Health at a Glance Európa 2010

Az OECD és az Európai Bizottság együttműködésével készült tanulmány 31 európai ország lakosságának egészségi állapotáról, valamint egészségügyi rendszerének teljesítményéről nyújt átfogó, komparatív képet.

A Health at a Glance ezen speciális kiadása az EU 27 tagországának, a 3 EFTA- tagországnak (Izland, Norvégia és Svájc), valamint Törökországnak az egészségügyi kérdéseire fókuszál. Célja, hogy az olvasóknak világosabb képet adjon azokról a tényezőkről, amelyek a lakosság egészségi állapotát, valamint az egészségügyi rendszerek teljesítményét befolyásolják ezekben az országokban. 42 indikátora segítségével összehasonlítható adatokat biztosít számos témát lefedve, mint pl. az egészségi állapot, az egészségre ható kockázati tényezők, az egészségügyi munkaerő és az egészségügyi kiadások kérdései.

A tanulmány az OECD és az Európai Bizottság hosszú távú együttműködése révén készült el, a 31 tagország nemzeti adatjelentőinek közreműködésével. Az indikátorok kiválasztása az ECHI listán (Európai Közösség Egészségügyi Indikátorok) alapult, amelyet az Európai Bizottság dolgozott ki az egészségügyi statisztikák fejlesztésének és jelentésének előmozdítása céljából. Mindazonáltal néhány indikátor különbözik az ECHI-definícióktól, az adatok elérhetősége vagy korlátozások miatt, illetve azért, mert az ECHI-indikátorok még nem állnak készen az implementációra.

Főbb eredmények


Az egészségi állapot sokat fejlődött Európa-szerte, de az egyes országok között jelentős különbségek tapasztalhatók.

A születéskor várható élettartam az EU-tagországokban 6 évvel emelkedett 1980 óta, elérve a 78 évet 2007-ben. A nők esetében Franciaországban volt a legmagasabb a születéskor várható élettartam (84,4 év), a legalacsonyabb Romániában (76,2 év. A férfiak esetében pedig Svédországban (78,8 év) volt a legmagasabb, és Litvániában a legalacsonyabb (65,1 év). Magyarországon is jóval az EU-átlag alatti a születéskor várható élettartam: a nők esetében 77,6 év, a férfiak esetében pedig 69,1 év.

2005-2007-ben az egészséges életévek száma 61,3 év volt a nők, 60,1 év pedig a férfiak esetében az EU-ban. A nemek közötti szakadék valamivel kisebb, mint a várható élettartam esetében, tükrözve azt a tényt, hogy a nők magasabb aránya él tevékenység-korlátozások mellett. A születéskor várható egészséges életévek száma 2005-2007-ben Máltán volt a legmagasabb mind a nők, mind a férfiak esetében, a legalacsonyabb pedig a nők esetében Lettországban, a férfiak esetében pedig Észtországban.
Magyarországon a születéskor várható egészséges életévek száma szintén jelentősen alacsonyabb, mint az EU-átlag, mind a nők, mind a férfiak esetében, még egyes kelet-közép-európai országoknak (Csehország, Lengyelország, Románia) is jobbak a mutatóik.

Nehéz megbecsülni, hogy a számos orvosi és nem orvosi tényezők relatív kombinációja milyen hatással van a várható élettartamra, illetve az egészséges életévek számára. A magasabb nemzeti jövedelem általában magasabb várható élettartammal jár együtt Európa-szerte, habár ez a kapcsolat kevésbé hangsúlyos a nemzeti jövedelem magasabb szintjein, egy „csökkenő fordulatot” sugallva egy bizonyos szint után. Az egészség egyéb meghatározói is fontos szerepet játszanak.

