hüvelyi szülésnek. Ez amellett szól, hogy császármetszést csak akkor végezzen, ha arra a magzat és az anya egészségének megóvása érdekében valóban szükség van. De vannak határesetek is, sőt előfordulhatnak olyan esetek, amikor a császármetszésnek megalapozott orvosi javallata nincs, a műtétes szülést csupán a szülőnő kéri, követeli. Ilyenkor ugrik be a gondolat: „ A fene egye meg, azért orvost még nem jelentettek fel, mert indokolatlanul elvégzett egy császármetszést, de azért már sok orvost hurcoltak meg, jelentettek fel, hogy nem végezte el, vagy nem végezte el korábban a császármetszést. Végezzük hát el, hogy nekem bajom ne eshessen!” – Hadd ne hivatkozzam hazai példákra. Inkább azt mondom el, hogy vannak országok, ahol egyes privát szülészeti intézetekben a császármetszés gyakorisága már 80-90%. Pedig az orvosok jól tudják azt, hogy a császármetszésnek lényegesen több az anyai-, de még a magzati kockázata is.

Az orvos ellenes támadásoknak, az orvostársadalom tekintélye lerombolásának, az orvosok elleni panaszok és feljelentések bátorításának, a bizonyára megtörtént, és elmarasztalást is indokló, egyes esetekből történő igazságtalan általánosításoknak, és ezek publikálásának azonban több súlyos következménye is van. Egyelőre úgy tűnik, hogy senkit sem izgat, de az orvosok folyamatosan és tömegestül hagyják el az országot. A média által is gerjesztett orvos ellenes támadások erőteljesen rombolják az orvosi munka presztízsét, lejáratják az orvosok még meglévő tekintélyét és aláássák a sikeres gyógyító munkához, és az eredményes gyógyuláshoz szükséges, bizalomra épülő orvos-beteg kapcsolatot. Ez élesen ellentétes a betegek érdekeivel. Ezen is változtatni kellene.

Összefoglalva: Ahhoz, hogy az egyre inkább elhatalmasodó defenzív orvosi szemléletet ki lehessen irtani, az orvostársadalom anyagi és erkölcsi megbecsültségét,
tekintélyét, a kamara által felügyelt etikai fegyelmét és jogi védettségét kell növelni, ill. visszaállítani. El kell érni, hogy az alaptalan „próba-szerencse, csak nyerhetünk a dolgon” feljelentésekről a betegek és az őket bátorító, erre szakosodott ügyvédek is leszokjanak. Ne érje meg nekik! Például azért sem, mert rágalmazások miatt többet veszíthetnek, mint amennyit egy sikeresen végződő kártérítési peren nyerhetnek.


Dr.Berkő Péter
( könyvrészlet)

Propagálják a természetellenes, fájdalmak nélküli szülést, - nem
törődve ennek valószínűsíthető káros következményeivel

Buenos Airesben, majd a brazíliai Salvadorban átélt izzó hangulatú szenvedélyes világkongresszusi vita élménye döbbentett rá arra, hogy a szülész-nőgyógyász társadalom más országokban is erősen megosztott abban a kérdésben, hogy szabad-e, kell-e törekedni a szülési fájdalmak lehető legteljesebb kiküszöbölésére, a döntően ezt a célt szolgáló epidurális analgézia (EDA), gerincközeli fájdalomcsillapítás minél szélesebb körben való elterjesztésére.

Szeretném már elöljáróban jelezni: az eddig általam tanultak, tapasztaltak és átgondoltak alapján én magam a szülőfájdalmak csillapításának hívévé, de a fájdalmak teljes kikapcsolásának ellenzőjévé váltam. Véleményemet nem erőltettem sem kollégáimra, sem a szülőnőinkre. Osztályunkon biztosítottam a tökéletes fájdalomcsillapítás feltételeit, de nem propagálom, és - ha megkérdeznek - nem ajánlom ezt a módszert a hozzánk készülő szülőnőknek. Kollégáimnak azonban saját véleményük és gyakorlatuk kialakításához teljes szabadságot biztosítottam.

