Egy történelem elötti

drog nyomában

a Szóma

Valamikor az időszámításunk előtti második évezred elején harcias törzsek törtek észak-északnyugat felől arra a nagymúltú közel-keleti vidékre, amit “a termékeny félhold” néven emlegetnek a történészek, s ahol a legősibb civilizációk bölcsője ringott. Az írást, az állandó településeket nem ismerték, gabonát csak elvétve termesztettek vándorló nomádok voltak, valószínűleg a délorosz sztyeppén virágzó halomsíros kultúra örökösei. E féktelen, harcias népnek a hitvilága is gyökeresen különbözött az őslakosokétól: nem az életadó vizeket és a földanyát tisztelték, hanem a vihart és a mennydörgést, a pusztító-romboló természeti hatalmakat. Az erőszak, a fegyver kultusza előkelő helyet foglalt el világfelfogásukban társadalmukban a hivatásos harcosok nagy tekintélynek és különféle kiváltságoknak örvendtek. A hindu Indra, a hettita Tesub, a görög Zeusz, a germán Thór, a kelta Taranis mind-mind ennek a homályba vesző gyökerű őshagyománynak a kései megtestesítői.

A közel-keleti földművelő kultúráknak régebben is voltak összetűzései nomád népekkel több-kevesebb sikerrel küzdöttek velük, s ha legyőzniük nem is, beolvasztaniuk mindig sikerült őket. Csakhogy ezek a régebbi – főként sémi nyelvű – nomádok juh- és kecskepásztorok voltak, a maguk módján félelmetesek ugyan, de mégiscsak gyalogharcosok. Az északról beözönlő új jövevények viszont olyan haditechnikai újításokat hoztak magukkal, amelyekkel szemben a földművesek tehetetlenek voltak: a lovat és a harci szekeret. Első hullámuk Anatóliát – nagyjából a mai Törökországot – dúlta végig, tönkrezúzta a fennsíkokon az újkőkorszak óta virágzó földművelő kultúrákat, s romjaikon megalapította a rettegett hettita birodalmat, amely azután félezer éven át mérkőzött a fáraók messzi Egyiptomával. A második hullám – ők “árjáknak”, vagyis “nemeseknek” nevezték magukat – valahol Közép-Ázsiában két részre vált. Az egyik rész Irán ősi közösségeit pusztította el s telepedett a helyükre – ők voltak a perzsa honfoglalók – a másik évszázados küzdelmek során fokozatosan felmorzsolta India őslakosságának ellenállását – belőlük lettek a mai hinduk ősei.

Az árják mindkét ága kultikus tisztelettel övezett egy bizonyos növényt, amelyből a papok és a harcosok szent italát készítették. A perzsák haomának, a hinduk szómának hívták ezt az italt, amely elsőrendű fontossággal bírt az isteneknek bemutatott rituális áldozatokban. Rendkívüli szerepére mi sem jellemzőbb, mint hogy az alapanyagául szolgáló növényt mind a perzsák, mind a hinduk megszemélyesítették, és Haoma, illetve Szóma néven beiktatták az isteneik közé. Később, a vallási tudat fejlődése folyamán, teológiai jelentőséget is tulajdonítottak neki.

Az árja hitvilággal foglalkozó modern tudósok szemérmesen “részegítő ital”-nak titulálták ezt a szent folyadékot, és igyekeztek a lehető legkevesebbet beszélni róla. Pedig valójában, mint azt látni fogjuk, egy igen erős drogról van szó, amelynek mindkét árja nép halhatatlanná tévő hatalmat tulajdonított. A kései teológiai magyarázatok, amelyek egyfajta úrvacsoraszerű jelentőséget igyekeznek tulajdonítani a haoma-, illetve szómaáldozatnak, nagyívűen elsiklanak a konkrétumok felett. Az árja törzsek vallási és világi vezetői ugyanis kitüntetett alkalmakkor, például istentisztelet idején vagy csatakezdet előtt, rendszeresen fogyasztották ezt a drogot, azzal a kifejezett céllal, hogy változást idézzenek elő vele a tudatállapotukban.

Lényegében véve ugyanarról a jelenségről van szó, amit a modern korban is tanulmányozhattak a néprajztudósok, a meszkalinfogyasztó indián törzseknél, akik istenként tisztelték a peyotl kaktuszt, a szent drog alapanyagát. Furcsa, hogy a peyotl-kultusz előtt éppen az indoeurópai nyelvet beszélő etnográfusok álltak sokáig értetlenül, teljesen egyedi és rendhagyó jelenségnek bélyegezve azt ezzel csupán azt bizonyították, hogy nem ismerik a tulajdon őseik, rokonnépeik hagyományvilágát és őstörténetét.

A SZÓMA

Az Indiát meghódító árják hitvilágára nézve fontos elsődleges forrásokkal rendelkezünk: a Védák (“Tudás”) néven ismert himnuszgyűjteményekkel. Ezek a kultikus költemények sokáig szájhagyomány útján terjedtek, lejegyzésükre legkorábban a Kr. e. második és első ezredév fordulóján kerülhetett sor. Kétségtelen azonban, hogy a szövegekben megőrzött örökség ennél sokkal régibb, legősibb rétegei még az Indiába való benyomulás előtti kort tükrözik.

A védikus hinuszok közül kereken százhúsz szól a megszemélyesített Szómához, ennek alapján a pantheon harmadik legfontosabb istenének ítélhetjük, Indra, a vihar-, és Agni, a tűzisten után. Saját karaktere, mitológiája azonban furcsamód szinte egyáltalán nincsen a himnuszok nem szólnak leszármazásáról, cselekedeteiről, és az sem igazolható belőlük, hogy – mint egyes kutatók vélik – a növényvilág istene lett volna. A szövegek alapján Szóma kizárólag egyetlen növénynek, a szent szómának az istene, s helyenként olyan zavarbaejtően azonosul vele, hogy az olvasó el sem tudja dönteni, most a növényről vagy az istenségről van-e szó éppen. Egyes himnuszok ugyan holdistenként állítják be Szómát, ez azonban – mint a filológusok kimutatták – kései fejlemény a legrégibb énekek, a Rig-Véda gyűjteményben, ebben a szerepkörében még nem ismerik.

Az arctalan istenséggel szemben a szóma növény eredetéről több mitikus legenda is szól. Az egyik szerint (Rig-Véda V. 85.) maga Varuna, az ősteremtő helyezte a hegyekbe az ember számára ugyanolyan fontos dolog, mint az értelem, a tűz, a nap és a tehéntej. Egy másik elbeszélésben (Rig-Véda VIII. 100.) azt olvashatjuk, hogy nem isteni adomány volt a halandóknak, hanem egy hatalmas sasmadár ragadta le erőszakkal az egekből a földre. Mind közül talán a legérdekesebb mítosz (a Jadzsur-Véda Mitra-himnuszaiban) úgy tartja, hogy a többi isten feláldozta Szómát, s az ő testéből-véréből keletkezett a nevét viselő növény.

Valamennyi történet a szóma rendkívüli fontosságát, mennyei eredetét hangsúlyozza. A szövegek a belőle készült nedűt az Élet Vizének, a halhatatlanság italának nevezik a hagyomány úgy tartja, hogy az istenek közül számosan eredetileg halandónak születtek, s később a szent folyadék fogyasztása révén emelkedtek az égi hatalmak közé (Rig-Véda IX. 106.).

A Védák szerint a szóma volt az, ami győzelemre segítette az árja hódítókat az indiai őslakosokkal szemben. A himnuszokban a honfoglaló hadjáratok allegorikus értelmezésben kerülnek elbeszélésre, mint az isteni hős, Indra szakadatlan harcai a démonok (daszjuk) ellen. Az árja vezérek Indrával azonosultak a csatákban (Maitrájani-Szamhitá II. 1.) márpedig Indráról közismert volt, hogy legnevezetesebb haditettét, Vritra, a sárkányszörny legyőzését szóma-mámorban vitte véghez (Rig-Véda I. 32.). Ez az istenség, az árja harcosok legnagyobb példaképe, egyébként is rendszeresen és bőségesen fogyasztotta a szent italt.

Milyen érzés lehetett szómát inni? Szerencsére nem vagyunk találgatásra szorulva: az ősi himnuszokban számos első kézből származó élménybeszámoló maradt ránk. Az alábbi idézetben a beszélő megnevezetlen marad, feltehetőleg valamelyik isten, Indra, esetleg Agni az ismeretlenség homályába burkolózó szerző azonban nyilvánvalóan egy árja pap vagy vezér, aki – a szöveg jellege ezt kétségtelenné teszi – közvetlen tapasztalatról számol be.

Ugyan mit is akarok én? Marhát, lovat zsákmányolni?Talán bizony szómát ittam?
Összeráztak engem a kortyok, mint dühöngő viharok!Talán bizony szómát ittam?
Összeráztak engem az italok, mint szekeret a gyors lovak!Talán bizony szómát ittam?Hozzám jött a (dicsőítő) dal, mint tehén a kedves fiához.Talán bizony szómát ittam?Ide-oda forgatom a dalt szívemben, mint bognár a bakot.Talán bizony szómát ittam?Az öt törzs akkorának sem látszik énnekem, mint egy porszem.Talán bizony szómát ittam?Az ég és föld (együtt) sem ér fel az én egyik felemmel!Talán bizony szómát ittam?Nagyságommal felülmúlom én az eget, felül a nagy földet!Talán bizony szómát ittam?Ihaj! Ide rakjam-e a földet vagy amoda?Talán bizony szómát ittam?Ide teremtem íziben a földet, vagy amoda!Talán bizony szómát ittam?Az égben van az egyik felem, a másikat lenn vonszolom.Talán bizony szómát ittam?Rettentő nagy vagyok én! Felnyúlok én a felhőkig!Talán bizony szómát ittam?Most hazamegyek jól ellátva s áldozatot viszek az isteneknek.Talán bizony szómát ittam?(Rig-Véda X. 119., Schmidt József fordítása)

Megkapóan intim hangvételű vallomás ez, helyenként már-már humorba hajló, s azonnal megcáfolja azokat az írásmagyarázókat, akik szerint a szóma fizikai valójában sohasem létezett, már a kezdetektől fogva misztikus jelkép volt, a transzcendens átlényegülés szimbóluma. Később – mint látni fogjuk – valóban azzá lesz, ám ehhez az elvont gondolkodásnak olyan szintjére van szükség, amely India félnomád, harcias hódoltatóinak még aligha volt a sajátja.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a szöveg átültetőjére szemlátomást hatottak a híres magyar bordalok, amelyek Csokonaitól Petőfiig oly jeles helyet foglalnak el hazai irodalmunkban. A fordítás egyes stilisztikai elemeit ennek megfelelően kell értékelni. A szóma hatása azonban jóval összetettebb volt az egyszerű részegségnél. Más szövegekben kevésbé profánul, kimondottan emelkedett szellemben nyilatkoznak róla a Védák szerzői:

Megittuk a szómát, halhatatlanná váltunk a fényre kijutva megleltük az Isteneket. Ugyan mit is tehetne velünk most már a halandó istentelensége vagy gonoszsága, ó, halhatatlan?(Rig-Véda VIII. 48., M. Eliade nyomán)

A szómaivás – a védikus iratok tanúsága szerint – élénkítette a gondolkodást, bátrabbá és erősebbé tette a harcost, fokozta a költői alkotóerőt, serkentette a nemi vágyat, eltávoztatta a kétségeket és meggyógyította a test betegségeit. Mindez egy olyan megváltozott tudatállapottal járt együtt, amely a szómaivót kiragadta a közönséges halandók köréből, egy sorba emelte az istenekkel. Többek között arra is képessé vált – s ez igen fontos dolognak számított az óidők harcias árjáinak szemében –, hogy egyetlen szempillantás alatt, biztos kézzel öljön. Eksztatikus élmény lehetett ez, amelyhez a nagyság és a legyőzhetetlenség elmaradhatatlan bizonyossága társult.

A szent italt mindig áldozatbemutatások alkalmával fogyasztották, és korántsem mindenki, csak a rituálét végző papok és a felajánlást tévő törzsi előkelők. A szómaáldozat az istentisztelet legszentebb és legmagasztosabb formája volt. Ennek megfelelően szigorú előírások szabályozták a növény begyűjtését és feldolgozását, majd magának a szertartásnak a menetét. A szómából finom gyapjúszöveten keresztül aranysárga nedvet préseltek ki, ezt különféle adalékanyagokkal – tejjel, mézzel, vízzel, esetenként liszttel – keverték össze, aztán többször megszűrték. Az így kapott sűrű folyadék egy részét az áldozati tűzbe hintették, a többit pedig a kiváltságos résztvevők maguk itták meg.

Érdemes számba venni, hogy a Védák mely rítusokhoz írták elő kötelezően a szómaáldozatot. Ilyen volt például a királyszentelés és az újonnan emelt tűzoltárok felavatása a legnagyobb horderejű kultikus cselekmények. Ugyanakkor a szómaáldozat cseppet sem volt olcsó mulatság, csak a gazdag harcosok engedhették meg maguknak: a szertartást végző papoknak tiszteletdíj járt, ami a körülményektől függően lehetett hét, huszonegy, hatvan vagy ezer tehén. A köznép tömegei tehát soha nem tapasztalhatták meg ezt a titokzatos elragadtatást, nemcsak az őslakos földművelők, hanem az egyszerű árja marhapásztorok sem. A szóma fogyasztása a papok és a vezérek előjoga maradt.

Az északról beözönlő törzsek fokozatosan meghódították egész Indiát, az őslakókat részben leigázva, részben a messzi Délre visszaszorítva. Közben maguk is áttértek a letelepült életmódra, s átvették a civilizáció számos vívmányát, többek között az írást. Ez tette lehetővé a Kr. e. első évezredben a védikus hagyományt értelmező és magyarázó papi iskolák kibontakozását, akiknek a kezén a szövegekhez kötött teológia lassan, szinte észrevehetetlenül filozófiává finomodott. Ez a fejlődés Indiában mind a mai napig töretlen. A modern kor – Rabindranath Tagore mellett – legjelentősebb hindu vallásbölcselője, Ananda K. Coomaraswamy, akinek működése századunk első felére esik, a következőképpen magyarázza a szómaáldozat misztikus szimbolikáját:

Mi a Szóma? Külsőleg részegítő ital, amelyet különböző növények nedvdús részeiből vonnak ki, mézzel és tejjel kevernek össze, majd leszűrnek. Szerepe megfelel annak, amelyet más hagyományokban a méhsör, a bor vagy a vér tölt be. Ámde ez a folyadék önmagában még nem a Szóma mindaddig, amíg “a pap, a beavatás és a formulák segítségével” és “a hit által” azzá nem lesz, át nem lényegül Szómává, és: “habár az emberek, amikor a nedvet sajtolják, azt képzelik, hogy az igazi Szómát isszák, azt, amit a bráhmanok Szómán értenek, senki a föld lakói közül nem ízlelheti”. A felhasznált növények nem azonosak az igazi Szóma-növénnyel, amely a sziklákban és a hegyekben (giri, asman, adri) nő, és egy testet képez velük.

A Szóma Király, az Isten “megbékítését” vagy megölését jogosan nevezik a Legfőbb Áldozatnak. Mindazonáltal nem a Szóma maga az, akit megölnek, “csak a benne lévő rossz”. Valójában a Szóma megtisztításáról van szó, hogy azután trónra ültethessék és beiktathassák. Ezt a mintát követik a koronázási rítusok (rajasuya) is, és ez a mintája a lélek felkészülésének az önmaga fölötti uralomra (svaraj). Mert egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy “a Szóma volt a Sárkány”, és úgy vonják ki az áldozatban a Sárkány testéből, ahogyan az élő nedvet (rasa) a lehántolt kérgű fából. A Szóma eredetének leírása megfelel annak a szabálynak, amelyek szerint “a Napok kígyók”, amelyek levedlették magukról a halott kígyóbőrt: “Ahogyan a kígyó otthagyja levetett bőrét, úgy szökik elő (az összezúzott növényekből) aranyló sugárban a Szóma, akár egy játékos csatamén”. Ugyanígy, amikor halhatatlan Önmagunk megszabadul pszichofizikai burkaitól (kosa), úgy rázza le magáról egymás után a testeket, ahogyan a sást kihúzzák a tövéből, vagy a nyilat a tegezből, hogy azután eltalálja a célt, vagy ahogyan a kígyó levedli a bőrét: “ahogyan a kígyó leveti a bőrét, úgy veti le az ember is minden baját”.

Így már jobban érthető, miért azonosítják a Szóma-italt az Élet Vizével, a mi elemi összetett lelkünket (bhutatman) pedig a Szóma-növényekkel, amelyekből ezt a királyi elixírt kivonják, és azt is jobban megértjük, ki az, aki a mi szívünkben (hrtsu) elfogyasztja azt, “amit a bráhmanok a Szómán értenek”. A Szóma a Sárkány-lélek éltető vére, és ez a lélek ajánlja most fel igába fogott képességeit azok Legfőbb Urának. Az áldozatbemutató égő áldozatban ajánlja fel mindazt, ami az övé, és mindazt, ami ő, kiürül önmagától, és istenné lesz. Amikor vége a szertartásnak, visszatér önmagához, a valóságból visszatér a nem valóságos világba. Mégis, habár visszatértekor ezt mondja: “Most az vagyok, aki vagyok”, már maga ez a kijelentés is mutatja, hogy nem valódi, hanem ideiglenes igazságról van szó. Az áldozatbemutató újjászületett az áldozatból és valójában nem csalatkozott. “Megölte önnön Sárkányát”, és valójában többé már nem “valaki”. A mű egyszer s mindenkorra elvégeztetett. Aki az áldozatot bemutatta, elérkezett az út végére, a világ végére, ahol “az Ég és a Föld egymást ölelik”, és most már “dolgozhat” vagy “játszhat”, ahogyan kedve tartja.
(Török Zoltán fordítása)

Coomaraswamy írásai jelentős hatással voltak a századunk első felében működő okkult szinkretistákra, akik a különféle kultúrkörök okkult hagyományainak összeolvasztásával kísérelték meg létrehozni a modern mágiát, s e processzus folyamán a drogélmények újraértelmezésével is megpróbálkoztak. A szómaivó árja vezérek sokszoros áttétellel tehát az ő szellemi őseiknek is tekinthetők.

Ha a történeti fejlődést nézzük, úgy találjuk, hogy a Kr. e. első évezred folyamán Indiában fokozatosan csökken a szómaáldozat jelentősége. Mivel ezzel párhuzamosan a szertartásokat végző papság (a bráhmanok) befolyása és hatalma egyre nő, valószínűtlen, hogy a változás okát az ideológia átalakulásában kell keresnünk. Inkább arra gyanakodhatunk, hogy valami miatt többé nem jutottak hozzá a ceremónia alapját képező szóma-növényhez. Ezzel kapcsolatban született egy igen érdekes feltevés is: mivel a papok immár nem fogyaszthattak szómát, megpróbálták más úton-módon – aszkézissel, meditációs gyakorlatokkal, orgiasztikus rítusokkal – elérni az általa kiváltott különleges tudatállapotot. Ezek a módszerek aztán egyre bővültek, gazdagodtak, iskolák szerveződtek köréjük – lényegében véve tehát a szóma eltűnése szolgáltatott volna okot a klasszikus jóga és a tantrizmus kifejlődésére.

A HAOMA

Az árja népek iráni ágának ősi hitvilágáról rendkívül keveset tudunk – ugyanis ez a vallás, ellentétben a hinduizmussal, alig-alig bírta átmenteni magát a modern időkbe. Amikor az iszlám arab harcosai a Kr. u. nyolcadik században lerohanták és elfoglalták Perzsiát, tűzzel-vassal irtani kezdték a megvetően “tűzimádásnak” bélyegzett régi hitet. A hívek egy kisebb csoportja Indiába menekült az üldöztetés elől, s Karachi városban és környékén telepedett le. Ma elsősorban az ő leszármazottaik tartják életben az ősi vallást, az anyaországban alig maradtak hitsorosaik.

A védikus himnuszokat hindu bráhmanok ezrei másolták gondos kézzel háromezer éven át az iráni árják szent könyvének, az Avesztának a fennmaradása viszont kizárólag ennek a kicsiny közösségnek a kezébe volt letéve. A XVIII. században a legrégibb szövegeknek már sem a nyelvét, sem az írását nem értették mégis le tudták fordítani őket, mert a tartalmat megőrizte az apáról fiúra szálló szájhagyomány.

Hogy Európa ma ismeri az Avesztát, azt egy francia kalandornak, Duperronnak köszönhetjük. Karachiba zsoldosként jutott el, alaposan kivéve részét a francia és az angol Kelet-Indiai Társaság között dúló kalmárháborúból a szent iratokat csalások, hazugságok és megvesztegetések útján szerezte meg. Mentségére szolgáljon, a tudomány érdekében cselekedett.

Az Aveszta csaknem ugyanolyan régi múlt emlékeit őrzi, mint a védikus himnuszok. Központi alakja a nagy próféta, Zarathustra, aki az ókori görög felfogásban a mágus és a beavatott őstípusa lett. Mai ismereteink szerint Zarathustra inkább reformernek tekinthető, mint vallásalapítónak, s e téren sem a legsikeresebbnek. Feltehetőleg a Kr. e. hetedik-hatodik században működött, szigorú tanait azonban csak jóval később ismerték el hivatalosan szerte Perzsiában.

Az Avesztában ránk maradt himnuszok egy csoportját minden valószínűség szerint maga Zarathustra írta. Ezekben hevesen kikel kora vallásgyakorlatának néhány nemkívánatosnak vélt eleme ellen. Előkelő helyen szerepel ezek között a haomaivás, amit ismételten engesztelhetetlen gyűlölettel ostoroz. “Mikor sújtasz már le erre a gyatra löttyre?” – fohászkodik egyik himnuszában istenéhez, Ahura-Mazdához (Jaszna 48:10).

Az Aveszta tanúsága szerint a haomaivást Iránban elsősorban a “férfitársaságok” űzték bennük nyilván a kiváltságos harcosok elitközösségeit kell látnunk, amelyhez hasonlókat az indiai történelemből is ismerünk. A későbbi századokból a leghíresebb ilyen férfitársaság a perzsa nagykirályok válogatott testőrsége, a Halhatatlanok. Hérodotosz szerint azért nevezték így magukat, mert ha valaki elesett közülük, azonnal felvettek helyette valaki mást. Ez az okfejtés igencsak sántít, hiszen a veszteségeket minden reguláris katonai egységben az első adandó alkalommal pótolják, ez egyáltalán nem különleges vonás. Sokkal valószínűbb, hogy a Halhatatlanok azért hívatták így magukat, mert rendszeresen fogyasztották a haomát, a halhatatlanság italát, és a perzsa szokásokban nem túl járatos Hérodotosz egyszerűen félremagyarázta az elnevezést. Valamennyi férfitársaság közül a Halhatatlanok voltak a legfélelmetesebb hírűek, de léteztek szép számmal mások is a görög történetíró, Xenophón, aki maga is zsoldosvezérként szolgált egy perzsa herceg seregében, részletesen leírja felépítésüket és működésüket.

Ilyen ellenfelekkel szemben a dörgedelmes szónoklatok nem sokat értek. Zarathustrának ugyan sikerült megtérítenie egy perzsa fejedelmet, Vistászpot – talán Dareiosz király apját –, a férfitársaságok azonban nem bocsátottak meg neki. Hetvenhét éves korában, az áldozati oltár előtt leszúrta őt egy bizonyos Brátvarkhs, akiben a mai kutatók vélhetőleg nem ok nélkül sejtik az egyik nagyhatalmú harcos-közösség orgyilkosát.

Zarathustrának ugyanaz a sors jutott osztályrészül, mint a legtöbb nagy prófétának – halála után az emberek egyszerre csak szívükbe fogadták tanításait, és követni kezdték őket. Persze csak a szükséges módosításokkal, hogy ne legyenek túl kényelmetlenek. A haoma kultusza oly mélyen gyökerezett a perzsák hitvilágában, hogy az ihletett igehirdető minden buzgalma sem tudta kivetni onnan. A frissen megtért hívek tehát csavarintottak egyet a dolgon, és – részévé tették a haomaáldozatot a vallás szertartásrendjének!

Még arra is volt gondjuk, hogy egy csinos kis legendával megmagyarázzák, miként békélt meg Zarathustra a haomával. A nagy próféta éppen az első tűzszentély felavatásával foglalatoskodott, amikor odament hozzá Haoma – a növényt megszemélyesítő istenség –, és szépen megkérte rá, hogy szedje le és préselje ki. Zarathustra kérdezősködni kezdett, mire Haoma elmondta neki, hogy ő voltaképpen Ahura Mazda áldását és kegyét közvetíti a hívek felé. Mit volt mit tenni, a legfőbb úr akaratának engedelmeskedni kellett.

Zarathustrát bizonyára az háborította volna föl a legjobban, ha megtudja, hogy buzgó követői még az ő életpályája köré szőtt mitikus színezetű történetekbe is belecsempészik a haomát. Szerintük ugyanis a próféta lelke három darabban szállt alá a mennyekből a földi világra. A második darab egy haoma-növény képében érkezett, és a gyökerénél fogva fönnakadt egy magas fa csúcsán. Arra sétált Zarathustra apja és anyja a férfi észrevette a növényt, leszedte az ágakról, majd italt préselt belőle, és nagylelkűen megkínálta vele a feleségét.

A nagy igehirdető valószínűleg forgott a sírjában.

* * *

Mint láthattuk, a haoma kultusza megelőzte és túlélte Zarathustrát. Az Avesztába számos olyan himnusz is bekerült, amelyek a megszemélyesített Haoma istenhez szólnak ezeknek keletkezése minden bizonnyal megelőzi a próféta működését. S hogy mit vártak a szent italt fogyasztó harcosok és papok a haomától?

Hódolat Haomának! Haoma jó, jól teremtett Haoma, helyesen teremtett… gyógyító, jó alakú, jól dolgozó, győzedelmes, harsogó zöld, hajlékony hajtású… Ó, te Zöld, mámorodat, erődet szólítom, győzelmedet, egészségedet, gyógyításodat, segítségedet, növekedésedet, az egész test erejét, mindenfajta mámorodat… Ez az első kegy, melyet kérek tőled, ó, legyőzhetetlen Haoma. Az igazság és fény Paradicsoma, ki minden boldogságot magadba foglalsz. Ez a második kegy, melyet kérek tőled, ó, legyőzhetetlen Haoma. Egészséget a testnek. Ez a harmadik kegy, melyet kérek tőled… hosszú életet az éltető erő miatt.
(Jaszna 9:16, J. R. Hinnels nyomán)

Vagy másutt, valamivel odébb:

Imádjuk a dicsőséges arany Haomát, imádjuk a ragyogó Haomát, amely felvirágoztatja az életet, tiszteljük a Haomát, amelytől megfut a halál!
(Jaszna 42:5, M. Eliade nyomán)

A haoma szerepe tehát ugyanaz, mint Indiában a szómáé: a harcosokat bátorrá és legyőzhetetlenné teszi, a költőknek ihletet és inspirációt ad. Ami a papokat illeti, ők egy magának nevezett állapotba kerülnek tőle: elragadtatott eksztázis ez, amelyben különválik anyagi és szellemi lényegük, tehát ismét eljutnak abba a paradicsomi ősállapotba, amely a teremtés kezdetén az ember sajátja volt, mielőtt Angra Mainju, az ártó szellem megrontotta volna. (Ez az eredendő bűn zoroasztriánus verziója.) Nem véletlenül nevezik tehát a haomát Iránban is a “halhatatlanság italá”-nak…

A perzsák másképpen készítették a szent nedűt, mint a hinduk: kőmozsárban törték, míg levet eresztett, majd leszűrve ezt keverték el tejjel és bikazsírral. A hagyomány megőrizte az első három férfiú nevét, akik elvégezték ezt a szent műveletet. Persze nem valóságos, hanem mitikus személyekről van szó: mindegyikük nemzett egy-egy fiút, akik a halhatatlanság italán nevelkedvén legendás hősökké váltak.

A haoma első sajtolója Vivanghvant volt, tőle született Jima (Dzsamsíd), a hatalmas király, aki ezer évig uralkodott, s ezalatt egyetlen ember sem halt meg a földön. Jima a mágikus tudományok mestere volt, aki az összes démont az uralma alá hajtotta, s az emberek helyett ezek végeztek minden munkát. A gőg azonban végül megrontotta a lelkét, s azt kezdte követelni alattvalóitól, hogy istenként tiszteljék. Ahura Mazda ezért visszavonta róla áldását, éppen a legrosszabb pillanatban, mert ekkor jelent meg a világban Ázsi Daháka, a gonosz sárkánykirály. Ennek a rút szerzetnek eleven kígyók nőttek a vállából, és mindennap két frissen leölt ember agyvelejét kellett elfogyasztania. Az ezer éven át rabszolgasorban tartott démonok – eléggé el nem ítélhető módon – fellázadtak, és mind a sárkánykirály zászlaja köré sereglettek. Jima becsülettel harcolt, de égi áldás nélkül nem győzedelmeskedhetett Ázsi Daháka végül elfogta, kettéfűrészelte, és maga telepedett a trónjára.

Szerencsére ekkortájt egy másik embernek, bizonyos Átzujának is eszébe jutott, hogy haomát készítsen. Az ő fia Thraétaona (Firédún) volt, akiről megjósolták, hogy vesztét fogja okozni a sárkánykirálynak. Ázsi Daháka mindent elkövetett, hogy a jövendölés ne váljon valóra: megölette Átzuját, sőt még azt a tehenet is, amelyik a pusztába kitett Thraétaonát táplálta. Természetesen hiába fáradozott. Thraétaona addig-addig iszogatta a szent italt, mígnem izmos ifjúvá cseperedett ekkor megkereste Ázsi Dahákát, és félig agyonverte roppant ökörfejes bunkójával. Csak azért nem egészen, mert a sárkánykirály bőre alatt mindenféle rút csúszómászók nyüzsögtek, és ha vérét veszi, az egész világot elözönlötték volna a kígyók, békák, sáskák és tetvek. Jobb megoldás híján egy hatalmas hegyorom alá börtönözte be azóta is ott vonaglik tehetetlen kínjában, a világvégét várva, hogy bosszút állhasson az emberiségen.

Thraétaona utódai alatt a királysága két részre szakadt: Iránra és Turánra. A két ország uralkodói hosszú időn át jobb ügyhöz méltó buzgalommal mészárolták egymást, míg valaki ismét neki nem látott a haomakészítésnek. Ezt a férfit Thritának hívták, és elődeitől eltérően maga is fogyasztott a szent italból. Nevéhez néhány démon, sárkány és turáni király jobblétre szenderítése fűződik. Fia, Kerszászpa (Rusztem) azonban a haoma jóvoltából még nála is nagyobb bajnokká vált, és csaknem sikerült békét teremtenie a két viszálykodó birodalom között. Azt a rendkívül egyszerű, ám célravezető módszert alkalmazta, hogy részrehajlás nélkül agyonvert minden harciasabb fejedelmet. Állítólagos áldozatai közé tartozott annak a Vistászp királynak az elsőszülött fia is, aki a hagyomány szerint először tért meg Zarathustra hitére. Kerszászpa a perzsa regék legnagyobb hőse lett, nevét még az iszlám időkben is nagy tisztelettel emlegették. Idős ember volt már, mikor féltékeny öccse farkasverembe csalta és lenyilazta.

Láthattuk tehát, milyen példaképeket állítottak maguk elé a perzsa férfitársaságok, és milyen formában képzelték el Ahura Mazda áldását és kegyét. A nagykirály palotájában valószínűleg minden Halhatatlan szeretett volna olyanná válni, mint Jima, Thraétaona vagy az eszményített Kerszászpa. Ennek érdekében meg is tettek minden tőlük telhetőt, már ami a haomaivást illeti. A perszepoliszi ásatásokon – itt állt a nagykirály palotája – ékírásos agyagtáblák kerültek elő, amelyek a haoma-ital készítésének módját taglalják, és áldozatbemutatás alkalmával rendelkeznek a kiadagolásáról. A régészek találtak egy míves kőmozsarat is, amelyet valószínűleg a szent növény megtörésére használtak.

A perzsa hitvilágban a haomának még eszkatologikus jelentőséget is tulajdonítottak. Az Aveszta részletesen leírja, hogyan fog bekövetkezni a világvége. Először is Ázsi Daháka, a félelmetes sárkánykirály szabadul ki hegymélyi börtönéből, s féktelen dühöngésében elpusztítja az emberiség egyharmadát. Ahura Mazda, az istenek atyja ekkor hazabocsátja a túlvilágról a hősök hősét, Kerszászpát, aki szembeszáll a dühödt szörnyeteggel, és gyilkos tusában halálra sújtja. Mindezek után színre lép Szaosjant, a messiás ő Zarathustra magjából születik, amelyet csodálatos módon egy tó őrzött meg sértetlenül annyi évszázadon keresztül. Õ viszi véghez a megváltás művét, melynek következtében feltámadnak a holtak, Angra Mainjut a pokolba száműzik, és a világban helyreáll a paradicsomi ősállapot.

S hogy miképpen csinálja?

Természetesen haomaáldozatot mutat be az égieknek.

A TITOK

A fenti regék olvastán persze óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: miféle növény lehetett az a szóma/haoma, amelynek az ősidők árjái ilyen csodatévő hatalmat tulajdonítottak? A témával foglalkozó kutatók többféle megoldást is ajánlanak, különböző nyomós érvekkel megtámogatva. Okfejtésükkel csupán egyetlen probléma van: kétségkívül tekintélyes szakemberek a kultúrantropológia terén, a drogokról és a drogélményekről azonban meglehetősen ködös fogalmaik vannak.

Tudományos berkekben manapság a leginkább elfogadottnak G. R. Wasson feltevése számít. Õ egy terjedelmes könyvben és több kisebb tanulmányban fejtette ki nézetét, mely szerint az indiai szóma azonos az Amanita muscaria nevű gombafajtával – e tekintélyes titulus mögött a mi légyölő galócánk húzódik meg. Wasson elméletének egyik kiindulópontja, hogy a védikus himnuszok sehol sem említik a szent növény leveleit – nyilván azért, mert nem is voltak neki. Ezenkívül az is szöget ütött a fejébe, hogy a szibériai sámánok légyölő galócát rágva ejtik magukat révületbe. Ez a két tényező képezi gazdag forrásanyaggal megtámogatott, szerteágazó hipotézisének alapját.

Wasson úgy véli, hogy az árják két ága még szétválásuk előtt, a Kr. e. IV. évezredben ismerkedett meg a légyölő galóca különleges hatásával, valahol a Kaszpi-tenger északi mellékén. Az átadó népek feltehetően finnugorok voltak. India és Irán területein ez a gombafaj nem él meg az utánpótlást valószínűleg karavánokkal biztosították, a kereskedelmi kapcsolat azonban a Kr. e. I. évezred első felében megszakadt, ennek tudható be a szómaáldozat fokozatos háttérbe szorulása a hindu szertartásokban.

Wassonról közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy nem volt sem történész, sem etnográfus, hanem egy New York-i magánbank alelnöke, s mint ilyen, meglehetősen jómódú ember. Vagyonából és szabadidejéből arra is telt, hogy amatőr néprajzi kutatásokat folytasson Mexikóban. 1955-ben ő irányította rá a világ figyelmét a helybéli indiánok által fogyasztott “varázsgombára”, a teonanancatlra, amelynek egyik fajtáját (Psilocybe wassoni) egyenesen róla nevezték el. Maga is rendszeres és meggyőződéses fogyasztója volt ennek a hallucinogén hatású növénynek, amelynek hatóanyaga – a pszilocibin, melyet először 1958-ban szintetizált sikeresen egy svájci farmakológus – sokszorta erősebb a meszkalinnál. Nem véletlen tehát a pszichotrop anyagokat tartalmazó gombafélék iránti általános lelkesedése.

A derék bankár azonban igen hézagosan ismerte Elő-Ázsia őstörténetét, és a tudományos kutatás módszertanában sem volt túlzottan járatos. Első pillantásra látszik, hogy elmélete minden ízében ingatag. Először is a levelek említésének hiánya távolról sem bizonyítja, hogy a szóma gombafaj lett volna. A “levél” szót a köznapi nyelvhasználatban a fákhoz, cserjékhez, zöldségnövényekhez társítjuk. Ezzel szemben pázsitfűfélék – például a búza vagy a köles – esetében sohasem beszélünk levelekről, pedig botanikai értelemben vannak nekik.

Szibériában egyes népek sámánjai valóban légyölő galóca fogyasztásával segítették elő transzszerű révülésüket, csakhogy ezek a népek (jakutok, jukagirok, korjákok, tunguzok, csukcsok, kamcsadálok) még véletlenül sem voltak finnugorok: részben az altáji, részben pedig a titokzatos paleoszibériai nyelvcsaládba tartoztak. Egyébként semmi bizonyítékunk nincs rá, hogy a jelzett időszakban a Kaszpi-tenger északi partvidékén egyáltalán finnugor (vagy pláne paleoszibériai) népek éltek volna. A szóma rituális begyűjtését szabályozó himnuszok már abban az időben születtek, amikor az árják rég behatoltak az indiai szubkontinens területére nyilvánvaló tehát, hogy a növénynek ott is meg kellett teremnie.

A legdöntőbb ellenérv persze a hatásmechanizmus elemzése. A légyölő galócából, ha megnyúzzuk és kifőzzük, valóban erős hallucinogén hatású ital készíthető. A gond csak az, hogy – mint a fentebb idézett forrásokból láthattuk – a szóma nem volt hallucinogén anyag! Túlzott fogyasztása esetenként részegséghez hasonló állapotot idézett elő, alapvetően azonban élénkítő-serkentő hatású volt, fokozta az agyműködést, olykor kimondottan harci drogként alkalmazták. Márpedig igen szomorú sors várt volna arra az árja hadvezérre, aki csata előtt vizionálni kezd a bolondgomba-főzettől. Wassont a pszichotrop anyagokat tartalmazó gombafélék iránti rajongása motiválta, amikor a légyölő galócát a Védák szómájával azonosította a feltevését kritikátlanul átvevő tudósoknak pedig fogalmuk sem volt a drogélmények különbségeiről és jellegéről.

Egy másik, szintén népszerű elmélet a szent növényt az indiai kenderben (Cannabis sativa var. indica) véli megtalálni. Õszintén szólva az a bizonyos árja hadvezér akkor se nagyon számíthatott volna biztos győzelemre, ha fűmámorban révedezve vezeti harcba seregét ilyenkor az ember szívesebben üldögél és elmélkedik, semhogy verekedne. Tény, hogy az újabb korokban számos nyugati utazó megfigyelése szerint itt-ott valóban kendert – egészen pontosan hasisolajat – használtak a szómaáldozathoz. A hasisolaj viszont méregerős sűrítmény, aki iszik belőle, annak nemhogy hadakozni, de mozogni sincs kedve egy darabig. Itt nyilvánvalóan egy pótszerrel van dolgunk, amelyhez az eredeti szóma elérhetetlenné válása után folyamodtak a hindu bölcsek.

További nyomós érv a két növény azonosítása ellen, hogy az Aveszta ismeri a kendert – bhang néven beszél róla –, és határozottan megkülönbözteti a haomától. Egy helyütt arról olvashatunk benne, hogy Vistászpa, az elsőnek megtért perzsa vezér bhangot szív, hogy álmában lelke felkeresse a Paradicsomot. Másutt arról van szó, hogy amikor Angra Mainju megmérgezi az ősbivalyt, minden szarvasmarhák atyját, az istenatya hasist ad neki, hogy fájdalmai csillapodjanak. A kendernek tehát mindenképpen voltak szakrális funkciói, de korántsem jutott olyan központi szerephez a kultuszban, mint a haoma.

Történeti bizonyítékok is visszatartanak attól, hogy könnyelműen egyenlőségjelet tegyünk a kétféle drog közé. A perzsa birodalom északi szomszédai a szkíták voltak, ez a harcias lovasnép, amelyet a nagykirályok sohasem tudtak teljesen meghódítani, néhány törzsüket azonban laza függőségbe vonták. Ezeknek a sztyeppei barbároknak rendkívül kedvükre való volt a titokzatos harci ajzószer, nem is haboztak átvenni a Halhatatlanoktól meg a többi férfitársaságtól. Xerxész király egyik dicsőítő feliratában kimondottan “haomaivó szakák”-ról, azaz szkítákról beszél az alattvalói között.

Nomármost a szkíták régtől fogva ismerték a kendert, és rituális alkalmakkor gyakran éltek vele. Kipréselt levét meginni azonban eszük ágában sem volt: Hérodotosztól tudjuk, hogy a magvas bolyhokat felforrósított kövekre szórták, majd a felszálló száraz gőzöket belélegezve jutottak mámoros állapotba. A kendert és a haomát tehát nemcsak a mitikus hagyomány, hanem a történeti népek sem tekintették egy és ugyanazon növénynek.

A két elmélettel végeztünk volna hát, a titok nyitját azonban mégsem találtuk meg. Feltehetően azért nem, mert azoknak a kutatóknak a nyomdokán haladtunk, akik könyvekbe és akadémikus értekezésekbe temetkezve gyártják teorémáikat, vakon tekintve a környező valóságra. Pedig a megoldás nevetségesen egyszerű.

Amikor Duperronról és az Aveszta szent szövegének kalandos megszerzéséről szóltunk, említettük, hogy a Zarathustra-hívők egy csoportja Indiába menekült az iszlám elnyomás előtt, s ott a mai napig gyakorolja vallását. Pársziknak hívják őket fanatikusan hagyománytisztelő emberek, akik legalább kétezer éve őrzik változatlanul ősi hitüket. Halottaikat fedetlen építményekbe, a Hallgatás Tornyaiba teszik ki, a keselyűk martalékául, akárcsak az óperzsa máguspapok. A legszentebb tisztító nedűnek a hófehér bika vizeletét, a gomezt tartják, melyet gyakran alkalmaznak szertartásaikon mosakodásra és ivásra. Kultuszukból nem hiányozhat a haomaáldozat sem e célra fiatal gyermekek gyűjtik össze a hegyvidékről a szent növényt, amely az egész iráni felföldön bőségesen tenyészik, Indiában azonban ma már csak Gudzsarátban honos.

Első pillantásra fűszerű gyomnak vélné az ember, pedig valójában fás szárú növény, s még csak nem is zárvatermő: a zsurlófélék közé tartozik. Két változata Magyarországon is megtalálható, leginkább a Vas megyei dombságokon hazai nevük csikófark. Mindkettő igen ritka, veszélyeztetett növény, az egyik még a Vörös Könyvbe is bekerült: szigorúan védett. A párszik által gyűjtött fajta rendszertani elnevezése Ephedra distachya a Magyarországon honos változaté Ephedra distachya L. var. helvetica.

A drogkultúrában járatos olvasó előtt aligha ismeretlen a név. Ebből a növényből vonták ki a világon először az ephedrint márpedig ez a vegyület képezi az előállítási alapját csaknem valamennyi amfetaminszármazéknak, a széles körben ismert és hozzáférhető szintetikus serkentőszereknek – az extasynak, a catnek, az I-pornak és a speednek, a “szegények kokainjának”, amely hazánkban a jóval prózaibb spuri néven honosodott meg.

A rég porrá lett árják öröksége tehát nem is olyan távoli, mint hinnénk…

forrás: http://member.rpg.hu/renier/mutat.php?id=162