2008-ban jelentős különbségek voltak megfigyelhetők az EU-tagországok között az összes halálozási okra vonatkozó, korstandardizált halálozási rátákban. A halálozási ráták Svájcban, Olaszországban, Izlandon és Spanyolországban voltak a legalacsonyabbak (100 ezer főre 520 vagy annál kevesebb halálozás). Litvániában és Lettországban volt a legmagasabb a 100 ezer főre jutó halálozások száma (1000 halálozás 100 ezer főre, az EU-átlag 696). Magyarországon 926 halálozás volt 100 ezer főre, de több más kelet-közép-európai országban is 800 fölött volt a halálozási arány. Az EU-12 országok közül csak Szlovéniában volt alacsonyabb a halálozási ráta (634) az uniós átlagnál.

Habár Kelet-Közép-Európában a halálozási ráták továbbra is magasak, jelentős csökkenés figyelhető meg több EU-12 országban is 1994 óta. A halálozási ráták Magyarországon, Észtországban, Szlovéniában, Csehországban és Lengyelországban több mint 30%-kal csökkentek, amely nagyobb mértékű csökkenést jelent az uniós átlagnál.

A kardiovaszkuláris megbetegedések képezik a legfőbb halálokot majdnem minden EU-tagországban: a halálozások 40%-áért voltak felelősek 2008-ban. Az ischaemiás szívbetegség önmagában a halálozások 15%-át okozta. A halálozási ráták Litvániában (nők: 240, férfiak 449), Lettországban, Szlovákiában és Észtországban voltak a legmagasabbak. Magyarországon 100 ezer főre nők esetében 166, férfiak esetében 289, miközben az EU-átlag 89, ill. 171.

A stroke szintén fontos halálokot képez, a halálozások 10%-át okozta 2008-ban. A stroke miatt bekövetkezett halálozások aránya szintén a kelet-közép-európai régióban volt a legmagasabb, beleértve Bulgáriát (korstandardizált halálozási adatok 100 ezer főre, nők: 163, férfiak 217), Romániát, Lettországot, Litvániát, Szlovákiát és Magyarországot (nők: 76, férfiak 115, vö.: EU-átlag nők: 64, férfiak: 82).

A daganatos megbetegedések képezik a második legfőbb halálokot az EU-ban, 2008-ban a halálozások 26%-áért voltak felelősek. A rák okozta (korstandardizált) halálozási ráták Cipruson, Finnországban, Svájcban és Svédországban voltak a legalacsonyabbak (kevesebb, mint 150 halálozás 100 ezer főre), legmagasabbak pedig Magyarországon, Lengyelországban, a balti államokban, valamint Dániában. A férfiak esetében Magyarországon volt a legmagasabb a 100 ezer főre jutó rák okozta halálozások száma (337), nők esetében pedig Dániában (182), ezt követi Magyarország (177). Az EU-átlag 100 ezer főre vetítve nők esetében 136, férfiaknál 236.

A tüdőrák továbbra is a vezető halálokot képezi a férfiak esetében a daganatos halálozások között minden EU-tagországban, kivéve Svédországot. Ugyanakkor a nők esetében is az egyik legfőbb daganat okozta haláloknak tekinthető. 2008-ban a tüdőrák okozta halálozások Magyarországon voltak a legmagasabbak a férfiak körében (115 halálozás 100 ezer főre, vö.: EU-átlag: 66), amit Lengyelország és a balti országok követnek. Ezekben az országokban a dohányzási arány is magasabb volt a többi országhoz viszonyítva. Magyarországon a nők körében is jóval magasabb a tüdőrák halálozási rátája (38), mint az EU-átlag (19).


