Az Alkotmánybíróság eljárási okok miatt megsemmisítette az úgynevezett „kórháztörvényt”. Ezt persze mindenki másként interpretálja, de az tény, hogy a tartalmi elemeket az Alkotmánybíróság nem vizsgálta. A döntés tehát nem jelenti sem a törvény tartalmának elfogadását, sem az elvetését. Magánvéleményem: lehet, hogy az elnök úr így jobban járt. Az általa megfogalmazott tartalmi aggályok ugyanis alapvetően nem jogi, hanem társadalomfilozófiai jellegűek. Amúgy igen fontosak, és súlyos alapkérdéseket érintenek. A köztársasági elnöknek természetes joga, sőt dolga a társadalom nagy kérdéseivel foglalkozni. Az Alkotmánybíróságnak viszont nem feladata a moralizálás, a társadalom fejlődési irányainak kijelölése, csak a jogértelmezés, a jogi koherencia vizsgálata. A kórháztörvény méltatlanul hányatott sorsra ítéltetett. Sokan már elfelejtették, hogy elődjét, a Mikola-törvényt is sok támadás érte. A Magyar Orvosi Kamara akkor sem volt boldog, de az új törvény vitája már rég túlmutat magán a törvényen: a politikai harc eszközévé vált. A vita annyira átpolitizálódott, hogy néha olyanok is vitáznak ennek ürügyén, akik nem is ismerik a törvényt, csak kényszerűen végigjátsszák a leosztott szerepeket. A munkáspárti aláírásgyűjtés kapcsán például eddig élesen szemben álló pártok és személyek találtak egymásra. A törvény megsemmisülésének örülhetnek a törvény ellenzői, de talán még jobban örülhet az azt beterjesztő Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium, mert végre mindenki számára világossá válhat, hogy miről is szólt valójában ez a törvény. Kiderült, hogy a törvény megsemmisítése a törvényt hangosan ellenzők szándékával ellentétben nem állítja le, csupán szabályozatlanná teszi a privatizációt. Eddig senki sem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a kórházak privatizációját nem a kórháztörvény tette lehetővé, hanem az önkormányzati törvény és az államháztartásról szóló törvény, ezeket pedig nem semmisítette meg az Alkotmánybíróság.
A kórháztörvény megsemmisítése után semmi sem tiltja, de most már semmi nem is szabályozza a kórházak átalakulását, privatizálását. Nem szűnik meg az egyes kórházi szolgáltatások "alvállalkozásba adásának" lehetősége sem, csupán a kimazsolázás korlátai szűnnek meg. Mi változik akkor a törvény megsemmisítésével? Nem sok, csak megszűnnek azok a szabályok, amelyek az ellátás biztonságát szolgálva korlátozták a privatizációt. A törvény értelmében csupán beruházással, azaz tőkeemeléssel lehetett tulajdonrészt szerezni. Ez a korlátozás most eltűnik, s már vagyoni biztosítékot sem kötelező adni. Mostantól bármilyen kis tőkeerővel lehet egy nagy kórházat privatizálni, akár 100 százalékban is. Az egészségügy épületei, intézményei akár nem betegellátási célra is használhatók, eladhatók lesznek. Megszűnnek azok a szabályok, melyek pályáztatásra kötelezték az önkormányzatokat az egészségügyi intézmény működtetőjének kiválasztásánál. Az önkormányzat pályázat nélkül eldöntheti, ki működtesse az intézményét. A "kijárás", a személyes kapcsolatok ismét fölértékelődhetnek. Megsemmisülnek azok a szakmai szabályok is, amelyek a közszolgáltatásra kötelezetteket (azaz a közintézmények fenntartóit) a többi fenntartóval összehangolt ötéves szakmai terv készítésére, illetve az egyes intézményeket ehhez igazított ötéves szakmai program készítésére kötelezték. Ez nem tragédia, de nem ártana, ha jogszabály írná elő a koordinált fejlesztés kényszerét az egészségügyben. Sokkal fájóbb, hogy megszűnnek még azok - a szakma vágyához mérten vékonyka - kedvezmények is, amelyek a privatizációs folyamatban előnyben részesítették az orvosokat, az egészségügyi dolgozókat, illetve az általuk alapított társaságokat.
Akik a kórháztörvény megsemmisítése érdekében aláírták a népszavazási kezdeményezést, aligha erre a szabályozatlanságra vágytak. De most aztán az aláírásgyűjtéssel végképp baj van. Mert melyik törvényt is kellene majd hatályon kívül helyeznie az Országgyűlésnek? A kórháztörvényt semmiképpen sem, mert azt már megtette az Alkotmánybíróság. Akkor marad az önkormányzati törvény és az államháztartási törvény, merthogy ezek teszik lehetővé a kórházak privatizációját. Hm. Kíváncsi vagyok, erre gondolt-e az Alkotmánybíróság, amikor jogszerűnek ítélte a népszavazási kérdést. Az alkotmánybírósági döntés most jó alapot teremt arra, hogy a vitát megtisztítsuk a rárakódott politikai tartalmaktól, és a kórházak privatizációjának ügyét ismét szakkérdésként kezeljük. A nyitva maradt kérdéseket így vagy úgy, más törvényekben vagy újabb kórháztörvényben, de rendezni kell. Szabályozatlan, kontroll nélküli privatizációt egyik tábor sem akar. A fentiek belátása nem túl nehéz, mégis: miért tűnik úgy, hogy senki nem érti, miről is van szó? Talán a mögöttes motivációk elemzése adja meg a választ. A politikáé egyszerű, hiszen annak dolga a fogáskeresés. Az már egy másik kérdés, hogy hosszabb távon megéri-e az egészségügyet is bevonni a napi csatározásokba, hiszen ezzel mindkét oldal hozzájárul ahhoz, hogy olyan légkör, közgondolkodás, társadalmi elvárás alakuljon ki, amely a későbbiekben megoldhatatlan helyzetekhez vezet.