„Fájdalommal szüld meg gyermekedet!” - olvasható a Bibliában.

És mégis: ha így tennénk fel a kérdést, hogy: „Asszonyom! Fájdalommal vagy fájdalom nélkül akarja-e megszülni gyermekét?” - minden „épeszű” ember vélhetően azt felelné: „Hát persze hogy fájdalom nélkül!” - De szabad-e feltenni így ezt a kérdést?! Szabad-e feltenni akkor, amikor komoly orvosi-pszichológiai érvek szólnak amellett, hogy a szülőfájdalmak kikapcsolása –bizonyos esetekben általam is elismert előnyei mellett – jelentős hátrányokkal is járhat.

Az epidurális analgézia

Az epidurális analgézia hívei – attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy az orvosnak minden fájdalmat kötelessége megszüntetni, kimondva-kimondatlanul a szülési fájdalmak teljes megszüntetésére törekszenek. Az egyébként tiszteletre méltó egyik legismertebb hazai képviselőjük, egyik könyvének is ezt a címet adta: „Lehet fájdalom nélkül is szülni”. A fájdalommentességet az által érik el, hogy az ágyéki csigolyák magasságában egy speciális injekciós tűvel beszúrnak, bejutnak a gerincvelőt körbevevő, a kemény agyhártya és a csigolyákat összekötő szalagok közötti ún. epidurális térbe és oda a tűn keresztül egy műanyag kanült, azon át pedig érzéstelenítőszert vezetnek be. Mivel az epidurális téren át számos ideg halad keresztül (lép ki és lép be a gerincvelőből, ill. gerincvelőbe), az ide bejuttatott érzéstelenítőszer leblokkolja a gerincvelő felé haladó fájdalomingereket.

A procedura elejétől a teljes fájdalommentesség kialakulásáig kb. 30 percre van szükség. 2-3 óra elteltével újabb adag érzéstelenítőszerrel lehet meghosszabbítani a fájdalommentes időszakot. Egy biztos, ez a módszer alkalmas arra, hogy megszüntesse a szülési fájdalmakat, de abban bizonyára egyetértenek velem, hogy ezt a módszert semmiképpen sem lehet a természetes szülés fogalomkörébe, módszertanába tartozónak nevezni.

Sok szülészorvos hiszi és hirdeti, hogy az epidurális analgézia az üdvözítő és feltétlenül támogatásra, elterjesztésre és széleskörű alkalmazásra érdemes, szülési fájdalmakat csillapító módszer. Mi lehet ennek a magyarázata:

1. Sok orvos véli úgy, hogy hivatásából, orvosi esküjéből fakadóan az orvosnak hivatásszerű kötelessége törekedni mindenféle fájdalom megszüntetésére.

2. Léteznek olyan fokozott rizikóval járó állapotok, betegségek (pl. terhességi mérgezés, hipertónia, cukorbetegség, szív-, tüdőbetegség, valamint koraszülés, ikerszülés, medencevégű fekvés), amikor kiemelten fontos a magzat kielégítő oxigénellátottságának biztosítása. Sok szakmai közlemény valószínűsíti, hogy az EDA ebből a szempontból előnyös lehet ezekben az állapotokban.

3. A szülésre fel nem készített asszonyok között, – akik a TV-ben, filmekben látottak alapján csakis gyötrelmes kínokkal járó szenvedésként tudják elképzelni a szülést – előfordulnak csillapíthatatlan félelmű szülőnők is, akik rettegnek a szülési fájdalmaktól. Többnyire ebből a körből kerülnek ki azok a szülőnők, akik ragaszkodnak hozzá, kérik a lehetőség szerinti maximális fájdalomcsillapítás alkalmazását szülésükhöz.

