PRO MEMORIA: FEHÉR KÖPENYES GYILKOSOK

három kampány az egészségügyben

Ha hinni lehet a tudósításoknak, célegyenesbe fordult a szocialisták és a szabaddemokraták közötti az egy vagy több biztosítóról, a magánbiztosítók alapellátásba történõ beengedésérõl folyó vita, és június végéig megszületik a döntés. Tudni lehet, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök már nincs abban a helyzetben, hogy az SZDSZ elképzeléseit erõbõl keresztülvigye az MSZP frakcióján, melynek legalább ötven, de talán száz tagja is azt nem egyszerûen ellenzi, hanem kimondottan dühös a koalíciós társra, és egyre inkább azt gondolja, hogy a szabaddemokratákkal kötött szövetség természetellenes. A barátainktól ments meg Uram minket, ellenségeinkkel elbánunk magunk is! – mondják. Értsd: az ellenzékkel már régen megegyezhettünk volna a reformról, de szövetségesünkkel .

Arra, ami eddig és fõleg ahogy az egészségügyben történt, a ledózerolás tûnik a legjobb szónak. A brutális kormányzati politika következményeit a szocialista képviselõk választókerületükben járva nap-nap után a bõrükön érzik, mialatt a néhány százalékos kispárt listás képviselõi csupán az ideologikus gondolkodású balliberális értelmiségi és az üzleti körök barátságos lapogatását élvezik. A csapdában lévõ miniszterelnök hõsi pózba merevül, nem adja fel, tovább megy elõre, s a szebb jövõ érdekében le fogja gyõzni a múlt jelenben is tovább élõ és tevékeny sötét erõit. Így éppen csak arról nem lehet vitát folytatni, hogy merre van az elõre, milyenek is képzeljük a jövõt, s mi a baj a jelenben. S persze, mondja a miniszterelnök, hogy erõs az ellenállás, mert még velünk él a múlt (az kizárt, hogy bármi rosszat vagy rosszul tettünk volna), de le fogjuk gyõzni, s lesz majd oka a népnek hálásnak lenni, ha csak utólag is. Nos, ez nem egyéb, mint az osztályharc fokozódásának jelenkorra adaptált elmélete az 1950-es évek elejérõl. Az osztályharc, emlékezhetünk, akkor fokozódott, amikor az „osztályellenség” tulajdonától és politikai képviseletétõl való megfosztása sikerrel abszolváltatott, s még az örülhetett, aki nem kitelepítésben vagy börtönben-munkatáborban morzsolgat napjait.

A kormányzati akarat potenciális ellenzõi erõs erkölcsi megsemmisítõ kampányok céltáblái. Három ilyen zajlott, illetve zajlik az utóbbi hónapokban. A kezdetektõl folyik a „hálapénzéhes orvosok”-kampány, melyben a magyar orvostársadalmat azzal igyekeztek társadalmilag diszkvalifikálni, hogy elõre fizetett hálapénz nélkül magyar orvos még egy kisnyugdíjas vérnyomását sem hajlandó megmérni, s így évi 160 milliárd Ft-nyi pluszjövedelemre tesznek szert, ráadásul adózatlanul. Mindeközben legfeljebb 50 milliárdról lehet szó, de valószínûbb, hogy ez is túlbecslés, a tényleges összeg 30 milliárd körül jár. A hálapénz adózatlanságáról pedig akkor lehetne joggal beszélni, ha azt a beteg nem adózott jövedelmébõl fizetné, hanem adóalapjából levonhatná, mint az adófizetõ „mûködése” érdekében – mert beteg vagy halott nem termel jövedelmet, így nem is adózik – felmerült költség, s az megjelenne a hálapénzt kapó orvos jövedelmeként. Mert a hálapénz adója úgy is felfogható, melyet a beteg magára vállalt, már befizette az adóhatóságnak.

Újabb kampány a „fehér köpenyes gyilkosok”, mely elnevezés a Sztálin életében utolsó, de halála miatt elmaradt koncepciós per-kezdeményrõl vette elnevezését. A moszkvai Kreml kórházának számos és jobbára zsidó orvosát (ezért lett volna cionista orvosper) azzal vádolták, hogy félrekezeléssel tettek el láb alól vezetõ pártfunkcionáriusokat, például a fõ kultúrideológus Zsdanovot. A mai magyar kiadásban Horváth Ágnes egészségügyi miniszter állt elõ kutatási publikációkra hivatkozva azzal, hogy a magyar orvosok hibás diagnózisaikkal valósággal mészárolják betegeket. Persze hibás diagnózisok vannak, ezek egy része a kezelõorvos súlyos melléfogása és jócskán közrejátszik a beteg idõ elõtti halálában. Ezek feltárása rendkívül fontos, hogy az érintett (és nem érintett) orvosok tanuljanak a hibáikból, de akár a büntetõjogi felelõsség megállapítása érdekében is, és fontos, hogy nemzetközi összehasonlításban tudjuk értékelni a magyar orvostársadalom tudását. De itt és most nem errõl szól a történet.

A legújabb kampány a Hollandiába egy napra Horváth Ágnes, Molnár Lajos és Horn Gábor kíséretével elutaztatott harminc újságíró élménybeszámolóiból bontakozik ki. Ennek kulcseleme, hogy a hollandok évi 250 ezer forintnak megfelelõ euróért holland színvonalú egészségügyet kapnak, míg mi 300 ezer (ezt egyes szerzõk 370 ezerre feltornázták) forintért magyart. S náluk versenyzõ magánbiztosítók vannak, igaz, csak 2006 óta, de ez is elegendõ volt a 1.100 eurós 1.038 euróra való leszorításához. Valójában azonban a holland szakminisztérium számított a bevezetés évében, 2006-ban 1.100 eurós átlagárra, ami a tagtoborzás évében 1.038 euró lett, majd az idei évre nagyon közel került az eredetileg várthoz. Az árleszorítás nagyon is célirányos és átmeneti volt.

A hollandok 18 éves koruktól a halálukig kötelesek biztosítóknak nominális díjat – szegény, gazdag azonos összeget fizet! –, s ezen kívül jövedelemarányos járulékot, mely az összkiadás valamivel több, mint felét teszi ki. S még az állam is, a fentieknél jóval kisebb mértékben, a zsebébe nyúl. Magyarországon viszont nem fizetnek a nyugdíjasok, illetve aktív korukban elõre fizetnek nyugdíjaskoruk ellátásáért, ráadásul a fenti összeg tartalmazza a pénzbeli ellátásokat, amit Hollandiában nem, és még néhány egyebet sem. És miért is lenne nominálisan is olcsóbb Hollandiában biztosított lenne, ha ott a GDP majdnem tíz százalékát költik egészségügyre, nálunk pedig ennél lényegesen kevesebbet? A kormány szerint nálunk a teljes egészségügyi kiadás 8,3%, valójában legalább egy százalékkal, de inkább többel kevesebb. Mert a félrevezetés már itt is a kampány része.

Németh György