Kornai János: Az egészségügy reformjáról

Gyakorló orvosként és kórházigazgatóként egyaránt nagyon örülök, hogy Kornai János, a kitûnõ elméleti közgazdász könyvet írt az egészségügy reformjáról. Örülök, mert kívülálló egészen más, teljesebb perspektívából látja a problémát, mint a benne küszködõk Laokooncsoportja. Nem kötik orvosszakmai, sõt egészségökonómiai megfontolások sem, s ezt elõnynek érzem, korántsem hátránynak. Könyve egyetlen célt tûzött ki: hogyan kell a rendszerváltás után – a társadalomban uralkodóvá vált kapitalista rendszer, a túlsúlyra jutott magántulajdon, a piaci koordináció és a politikai demokrácia körülményei között – átalakítani az egészségügyi szektor szereplõinek érdekeltségét, az állam funkcióit, hogyan kell alkalmazni – bizonyos korlátok között – a piaci koordinációt, milyenek legyenek az átalakulás elvei. Az elveket magam is rendkívül fontosnak tartom. Az elvek az utat kitûzõ iránymutatók, amelyek nélkül eltévedünk, körbe-körbe járunk. A több mint tíz éve elkezdett magyar egészségügyi reform pályájának elveit a reform minden szakaszában hiányosan, ellentmondásosan tûzték ki, s a „kapukat” gyakran áthelyezték. Kornai János elvei –amelyeket a reformfolyamat mementóinak nevez – elsõsorban nem közgazdasági elvek, hanem etikai elvek és a józan ész elvei, melyeket érdemes szem elõtt tartani, mert általuk „a mindennapi politika okozta kilengések hatékonyan csillapíthatók”. Ezt szolgálja a könyv tárgyilagos stílusa is. „Éppen, mert a helyzet sok szempontból drámai – írja a szerzõ – nem drámai stílussal, nem a szenvedélyek felkorbácsolásával segíthetünk, hanem a teendõk nyugodt, higgadt átgondolásával”. Mind gyakorló orvosként, mind orvosvezetõként egyetértek ezzel a munkamódszerrel, hisz mindennapi munkámban megtanultam, hogy csak így érhetünk el eredményt.

Kornai kilenc rendezõ elve közül, amelyeket a reformnak követnie kell, az elsõ kettõ etikai. „Hibás eljárás a jóléti szektor reformja melletti érvként arra hivatkozni hogy »nincs elég pénz«, »üres az államkassza«, »súlyos a költségvetési hiány«.” „Ha netán a gazdaság egészséges fejlõdésének eredményeként megszûnik a költségvetési deficit, akkor már nem is lesz szükség a jóléti szektor reformjára?” – kérdezi a szerzõ. Szívünkbõl beszél. Az egészségügy reformja alapvetõen nem pénzhiányon áll vagy bukik. Drága pénzen is lehet viszonylag kevésbé hatékony egészségügyet mûködtetni, mint ezt az Egyesült Államok példája mutatja, vagy lényegesen olcsóbban is lehet egy országnak jó egészségügye, mint azt a brit modell bizonyítja.

Kornai kilenc elve közül az elsõ az egyén szuverenitásának elve, vagyis olyan átalakítást kell elõmozdítani, amely megnöveli az egyén és szûkebbre szorítja az állam döntési jogkörét a jóléti szolgáltatások szférájában. Felelõssé teszi az egyént saját életéért és egészségéért, világossá teszi, hogy nem az állam feladata, hogy részletekbe menõen gondoskodjék polgárai egészségérõl.

A második elv az elsõ elv ellenpontja: a szolidaritás elve, mely az állam szolidaritását is tartalmazza, vagyis a szenvedõket, bajbajutottakat, hátrányos helyzetûeket a közösségnek állami újrafelosztás révén is segíteni kell. A két erkölcsi elv arányos és egymást kiegészítõ megvalósítása a reform során egészségükért és életükért felelõs állampolgárokat nevel, de ugyanakkor segítséget biztosít számukra, ha mégis bajba kerülnek. Az elsõ elv lehetõvé tehetné az egyén számára, hogy ifjú korban – mikor még fel sem merül benne, hogy idõs koráról gondoskodjék, vagy hogy baj is érheti – egyáltalán ne kössön se nyugdíj-, se betegségbiztosítást. A szolidaritási elv józan alkalmazásával ugyanakkor a társadalom a saját meggondolatlanságukból bajbajutottaknak is korlátozottan ugyan, de segítséget nyújt. Mivel ez etikai normákba ütközhet, helyesebb a társadalom tagjait kötelezni minimális nyugdíj-, illetve egészségbiztosítás megkötésére. Magam részérõl nem tartanám igazságtalannak, ha a fiatalokat még nagykorúságuk elõtt figyelmeztetnénk, hogy az alkohol-, a drog- és a nikotinfogyasztás egészségkárosító hatásait, illetve azok kezelését nem fogja a társadalom helyettük teljes mértékben átvállalni. A nagy egészségkockázattal járó kedvtelések megszállottjai (például mérges kígyók tartói) se várják, hogy az ebbõl eredõ egészségkárosodásukat a társadalom maradéktalanul kompenzálja. Ha mégsem akarnak minderrõl lemondani, kössenek kockázati alapú kiegészítõ vagy magánbiztosítást. A társadalmi szolidaritásból természetesen a magasabb jövedelmûek s általában a legális keresettel rendelkezõk veszik ki a részüket, a kiskorúak, a munkaviszonyban nem állók, a nyugdíjasok egészségügyi ellátásának anyagi feltételeit is õk teremtik meg. Rendkívül igazságtalan, hogy az egészségbiztosításban részesülõk egyharmadának, a bérbõl s fizetésbõl élõk pénztárcájából kerül ki az egészségügy finanszírozására fordított társadalombiztosítási költség kétharmada. Ezen alapul a szerzõnek az a véleménye, hogy az egészségügyi biztosítás tulajdonképpen nem valódi biztosítás, nem a várható kockázat s költség alapján jön létre, hanem tulajdonképpen egészségügyi adó. Helyes is lenne ennek nevezni, hogy minden félreértést eloszlassunk. Kornai azt javasolja, hogy be nem fizetését adóhátralékként kezeljük. A két etikai alapelv mellett hét közgazdasági jellegû alapelv sorakozik. – A verseny elve, vagyis hogy az állami és önkormányzati tulajdonnak és szabályozásnak ne legyen monopóliuma.

– Az ösztönzés elve, hogy hatékonyságra ösztönzõ tulajdon- és szabályozási formák jöjjenek létre.

– Az állam új szerepköre a törvényes keretek elõírására, a nem állami és nem önkormányzati intézmények felügyeletére s a „végsõ” biztosításra és segítségnyújtásra szorítkozik. Ugyanakkor az állam felelõsséget vállal azért, hogy minden állampolgára hozzájusson alapvetõ egészségügyi ellátáshoz.

– Az átláthatóság elve; vagyis váljék világossá az állampolgár elõtt a kapcsolat az egészségügyi szolgáltatás és annak adóterhe között. A reform gyakorlati intézkedéseit elõzze meg nyílt és jól informált vita. A politikai pártok valljanak színt, milyen forrásból kívánják finanszírozni az egészségügyet.

– A program idõigénye. Idõt kell engedni a jóléti szektor új intézményeinek evolúciójára és az állampolgárok adaptációjára.

– A harmonikus növekedés elve. Legyenek harmonikusak az arányok a gyors növekedést közvetlenül szolgáló beruházások és a jóléti szektor mûködtetésére és fejlesztésére felhasznált erõforrások között.

– A fenntartható finanszírozás elve. Az állami költségvetés legyen képes folyamatosan finanszírozni az állami kötelezettségvállalásnak teljesítését. Kornai János elveinek puszta ismertetése már felnyitja szemünket a reform kidolgozóinak és irányítóinak eddigi hiányosságaira. Csak négy elvet szeretnék kiemelni, amelyet nem kezeltünk mementóként:

A verseny elve. Eddig a magyar egészségügyi reform során nem valósult meg a szektorsemlegesség, nem alakult ki igazi verseny a privát és nem privát egészségügy között. A családorvosi hálózat privatizálása úgy valósult meg, hogy „külsõ” versenytársakat nem engedtek a pályára. Így történt ez a fogorvosok „privatizációja” során is. A korábban magánpraxist folytató fogorvosokkal az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) nem kötött, vagy csak kivételesen kötött szerzõdést. Magánpraxist folytató orvos csak akkor kerülhet versenyhelyzetbe, ha az OEP ugyanúgy biztosítja számára az ambuláns ellátásért járó „német” pontok nevetségesen csekély forintértékét, mint az önkormányzati tulajdonban lévõ szakrendelõnek; vagyis szerzõdést köt a magánorvossal. Ebbõl a magánorvos ugyan megélni nem tud, de tudásának, gyakorlatának, pozíciójának s a keresletkínálati viszonyoknak megfelelõen szabhatná meg a honoráriumot. Az állampolgár pedig látná, hogy az egészségbiztosítás legalább részben honorálja, hogy õ megfelelõ orvost választ betegsége kezelésére. Ezzel szemben a helyzet az, hogy az a magánorvos, akivel az OEP nem köt szerzõdést, csak teljes térítéssel kérhet laboratóriumi, röntgenvizsgálatot, konzultációt, konzíliumot az OEP-pel szerzõdéses viszonyban lévõ állami, önkormányzati vagy akár magánkézben lévõ egészségügyi intézménytõl, szolgáltatótól. Csak sürgõs esetben utalhat beteget kórházba. Ez nem versenyhelyzet, ez nem szektorsemlegesség. Ahogy Kornai írja: a jelenlegi magángyakorlat egyik legfontosabb célja a beteg „fogása”, akit aztán az állami, önkormányzati egészségügybe irányít. Ezért, és a nem megfelelõ, sõt méltatlan „versenyhelyzet” következtében a magyar magánpraxisban használatos „árak” megalázóan alacsonyak az autószerelés, a vízvezeték-szerelés, a tv-szerelés áraihoz képest.

Az átláthatóság elve. Nyilvánvaló, hogy ez az elv sem valósul meg. A magyar polgár általában azt hallja, hogy sehol a világon ilyen magas arányú társadalombiztosítási hozzájárulást nem fizetnek. Azt már nem tudja, hogy a magas százalék abszolút számokban igen alacsony. Az egy magyar állampolgárra jutó évi egészségügyi költség 300 dollár körül van, míg egy európai színvonalú egészségügy 1 fõre jutó költsége 1500-2000 dollár. Azt sem tudja, hogy a hazai költségek közül csak a munkaerõ ára az, ami lényegesen alacsonyabb, az energia, a mûszerek, a gyógyszerek ára gyakorlatilag ugyanolyan magas, mint Európa más országaiban. Az egészségügyben az infláció értéke több mint kétszerese az infláció átlagos értékének. A magyar polgár azt sem tudja, hogy az amortizáció felmérésére általában nincs forrás, a felújítás, fejlesztés nem a társadalombiztosítás, hanem a tulajdonos feladata, amely ezt nem teljesíti megfelelõen.

Az idõfaktor elve. Igen fontos elv. Ennek betartásával különösen adósak vagyunk. Kellõ elõkészítés – az orvostársadalom, a többi egészségügyi dolgozó, a társadalom egészének meggyõzése – nélkül igyekeznek akár helyes intézkedéseket is keresztülerõltetni, mint arra számos példa volt már.

A finanszírozhatóság elve. Nyilvánvaló, hogy egy fõre évi 300 dollárból nem lehet 1500 dollár értékû egészségügyet fenntartani, annál kevésbé, mivel a jövedelmek nem tarthatók a jelenlegi nyomott szinten, mert ez kikerülhetetlenül az egészségügy igen gyors szakmai összeomlásához vezet. Az egészségügyben dolgozók átlagjövedelme Magyarországon minden más szektorban dolgozókhoz képest a legalacsonyabb – mind a nem szakképzettek, mind a szakképzettek, sõt egyetemi végzettségûek között. Kornai megmutatja, hogy Németországban, illetve az Egyesült Államokban az orvosok keresete a többi diplomás keresetéhez képest is magasabb. Az egy fõre jutó 300 dollár nemhogy nem elegendõ az egészségügyben dolgozók jövedelmének rendezéséhez, de minden rendezés nélkül is kevés ahhoz, hogy akár a jelenlegi ellátások finanszírozását fenntarthassák. „Az állami egészségügyi rendszerek, melyekre a keresleti oldalról nagy nyomás nehezedik, elõbb-utóbb finanszírozhatatlannak bizonyulnak” – állapítja meg a szerzõ. Ezzel az elõrelátható perspektívával az egészségügyi reform eddig alig mert szembenézni.

Az elvek tárgyalása után a szerzõ elemzi az egészségügy alternatív gazdasági mechanizmusait, mind a kínálati (szolgáltatói), mind a keresleti (finanszírozási) oldalról, s részletesen taglalja az ezzel kapcsolatos nemzetközi tapasztalatokat. Megállapítja, hogy még az Egyesült Államokban is állami forrásból fedezik az egészségügyi kiadások jelentõs hányadát (45 százalékát), de ugyanakkor az állami forrás csak Norvégia és Luxemburg esetében lépi túl a 90 százalékot, legtöbb országban 65-90 százalék között mozog, s ez nem függ sem az egy fõre jutó GDP-tõl, sem a GDP százalékában megadott egészségügyi kiadásoktól (Egyesült Államok 14 százalék , Luxemburg 7,4 százalék , Németország 8,7 százalék , Nagy-Britannia 7,1 százalék, Görögország 5,4 százalék , Kanada 10,8 százalék).

Kornai véleménye szerint nincsen „mintaország”, amely a „fejlett Nyugatot” reprezentálná. Mindenesetre a fejlett európai országok egy „vegyes”, több pilléres mechanizmushoz közelednek. (Ezek közül hozzám a brit és kanadai modell áll a legközelebb). Azonos nagyságú forrásból azonban a különbözõ országok elég különbözõ egészségügyi eredményeket „hoznak ki”. A szerzõ külön taglalja az Egyesült Államok egészségügyét, amelyben a kórházak közül a nonprofit szektor finanszírozza a legtöbb kórházat (54,4 százalék), a közkórházak (28,3 százalék) és for profit kórházak (17,5 százalék) aránya sokkal kisebb.

Kornai rámutat, hogy a menedzselt biztosítási formák (managed care) milyen gyorsan terjednek, elsõsorban a Health Maintenance Organization (HMO). A HMO egyesíti a finanszírozási és szolgáltatási oldalt, vagyis olyan biztosító, amelynek vannak orvosai mind az alapellátásban, mind a szakellátási ágakban is. A biztosított csak a HMO saját hálózatához tartozó orvosok közül választhat. A HMO orvosa dönti el, hogy a beteg milyen további ambuláns vagy közkórházi kezelésben részesüljön, mit áll, mit nem áll a biztosító. A HMO decentralizált forma, a HMO-kat nem fogja össze központi szervezet, egymással is versenyeznek.

Kornai helyzetképet ad a magyar reform állásáról. Kiemeli, hogy a finanszírozás domináns hányada formailag kikerült ugyan a központi költségvetésbõl, de végül a kormány kötelezettsége kifizetni az OEP mindenkori deficitjét. Ez nagyon puha költségvetési korlátot jelent. A piaci struktúra „monopszonista”, vagyis egyetlen vevõ van, az OEP, és ez ugyanolyan mint a piaci szocializmus korában volt. A bérskálát felülrõl diktálják, s ez megint csak centralisztikus elem. Az árak kívülrõl diktált tarifák, amelyek ugyan elõrehajtó hatásúak, kialakítja a vezetõk és beosztottak költségérzékenységét, de újra megjelentek a szocializmusból ismert számbavételi eljárások árnyoldalai is: egyszerre ösztönöznek igazi és álteljesítményekre.

A felülrõl elrendelt, erõltetett kórházi ágycsökkentés nem lehet hatékony. A fölös ágykapacitás kihasználása vagy leépítése csak akkor valósulhat meg hatékonyan, ha nem diktátum kényszeríti ki, hanem a kórházak valóságos érdeke. A beruházás és felújítás tekintetében még erõsebb a centralizáció, mint a piaci szocializmus korában. Kornai számba veszi az egészségügyi szolgáltatás nem állami szektorát is, és megállapítja, hogy ez elsõsorban a mûvese-szolgálat, a CT- és MRI-diagnosztika területén, valamint a családorvosi ellátásban van többségben. Kornai véleménye szerint a családorvos a szocializmus „gebines” vállalkozójához hasonlít leginkább.