4. Az ember sokféle. Szerencsére azok vannak túlnyomó többségben, akik azt tartják természetesnek, hogy teljes bizalommal azokra az orvosokra és szülésznőkre kell rábízniuk magukat a szülőszobán, akik tanult szakmájuk elveit és módszereit alkalmazva, legjobb tudásuk szerint segítenek nekik gyermekük szülése során.

Vannak azonban ettől eltérő gondolkodású, eltérő mentalitású emberek is. Olyan „önmegvalósításra törekvő szülőnők”, akik szerint semmi sem jó oly módon, ahogy az a természetben vagy a társadalmi szokásrendben hosszú idők alatt kialakult. Közülük kerülnek ki azok, akik elutasítva a tudomány és a korszerű szülészet módszereit és eszközeit, a szülés kockázataival, a biztonsággal semmit sem törődve, az „orvostudománytól távol”, otthon kívánnak szülni. És van egy másik véglet is. Akik nem bíznak abban, amit a természet évezredek sokasága alatt kialakított.

Akik úgy vélik, hogy vannak a természetben felesleges dolgok is – mint pl. a szülési fájdalmak – és azt hiszik, hogy a természet törvényszerűségeit következmények nélkül is át lehet hágni. Ebből a körből kerülnek ki azok a szülőnők, akik kellő tájékoztatás hiányában kérik, elfogadják a „legtökéletesebb” szülési fájdalomcsillapítást ígérő EDA-t.

5. Az sem tagadható, hogy a fájdalommentes szülés lehetősége propagálásának reklámereje is van. Egyes osztályokon és egyes kollégák esetében ez is hozzájárulhat az epiduralis analgézia népszerűsítéséhez

A szülési fájdalmak kikapcsolása ellen szóló érvek

Akik pártolják, és rendszeresen alkalmazzák ezt a nem is fájdalomcsillapító, hanem a fájdalmak megszüntetésére alkalmas módszert, azt állítják, és azzal érvelnek: „a fájdalom nem nélkülözhetetlen része a szülésnek, a szülések fájdalom nélkül is teljesen zavartalanul lefolyhatnak”. Én ezt elfogadom. A kérdés azonban az, hogy „mi ennek az ára”? Nem fog-e a szülési fájdalmak kikapcsolása valahol visszaütni? Nem lesz-e baj abból, hogy beavatkozunk a szülésbe, egy olyan folyamatba, amelyet a természet a törzsfejlődés során, évmilliók, évezredek alatt alakított ki? Véletlen lenne az, hogy az ember fájdalmakkal szüli meg a gyermekét? Olyan nehéz azt elképzelni és hinni abban, hogy a gyermekszüléshez társuló fájdalomélmény később valamiképpen hasznosulni fog? Az nem lehet vitás, hogy a szülőnőket nem szabad hagyni szenvedni.

Csillapítanunk tehát kell, de szabad-e teljesen kikapcsolni, megszüntetni a szülési fájdalmakat?

Azok, akik megengedhetőnek, sőt szükségesnek tartják a szüléssel járó fájdalmak mérséklését, de ellenzik a szülési fájdalmak teljes kikapcsolását és ezért nem hívei az epidurális analgézia széles körű alkalmazásának, véleményüket a következő érvekkel támasztják alá:

Mióta világ a világ, minden anya fájdalmakat elviselve szülte meg gyermekét. Kérdés, hogy szabad-e beavatkozni a szülés biológiai folyamatába, természet által kialakított rendjébe? Kérdés, hogy nincs-e kockázata a beavatkozásnak, hogy a szülési fájdalmak teljes kiküszöbölésével nem ártunk-e többet, mint amennyit használunk? Az élővilágban a törzsfejlődés során csak azok az adottságok és tulajdonságok maradtak fenn, amelyek az adott faj fennmaradását, továbbfejlődését segítették elő. Azok az adottságok és tulajdonságok, amelyek fennmaradtak azok nagyon kevés kivételtől eltekintve előnyösek és szükségesek.