Az egészségre ható kockázati tényezőkben bekövetkezett változások

Számos EU-tagország jelentős haladást ért el a dohányzás visszaszorítása terén, habár az a korai halálozásnak még mindig vezető oka maradt. A visszaesés leginkább a nemzeti és uniós szinteken megvalósított politikáknak köszönhető, amelyek a lakosság figyelmét felkeltő kampányokra, reklámozási tilalmakra, valamint az adózás növelésére irányultak. A svéd és izlandi felnőttek kevesebb, mint 18%-a dohányzik napi szinten; 1980-ban ez az arány még 30% volt. Ugyanakkor a görög felnőttek mintegy 40%-a dohányzik továbbra is napi szinten. A dohányzási ráták Bulgáriában, Írországban és Hollandiában továbbra is viszonylag magasak. Magyarországon a felnőttek 25,9%-a dohányzik napi szinten, ami magasabb, mint az uniós átlag (24,2%). Magyarországon 1995 és 2008 között a dohányzás aránya a férfiak körében 29%-kal, a nők esetében 21%-kal csökkent, amely nagyobb mértékű csökkenés jelent az uniós átlagnál (19%, ill. 13%).

Az EU-ban egy felnőtt átlagosan 10,8 liter alkoholt fogyaszt évente. Ha Luxemburgot nem számítjuk (mivel nagyon sok külföldi vásárol alkoholt ebben az országban), akkor Észtországban (14 liter), Magyarországon (12,6 liter) és Franciaországban (12,6 liter) volt a legmagasabb az alkoholfogyasztás aránya 2007-08 folyamán.

Mindazonáltal az alkoholfogyasztásban is csökkenés tapasztalható számos európai országban az elmúlt 3 évtizedben (az EU-ban átlagosan 13%-os visszaesés tapasztalható). A reklámozásra és eladásra vonatkozó korlátozások, valamint az adóztatás hatékony eszközöknek bizonyultak az alkoholfogyasztás csökkentésében. A hagyományos bortermelő országokban, mint pl. Olaszország, Franciaország és Spanyolország, az egy főre jutó alkoholfogyasztás lényegesen csökkent 1980 óta. Magyarországon 15%-os csökkenés tapasztalható. Ugyanakkor jelentősen növekedés mutatkozik más országokban, így pl. Írországban, az Egyesült Királyságban és néhány északi országban.

Európa-szerte a felnőtt lakosság több mint fele túlsúllyal vagy elhízással küzd. Ez az 27 EU-tagországból 15-re jellemző. Az obezitás előfordulási gyakorisága jelentős különbségeket mutat az egyes országokban: Romániában, Svájcban és Olaszországban 10%, miközben az Egyesült Királyságban, Írországban, Máltán és Izlandon 20% fölött van. Az összes EU- tagországban átlagosan véve a felnőtt lakosság 15,5%-a túlsúlyos, Magyarországon ugyanez az arány 18,8%.

Az obezitás aránya több mint kétszeresére nőtt az elmúlt 20 évben a legtöbb olyan tagállamban, amelyre vonatkozóan rendelkezésre állnak adatok. A gyors növekedés attól függetlenül következett be, hogy 2 évtizeddel ezelőtt milyen szintű volt az obezitás az egyes országokban. Az obezitás Hollandiában és az Egyesült Királyságban egyaránt több mint duplájára nőtt 1988 és 2008 között, ugyanakkor Hollandiában az obezitási ráta jelenleg kevesebb, mint fele az Egyesült Királyságban tapasztalható aránynak.

Mivel az obezitás a krónikus betegségek magasabb rizikójával jár együtt, jelentős pótlólagos egészségügyi költségeket von maga után. Egy nemrégiben Angliában készült tanulmány becslése szerint a túlsúlyhoz és obezitáshoz kapcsolódó teljes költségek 70%-kal növekedhetnek 2007 és 2015 között, 2025-re pedig 2,4-szeresére nőhetnek.


Az egészségügyi szakember-hiány aggodalomra ad okot számos országban

Számos európai ország orvoshiánnyal küzd. Az 1000 főre vetített orvosok száma jelentős eltéréseket mutat: Görögországban a legmagasabb (6), Törökországban pedig a legalacsonyabb (1,5). Az orvosok száma ugyanakkor bizonyos EU-15 tagországokban, így pl. az Egyesült Királyságban (2,6) és Finnországban (2,7) is relatíve alacsony. Az EU-átlag 3,3, Magyarországon pedig 3,1 orvos jut 1000 főre.

