Tűréshatár végén az orvosok

2009. március 23.

Az orvosok és ápolók tűréshatára mára valószínűleg elérte a tetőpontját. Az orvostársadalom pedig nem is olyan gyenge, mint amilyennek látszik, s ebben döndő szerepe van az orvosi kamarának - vélekedik Novák Zoltán politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatásvezetője, akit az egészségügyi ágazat helyzetéről, az orvosok lehetőségeiről kérdeztünk.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Magyar jelenségről, vagy uniós tendenciáról is szó van, hogy az egészségügy gyógyításra szorul?

Semmiképpen sem beszélhetünk elszigetelt jelenségről. Van egy tendencia, amely minden államban érezteti hatását: a technológiai és vegyipari fejlesztések alkalmazása egyre nagyobb forrásigényt támaszt, miközben a források szűkülnek. Mivel Európa elöregedő lakossága mind kevesebb járulékkal járul hozzá a költségekhez, az idősödő korosztály egyre nagyobb egészségügyi kapacitást igényel. Számos ország kénytelen hozzányúlni az egészségügy szerkezetéhez, és ez mindenütt komoly politikai vihart kavar.

Milyen tendenciák érzékelhetőek a hazai politikai közéletben, amelyek befolyásolják az egészségügyi ágazat döntéshozóit?

A szakmai érveket nagyon sokszor sajnos felülírja a hatalompolitikai ráció és a pártpolitikai logika. Az egészségügy intézményi reformja például a helyi szocialista képviselők lobbi tevékenységén akadt meg. Ráadásul nem is az ideológiai törésvonalak mentén alakulnak ki az álláspontok, tehát nem beszélhetünk arról, hogy az egészségügy jövőjéről van szociáldemokrata, konzervatív és liberális koncepció. A Cseh Köztársaságban a hazaihoz kísértetiesen hasonló viták zajlottak le idén reformok kapcsán, csak éppen fordított szereposztásban: ott a konzervatív kormányzat vezette be a reformokat (többek között a vizitdíjat) és a baloldali ellenzék próbálta megakadályozni ezt. Itthon az egyes pártok álláspontja sem koherens.

Lehetséges-e, szükséges-e, hogy a nagy pártok összefogjanak az egészségügy átalakítására?

Az elmúlt két év legfontosabb tanulsága, hogy az egészségügy rendszerét nem lehet néhány hónap, vagy néhány év alatt átalakítani; ez ciklusokon átívelő feladat. Éppen ezért meg kell találni a pártok célkitűzéseinek legkisebb közös többszörösét, és ki kell dolgozni az egészségügy átalakításának közép- és hosszú távú tervét. Ez a munka számos fórumon és formában realizálódhat, az ötpárti egyeztetéstől egészen egy, a szakszervezetekkel, civilekkel, és szakmai szervezetekkel kiegészülő egészségügyi kerekasztalig. A lényeg az, hogy az egyeztetési mechanizmus végén egy olyan koherens struktúra körvonalazódjon, ami a társadalom, a szakma és a politikum többsége számára is elfogadható. Azt kell meghatározni, hogy milyen egészségügyet akarunk tíz év múlva, és ennek tudatában lehet csak megtenni az első lépéseket, meghozni a szakpolitikai döntéseket, és végrehajtani a kodifikációt. E nélkül sem a jelenlegi, sem az elkövetkező kurzusok nem lesznek képesek konszolidálni és fenntarthatóvá tenni a magyar egészségügy rendszerét. A konszenzuson alapuló hosszú távú terv nem pusztán egy idealisztikus kívánalom, hanem az egyetlen lehetséges módja, hogy az ágazat kikerüljön abból az inercia-spirálból, amiben több évtizede vergődik.

Reform vagy rombolás � mi folyik az egészségügyben?

Fontos belátni, hogy minden nagy reform rombolással kezdődik. Az egészségügy esetében szinte létkérdés, hogy ez a rombolás a lehető legkisebb veszteséggel járjon. Az esetenként évtizedes struktúrák lebontása, és az új szerkezet felépítése rengeteg kockázattal jár, épp ezért elengedhetetlenül fontos a már fent említett konszenzuális keretek megteremtése, a megfelelő előkészítés, és az előrelátó hosszú távú tervezés. A reformok megrekedtek, miután a kormányzat megégette magát: az egészségügy lekerült a napirendről és a politikum ismét jegeli a problémát. Nem folyik sem egyeztetés, sem előkészítés, sem tervezés és nyoma sincs egy olyan együttgondolkodásnak, ami elengedhetetlen előfeltétele lenne annak, hogy legalább a következő évtized végére egy modern, jól működő, hatékony és fenntartható egészségügyi ellátórendszere legyen az országnak.

Miért tűnik gyengének az orvostársadalom érdekérvényesítő képessége?

Az orvostársadalom nem is olyan gyenge, mint amilyennek első rá nézésre látszik. Példának okáért a pénztártörvény visszavonásában a Magyar Orvosi Kamara opponens offenzívája komoly szerepet játszott, de ugyanez elmondható a vizitdíj és a kórházi napidíj esetében is. Az orvostársadalom ugyanakkor nem homogén társadalmi csoport, hiszen eltérő érdekcsoportok alkotják, ami értelemszerűen rontja érdekérvényesítő képességét. Mindazonáltal én hiszek abban, hogy a civil szféra és a szakmai szervezetek javaslatai és nyilatkozatai érdemben befolyásolhatják a szakpolitikai döntéseket, amennyiben azok a kritikai és konstruktív elemeket megfelelő arányban tartalmazzák. Sajnos, a civil szektor ereje és befolyásolási képessége még nem tart ott, mint a nyugati demokráciákban, de folyamatosan erősödik, és ezen a téren a közeljövőben jelentős fejlődésre számíthatunk.

Milyen következményei lehetnek egy munkabeszüntetésnek; mennyire tolerálná azt a társadalom?

Mivel életekről és az emberek egészségéről van szó, a munkabeszüntetést csak igen korlátozott módon és kellő körültekintéssel lehet alkalmazni, és így a nyomásgyakorlás mértéke is mérsékelt. Viszont az a helyzet, hogy orvosok és ápolók odáig jutnak, hogy - akár csak néhány órára is - beszüntetik a munkát, nos, az komoly jelzésértékkel bír a kormányzat, illetve az intézményfenntartó felé éppúgy, mint a társadalom felé. A politika természetesen gyakran alkalmazza az oszd meg és uralkodj elvét, de ennek hatékonysága nagyban függ attól, hogy a szereplők mennyire mennek bele a játékba. Hazánkban sajnos még nincsenek meg a szakmai szolidaritás és az ágazati korporáció hagyományai.

Meddig tűrnek a betegek és az orvosok?

Ami az állampolgárokat illeti, nincs túl sok választásuk. Mivel nincsenek világos és jól körvonalazott alternatívák, nem tehetnek mást, mint rendre megbuktatják az éppen regnáló kormányt, amely nem képes megoldást találni a problémákra. Ami az orvosok és ápolók tűréshatárát illeti, az mára valószínűleg elérte a tetőpontot. Ezért lenne fontos egy közép és hosszú távú terv elfogadása, hogy az orvosok számára világos legyen, milyen perspektíva áll előttük, és a boldoguláshoz ne kelljen elhagyniuk hazájukat. Ha pedig mégis elvállalnak egy-két évre külföldi megbízatást, egyértelmű legyen számukra, hogy visszatérve hogyan tudnak majd visszakapcsolódni a hazai rendszerbe.

Cs.A.

orvosok lapja 2009. február

WebDoki

http://www.webdoki.hu/cikk.php?cid=51353