Orvosi tanulmányaim során, de gyakorlati gyógyító munkánk során is nap, mint nap rádöbbenünk, rácsodálkozunk arra, hogy milyen fantasztikus összerendezettség jellemzi az ember szöveteinek, szerveinek, szervrendszereinek működését. Lenne ebben a csodálatos rendszerben valami fölösleges, valami ésszerűtlen, valami kockázat nélkül kiiktatható? Valószínű, hogy nincs. Okunk van hinni abban, hogy az emberi szervezet élettani folyamataiban mindennek megvan a maga értelme. Meg vagyok győződve arról, hogy ezt kell gondolnunk a szülési fájdalmakról is.

Károsnak kell-e tartanunk mindenféle fájdalmat? Kell-e törekednünk mindenféle fájdalom és negatív élmény kiiktatására életünkből.

Meggyőződésem, hogy nem kell törekednünk mindenféle fájdalom és negatív élmény kiiktatására. Jó lenne talán, ha nem érzékelnénk a fájdalmat, és nem kapnánk fel a lábunkat, ha mezítláb tüskébe, kagylóba, rajzszögbe lépünk? Jó lenne az nekünk, ha nem éreznénk fájdalmat vakbélgyulladás, a vizelet útját elzáró vesekő, túlterhelt izület vagy pl. szuvas fog, gennyes fogmeder-gyulladás esetén? Nem támadna-e nagyobb baj, ha fájdalom hiányában csak megkésve jutnánk el orvoshoz?

Nem hasznosulnak-e sok esetben a lelki fájdalmak is? Nem érezzük-e úgy, hogy lélekben megerősödve jöttünk ki a moziból egy szívet-lelket gyönyörködtető, de meg is ríkató, lelki fájdalmakat okozó film megnézése után? Vajon nem erősödik-e fel együttérzésünk, szeretetünk, segíteni akarásunk egy rokoni, baráti temetés, vagy egy hírül vett katasztrófa (szökőár, földrengés, árvíz, sok áldozattal járó közlekedési baleset stb.) átélt, vagy a látottak által indukált lelki fájdalmai után?

Vajon nem keltenek-e az átélt keserűségek, lelki fájdalmak nemes indulatokat és elhatározásokat? A sportpályán elszenvedett vereség az igazi sportembert a korábbiaknál is több erőfeszítésre, visszavágásra sarkallja. A baleset következtében lábát elvesztő, nyomorékká vált emberek közül sokan tolószékbe ülnek és karjukat megerősítve, kiügyesítve versenyeket, paralimpiákat nyernek. Ki ne hallott volna Takács Károlyról, aki jobb kezének elvesztése után ballal is megtanult lőni, és olimpiai bajnok lett. E néhány példa elég talán annak bizonyítására, hogy az átélt testi és lelki fájdalmak az adott pillanatban kellemetlenek ugyan, de hosszabb távon nagy hasznára válhatnak az embernek.

A negatív élmények, az átélt fájdalmak óriási lelki erőt képesek felszabadítani. Olyan testi és lelki reflexfolyamatokat indíthatnak el, amelyek megóvhatják számos bajtól, amelyek testének és lelkének későbbi megerősödését eredményezhetik. Ezeknek a fájdalmaknak a szándékos kikapcsolása nyilvánvalóan súlyos károkat okozna.

Csupán e néhány példát átgondolva, lehetünk-e biztosak abban, hogy a szülési fájdalom teljesen értelmetlen, hogy a szülőnőnek, mint leendő édesanyának semmi szüksége nincs a csupán átmeneti ideig tartó, egyébként pedig el is viselhető szülési fájdalom élményére?

