Boldog lehetek, hogy ma együtt lehetek veletek, olyan esemény ez, a mely a szabadságvágy legnagyszerűbb megnyilatkoztatásaként fog bevonulni hazánk történelmébe.

Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai – most az ő árnyékában állunk – aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának.

Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja. Száz évvel később a négerek az amerikai társadalom homályos zugaiban sorvadoznak, és számkivetettként élnek saját országukban. Ma tehát azért vagyunk itt, hogy a világ elé tárjuk ezt a megdöbbentő állapotot.

Voltaképpen azért jöttünk hazánk fővárosába, hogy beváltsunk egy csekket. Köztársaságunk megteremtői az Alkotmány és a Függetlenségi Nyilatkozat nagyszerű szavainak a írásával aláírtak egy kötelezvényt, melynek örököse lett minden amerikai. Ez a kötelezvény arra tett ígéretet, hogy minden ember biztosítékot kap az életéhet, a szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való elidegeníthetetlen jogára.

Mára kiderült, hogy a színes bőrű polgárait illetően Amerika nem tesz eleget a kötelezvénynek. Amerika nem tartja tisztességben szent kötelességét, hamis csekkel fizetett néger népének; olyan csekkel, amely „elégtelen fedezet” megjelöléssel érkezett vissza. Mi azonban nem akarjuk elhinni, hogy az igazság bankja csődbe ment. Nem akarunk elhinni, hogy azokban a hatalmas páncéltermekben, melyekben a nemzet lehetőségeit őrzik nincs elegendő fedezet. Eljöttünk hát, hogy beváltsuk ezt a csekket – mert e látra szóló csekkre fizetik ki nekünk a szabadság és az igazságszolgáltatás biztonságának vagyonát. És azért is jöttünk el erre a megszentelt helyre, hogy emlékeztessük Amerikát a most rettenetes sürgőségére. Fényűzés volna kivárni, míg csillapodnak indulataink, vagy ráfanyalodni a fokozatos fejlődés nyugtató gyógyszerére. Most jött el az ideje, hogy valóra váltsák a demokrácia ígéreteit. Most jött el az ideje, hogy a faji megkülönböztetés sötét és kietlen völgyéből kijussunk a faji igazságosság napsütötte útjára. Most jött el az ideje, hogy Isten minden gyermeke előtt kinyissák a lehetőségek kapuját. Most jött el az ideje, hogy eljuttassuk nemzetünket a faji igazságtalanság futóhomokjáról a testvériség kemény kősziklájára.

Végzetes lenne a nemzet számára, ha nem venne tudomást a pillanat sürgetéséről, ha alábecsülné a négerek elszántságát. A négerek törvényes rosszkedvének e tikkasztó nyara nem múlik el addig, míg el nem jön a szabadág és az egyenlőség éltető ősze. Ezerkilencszáznyolcvanhárom nem a vég, hanem a kezdet. Ha az ország, szokása szerint, megint visszatér napi foglalatosságához, kellemetlen ébredésük lesz azoknak, akik abba reménykedtek, hogy a négerek kiengedték a gőzt, és majd újra megnyugszanak. Sem nyugalom, sem békesség nem lesz addig Amerikában, amíg a négerek polgárjogát nem ismerik el. A lázadás forgószele mindaddig alapjaiban rázkódtatja meg országunkat, míg fel nem kél az igazság fényes napja.

De van mondanivalóm népemnek is, melynek lába alatt ég a küszöb, hogy bejusson végre az igazság palotájába. Miközben jogos helyünk eléréséért küzdünk, nem eshetünk az igazságtalan cselekedetek bűnébe. Nekünk mindig a méltóság és a fegyelem magaslatain kell megvívnunk harcainkat. Nem engedhetjük meg, hogy építő tiltakozásunk fizikai erőszakká silányuljon. Újra és újra fel kell emelkednünk abba a fenséges magasságba, ahol a testi erőre lelki erővel tudunk válaszolni. A négerek közösségében tapasztalható újfajta harci szellem nem vezethet minden fehérrel szembeni bizalmatlansághoz, mert fehér testvéreink közül sokan – ahogy mai, itteni jelenlétünk is bizonyítja – tudatára ébredtek, hogy sorsuk össze van kapcsolva a mi sorsunkkal, és szabadságuk kibogozhatatlanul össze van kötve a mi szabadságunkkal. Egyedül nem mehetünk.

