Az egészségügyi dolgozók helyzetével foglalkozó minisztériumi tanulmány és kommentárja a társadalmi vitában.

Társadalmi vitára bocsátotta az Egészségügyi Minisztérium a szakmai szervezetekkel közösen létrehozott, az egészségügyi dolgozók helyzetével foglalkozó tanulmányt. A vita után a közös javaslatok és elképzelések bekerülhetnek a jogalkotási folyamatba. Dr. Szutrély Péter Főorvos kommentárját olvashatjuk a vitaanyaggal kapcsolatban. Rugalmasabb képzéssel, jobb munkakörülményekkel és a bevándorló orvosokkal enyhítené a most elkészült szakmai vitaanyag a növekvő orvoshiányt. Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium közreműködésével készített tanulmány szerint meg kell barátkozni a várólisták kialakulásával is. A vitaanyag letölthető innen: Vitaanyag az egészségügyben dolgozók helyzetéről (355 kByte). A vitaanyaggal kapcsolatban Dr. Szutrély Péter, németországban élő Főorvos eljuttatta az OrvosNethez tanulmányát, melyet ezúton közzéteszünk

. Észrevételek az ESZCSM „Vitaanyag az egészségügyi dolgozók helyzetéről, jövőjéről, szerepükről az átalakuló egészségügyben.” című munkához Dr. Szutrély Péter, Solingen Alapvetően üdvözlendő az a szándék, hogy a magyar egészségügy, illetve az abban és azért dolgozók nagy, jelen válságát együttes gondolkodással kíséreljük meg enyhíteni. Igaz az, hogy „széles, társadalmi alapon” kell ezekről gondolkodni, igaz az, hogy „beszéljük meg”, mielőtt törvényekké érlelünk bármit is, mert a következményeket az egész társadalom érzékeli, méghozzá beteg bőrén. Az anyag bevezető fejezetei tehát elfogadhatóak, a közölt statisztikai adatok érdekesek, elgondolkodtatók. Bár itt is elégedetlenséget érzünk, ha ilyeneket olvasunk: „ ...a németeknél a betöltetlen állások száma 1997-től 2001-re megduplázódott...” Ez így nem igaz. A jelenlegi német kórházi-orvosi helyzet a volt NDK területén mutat hiányt, a nyugatnémet területeken ma csak burkolt hiányról beszélhetünk. Vagyis arról, hogy ugyan több orvos kellene, ám fizetéses állást mégsem írnak ki, mert nincs rá fedezet. Az megint más dolog, hogy a legutóbbi EU-munkaügyi döntés után még mennyi orvos is kellene? (Objektiv számítások szerint kb. 18 000....) Azt is tudjuk azonban, hogy egyelőre erre a munkaügyi döntésre Németországban bírósági ítéletekkel megerősítve fütyülnek. Tudjuk továbbá, hogy az ú.n AiP („Arzt in Praktikum” ....vagyis fiatal, végzett kollégák félpénzen tartása) még ma is valóság, bár van kilátás a megszüntetésére. (Helyes lett volna egyébként is a német helyzetet bemutató részletesebb analízist német irodalomból meríteni...) Nem túl pontos az sem, ha ilyet olvasunk: „...Nyugat-Európában az orvosok a legjobban fizetett szakmák között vannak...” Hát ezt állítani túlzás. Nagy-Britannia ugyan évek óta keres kétségbeesetten orvosokat, a fizetések még a német szinthez képest sem nagyon magasak. Németországban az átlagos kórházi orvos megélhetése szerénységre int. Lehetséges, hogy az abszolut számok tükrében a fizetések magasnak tünnek, ám az „Élet”-hez szükséges ráfordítások is magasak! Ha egyáltalán van értelme, akkor helyes az ilyen állításokat hosszas, pontos statisztikákkal alátámasztani. (ld. még alább is.) A munkaanyag legfeltűnőbb jellemzője az, hogy kimutatja: Magyarországon a közeljövőben orvoshiány lesz. Ennek legfőbb oka a rossz kereseti lehetőség. Kétségtelenül fontos az orvosok, e.