A szülési fájdalmaknak megvan a maguk „értelme” és célja

A fájdalomérzéssel járó méhösszehúzódások által egy új élet születik, gyermek jön a világra. Ezek a fájdalmak a magzat megszületésével semmihez sem hasonlítható, csodálatos boldogságérzésben és anyai büszkeségérzésbe torkollnak. A szülés – bár fájdalmakkal jár – nem szenvedés, hanem öröm forrása, egy új élet, egy család születésének pillanata, az élet egyik legnagyobb élménye és értelme. A fájások véget érnek és nagy boldogság szakad az édesanyára - és ha jelen van- az édesapává váló fiatalemberre is. A szülőfájások nyűge, a kitolási szak fáradalma egykettőre eltűnik. Az édesanya ilyenkor már csak boldogságot és anyai büszkeséget érez. Igen, mint minden más asszony, ő is képes volt elviselni a szülés nehézségeit, rászolgált a jutalomra. Az eddig méhében kucorgó gyermekét immár magához szoríthatja és pár perc múlva meg is szoptathatja.

A szülési fájdalmak részei a szervezet veszély közeledtét jelző védekező mechanizmusának. Ezek a fájdalmak bizonyos esetekben komoly veszélyhelyzetet jelezhetnek.

A fájások közötti szünetek lerövidülése és főleg a szünet nélküli elhúzódó kontrakciók súlyos, akár életveszélyes magzati oxigénhiányt idézhetnek elő. Az egyre viharosabb, túlzottan erőssé, a vajúdó számára „elviselhetetlenné” váló fájástevékenység fenyegető méhrepedést jelezhet, akár méhrepedés, hegszétválás lehet a következménye. Lehetséges, hogy az ilyen kórosan felerősödő fájások leküzdhetetlen akadályok (abszolút, vagy relatív téraránytalanság) áttörésére irányulnak. A felsorolt esetek mindegyike sürgős császármetszést tesz szükségessé.

Szabad ezekről a veszélyjelekről a fájdalomérzés kiküszöbölésével lemondanunk?

A szülési fájdalmak nagyon fontos lelki reflexfolyamatok elindítói lehetnek. Az átélt fájdalmak megsokszorozhatják az édesanya anyai büszkeségérzését: ő kibírta, legyőzte a fájdalmakat, „áldozatot hozott” leendő gyermekéért. Ez az áldozat megerősítheti a gyermekéhez ragaszkodás, az összetartozás érzését, gyermekszeretetét, anyai identitástudatát, anyai ösztöneit. Mindez visszasugárzik a gyermekére, és nagyban hozzájárul egy életre szólóan szorosabb édesanya-gyermek kötődés kialakulásához. A megkínlódott, „szinte már fáj”, fáradságos, de jól végzett, eredményes munka a boldog elégedettség érzését váltja ki. Amit nehezen, sok munkával, sok fáradsággal szerez meg az ember, azt többre tartja, azt jobban meg is becsüli.

Szabad-e a szülőnőt, az édesanyát a gyermekéért való megküzdés, az áldozathozatal, a teljesítmény feletti öröm élményétől megfosztani? Természetesen nincs jogom kétségbe vonni a „tökéletes” fájdalomcsillapítással szülő nők anyai érzéseit, anyai büszkeségét. Megkockáztatom azonban: az az édesanya, aki maga kérte a szülőfájásainak teljes kikapcsolását, egyszer még találkozhat kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalással: „Én nem akartam, én féltem, én nem voltam képes vállalni gyermekemért az átmeneti gyötrelmeket, azt a kellemetlenséget, melyet a legtöbb édesanya vállalt, mióta világ a világ”.

Nem szeretném eltúlozni, de valószínű, hogy ezek a gondolatok előbb-utóbb felmerülhetnek majd és okozhatnak némi rossz érzést azokban az édesanyákban, akik saját kérésükre „tökéletes” fájdalomcsillapításban, epidurális analgéziában szülték meg gyermeküket.

Sokan úgy vélik, hogy nem helyes a szülőfájdalmak teljes kikapcsolására törekedni. A szükség estén csak csillapított, de teljes mértékben ki nem kapcsolt, tehát megélt szülőfájdalmak hosszabb távon az édesanya-gyermek kapcsolatban gyümölcsöznek majd. Ehhez több érdek fűződik, mint a csak néhány óráig tartó, sokak által egészen jól tolerált szülési fájdalmak teljes megszüntetéséhez.