És mivel megyünk, meg kell fogadnunk, hogy előre fogunk haladni. Nem fordulhatunk hátra, Egyesek örökösen azt kérdezik a polgári harcosoktól: „Mikor lesztek végre elégedettek?” Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a rendőri kegyetlenség kimondhatatlan rémtetteinek négerek az áldozatai. Addig nem lehetünk elégedettek, míg fárasztó utazásoktól elnehezül testünk nem pihenhet meg az utak mentén álló motelekben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, míg a négerek mozgása alapvetően egy kisebb gettóból egy nagyobb gettóba költözésbe merül ki. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg egy Mississipi-ben lakó néger nem szavazhat, és amíg egy New York-i éger azt hiszi, hogy neki nincs miért voksolnia. Nem, nem vagyunk elégedettek, és nem is leszünk azok egészen addig, amíg az igazság úgy nem zúdul alá, mint a vizek, s a jogosság, mint a hatalmas áradat.

Nem feledkezem meg róla, hogy vannak köztetek, akiket nagy próbatételek és szenvedések küldtek ma ide. Vannak, akik szűk börtöncellából érkeztek. Vannak, akik olyan vidékekről jöttek, ahol szabadságvágyukat vad üldöztetés és rendőri kegyetlenség fojtja el. Ti vagytok a szenvedő teremtés kipróbált katonái. Abban a hitben folytassátok a munkát, hogy meg nem érdemelt szenvedésben megváltó erő rejlik.

Mindnyájan azzal a tudattal menjetek vissza Mississipibe, Alabamába, Dél-Karolinába, Georgiába, Louisianába, modern nagyvárosaink nyomornegyedeibe és gettóiba, hogy ez a helyzet valamiképp meg tud és meg fog változni. Ne merüljünk el a kétségbeesés tengerébe.

Ma azt mondom nektek, barátaim, hogy a jelen pillanat nehézségei és csalódásai ellenére van egy álmom. Olyan álom ez, amely mélyen gyökerezik az amerikai álomban.

Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásban áll: „Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak, minden ember egyenlőnek van teremtve.”

Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgaság fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé.

Van egy álmom: hogy egy napon még Mississipi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság a jog oázisává fog változni.
Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket.

Van egy álmom.

Van egy álmom: hogy egy napon Alabama államban, ahol a kormányzó ma szünet nélkül csak a beavatkozásról és a hatálytalanításról beszél, megváltozik a helyzet, de úgy, hogy a fekete kisfiúk és a fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.

Van egy álmom.

Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hely és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz, és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember!


Ez a mi reménységünk. Ezzel a hittel térek vissza délre. Ezzel a hittel képesek leszünk kifaragni a kétségbeesés hegyéből a reménység kövét, ezzel a hittel gyönyörű szimfóniává változtatjuk fülsértően hamis hangját. Ezzel a hittel és abban a tudatban, hogy egy napon szabadok leszünk, tudunk majd együtt dolgozni, együtt imádkozni, együtt harcolni, együtt börtönbe vonulni, együtt kiállni a szabadság mellett. Ez lesz az a nap, amikor Isten valamennyi gyermeke együtt új tartalommal énekelheti: „My country ’tis if thee, sweet land of liberty, of thee I sing. Land where my father died, land of the pilgrim’s pride, from every mountainside, let freedom ring.” [Hazám, én rólad, a szabadság édes országáról énekelek. Ország, ahol atyáink haltak, a zarándokok büszkesége, minden hegyoldalról zengjen a szabadság!]

Márpedig Amerika csak akkor lehet nagy nemzet, ha ez igazzá válik. Zengjen hát a szabadság New Hampshire csodás dombtetőiről. Zengjen a szabadság New York fenséges hegyeiről! Zengjen a szabadság a pennysylvaniai Allegheny csúcsairól!Zengjen a szabadság Colorado hófedte Sziklás-hegyeiről!Zengjen a szabadság Kalifornia kerekded hegyoldalairól!De nem csak róluk: zengjen a szabadság Georgia Kőhegyéről is!Zengjen a szabadság Tennessee Őrhegyéről!Zengjen a szabadság Mississipi minden dombjáról és halmocskájáról!

Minden hegyoldalról a szabadság zengjen!

Ha a szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk ezt a napot, melyen Isten minden gyermeke feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: „Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!”