Az egészségügyi ellátás 24 százalékát finanszírozza az állami költségvetés, 60 százalékát az OEP fizeti, l6 százalék viszont – gyógyszer-hozzájárulás és hálapénz formájában –a polgár zsebébõl megy. A kötelezõ biztosítás az uralkodó, bár hatékony ellenõrzés és az információk megfelelõ feldolgozása hiányzik, de van mód önkéntes biztosításra, illetve kereskedelmi biztosítóintézetek mûködésére is.

A hálapénz nagyságrendjét a szerzõ 4,8 milliárd forintra teszi. Megállapítja, hogy a hálapénz méltánytalanul oszlik meg az egészségügyben dolgozók között, s demoralizáló hatása van. Kornai szerint a magyar egészségügyi reform nagy történelmi lépéssel van elmaradva a versenyszféra mögött.

A külföldi és hazai egészségügy finanszírozási helyzete után következik a számunkra legérdekesebb rész. Milyen megoldást javasol a szerzõ? Lássuk elõször a kereseti (finanszírozás) oldalt! Kornai javaslata: ne egészségügyi biztosítást, hanem egészségügyi adót fizessen az állampolgár, hisz valójában szó sincs üzleti, kockázati alapon kötött biztosításról. Az egészségügyi adó címkézett legyen, vagyis csak egészségügyi célra legyen felhasználható, és csak annyit költhessenek az alapvetõ egészségügyi ellátásra, amennyit az átlagpolgárok megcímkézve e célra befizetnek.

Tilos legyen az alapvetõ egészségügyi ellátás deficitjének fedezése általános adóbevételekbõl. Minden adóköteles jövedelmet egységes kulcs alapján, vagyis lineárisan kell megterhelni az egészségügyi adóval, méghozzá nemcsak a munkajövedelmet, hanem a tõkejövedelmet is. Az adóalap növekedése lehetõvé tehetné vagy az alapvetõ szolgáltatás kibõvülését vagy az egészségügyi adó kulcsának csökkenését.

Figyelmet érdemel Kornainak az a javaslata is, hogy a munkavállaló bruttó béréhez adják hozzá a munkaadó által fizetett egészségbiztosítási járulékot is, amelyet azután le is vonnának rögtön a bruttó bérbõl. Ez világossá tenné a munkavállaló elõtt, hogy mennyit is fizet az egészségügyi ellátásért. Érdekes javaslat, de félek, hogy egészségügyi adó címén ekkora vagy közel ekkora összeget a munkavállalótól nem lehet és nem szabad levonni.

Kornai megkülönböztet alapvetõ és nem alapvetõ egészségügyi ellátást, amelyek közül az elsõt kell az egészségügyi adónak fedeznie. Az alapvetõ ellátás fedezésére szolgáló makroszintû, aggregált összeget (úgy is mondhatnám: az országos keretszámot) politikai processzuson keresztül kell meghatározni. A makroszintû aggregált összeg konkrét allokációját (az országos keretszám „felbontását”) az egészségügyi szakmának, ezen belül elsõsorban az orvostársadalomnak kell eldöntenie.

A politikusok tehát nem dönthetik el, hogy valamely orvosi mûvelet „belefér-e” az adóból finanszírozható mûveletek katalógusába. Ezt az orvosoknak kell megtenniük –
mégpedig úgy, hogy tudomásul veszik: az összes költség fedezésére hivatott országos
keretszám adottság. Átlátható viszonyok kellenek azonban, hogy az állampolgár, illetve a pártpolitikus, parlamenti képviselõ lássa, milyen összeggel mit is lehet finanszírozni, milyen alternatívák vannak.

Milyen egészségügyi adókulcsot kell megállapítani ahhoz, hogy az alapvetõ ellátásba minden valóban és elkerülhetetlenül szükséges ellátás a szükséges mértékben férjen bele? Fölös és nem igazán hatékony kiadások mai is bõven vannak, de ezt nem óhajtjuk e helyütt részletesen tárgyalni, ezek visszaszorítása szakmai testületek feladata. E területen kemények a szakmai és gazdasági ellenérdekek – ha az egészségügy finanszírozása szektorsemleges lesz, valós arányok alakulhatnak ki. A GDP növekedésével s az adóalap bõvülésével mind az egészségügyi adó csökkentésére, mind az alapvetõ ellátás bõvülésére lesz lehetõség.

Az egészségügyi adó bevezetésével az egészségbiztosítási pénztár egészségügyi pénztárrá alakulna át. Az alapellátáson felül az állampolgár saját zsebébõl vagy kiegészítõ biztosítás révén fizetné a többletellátást vagy a magasabb színvonalú, drágább alapkezelést. Különbségek ugyanis vannak; ezek a szürkegazdaságban bizonyos fokig ki is derülnek, de ennek világosabbnak és átláthatóbbak kell lennie.

A keresleti (szolgáltatási) oldalról Kornai legfõbb ajánlása az, hogy a privatizációt nem szabad erõltetni, csak megengedni kell. Elképzelhetetlen olyan reform sikeres megvalósítása, amelyet az orvosok többségének akarata és tiltakozása ellenére erõltetnének keresztül. A közalkalmazotti törvény nem védi az orvosi és ápolónõi fizetéseket; ellenkezõleg elõsegíti befagyasztásukat.

Magam is azt gondolom, hogy a szektorsemleges privatizáció lassan-lassan megoldja
az egészségügyben dolgozók alacsony jövedelmének problémáját. Ha az orvost, nõvért, más egészségügyi dolgozót önálló vállalkozóként vagy más privát formában venné igénybe például a kórház, jobban érvényre juthatna a szolgáltató orvos, nõvér egyéni kiválósága az alku során, s ezt bizonyos szint felett a beteg, vagy annak kiegészítõ biztosítója fedezhetné.

Egy kiváló mûtéti vagy diagnosztikus munkacsoportnak jogos igénye, hogy kiváló eredményeit a kórház, a beteg vagy a kiegészítõ biztosító honorálja, hisz a kiválóságot
véres verejtékkel kell megszerezni és megtartani. Egy radiológus osztályvezetõnek például vezetnie, tanáccsal kell ellátnia beosztottjait, de természetesnek tartjuk, hogy az õ szemével megítélt leletet magasabban díjazzák, mint az átlagost. Ha az OEP ezt nem tudja vagy nem akarja fedezni, akkor más forrásból kell biztosítani. Olyan rendszer lenne megfelelõ, melyben a kórház, az orvos, a többi egészségügyi dolgozó és a beteg érdeke egy irányba esik. Hogy ez mennyire nem így van, azt ehelyütt nem részletezem.

Összefoglalva azt kell mondanom, hogy Kornai a kívülálló, de a magyar egészségügy mûködésében személy szerint is érdekelt – potenciálisan rászoruló – laikus szemével, de ugyanakkor az elméleti közgazdász szemléletével vizsgálja a magyar egészségügy reformját, s e kettõs szempontból tesz javaslatokat, melyek egyszerûek, józanok, meggondolandók, megvitatandók és elfogadhatók. Nagy eredménye munkájának annak tárgyszerû és tárgyilagos hangneme. Mint õ is kiemeli, a tanulmányban kifejtett kilenc elv nem kötõdik egyetlen párthoz sem; nem bal- vagy jobboldali, nem liberális vagy konzervatív, elhatárolódik a szociáldemokrácia korábbi irányzatától, mely a jóléti állam minél teljesebb kiépítésében látta hivatását, de elhatárolódik a jóléti állam viszonyait rideg szívvel összetörõ radikálisoktól is.

„A kilenc elv együttese sajátos »centrista« álláspontot képvisel” írja a szerzõ – amely -miközben távolságot tart a tradicionális baloldaltól és jobboldaltól, mindkettõtõl átvesz egyes megszívlelendõ érveket és javaslatokat. „Nem ügyeskedés vezet ebben; nem az a szándék, hogy mind a két oldalnak tessék, amit írok. Ez éppen visszájára is fordulhatna, s kiderülhetne, hogy egyiknek sem tetszik.

Abban a meggyõzõdésben foglaltam össze a fenti kilenc elvet, hogy éppen ezek alkotnak együttvéve szerves egészet”. Igen, Kornai János ezen üzenete mindannyiunk számára, de különösen az értelmiség számára iránymutatás. Az „egész” az anyagi és szellemi világban egyaránt dinamikus ellenpontok egyensúlyán alapszik. Az ellenpontok dinamikus egyensúlyát, összhangját és harmóniáját kell megteremtenünk a posztszocialista egészségügyben és társadalomban. Erre tanít Kornai János mûve, s érdemes lenne megfogadnunk.

Dr. Bálint Géza
fõigazgató fõorvos.