Úgy tapasztaltam, ha mindezt elmondtam a saját szülőnőimnek, egyikük sem erősködött tovább és hetekkel-hónapokkal később türelmesen, szépen, jól együttműködve szülték meg gyermeküket. Később sem panaszolták fel az átélt fájdalmakat, sőt arról biztosítottak, örülnek, hogy elfogadták a tanácsomat, legközelebb is szeretnék átélni a szülőfájások „megváltó örömét”. Az átélt fizikai fájdalom egyféle lelki gazdagságot eredményez. Számomra az a kérdés: szabad-e megtagadni ezt egy leendő édesanyától?

Felmerülhet, hogy császármetszést, de különösen elektív (előre tervezett) sászármetszést követően is hiányozni fog az édesanya fájdalomélménye. Ez igaz, de a műtéttel járó izgalmak, kockázatok vállalása, a műtét utáni fájdalmak, fizikai nehézségek, az elhúzódóbb felépülés összességében jelent legalább annyi áldozatélményt, amely bőségesen kompenzálhatja a szülési fájdalmak kiesése miatti lélektani hátrányt.

Sajnálatos, hogy a szülési fájdalmak értelmére, kiiktatásának kockázataira vonatkozó feltételezések igaza csak a pszichológia és a pszichiátria módszerével kutatható. Szakmai kontrollt kérve ezért kértem ki két köztiszteletben álló, országosan elismert pszichiáter professzor és egy, e kérdéskörben is illetékes szakmai kollégiumi elnök, valamint két, tudományos munkásságuk miatt is elismert, pszichiátriai osztályvezető főorvos véleményét.

A megkérdezettek teljes egyetértésükről biztosítottak. Az EDA nem illik a természetes szülési folyamatok sorába A modern szülészet élettani szülések esetén egyre inkább közelít az ősi, hagyományos szüléshez, mert kezdi megérteni annak előnyeit.

A legutóbbi 10-15 évben egyre szembetűnőbb a törekvés a természetes szülés „módszertanához” való visszatérésre (állvasétálva vajúdás, vertikális testhelyzetben történő szülés, papás együtt szülés, bababarát újszülöttellátás stb.). Valljuk meg: ebbe a trendbe sehogyan sem illeszkedik bele egy, a szakmai propaganda által divat szintjére emelt, de mégis csak invazív fájdalomcsillapító módszer, a gerincvelő két burka közötti tér megszúrása, oda egy műanyag kanül behelyezése, ezen át érzéstelenítő szerek bejuttatása, és ezek által a természetes szülési fájdalmak kikapcsolása. Lehet ez a módszer sok szempontból előnyös, de hogy nem természetes, az nem is vitatható.

Bármennyire csábító is a korszerű orvostudomány által lehetővé tett, bizonyos esetekben egyenesen kívánatos fájdalomcsillapítási módszerek alkalmazása, én úgy vélem tartózkodnunk kell attól, hogy a szülőszobán erőszakot tegyünk a természetes folyamatokon. Elégséges – kellő alázattal – csupán asszisztálnunk azokhoz.

A szülés előtt álló asszonyok legtöbbje leginkább nem a szülési fájdalmaktól fél A szülési fájdalmak kiiktatására irányuló törekvések részben abból a nagyon is vitatható feltételezésből indul ki, amely szerint az asszonyok szüléstől való vélelme döntően a szülési fájdalmaktól való félelemből eredeztethető. Saját tapasztalataim és az osztályunkon védőnő növendékek által végzett közvélemény-kutatás eredményei alapján mondhatom azt, hogy ez nem így van.

