HYPPOKRÁTESZI SZÜKSÉGÁLLAPOTUNK

Avagy a társadalom felfalja orvosait?

Tisztemből reám kényszerített kötelességérzettel gyűjtöm az információt, és elbarangolok internet ország virányira is. Óh borzalom! Az, ami ott összegyűlik pro és kontra, az egy minket immár elfedő mocsár felszíne alatt bugyborékoló szörnyű elegy. Hogy felépítsem a folyamatosan tapasztalt zavarhoz méltó képzavart, mely egyedül képes követni színvonalában azt, ami velünk, s értünk folyik, méltán említhetek fortyogó hidegháborút. Mert már oly régen fortyog, hogy ki kellett volna futnia, vagy elpárolognia, de mégis olyan, mint ami befagyott.

Hiábavaló küzdelem?

Tizenöt év alatt annyi energiát pazaroltak arra, hogy elfogadtassák velünk az elfogadhatatlant, elhitessék a hihetetlent, és megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant, hogy azzal több ésszerű reform is üzemanyaghoz juthatott volna. Csakhogy a cél nagyon átláthatóan a mi olcsón kézbentartásunk, s velünk keresztül a gyógyulni akarók megőrzése, vagy éppen megszerzése szavazóként, ha kell annak árán is, hogy minket löknek oda prédának. Hadd marcangoljanak az elégedetlenek, töltsék csak ki rajtunk mérgüket, helyezzék ránk a felelősség terhét, s ha látván a helyzet romlását kedvük kerekedik elverni a port valakin, hát azt rajtunk gyakorolják.

Tizenöt év alatt annyi védekezésre pazarolt energiánkat szipolyozták ki azzal, hogy ebben a lehetetlen helyzetben kellett dolgozni, hogy belegebedt már az egész magyar egészségügy, még a szép tudományos diagnózis is megszületett – endémiás – burn out syndromában szenvedünk. Valamiféle hiánybetegek vagyunk, a hiánybeteg egészségügynek a hiány pótlására tett erőfeszítésekben kimerült alkatrészei.

Mert kérem nem 15, hanem 40+15 éve alapozzák az egész vircsaftot arra, hogy kivonták belőle a minket megillető tápot. S mi elsorvadtunk. Először testileg, aztán lassan elindult a lelki-szellemi is.

A mi világunkban szükségállapotot hirdettek, s ezzel működtetnek évtizedek óta, nem gondolván arra, hogy ez a kézi vezérlés a legtragikusabb helyzetekben is csak ideiglenes lehet. Ráadásul úgy hirdették meg, hogy nem merték kimondani. Itt dübörög köröttünk a reform mióta a pályára léptünk, pedig csak a gyomraink korognak.

És mi történik, ha megszólalunk? Akkor kérem szépen tudós jogászok, fejüket óránként 50.000 forint órabérért törő tudorok mondják meg, hogy jár-e nekünk pár száznál több ugyanannyi, de annál fárasztóbb, és sokkal több felelőséggel járó munkáért. Mellesleg azt a felelősséget éppen ők kérik számon rajtunk. �k már több tízezerért.

És szól a fennkölt bírák szava: az orvost a hyppokráteszi eskü kötelezi. Nem érzik, hogy már ez is kiégett az ő jóvoltukból, súlyát vesztette, s ezzel is nekünk ártott a legtöbbet. Oda a presztízsünk, gyógyító erőnk fele. Vagyis tévedek, mert ezek szerint legtöbbet a betegeknek ártottak, közöttük önmaguknak is, hiszen ők sem emberfelettiek. Vagy nekik lesz pénzük külföldön gyógyulni? Nevetnem kell. Mit tesznek majd, ha majd ott – a piacosodó egészségügynek jó pénzt fizetve – ugyancsak magyar orvosok gyógyítják egykori elüldözőiket? Majd kiugranak „Münkenba” mert találtak egy jó magyar dokit, nem kell nyomni a dajcs sódert.

Igen! Ez lett belőle. Előttünk és felettünk a Hyppokráteszi eskü, mint valuta, kifizetésünk eszköze, a nekünk szánt látványos energiaforrás. Az agg görög nem hitte volna, hogy az ő nevében hirdetnek ki majd, sámánból lett vad pusztai utódainak, szükségállapotot.

A társadalom meg nem foglalkozik mindezzel, s ha arra hajlana, hogy megértse gondjainkat, a médiahad besegít és máris ott állunk feketén. Csak az okok, a gyökerek, a háttér marad feltáratlan.

Körülöttünk az elveszett hazákban folyik az etnikai tisztogatás. Függetlenül attól, hogy részei már Európának vagy csak készülődnek „beléje”. A módszer régen a megsemmisítés volt, aztán a kínzásos elüldözés, ma a körülmények elviselhetetlenné tétele, a megfélemlítés.

Nos apránként velünk is ez történik. Fokozatosan beindul az ország „orvostalanítása”. Mintha vélt, feleslegesen élősködő kisebbség lennénk a nemzet testén. S a társadalom észre sem veszi, hogy felfalja, vagy elveszti orvosait. Először a legtehetségesebbeket, aztán elfogy a maradék is, újak meg nem azért jelentkeznek a pályára, hogy itt ismételjék meg atyáik sanyarú sorsát. �ket beszippantó hiány pedig máshol is van, ilyen körülmények között fogy az esély a minőségi utánpótlásra is.

Mi lesz hát?

Sajnos addig, amíg be nem dől az egészségügyet kizárólag piacnak szánó szemlélet, azt hiszem, nem remélhető a klasszikus, valóban hyppokráteszi orvoslás visszatérte. És addig még sok van. Hiszen az általunk majmolt nyugaton is most indul be a folyamat. A németek most kezdik a kórházak privatizációját. A globalizáció és neoliberalizmus hengere együtt halad kelet felé. Számunkra csak a túlélés reménye maradt. Az azonban megmarad, mert tapasztalat szerint valószínű, hogy ez a társadalmi rend lesz a legrövidebb életű az eddigiek közül.
A gyógyítás nem lehet üzlet, nem lehet a szó mai értelmében vett profit forrása. Volt kor, amikor a hitből is üzletet csináltak, és bűnbocsátó cédulákat árusítottak, s volt inkvizíció is. De csak volt.

Hogy mindez – ami most folyik a világban, s nálunk szokás szerint még annál is primitívebb formában – mikor kerül a „volt” kategóriájába? Nem tudom, sokat küzdött korosztályommal együtt nem is érhetem meg, de biztos vagyok benne, hogy bekövetkezik.

A hyppokráteszi eskü pedig nem arra kötelez, hogy tűrjünk, hanem arra, hogy amíg szusz van bennünk harcoljunk azért, HOGY BETARTHASSUK. Mert ez a számunkra csakazértis „suprema lex” pontos értelmezése!



Szász István T.
A FAKOOSZ
Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének
elnöke