2000 óta az 1000 főre vetített orvosok száma a Szlovák Köztársaság kivételével minden európai országban növekedett. Átlagosan, a 2000-ben 1000 főre jutó 3 orvosról 2008-ban 3,3-ra. Különösen gyors növekedés tapasztalható Írországban (közel 50%-os). A növekedés legnagyobb részben a külföldön képzett orvosok toborzásának tudható be: a külföldi orvosok aránya ugyanis háromszorosára nőtt a vizsgált periódusban. Hasonlóképp, az 1000 főre vetített orvosok száma az Egyesült Királyságban 2000 és 2008 között 30%-kal nőtt, az 1000 főre jutó 2 orvosról 2,6-ra. Ezzel szemben nem tapasztalható tényleges növekedés a lakosságszámra vetített orvosok számában Franciaországban és Olaszországban 2000 óta.

Majdnem minden országban felborult az egyensúly a háziorvosok és szakorvosok számában az elmúlt évtizedekben, mivel a szakorvosok száma sokkal gyorsabban nő. Ennek eredményeképpen, a legtöbb országban több a specialista, mint az általános orvos (Románia és Portugália kivételével). Ez magyarázható a hagyományos típusú általános orvosi/ családorvosi szakma csökkent vonzerejével, valamint az egyre növekvő kereseti különbségekkel. A lassú növekedés vagy csökkenés az általános orvosok lakosságszámra vetített arányában aggodalmat kelt az alapellátáshoz való hozzáférés vonatkozásában. Több ország fontolgatja, hogyan lehetne növelni az általános orvosi szakma vonzerejét, valamint új feladatokat kialakítani más egészségügyi ellátók, így például a nővérek számára.

Számos európai országban az is gondot okoz, hogy nincs elegendő nővér. A nővérek nemcsak a hagyományos létesítményekben, így pl. kórházakban és ápolási intézményekben játszanak fontos szerepet, hanem egyre növekvő mértékben az alapellátásban is, speciális ellátást kínálva a krónikus betegek számára, valamint a betegek otthonaiban. 2008-ban Dániában (24,6) volt a legmagasabb az 1000 főre jutó nővérek száma, Törökországban pedig a legalacsonyabb (1,3). Az uniós átlag 9,8 nővér 1000 főre, a magyar adat alacsonyabb ennél (8,7).

2000 óta a nővérek lakosságszámra vetített aránya növekedett minden európai országban, Litvániát és Szlovákiát kivéve. A növekedés különösen nagy volt Portugáliában, Spanyolországban, Franciaországban és Svájcban.

Az elmúlt 15 évben az 1000 főre jutó kórházi ágyak száma csökkenést mutat minden európai országban. Az EU-tagállamokban átlagosan 7,3-ról (1995) 5,7-re (2008) csökkent. Magyarországon 2008-ban 1000 főre 7 ágy jutott.
A kórházi ágyak számának csökkenését a kórházi tartózkodás átlagos időtartamának csökkenése kísérte, valamint egyes országokban a kórházi felvételek számának csökkenése. A kórházi ágyak számának csökkentése Lettországban, Litvániában és Bulgáriában különösen hangsúlyos volt. Az orvosi technológiákban tapasztalható fejlődés minden országban lehetővé tette az egynapos sebészet elterjedése, valamint a hosszú kórházi kezelés csökkentése irányába történő elmozdulást.


Az egészségügyi kiadások növekedése nyomást gyakorol a kormányzati költségvetésekre

Az egészségügyi kiadások minden európai országban növekedtek, gyakran a gazdaság növekedését meghaladó ütemben, amelynek eredményeképpen nő az egészségügyi kiadások GDP-n belüli aránya is. 2008-ban az EU-tagállamok átlagosan a GDP-jük 8,3%-át fordították egészségügyre (1998-ban ez az arány 7,3% volt). Mindazonáltal, az egészségügyi kiadások GDP-n belüli részaránya jelentős mértékben változik az egyes országok között, a legkevesebb Cipruson és Romániában (6%), miközben Franciaországban, Svájcban, Németországban és Ausztriában 10% fölötti.

2008-ban Norvégiában volt a legmagasabb az egy főre jutó egészségügyi kiadások mértéke vásárlóerő-paritáson számolva: mintegy 4300 euró, amely majdnem kétszerese az EU-átlagnak (2192 euró). Ezután Svájc, Luxemburg és Ausztria következik. A legtöbb észak- és nyugat-európai országban 2500-3500 euró között változik az egy főre jutó egészségügyi kiadások mértéke, ami 10-60%-kal több, mint az uniós átlag. Általában a kelet- és dél-európai országok költenek kevesebbet az egészségügyre, a legkevesebbet Törökország (671 euró), őt követi Románia, Bulgária, Lengyelország és Magyarország (1233 euró).

2008-ban az EU-tagországok átlagosan a GDP-jük 8,3%-át fordították egészségügyi kiadásokra. A legtöbbet Franciaország (11,2%), Svájc (10,6%), Ausztria és Németország (10,5-10,5%), a legkevesebbet Románia (5,5%). Magyarországon 2008-ban 7,3% volt az egészségügyi kiadások GDP-n belüli aránya.

Egyes országokban a jelenlegi gazdasági visszaesés jelentős növekedést eredményezett az egészségügyi kiadások GDP-n belüli arányában: Írországban a 2007-es 7,5%-os szintről 2008-ra 8,7%-ra, Spanyolországban pedig 8,4%-ról 9%-ra nőtt az egészségügyi kiadások GDP-n belüli aránya.

Az egy főre jutó egészségügyi kiadások és az egy főre jutó GDP között pozitív korreláció figyelhető meg, habár ez a kapcsolat erősebb az alacsony GDP-vel rendelkező országok esetében.

1998 és 2008 között az európai országokban - Norvégia és Észtország kivételével - az egészségügyi kiadások gyorsabban növekedtek, mint az egy főre jutó GDP, amely azt eredményezte, hogy a legtöbb országban a GDP egyre nagyobb hányadát fordítják egészségügyre. Néhány európai ország relatíve erős gazdasági növekedést tapasztalt ebben a periódusban - pl. Szlovákia, Írország és Törökország -, így ezekben az országokban még inkább növekedtek az egészségügyi kiadások, illetve az egészségügyi kiadások GDP-n belüli aránya is. Szlovéniában, Csehországban és Magyarországon szintén relatíve nagyobb gazdasági növekedés volt megfigyelhető, de az egészségügyi kiadások növekedése, habár számottevő volt, nem haladta meg jelentősen a gazdaság egészének növekedési ütemét, így csak mérsékelt növekedést eredményezett a GDP egészségügyre fordított hányadában.

Az EU-tagországok az egészségügyi kiadások legnagyobb részét, átlagosan 31%-át a fekvőbeteg-ellátásra fordítják, ezt követi a járóbeteg-ellátás (30%). Egészségügyi termékekre (gyógyszerekre, gyógyászati segédeszközökre) a kiadások 25%-át fordítják. Az ápolási kiadások átlagosan 8%-ot tesznek ki, az ún. közösségi szolgáltatások (közegészségügyi ellátás és egészségügyi adminisztráció) pedig 6%-ot.

Magyarországon a legjelentősebb tételt az egészségügyi termékek képezik az egészségügyi kiadásokon belül (37%), ezt követi a kórházi ellátás (28%), járóbeteg-ellátás (26%), közösségi szolgáltatások (5%), ápolás (4%).

Az egészségügyi rendszereket gyakran bírálják amiatt, hogy túlzott mértékben fókuszálnak a „betegellátásra”, azaz a betegségek kezelésére, ugyanakkor nem fordítanak kellő figyelmet a megelőzésre. Az EU-tagországokban átlagosan a jelenlegi egészségügyi kiadásoknak csak mintegy 3%-át fordítják prevencióra és népegészségügyi programokra, Magyarországon ennél többet (4%).

A gyógyszerkiadások átlagosan a GDP 1,7%-át teszik ki az EU-tagországokban. Luxemburg költ a legkevesebbet gyógyszerre (0,6%), Litvánia pedig a legtöbbet (2,8%). Magyarország gyógyszerkiadásai is az uniós átlag fölöttiek (2,3%)

Ciprus kivételével minden európai országban az állami szektor jelenti az egészségügyi finanszírozás fő csatornáját. 2008-ban az állami források átlagosan az összes egészségügyi kiadás mintegy háromnegyedét tették ki, általános adózáson vagy társadalombiztosítási járulékokon keresztül. Luxemburgban, Csehországban, az északi országokban (Finnországot kivéve), az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Romániában az állami finanszírozás az egészségügyi kiadások több, mint 80%-át tette ki. Számos olyan ország, ahol az 1990-es évek elején viszonylag magas volt az állami finanszírozás hányada, így pl. Magyarország és Lengyelország, csökkentették részarányukat, miközben más államok, ahol történelmileg alacsonyabb volt az állami finanszírozás hányada az egészségügyben (pl. Portugália és Törökország), növelték az arányt.

Magyarországon 2008-ban 71% volt az állami finanszírozás aránya az egészségügyben, amelynek forrását döntő mértékben a társadalombiztosítási járulékok alkották.

A magánfinanszírozás mértéke és összetétele országonként eltérő, az EU-ban átlagosan 23,5%. A magánfinanszírozás aránya Cipruson a legnagyobb (55,9%), Luxemburgban pedig a legkisebb (8,2%). Magyarországon a magánkiadások aránya meghaladja az uniós átlagot (26%).

A legtöbb országban a betegek által fizetett out-of-pocket kifizetések jellemzőek. A magán egészségbiztosítás az összes egészségügyi kiadásnak átlagosan csak mintegy 3-4%-át teszi ki az EU-tagországokban. Néhány országban viszont jelentős szerepe van a magán egészségbiztosításnak. Németországban alapvető lefedettséget biztosít bizonyos lakosságcsoportoknak. Franciaországban a magán egészségbiztosítás az összes egészségügyi kiadás 13%-át teszi ki, de kiegészítő vagy pótlólagos fedezetet nyújt az univerzális állami rendszerben.

Mivel számos országban csökkenteni kell a költségvetési deficitet, a kormányoknak rövid távon nehéz politikai döntésekkel kell szembenézniük: vagy meg kell fékezniük az egészségügyi költekezés növekedését, és csökkenteniük kell a kiadásokat egyéb területeken is, vagy növelniük kell az adókat és társadalombiztosítási járulékokat a deficit csökkentése érdekében. Az egészségügyi szektor termelékenységének növelése elősegíti ezen nyomások összeegyeztetését, például az egészségügyi technológiák szigorúbb értékelése vagy az információs és kommunikációs technológiák (e-Egészségügy) fokozottabb alkalmazása révén. Ezeknek a kezdeményezéseknek szintén van hozzáadott értékük az ellátás minőségének fejlesztése szempontjából, amely egy másik együttműködési területet képez az OECD és az Európai Bizottság között.(AZS)


Forrás: Health at a Glance Europe 2010. OECD, 2010. dec. 1.
http://www.oecd-ilibrary.org/social-issues-migration-health/health-at-a-glance-europe-2010_health_glance-2010-en
(letöltés dátuma: 2010. december 17.)