A szüléstől való félelem oka minden mást megelőzően a magzat sorsáért való aggódás, a magzat egészségének féltése. Második helyen a szülőnők magukra vonatkozó, szüléssel kapcsolatos szövődményektől való félelme áll. A fájdalmaktól való félelem csak harmadik a sorban. Akiket jól felkészítettek a szülésre, akiknek sikerült valódi bizalomra épülő orvos-beteg kapcsolatot kiépíteni, ott kisebb a félelem, az ilyen szülőnő kevésbé fél a szülési fájdalmaktól is.

A szülőnő fájdalmakkal szembeni toleranciájának mértéke nagyban függ az ő terhesség alatti, szülésre történő pszichés felkészítésének színvonalától és attól is, hogy a szülőszobán milyen környezet veszi körül, mennyi segítőkészséget, bátorítást és empátiát tapasztal a szülését észlelő szülészorvosok és szülésznők részéről.

Feltételezhető, hogy az EDA-val kapcsolatos tájékoztatás egyoldalú és nem teljesen korrekt

Lehetséges, hogy a „tökéletes fájdalomcsillapítást” igénylő szülőnők többsége a tájékoztatás során csupán az EDA előnyeiről kap információt és nem hall azokról a lehetséges, vagy valószínűsített hátrányokról, melyeket az EDA kapcsán a szülőnő anyai identitástudata és az anya-gyermek pszichés kapcsolat fog elszenvedni a szülőfájások teljes kikapcsolása következtében.

Azt hiszem, ha egyes intézetek és orvosok nem favorizálnák, nem propagálnák a szülési fájdalmak „tökéletes” csillapításának módszerét, akkor a szülőnők túlnyomó többsége fel sem vetné ezt az igényt, és a szülést a maga teljes, természetes valóságában kívánná megélni. Ezt magam is tanúsíthatom, hiszen az engem választó szülőnők (egy-két kivételtől eltekintve) sok év alatt szinte nem is jelentkeztek ilyen igénnyel. Ha ez elvétve mégis előfordult, ha ez a kérdés mégis felmerült, akkor elmondtam nekik az ebben a fejezetben is ismertetett véleményemet. Ezt elfogadták, és később se panaszolták fel, hogy a természetes szülést javasoltam számukra. A tájékoztatáson tehát nagyon sok múlik.

A „tökéletes fájdalomcsillapítást” valójában kevesek igénylik

Egyes szülészeti osztályokon az EDA alkalmazása eléri a 30, 40, 50%-ot is. E számok alapján azt gondolhatnánk, hogy ilyen magas a fájdalmak kiiktatását kérő szülőnők aránya. Ennek a feltételezésnek ellent mond az, hogy más osztályokon, így pl. a mi nagy, 109- ágyas, évi 2700 szülést levezető osztályunkon is, mondhatni fehér hollóként jelenik meg ez az igény. Mi nem propagáljuk az EDA alkalmazásának lehetőségét, de nem is tiltom ennek alkalmazását. A személyi feltételek is jobbak nálunk több más osztályénál. Mindezek ellenére kollégáim csupán elvétve alkalmaznak EDA-t, mert az osztályunkra vágyó, osztályunkon szülő asszonyok csak ritkán kezdeményezik a szülés alatti gerinctáji fájdalomcsillapítást.

Ezek alapján az a gyanúm, hogy az EDA iránti igény a valóságban sokkal kisebb, mint azt egyesek állítják. A szülési fájdalmakat – szükség esetén! – mindenképpen csillapítani kell ! Arról szó sem lehet, hogy szabad lenne engedni „szenvedni” a szülőnőket. Akik eleve kérik a fájdalomcsillapítást, illetve akik szenvedésként élik meg a fájdalmakat, mindenképpen fájdalomcsillapításra szorulnak. A fájdalmaknak csak teljes kikapcsolása kockázatos, a szülési fájdalmakat mérsékelni, elviselhetőbbé tenni kötelesség. Szeretném hangsúlyozni, hogy a szülési fájdalmaknak csak a teljes kikapcsolását ellenzem, a fájdalmak szükség szerinti mérséklését határozottan támogatom. Szenvedni senkit sem hagyhatunk.

Aki szenvedésként éli meg szülési fájdalmait, azok fájdalmát mindenképpen csillapítani kell. Erre azonban – az EDA-n kívül is – vannak kiváló módszereink:

Legnagyobb jelentősége a pszichoszomatikus felkészítésnek van. Akit felkészítenek a szüléssel járó kellemetlenségek, a periódikusan jelentkező, átmenetileg azonban mégis csak fájdalmas méhösszehúzódások szükséges elviselésére a helyes légzési technikára, relaxálásra, a tolófájások támogatását célzó hasprés optimális működtetésére, az némi izgalommal, de kellő elszántsággal érkezik a szülőszobára.

Aki megbízik választott orvosában, mert tudja, hogy ő minden helyzetben segíteni fog, az könnyen megbékél a várható kellemetlenségekkel, a világ, a természet ősi rendjével. Az képes lesz megemelni a fájdalmakkal szembeni toleranciaküszöbét, és el fogja fogadni azt, hogy a fájdalmaknak rendeltetése van, s hogy neki nem az a dolga, hogy tiltakozzon ellenük, hanem, hogy legyőzze félelmét és a fájdalmak kellemetlenségét. A pszichoszomatikus felkészítésre minden szülni készülő nőnek szüksége van, kiemelten igénylik azonban a türelmes, empátiás felkészítést a legnehezebb élethelyzetben lévő gravidák, a lányanyák, az egyedül élő gravidák és a legrosszabb szociális környezetből érkező szülőnők.

A dolgot nehezíti, hogy e legutóbbi csoporthoz tartozók közül sokan terhestanácsadásra sem járnak, szülészorvoshoz sem kötődnek, így érdemi felkészítésükre aligha kerülhet sor.

Kiváló és veszélytelen fájdalomcsillapító módszer a nitrogénoxidul-oxigén gázkeverék (a kéjgáz) jól irányított (csak a fájások alatt használatos), maszkon át történő belélegeztetése. Csupán arra kell vigyázni, hogy fájásszünetben a gázkeverék belélegeztetését meg kell szakítani.

Sokan szereztek jó tapasztalatokat egyes kábító fájdalomcsillapítók, injekciók ésszerű, kis dózisú adagolásával. Igaz, ilyen esetekben (nagyon ritkán!) előfordulhat az újszülöttre vonatkozó légzésdeprimáló (légzést lelassító) mellékhatás, ez azonban – napjainkban már – egy másik gyógyszerrel könnyen és gyorsan felfüggeszthető.

Sok szülészorvos és szülésznő esküszik arra, hogy az 1-2 ujjnyi méhszájnál adott izomgörcsoldó injekció a méhnyak izomzatának ellazításával elősegítheti, lerövidítheti a méhszáj kitágulását.

A fentiek alapján úgy vélem Önök is tanusíthatják: szó sincs arról, hogy kategorikusan tagadnám, ellenezném az epidurál analgézia szülőszobai alkalmazását. Az EDA alkalmazásának kétféle javallatát ismerem el:

1. Ha az EDA előnyeiről és kockázatairól is korrektül tájékoztatott szülőnő határozottan igényli azt;

– 2. Ha az EDA alkalmazása orvosi szempontból ajánlatos és ezt a szülőnő is elfogadja.

– Más esetekben azonban, a korábbiakban felsorolt hátrányai, kockázatai miatt én nem javaslom, nem ajánlom, nem propagálom a szülési fájdalmak epidurális analgéziával történő kiiktatását. Dönteni azonban a szülőnőnek kell. Ha korrekt tájékoztatás után és ellenére mégis az EDA mellett döntene, és ennek alkalmazásának az adott kórházban megvannak a feltételei, akkor mi legjobb tudásunk szerint állunk majd rendelkezésére.


Dr.Berkő Péter
( könyvrészlet)