Látszólag a szakma is saját érdekei ellen politizál. Az orvosoknak ugyanis alapvető érdekük a privatizáció, a közalkalmazotti létből való kikerülés. A szakma látszólag homogén ellenállása azonban korántsem ilyen homogén érdekeket takar. Két, nagyon is ellentétes érdek talált egymásra. A zöm azért ellenzi a privatizációt, mert érzi, hogy kimaradhat belőle. A közbeszédben elmaradt annak tisztázása, hogy az egészségügyi privatizációban két, nagyon markánsan elkülönülő folyamat zajlik. Az egyik az ún. egzisztenciavállalkozások szaporodása, amelyek formálisan (a KSH besorolása szerint) forprofit vállalkozások (bt., kft. stb.), de valójában nem a profitszerzés a céljuk, hanem a munkahely biztonságának, relatív függetlenségének a biztosítása önfoglalkoztatással. Tipikusan ilyen egzisztenciavállalkozásként működnek a háziorvosi praxisok és a patikák. Ezek a vállalkozások valójában nem tőkejövedelmet hoznak, hanem munkajövedelmet, és az esetleges "hasznot" a szereplők általában költség oldalon viszik ki. Egészen más dolog a "klasszikus" privatizáció, amelynek alapja a befektetés. El kell fogadni, hogy az ilyen vállalkozás a tulajdonos érdekeinek és a menedzsment döntéseinek megfelelően működik, és természetes elvárás vele szemben a befektetés megtérülése. A baj az, hogy - a szakma vágyától eltérően - a járóbeteg-szakellátásban az egzisztenciavállalkozások csak korlátozottan működhetnek, a kórházi szférában pedig ez egyáltalán nem reális. Egyrészt itt már valóban szükség van jelentős befektetésre - amilyen a kiinduló helyzet... - és professzionális menedzsmentre. Másrészt az önfoglalkoztatás (az MRP) a szervezett szakellátásban nem lehet életképes. Az MRP-tulajdonosoknak Münchhausenként a saját hajuknál fogva kellene saját magukat kirántaniuk a mocsárból, de az bizony fáj... Így aztán minden marad a régiben, csak még gazdátlanabbul. Egy nem eszközigényes szakrendelés privatizációja működhet MRP-jelleggel, de a beruházásigényes diagnosztikai szakmákban ez már nem megy, a kórházi szférában pedig végképp nem. Itt a szakma joggal érzi azt, hogy kimarad a privatizációból, de ez a világon mindenütt így van: a kórházakban alapvetően (köz- vagy magán-) alkalmazottak dolgoznak. A szakma ellenállásának van persze egy soha ki nem mondható másik faktora is: a szakmai elit (a főorvosi, professzori kar) nem érdekelt az erős menedzsmentben, amely mind a folyamatokat, mind a szerkezetet racionalizálja, és gyengíti "az én osztályom az én váram" szemléletet. Ez a réteg természetes szövetségest talál a munkahelyeiket féltő beosztottakban, a presztízsszempontoktól vezérelt önkormányzati vezetőkben és a paraszolvenciaként "hálás" médiában. A Munkáspárt aláírásgyűjtő akciójának relatíve nagy a társadalmi támogatottsága. A Fidesz nyilván nem a politikai rokonság okán csatlakozott a Munkáspárthoz, hanem azért, mert pontosan megérezte, hogy ez egy olyan ügy, amire a társadalom rezonál. Tényleg rezonál, csak sajnos rosszul. Mert voltaképpen arra szeretne igennel válaszolni, hogy maradjon-e meg a teljes körű, magas színvonalú és ingyenes ellátás (illúziója), amelyért a felelősség kizárólag az államé. A kérdés az: képesek vagyunk-e elfogadni azt, hogy csak a szükségletek kielégítése lehet állami feladat, az igényeké nem. Megértjük-e, hogy az egészségünkért és az ellátásunkért is megoszlik a felelősség, és nekünk is van személyes felelősségünk - akár ellátóként, akár betegként. Ez a felelősség nem hárítható át 100 százalékig az államra. Az egyén költségtudatos, értéktudatos választásai (továbbmegyek: életvitele) nélkül, költségérzékenység nélkül az állam nem teljesítheti feladatát. Az állam nem lehet helyettünk egészséges. Az egészségügy a világon mindenütt konfliktusokkal terhelt, finanszírozása súlyos gondokat okoz. A valós problémákat kellene végre megvitatni, a lehetőségeket, az elvárásokat és a tehervállalási készséget kellene egy új nemzeti konszenzusban összeegyeztetni. Ennek több haszna lenne, mint a sehova sem vezető politikai fogáskeresésnek. Abba kellene hagyni a hülyítést, és nyílt társadalmi párbeszéd keretében meg kellene értetni az országgal, hogy az egészségügy drága üzem, ami fontos, ám sok pénzbe kerül, s változatlan ellátórendszer és változatlan lakossági szokások mellett a világ pénze sem lenne elég rá. Ha a társadalmi-gazdasági körülmények miatt az ország (a parlament) úgy dönt, hogy adott összegnél többet nem tud az egészségügyre fordítani, akkor azt is meg kell mondani, hogy ezért ezt és ezt lehet elvárni, és nem többet. És persze az a legfontosabb, hogy mindezt az igazságosság és az equity szempontjai szerint határozzák meg, és a finanszírozás alapja a nemzeti kockázatközösség elve legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése