MÁR MEGINT EZ A DEPRESSZIÓ

Dr. Morcz

A tegnap esti Szólás Szabadsága rejtett kamerás felvételt közölt egy magát depressziósnak tettető fiatalember pszichiátriai vizsgálatáról. A felvétel készítője elmondta, hogy a vizsgálat során (melyet alaposan megvágva mutattak) "felmondta" a doktornőnek a depresszió összes tünetét. Ezt követően (ez már a bejátszott felvételről is látszik) a doktornő pszichoterápiát ajánlott, ezt az álruhás riporter időhiányra hivatkozva elutasította. Ezt követte a gyógyszer felírása. Az eddig eltelt idő 6.5 perc volt, a riporter sérelmezte, hogy ennyi idő után számára egy potenciálisan veszélyes szert írtak fel. A felvétel ill. néhány statisztikai adat alapján levont következtetésük szerint Magyarországon ma túl sok antidepresszánst írnak fel, és ebben nagyon fontos szerepe van a gyógyszergyárakáltal a pszichiátereknek nyújtott "átláthatatlan" anyagi ellenszolgáltatásnak. Egyáltalán is, túl sok beteget tartanak depressziósnak. A stúdióba meghívott két pszichiáter és az Eü. Min. szakállamtitkára járta körbe a kérdést.

Ha valaki nem látta, érdemes megnéznie az adást, mert bővelkedett érdekes részletekben. Itt pár pontban olyan dolgokra szeretnék reflektálni, ami véleményem szerint megkérdőjelezi a műsor készítőinek szakmaiságát és tisztességét.

1. A rejtett kamera használatát a MÚOSZ nem ítéli etikusnak, erről az utóbbi időben több polémia volt. Elképzelhetőnek tartok olyan eseteket, amikor a beszélő tudta nélkül készített felvételt nem csak lehet, de kell is publikálni; szerintem ennek tipikus példája az öszödi beszéd. De a jelen esetet nem tartom ilyen jelentőségűnek.

2. A felvétel készítője tudatosan megtévesztette a doktornőt. Azzal, hogy "felmondta" a doktornőnek a depresszió összes alaptüneteit, emellett tudtán kívül még egy dolgot is megtett. Egy teljesen tipikus kórképet vázolt (nyilván valami hihető kerettörténetbe ágyazva). Minden szakmában, minden gyakoribb betegséggel kapcsolatban ismertek azok a "vészjelek", amikre az orvosnak figyelnie kell, hogy ki tudja szűrni a sürgős elllátást igénylő, esetleg életveszékyben kevő betegeket. Ebben az esetben a doktornő gyanúját elaltathatta az is, hogy ha egy teljesen tipikus tünetegyüttest mondott ell a "beteg", akkor nyilván nem voltak olyan "vészjelek", amik kórházi kezelést vagy részletes kivizsgálást (pl. depressziót utánzó neurológiai betegség kizárása) szükségessé tettek volna.

3. Hibás következtetés, hogy a doktornő mindenáron gyógyszert írt volna fel. Ő először pszichoterápiát javasolt, és gyógyszert csak akkor, mikor a "beteg" ezt a nem gyógyszeres kezelési módot (és indirekte a többi, nem gyógyszeres, de időigényes alternatívát is) elutasította.

4. A felírt gyógyszert a közelképekből a gondos kitakarás ellenére fel lehetett ismerni, 10 mg citalopramot tartalmazó készítményről volt szó. Ez - amennyire más szakmában dolgozóként tudhatom - a depresszió kezelésének széles körben elfogadott szere, a 10 mg-os adag a szokásos fenntartó dózis fele, ami mellett a várható mellékhatások előfordulási esélye nem túl nagy. A kis kezdő adag felírása megfelel az óvatos orvosok szokásos gyakorlatának.

5. Minden gyógyszernek vannak mellékhatásai, ha egy orvos észlel egy korábban ismeretlen mellékhatást, köteles értesíteni a szakhatóságot. Részben az értesítéi kötelezettség miatt egy átlagos gyógyszertájékoztatón a mellékhatások, gyógyszerkölcsönhatások és ellenjavallatok lényegesen több helyet foglalnak el, mint a gyógyszer többi adatai. Önmagában a mellékhatások veszélye legtöbbször eltörpül a kedvező hatás valószínűsége mellett (különben ki venné egyáltalán be a gyógyszert?). Az adott készítménnyel kapcsolatban felesleges volt a riporternek a mellékhatások témáján annyit lovagolnia. Már csak azért sem, mert olyasmit is mellékhatásként sorolt fel (a depressziós tünetek romlása), ami egész egyszerűen attól van, hogy az ilyan gyógyszerek hatásukat kb 2 hét szedés után fejtik csak ki. Az megfordult a riporter fejében, hogy ha a doktornő kitart amellett, hogy ne használjon gyógyszert, akkor most azon mérgelődhetne, hogy komolyan se vették annyira, hogy felírjanak valamit? Hiszen pont a riporter kardoskodott a gyógyszeres kezelés mellett...

6. A riportban csodálkoztak azon, hogy míg az ötvenes években alig 500, pár évvel ezelőtt már 150.000 depresszióst tartottak számon Magyarországon, s ezt olyan szövegkörnyezetben, hogy egyből adódik a feltételezés: ez a szám mesterségesen nőtt ilyen nagyra, kvázi a gyógyszergyárak miatt. Ez nem így van. Az 50-es években készült statisztikákkal szerintem valami baj lehetett. A depresszió országtól függetlenül nagyságrendekkel gyakoribb. Egy 2003-ban publikált hazai vizsgálat több mint 12.000 fős reprezentatív minta elemzése alapján a közepes vagy súlyos depresszió előfordulását 13.4%-nak találta (=1.3 millió depressziós). Ez arra utal, hogy (még ha az enyhe hangulati zavarokat figyelmen kívül is hagyjuk) a műsorban közölt 150.000-es adat csak a jéghegy csúcsa, a probléma ennél jóvbal nagyobb.

7. Szintén csodálkoztak azon, hogy milyen könnyen lehet antidepresszánshoz jutni (amit "a stimulált boldogság"-nak nevez, ennek a szakmaiságáról talán felesleges is beszélni). Ez nyilván így is van, csak kell hozzá egy megalapozott diagnózis és az egyéb (nem gyógyszeres) kezelések elutasítása. Érdemes megjegyezni, hogy az antidepresszánsok legtöbbje (és a riporternek felírt is) nem okoz hozzászokást, nem olyan értelemben tesz boldoggá, mint egy drog stb. Mondjuk azon csodálkozni, hogy a szakma szabályai szerint eljáró orvos túl gyorsan ír fel gyógyszert, nyilván furcsa. Arról nem szól a riport, hogy pl. kint közben hányan vártak, hanyadik beteg volt (azaz mennyi idő jutott azon a rendelésen 1-1 betegre).

8.Persze szóba került az a (tényként kezelt) feltételezés is, hogy a gyógyszergyárak átláthatatlan módon juttatnak pénzt orvosoknak. Ez nem így van. A gyógyszergyár valóban juttathat pénzt az orvosnak: felkérheti előadások tartására, elviheti kongresszusra stb, de ezekről mind számlát kell kérjen az orvostól és kimutatást kell vezetni. Emellett adhat gyógyszermintát kipróbálásra,de ezt is csak kis adagban és dokumentált úton (a mintának mindenki örül, mert a legtöbbb kórházban folyamatosan gond van a gyógyszerköltséggel, ezt persze nem kis részben a finanszírozás visszásságai is okozzák.

9. És ezzel elérkeztünk a főhatóság szerepéhez. A stúdióban megjelent szakállamtitkárnő okosan és eléggé empatikusan viselkedett, nem hülyézte le nyíltan az orvosokat Horváth Ágnes nem hagyott mély nyomot benne). Persze azért elmondta a kincstári szöveget arról, hogy kapacitás lenne, csak túl kevés a pszichiáter, pedig "meg is teszünk érte mindent, amit csak tudunk". Arról azért elfeledkezett, hogy ebben a ciklusban zárták be az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet és az Addiktológiai Intézetet, vontak össze számos pszichiátriát, csökkentették az elszámolható teljesítményeket (volumenkorlát, ami gyakorlatilag azt jelenti, egy bizonyos esetszám felett ingyen gyógyít a kórház/rendelő). És arról is, hogy - mint minden orvosnak - a pszichiáterek fizetése sem függ attól, ha pl. túlórában több beteget látnak, hanem csak a besorolásuktól.

Mi lenne, ha a Szólás szabadsága próbálna szakmailag korrektebb, nem egy prekoncepciót ("a csúnya gyógyszergyár szükségtelen dolgok miatt zabálja fel a magyar emberek TB-járulékát") igazoló, hanem tényeket feltáró műsorblokkokat csinálni?

Az adófizetők pénzén, természetesen.

Aki idáig elolvasta, az megérdemli a linket, ahonnan a Bizottság száma (=poszt címadó) letölthető.

http://drmorcz.blog.hu/