ü. dolgozók munkájukkal és felelősségükkel arányos megfizetése, ám itt már felmerülnek a tipikus „filozófiai” kérdések, melyekre az anyagban nem találunk sem utalást, sem (még jobb lenne...) választ. Miután az európai egészségügy nem tiszta piaci rendszer, hanem át-meg átjárja a szolidaritás-szubszidiaritás gondolatvilága, ennek következtében pedig élesben megélt politikai vitatér, sehol nem mondhatjuk el, hogy más szolgáltató szakmákkal egyenlő mértékben megbecsült megfizetésről van szó. Sokkal inkább a korai kultúrából ránk maradt „honoráriumról”, ami mégiscsak „hálapénzt” jelent, a szó jó értelmében. Jutalom, amivel megjutalmazom jótevőmet. Nem kifizetem szolgáltatómat. Óriási különbség! Németországban például a legújabb tervek szerint először fogják beépíteni az orvosi munka értékét a pénztári szolgáltatások kódrendszerében (ú.n.”EBM2000 plus”) Itt az orvosi órabért 43,20 Euroval határozták meg. Ugyanakkor az a technikus, akit kihívunk az elromlott TV-hez, komputerhez, óránként kerek 85 Eurot állít számlába, egy rtg-technikus ennek dupláját. Ügyvédek, építészek, adótanácsadók órabére ennél magasabb, rendszerint az adott ügy „anyagi értéke” után is igazodik. Mindezzel együtt közismert az a tény, hogy Németországban az elmúlt 40 éven át ismeretlen volt a „paraszolvencia”, (ami nem azonos a hálapénzzel sem, de még a vesztegetés céljából fizetett pénzzel sem,) ugyanakkor gyors ütemben növekszik az elegánsabban hangzó Co payement” mértéke. Az évente megjelenő statisztikák szerint azonban mégis több, mint 30 éve az orvosi szakma a társadalmilag legjobban megbecsült szakterület. (Ezt követi a lelkész, majd az utolsó helyen áll a politikus.) Vajon miért van ez így? Nyilvánvalóan nem csak pénzügyi kérdés az orvosok társadalmi helyzete! Mellékesen: szerencsétlen dolog az orvosokat és az „egyéb” e.ü-i szereplőket egy csomagba tenni, mert már a fentiek szerint is más-és más a kiindulási pont, a megítélés. Ha már részletesen foglalkozunk e témával, akkor helyes minden munkakört megkülönböztetetten kezelni! Más vonatkozik a nővérekre, asszisztensekre is, nem csak a gazdasági, vagy menedzsmentfeladatokat végzőkre. Jelen észrevételek csakis az orvosokra szorítkoznak! A legszembetűnőbb az a különbség Németország és Magyarország között, hogy a német szervezési elmélet az elmúlt 40 év alatt lényegében nem változott, az bevált, és világosan mutatja a legfontosabbat: az orvosi munka, mint szabad szellemi foglalkozás lényegét. A jelenlegi válságok és reformok, vagy reformakaratok közepén sem kételkedik abban senki, hogy ez az alap maradandó. Még abban sem, hogy az első felépítmény, a kamara marandandó kell legyen. A politikai szándék legfeljebb odáig merészkedik, hogy szeretné megtörni az orvostársadalom még mindig eléggé szívós egységét. (Pénztári Orvosok Szövetsége...) E tekintetben kénytelen vagyok utalni „Orvosok új szerepben” c. könyvemre, mely 2001-ben a Minerva Kiadónál jelent meg. Ott e téma részletesebben kerül kifejtésre. A politikai akarat továbbra sem tud lemondani arról, hogy az orvost, mint megfoghatatlan, szakmájára nézve teljesen érthetetlen, misztikus társadalmi figurát valahogyan mégiscsak „meg ne fogja”. Kifejezetten ingere van erre, hiszen az orvos a fentiek szerint igen jelentős társadalompolitikai tényező! „Megfogni” csakis két módon lehetséges: vagy „alattvalónak” tekinti, („csinovnyik”...NB: Németországban a „Beamter” státusz orvosok körében elenyésző!) vagy pedig megkíséreli tevékenységét olyan szoros, adatokkal leírható raszterhálóba illeszteni, hogy az alól már ne lehessen kibúvó. (Ld kódok, minőségbiztosítás, időkeretek, stb.) Lehetséges a két módszer kombinációja is. Ezzel