2008. november 3., hétfő

http://www.hirtv.net/filmek/magyarbeteg/magyarbeteg_42.wmv


Szenttehén: Egészségügy

Itt a végtelenül populista ellenzéknek legalább akkora felelőssége van, mint az igen tisztelt, ám gyáva és hebehurgya kormánynak. Megemlíthetném a vizitdíj sorsát, amin egész Európa röhögött. Az ellenzéknek sikerült rendesen feltüzelni az embereket. Bár a nemmel szavazók nagy része egyetértett a díjjal és annak mértékével is, a kormány, és nem a vizitdíj ellen szavazott. Ugyanakkor könnyű volt Kovács nénit megdumálni: akar a dokinak 300 forintot fizetni? Hát hogy akarnék, kedveském! Bármihez nyúlt a kormány, az intézkedés, törvény, rendelet vagy szakszerűtlen volt, vagy olyan széles rétegek által birtokolt ősi érdekeket, szerzett jogokat sértett, ami kellő muníciót adott az ellenzék kezébe. Aki egyébként úgy van a kormánnyal, mint a róka és a farkas a nyuszival. Ha van rajta sapka, ha nincs, pofozzuk meg. Bár a nyuszi (mármint a kormány) képtelen normálisan kommunikálni. Egyszerűen ilyen impotens társaságot még a világ nem látott. Pedig világosan el lehetett volna magyarázni egy-két dolgot. Például a privatizációt. Azok az orvosok, akik tisztességesek, azoknak ez nem inge, szóval ne vegye magára. Ide tartozik egy régi vicc. Az ügyvéd fia (aki szintén ügyvéd) végre megkapja első ügyét. A tárgyalásról hazatérve büszkén mondja az apjának: Amivel te évekig szüttyögtél, azt én megoldottam egy tárgyalás alatt. Éhen is fogsz halni fiam – mondta az apja.

Szóval, egy (magán)kórháznak nem feltétlenül fontos, hogy egy beteget tökéletesen meggyógyítson, hiszen a biztosító (jelenleg az OEP) fizet, mint a katonatiszt, a lehető legtöbb vizsgálat, kezelés kell, minél hosszabb ideig, a profit érdekében. Tudom, ez aljas gyanúsítás, de hát ilyen gyanakvó a természetem.

Ha viszont a biztosítók vannak magánkézben, az már más eset. Igen, ezek is keményen profit orientáltak. Viszont van egy érdekük, ami egyben a mi (betegek) érdekünk is. Mégpedig az, hogy az adott beteg véglegesen meggyógyuljon, ne járjon még öt évig vissza, tehát ne kelljen többet kicsengetni a kórháznak miatta.


Egy ilyen biztosítótársaság biztosan rendelkezik olyan nagyon profi szakértőkkel, akik kellemetlen kérdéseket tehetnek fel egy-egy kezelés / gyógyítás miatt. Például megkérdőjelezhetik, hogy ugyan már, a bokaficamnál miért akar a kórház négy ultrahangot és 600 méter kötözőgézt elszámolni, és miért tartott az egész buli 8 hónapig, stb. Öreg, benne felejtettétek a műtőasztalt a beteg hasában, hát jövőre már nem kötünk szerződést veletek. És tudod mit, ezt az infót megosztom a többi biztosítóval is, szóval jobb, ha pályát váltasz, az egész tehetségtelen, vagy trehány brancsoddal együtt. Aztán, majd ha jön egy új csapat ebbe a kórházba, talán meggondoljuk a dolgot. Képzeljük el, hogy amikor kórházba kerülünk, tisztázzuk, hogy hol is vagyunk biztosítva. Amikor kész a kezelés, megkapjuk a számlát, amit aláírunk, és majd a biztosító csenget. És nincs hálapénz! Hiszen fizetünk mindenért, mármint a biztosítónk fizet. Persze, kinek lenne ez jó? A kórházakkal úgysem lehet mit kezdeni. Az főorvosok, igazgató főorvosok pallós joggal felruházott feudális urak. Hiába jön ki az egyetemről rózsaszín ideákkal az ifjú doki, hamar betörik, mert ha nem tetszik neki a rendszer, akkor kiléphet. A sok vén csoroszlya doktorral (van kivétel, szerencsére) egyszerűen nem lehet mit kezdeni, ragaszkodnak a pozíciójukhoz, és az egzisztenciájukhoz. Majd ők megmondják, mi fog történni, itt nincs demokrácia, beleugatás a dolgokba. Majd ha te is 70 éves leszel, fiam. És nem utasítjuk vissza a paraszolvenciát, mert abból tejelni kell a főnöknek. Ez így nem fog menni. Rohadt az egész rendszer, az aljától, a tetejéig, a kórháztól, a biztosításon át a politikusig. Mi meg csak fizetjük az EHO-t.


Kommentek, trackbackek, visszapingek:

steierhoffer 2008.11.04.

dr.Gilly Gyula alábbi soraiban található meg a helyes válasz : " Angliában, a kapitalizmus őshazájában állami egészségügy van, a finanszírozói és a szolgáltatói szerep viszont külön van választva. Kanadában állami a finanszírozás, de minden szolgáltató privát. A rendszer mindkét országban nagyon jól működik. Mi abból az alapelvből indultunk ki, hogy a társadalmi egészségbiztosítás alapvető feladata, hogy az emberek számára - társadalmi és egyéni szinten is - a lehető legtöbb egészségnyereség-szintet állítsa elő. Alapvető cél az ellátáshoz való hozzáférés esélyegyenlősége, az egészségügyi állapot indokolatlan különbségének megszüntetése, hatékony működés és minőség. Ezekről a jelenlegi egészségbiztosításról szóló törvényekben ugyanis – megdöbbentő módon – nincs szó, és úgy vélem, a jelenlegi rendszer hibái ezek hiányából adódnak. Meg kell vizsgálni a lakosság állapotát, ebből sejteni lehet, hogy mik az egészségügyi ellátási szükségletei, majd elgondolkodni azon, hogy hol, hogyan, miből és mennyiért nyújtsunk szolgáltatásokat. Ezt a gondolatkört vittük bele a koncepcióba. Ez nem a több-biztosítós modell ellenpontja lenne, hanem a jelenlegi rendszer korrekciója. Az egészségügyben két terület, két piac van. Az egyik a finanszírozás, a másik a szolgáltatás, azaz maga a betegellátás. Úgy gondolom, a szolgáltató oldalon a privatizáció másodlagos kérdés. Ha a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer rendben van, azaz szolgáltatásvásárlóként lép fel és tudja ellenőrizni a szolgáltatókat, akkor mindegy ez utóbbiak tulajdoni állapota. Csak a szolgáltatások minősége, szükségessége, elérhetősége, bekerülési költsége alapján szerződik a szolgáltatókkal. Ezzel egy ugyan erőteljesen szabályozott, de versenyt teremt a szolgáltatói oldalon. Ehhez lehetővé kell tenni persze a betegek szabad orvos- és intézményválasztását. A beteget pedig követné a pénz, így javulhatna a hatékonyság. Nem az állami tulajdon sajátja, hogy az biztos jó, vagy biztos rossz. Ha korrekt rendszer van, mindegy, hogy állami vagy magán a szolgáltató. Ha gazdaságosan működne a rendszer, tartalékot is fel tudna halmozni. Ehhez nem kéne több tb-t fizetnie az embereknek, a jelenlegi összegből is tudna működni. Pfisterer Lajos még a ’30-as években mondta azt, hogy a társadalombiztosítás kétféle tartalékkal gazdálkodik: a biztosítottak egészségével – ha egészséges, akkor sok járulékot fizet, de keveset kell rá költeni – és a befolyó járulékokkal. Azaz egészségnyereséget kell előállítani. Eddig a kárkezelésre összpontosított a rendszer, vagyis arra, hogy mi lesz a beteggel és mennyibe kerül, ha majd bekerül a kórházba. Szerintünk viszont azzal kéne foglalkozni, törvényileg is, hogy amíg egészséges az ember, egészséges is maradjon. A megoldás tehát nem az, hogy még több járulékot kell befizetni, hanem nagyobb hangsúlyt kell fektetni a megelőzésre és a szűrésre. Ráadásul, ha a szolgáltatói oldalon rend lesz, lehet olyan feltételeket teremteni, hogy egészségügyi vállalkozások jöjjenek létre, akár a szakorvosi csoportok vállalkozásaitól a privatizált kórházüzemeltetésig. Ez a rendszer önmagában képes arra, hogy tőkét bevonzzon. De például az állam is megtervezhetné, hogyan lehetne nagy tömegű forrásokat bevonni. Egy fejlesztési alapból akár hitelt is lehetne adni, a szolgáltatásfinanszírozási szerződésbe be kell építeni a tőkehányadot, és abból vissza kell fizetni a kölcsönt. Fedezetnek pedig ott van az OEP-szerződés és az ingatlanok.

steierhoffer 2008.11.04.

Minden egészségügyi rendszer a "köz" és a "magán" sajátos egyedi keveréke. Azzal még egyetértek , hogy égetően hiányzik az a koncepció,mely meghatározná a magánegészségügy helyét, az egészségügyi rendszer fejlesztésében játszandó szerepét a "köz" és a "magán" összehangolásában. Viszont a "magán" és a "köz" viszonyára vonatkozó stratégia kialakitásakor alapvető különbséget kell tenni finanszirozás és szolgáltatás között.

A kulcskérdést a finanszirozás jelenti !

A magánbiztositás esetében nyilvánvaló a szolgáltatások magánjellege ( orvosok magánpraxisa és az intézmények magántulajdona ) a meghatározó. A költségvetési finanszirozásből (közfinanszirozás) viszont nem következik az állami tulajdon meghatározó volta. A holland és német modell favorizásánál jóval több figyelmet érdemelne Kanada egészségügyi rendszere, amely tipikus példája a közfinanszirozás és magánszolgáltatás együttélésének. Az orvosok magánpraxist folytatnak a kórházak túlnyomó többsége pedig nonprofit magánintézmény. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a kiadások fékentartásának nem a verseny az alapvető feltétele , hanem a közkiadások túlsúlyának fenntartása, azaz a magánbiztositás kiegészitő szerepe.

Szólj hozzá!

Nincsenek megjegyzések: