Nem tudom…

Véleményem szerint ez, vagy ennek a két szónak az alternatívái azok, amelyekkel manapság leggyakrabban kezdődnek a mondatok az egészségügyben (is). Lehet, hogy csak a férfiakénál kisebb agytérfogatom miatt nem tudok dolgokat:

Nem tudom, hogy mennyiért dolgozom nap, mint nap, mert a legjobb esetben is csak három hónap múlva derül ki, amikor megérkezik az OEP elszámolása.

Nem tudom, hogy egy bizonyos szolgáltatás miért ingyenes, amikor minden törvény azt mondja, hogy valakinek fizetni kell érte. Az egészségügyről szóló törvény (ami csak azért van, hogy legyen, amit senki nem tart be), a finanszírozási törvény (1997.évi LXXXIII.). Ilyen „fizetős intézmény„ lenne az, aki a szolgáltatásomat igénybe veszi: a magyar állam, a magyar biztosító, vagy a magyar és külföldi, uniós és uniótlan beteg. A zord (vad) kapitalizmusban ugyanis nem egyes dolgoknak van ára, másoknak nincs, hanem minden dolognak és szolgáltatásnak van pénzben kifejezhető értéke. Vannak természetesen pénzben nem kifejezhető értékek is, mint a lelkiismeret, etika, élet, stb., amelyek hozzátartoz(ná)nak az orvosláshoz, de a munkaerőnknek akkor is van ára, amit valakinek ki kellene fizetnie. Ugyanis az orvosok is emberek, akik saját magukat, családjukat a keresetükből tartják el. Arról már ne is essék szó, hogy a vállalkozásunkat (!?) is fent kellene tartani a köz érdekében. Ez a közérdek, közszolgáltatás, közfeladat külön is megérne egy misét. Ha dolgozom, közfeladatot látok el, ha adót kell fizetnem akkor már nem? Közfeladatot ellátóként miért kell a vállalkozásomnak „iparűzési„ adót fizetnem annak, akinek – jelesül az önkormányzatnak – a közfeladatát vállaltam át? Ez hosszú évek óta senkinek nem tűnik feloldhatatlan, antagonisztikus ellentétnek, csak nekem? Lehet, hogy ez is csak az orvosok mániája, akiken a társadalom mindig csak a hippokrateszi eskü szavait kéri számon?

Nem tudom, hogy mikortól és milyen mértékben fog megbüntetni az OEP, mert a betegnek orvosilag szükséges gyógyszereket fel merészeltem írni. Ezt kis hazánkban ösztönzésnek nevezik (Lsd. Orvosösztönzési rendszer). Tartalmát tekintve inkább nevezhetnénk ORVOSÖSZTÖKE-nek. A kiskorúak kedvéért: ösztöke = „vasvégű bot, amivel szántás közben az ökröt bökdösik.” (Magyar Értelmező Szótár) Így – köszönhetően édes anyanyelvünk sokrétűségének – nem mindegy, hogy valakit valamire ösztönzünk, vagy ösztökélünk. Mint ahogyan az sem mindegy, hogy az orvosokat felfüggesztik, vagy felakasztják.

Nem tudom, hogy laboratóriumi, diagnosztikai és rehabilitációs céllal mikor és hova küldhetem a betegeimet. Annyira sikerült Molnár Lajosnak megállapítani a kapacitásokat, hogy a nagy átlag számára titok maradt úgy általában a magyar egészségügy teljesítőképessége. Méghozzá a fenntartható teljesítőképesség. Egyszerűbb és korrektebb lett volna kijelenteni, vagy bejelenteni a mindenkori egészségügyi miniszternek, hogy A JELENLEGI ÉS AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEK JÁRULÉK-BEFIZETÉSEI MIRE ELEGENDŐEK? Ez azonban politikailag megengedhetetlen volt. Kézenfekvőbb volt látszólagos megoldásként a kétezer éves „oszd meg és uralkodj” elvet bevetni. Ma sincsen ez másképp. Bár a jelenlegi miniszter békére törekszik a szakmával, ami becsülendő igyekezet egy politikus részéről, de az egészségügy jelenlegi helyzetében nem elégséges. A társadalmi vitáról, ami ma Magyarországon zajlik, az egyébként szintén törvénybe foglalt törvényalkotási procedúra kapcsán, a múlt századi vicc jut az eszembe:

A hajós kapitány
leszól a gépházba:
- Mennyi?
- 30.
- Mi 30?
- Miért, mi
mennyi?

Dr.Borsi Éva

Kasszaorvosi Szervezet