szemben az orvos mindaddig megfoghatatlan egyéniség marad, amíg egyáltalán orvosról és betegéről beszélhetünk. Bonyolult interperszonális kapcsolatrendszerben egymásra utalt két ember, kik gondjainak és kínjainak középpontjában egyikük betegsége és másikuk tudása-tapasztalata-életismerete áll. Számtalan kísérlet ellenére sem lesz soha egyetlen betegség sem kódokkal behatárolható számhalmaz, és egyetlen igazi orvosi adottság sem műszerekkel mérhető, bürokratikusan megszorítható akta. Következésképpen a jó orvos működését a kívülálló csak szemlélheti, elviselve azt, hogy még csak reménye sem lehet ama beképzelt hozzáértésre, amit ma az élet minden területén az embereknek szuggerálni igyekeznek. Az orvos adottságainak, tehetségének, képzettségének és életismeretének, az ezen alapuló szuverénitásának, betegmegértésének és segítő szándékának, segítő képességének társadalmi elismerése adja meg azt az érzést, melyért orvossá lenni érdemes. Azt az érzést, melyet politikai tudattal évtizedek óta nyirbálni igyekezik a világ, s melynek hiányában puszta materiális elismertség-szimbólumok után sóvárog a mai világ orvosgenerációjának jó része. Ha mindezt a magasabb rendű életérzést nem tudjuk visszaadni az orvosnak, ha továbbra is lehúzzuk egyszerűen megfogható materialitásba mindegyikük életművét, akkor soha nem fogunk megszabadulni mai kínjainktól és nem lelünk jövőt mutató perspektívákra sem. A „szabad szellemi foglalkozást” így kell értelmezni. Az említett anyagból mindez hiányzik, és még csak a nyomai sem érezhetőek, hogy a szerzők átgondolták volna. De hiszen nem baj, azért gondolkodunk együt, hogy most – bár felületesen – erre is utaljon valaki. (Mindezt sokkal részletesebben kell tovább fejtegetni akkor, ha erre a valódi, tisztánlátást és jó cselekvést kívánó igény majd felmerül.) Ehhez kapcsolódik a dícséretes szándék, mely az említett anyagban fellelhető: a jövő orvosgenerációja felett való aggódás. Az anyag ugyan puszta létszámkérdéssé csupaszítja ezt a komplex kérdést is, ám addig eljut a gondolatsor, hogy az orvosi pályát választók motivációját erősíteni kell. Így igaz. A fentiek értelmében. Sajnos az anyag olvasásakor felmerül megintcsak az a luciferi gondolat, hogy vajon a puszta létszámnövelés jónak látszó szándéka nem tartalmazza-e azt az egyszerű politikai érdeket, mely célként a „sok orvos jobban uralható, mint kevés orvos” elvét követi? Mindebből egyenesen következik az a fontos igény is, hogy a jövő orvosainak képzését vegyük szemügyre. Egyetérthetünk abban, hogy a mai általános, illetve szakmai képzés is rohamosan hanyagolja mindazt, amit „humánum” alatt foglalhatunk össze. Jól szolgáltató kézművesek esetében ez még valahogyan elviselhető, ám az orvos esetében mindaddig, amíg nem lesz belőle számoszlopok között gyötrődő emberszerelő, fatális hiba. Az orvosképzés nem juthat odáig, hogy ne villantsa fel legalább az „Élet” nagy összefüggéseit, ne követelje ezek megértését és értékelését. Ez sem különleges anyagi megterhelést, sem különleges szervezettséget nem igényel a képzés során, a „tananyag” előttünk hever, hozzáférhető. A képzés lényege itt csak az, hogy a hallgatók érdeklődését még akkor is felkeltse, amikor egész észlelt világuk mindezek elaltatásán fáradozik. (Ez a téma is bővebb és alaposabb kifejtést igényel, most legyen elég a fényszóró felvillanása.) Képzést, jövőépítést, válságmegoldások eredményességét csak úgy várhatjuk, ha gondolkodásunkat a „tiszta forrás” és a tiszta cél irányítja. Csak akkor lehet minden további gondolatsor eredményes, ha orvosok módjára egy, jól meghatározott cél lebeg szemünk előtt: a betegség egészséggé alakítása. Mindannyian tudjuk hétköznapi munkánkból, hogy ehhez folyamatos önvizsgálat, önkontroll és önszigor kell. Mindannyian gyakoroljuk a tiszta céldefiniciót naponta tízszer-húszor legalább. Közös gondolkodásunkat is csak ez a magatartás termékenyítheti meg: a kimondott és megfogalmazott cél a valós cél legyen, és ne lásson mögötte senki még más, ki nem mondott célokat. Ha az egészségügy gondjait, majd céljait így definiáljuk, hitelessé válik, amit gondolunk. A Minisztérium munkájából ezt a jószándékot ki lehet olvasni. Sok esetben azonban mégis kételkedés fogja el az olvasót, még a fentieken túl is. Ha ilyen kitételeket olvasunk, hogy a pályaválasztás vagy a pályamegtartás „...megkönnyítésére” „...komoly lépéseket kell tenni...”, avagy „...a minisztérium meghatározza az egyes eljárásokra fordítandó minimális időt...”, esetleg „....fontos lenne, hogy a média közzé tegye az intézmények mutatóit...”, vagy a „...bérek rendezése és az elismertség növelése...” a fontos, akkor bizony felmerül a gyanú arra, hogy nem dimenziókban, hanem inkább az „itt és most” percecskéiben járunk. Ebben a körben legalább addig eljut az anyag, hogy társadalmi dimenziót is felcsillant: „...az irreális elvárások lefaragásának...” szükségeségéről szól. Itt ugyan már nyomát sem lelni annak az égető szükségnek, hogy végre meghatározhassuk a szolidáris közösség terhére nyújtható ellátások körét, méghozzá úgy, hogy azt mindenki magától értetődően érezze természetesnek! Valahogy úgy, mint más, kultúránkra jellemző konvenciót. (A feladat nem eleve lehetetlen.) Nyomát sem találni annak az égető igénynek, mellyel ez elérhető: általános, megalapozott és jó képzéssel (iskola) mindenki számára, hogy pontosan ismerje meg önmagát, testét, lelkét, annak működését és zavarait, értse önmagát és környezetét. Fel sem merül az, hogy a média jelen hatása éppen ennek ellenkezőjét tüzeli nap nap után. Zavart, idegességet, félelmeket és bizonytalanságot, mi több bizalmatlanságot árasztanak magukból. Tetézve ezt számtalan, primitiv, felületesen összehabarcsolt pszeudoinformációinak agressziv terjesztésével. Fel sem merül annak vitaindító igénye, hogy milyen módokon lenne elérhető ezen népegészséget alapjaiban megrengető attitüd korlátozása? Végezetül néhány szűkebb hatósugarú megjegyzés: Az őszinteséget nem húzzák alá azok a kitételek, melyek nyílt konfrontációt jeleznek a Magyar Orvosi Kamarával. Mélységében gondolkodók számára ilyesmi nem szükséges. A MOK minden gyarlóságával együtt (különösen kívülről nézve,) egy intézmény, mely ma Magyarországon kifejezi az orvost, mint egységes társadalmi képet. Nem áll egyedül ezzel Magyarország, és nem áll egyedül a konfliktussal sem, mely aktuálpolitika és orvosrtársadalom között feszül. Köztudott, hogy véleményeket kell ütköztetni. Ez a kultúrált demokrácia egyik eleme. Izlés kérdése, hogy hogyan kezeljük napi feszültségeinket! Felmerül továbbá az anyagban a felelősségbiztosítás alpári helyzete is. Máris megállapítható, hogy ezt az anyag által negativnak értékelt amerikai viszonyok elterjedésével nem tekintheti senki megoldottnak. Kifejezetten nehéz kérdéssel állunk szemben, melyre csakis az orvostársadalom aktiv segítségével várhatunk megnyugtató választ. Ez pedig – mint megintcsak a német példa mutatja – nem képzelhető el a kamarai jellegzetességek nélkül. Ma Magyarországon ebbe az irányba mozdultunk el, hát erre is kell folytassuk a gondolkodást. De nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy itt is az orvos és a társadalom konfliktusainak egyik nagy erőterével találkozunk! A jog normákon nyugszik, ezekkel dolgozik. A normákat az orvoslásban csakis az orvosok maguk szolgáltathatják. A kívülről szabdalt, kódokba, adatokba gyömöszölt normák, az orvosra kívülről rákényszerített bürokratrizmus és protokollfanatizmus, mely a józan napi munkától életidegen, hamisan értelmezett jogot von maga után, és a felelősségbiztosítás gondjait az egekig fokozza. Az anyagnak jószándék esetén ebbe is bele kellett volna gondolnia. Legkésőbb akkor, amikor az EU közelgő hatásait érinti. A közelgő EU már ma vaskos, negativ példákkal szolgálhat annak, aki odafigyel. A „tudjuk, hogy a helyzet a legtöbb európai országban is hasonló” megjegyzés félrevezető, mert azt érezni belőle, hogy hasonlóan siralmas. Ez nem igaz, s hogy nem igaz, az csakis annak köszönhető, hogy az orvostársadalom, mint aktiv, nem mellőzhető szereplő határozottan, ám belátással saját kezében tartja ezt a témát. Még akkor is, ha egyre nehezebben. „A felelősségbiztosítás kérdését újra kell szabályozni.” – olvashatjuk. Így igaz. Ám nem pusztán szabályozni, hanem előbb teljes mélységében átgondolni. (Nem mondhatjuk „újragondolásnak"” mert eleddig még nem történt meg átgondolása sem.) Ugyancsak nem szolgálja az anyagot néhány „terminus technikus”, melyek használóik gondolatvilágáról alkotott benyomásainkra hatnak kedvezőtlenül. Az anyagban ugyan a „kivándorolt” orvosok említésekor a „disszidens” szót még enyhítik a szerzők az „emigráns” kiegészítéssel, azonban Dr. Balázs Péter függelékanyagában ez már nem történik meg. Ismételten előfordul a „disszidens” orvos. Ez a kifejezés teljes mértékben helytelen. Kocsis Gábor emigráns költő definiciója: „ A disszidens eredeti értelmében nem politikai, hanem erkölcsfilozófiai kategória, s mint ilyennek semmi köze a földrajzi helyváltoztatáshoz.” Kocsis ezt a középkori vallási iratok tanulmányozása után állapítja meg, illetve jelzi, hogy pl. a szovjetrendszer „disszidenseinek” nagy része soha nem hagyta el szűkebb hazáját. A fogalmat mai, „még itt rekedt” értelmében mindenképpen pejorativnak kell tekinteni, s így mindazok nevében, kik az elmúlt évtizedek folyamán kivándoroltak Magyarországról még akkor is el kell utasítani, ha „erkölcsfilozófiai kategóriáját” tekintve az elvándoroltak nagy része vállalhatja is. Végezetül egy idézet: „Összefoglalóan: az egészségügyben tapasztalható és várható létszámhiány kezelésére komplex ágazati humánpolitikai stratégiát szükséges kialakítani. Ennek alapelveit figyelembe szükséges venni minden egyéb ágazati döntésnél, úgy országos, mint helyi szinteken. A most közzétett anyag az egyik első lépés lehet ahhoz, hogy ezek az álláspontok közmegegyezéssel szülessenek meg.” A fenti gondolattal egyetérhetünk, ha annak stílusát mereven el is kell utasítanunk. (Kérdés az, hogy az írott szöveg stílusa mennyiben árulkodik írója habitusáról?...) Ha tehát a Minisztérium anyaga „egyik első lépés”, akkor tekintessék e mostani jegyzetem egy „sokadik második lépésnek”. A fentiekben terjedelmesen hivatkoztam Németországra. Anélkül, hogy ezeket, vagy akár az egész német helyzetet felértékelném, hasznosnak látom egy még ma is tekintélyes gazdasággal és egészségüggyel rendelkező ország tapaztalatait felhasználni. Teszem ezt anélkül, hogy a hétköznapok szenvedőjeként igazán különleges szimpátiát éreznék a rendszer iránt. Dr. Szutrély Péter 2004. március 14.