Az egyik kulcsszó a félelem

( Interjú dr.Solymosi Tamással )

■ Most megjelent „Mai magyar egészségügy” címû könyvében azt írja, hogy Rejtô Jenô Láthatatlan légiójához hasonlóan a magyar egészségügynek is megvannak az álmarsalljai, álszázadosai, akik tévútra viszik a „sereget”. Úgy gondolja, egy nem álközlegény jobban átlátja a helyzetet?

– Igazi közlegény vagyok, hiszen a sors és a Magyar Néphadsereg kifürkészhetetlen akaratából tüzér honvédként szereltem le… De komolyra fordítva a szót, több, mint tíz éve vállalkozóként négy kórházban vezetek pajzsmirigy-szakrendelést, s városi, megyei kórházban, országos intézetben is dolgozva valóban közelrôl látom, érzékelem a problémákat.

■ Azért a háborús stratégiákat mégiscsak a tábornokok, marsallok alakítják. Gondolja, hogy kíváncsiak egy katona véleményére? Vagy a kollégáit akarja a reformok mellé állítani?

– Jó kérdés. A könyv nem az én ötletem volt. Néhány cikkem alapján kért fel a Védegylet, hogy írjak az egészségügy problémáiról, a lehetséges kiutakról. Nem tu- dom, van-e értelme, de azt igen, hogy nem állítok semmi különlegeset. Józan paraszti ésszel gondolkodva jutottam a könyvben olvasható következtetésekre. Szerintem konzekvens átalakítási váz született, és azt gondolom, a reformokat el kell végre kezdeni.

■ De mint fogalmaz, ez nemcsak pénzkérdés.

– Így van. Csak egy fontos szempont: minôségbiztosítás, szakmai kontroll nélkül a válságot elôidézô okok érintetlenül maradnak.

■ Ha jól sejtem, minôségbiztosítás alatt nem az ISO-t vagy KES-t érti...

– Ezek az üzemszerû mûködést elôsegítô, belsô minôségbiztosítási tanúsítványok, melyek nem helyettesíthetik a hiányzó külsô, szakmai ellenôrzést. Utóbbi a szakmai protokollok szerinti mûködést és ennek kemény, folyamatos biztosítói számonkérését jelenti. Ahogy másutt, úgy nálunk is, le kell fektetni az alternatívákat is tartalmazó ki- vizsgálási és kezelési szabályokat, s ezeket a beteg és az orvos védelmében egyaránt be kell tartatni. Amíg nincs minôségbiztosítás, addig minôség is csak „bemondásra” létezik. Az orvos egyrészt azt tesz rendelôjében, amit akar, másrészt, ha a legjobbat teszi a betegének, az sem védi meg az esetleges meghurcolástól. A szakmai protokollokra ezért óriási szükség van, de sajnos ezek is „magyar módra”, a szakmai nyilvánosság kizárásával készülnek. Nagyon fontos, hogy a protokollokkal együtt el kell készíteni a betegtájékoztatókat, ami a másik vesszôparipám.

■ Úgy látja, ez enyhítene a betegek kiszolgáltatottságán, tájékozatlanságán?

– Igen, meggyôzôdésem. Az orvos-beteg viszonyt érthetô okokból óriási információs aszimmetria jellemzi. Ezért minden lehetôséget meg kell ragadni, hogy ezen változtassunk. Az internet korában ez nem pénzkérdés. Ám nagyon fontosnak tartom, hogy semmiféle promóció ne kaphasson helyet ezekben a tájékoztatókban, hogy valóban szakmailag megalapozottak és „függetlenek” legyenek.

■ A képzett beteggel azonban több a baj. Nem lehet csak úgy irányítani, kérdez, okoskodik.

– Szerintem ez egyáltalán nem baj. Nagyon sok esetben csak úgy lehet valóban jó döntést hozni, ha abba a beteget is bevonjuk, a döntés elfogadtatásához pedig elengedhetetlen a beteg közremûködése.

■ Nem gondolja, hogy a kollégái többségének errôl más a véleménye?

– Az egészségügyre jellemzô hierarchikus tagozódásban ma még sajnos, sok esetben nem véletlenül érzi úgy a beteg, hogy ô van legalul, így a gyógyítás tárgya, nem a gyógyulás alanya. Az a világ, amelyben élünk, kikényszeríti a változást. Ám egyelôre még jellemzôen egy emberileg is torzító, nemcsak a betegnek, de sok orvosnak is nehezen elviselhetô közegben élünk.

■ Ezért lett önálló?

– Nem csak ezért. 1995-ben, amikor vállalkozó lettem, már volt két gyerekem, és ragaszkodtam ahhoz a képtelenséghez, hogy nem fogadok el hálapénzt. A köz- alkalmazotti fizetésbôl viszont már akkor sem lehetett megélni. De azért is változtatni akartam, mert nagyon nehéz volt elviselni mindazt, amivel egy kórházban dolgozó orvosnak nap mint nap szembesülnie kell.

■ Például?

– Például, hogy nem adunk gyógyszert a bent fekvô betegnek. Vagy hogy csak azért operálunk meg valakit, tartunk bent tovább, vagy épp ellenkezôleg, küldünk haza elôbb, mint ami szakmailag indokolt, mert anyagilag akkor járunk jól. Én nem tudok szakmai alkut kötni. Sok mindent nem tudtam megszokni, így megszöktem… A hierarchikus karrier építésének lehetôségét tudatosan feladtam, az elnyert függetlenség viszont szakmailag bôven kárpótolt e látszatveszteségért. Az, hogy egyedül dolgozhatok, számomra szakmai kihívást és örömet is jelent. Tudom azonban, hogy nagyon sokan szoronganak az önállóságtól és mindattól, amivel ez jár. A kreativitás, a kezdeményezôképesség elfojtása azonban nyilvánvalóan súlyos frusztrációt okoz az orvosnak, de a ránk bízott betegek is kárát látják.

■ Biztosan sokan mondják: könynyen beszél, nincs mit veszítenie.

– Való igaz, kórházi szakrendeléseket mûködtetô orvosvállalkozóként nyugodtabban mondhatom el a véleményemet, mint egy alkalmazott. Ráadásul olyan szak- területen dolgozom, és olyasmit végzek, amire az átlagosnál nehezebb helyettem mást találni. Egyébként nem nagyon kapok visszajelzéseket sem a cikkeimre, sem a könyvemre. Az emberek hajtják a munkát, és a szabadidejükben már nem akarnak ilyesmivel foglalkozni. Ez érthetô is. Ahhoz azonban, hogy az orvos meg- maradhasson értelmiséginek, aki valamiféle szellemi többlettel is hozzájárul a társadalom elôrehaladásához, nem lenne szabad megengedni, hogy fizikailag és szelle- mileg is felôrlôdjön. Ezért sem értek egyet azzal, hogy engedjük meg az orvosnak a túlmunkát, csak fizessük ki.

■ A könyvében azt írja, a szakorvosoknak elegük van az egészségügy jelenlegi helyzetébôl, de nem hisznek már az ígéretekben.

– Úgy látom, nemcsak az orvosok, de az egész társadalom is úgy szocializálódott, hogy akkor jár jól, ha csöndben van, behúzódik a sarokba, becsukja a száját. Ezen nagyon nehéz változtatni. Az egészségügyben dolgozók pedig bele is fásultak a reménytelenségbe. A legtöbben tényleg nem hisznek sorsuk jobbra fordulásában. Lehet, hogy a felszínen lesz zajongás, de belsô ellenállás alig, akármit tervez is az új kormány.

■ Nemcsak reménytelenségrôl, de félelemrôl is beszél.

– A félelem az egyik kulcsszó az egészségügyben. Félelem a változástól, az anyagi nehézségektôl. Az orvosok a 80-as évek végéig egzisztenciálisan jó helyzetben voltak. Ehhez képest mára vége a relatív jólétnek, lekerültünk az anyagi hierarchia és a megbecsültség csúcsáról is, és ezt megélni félelmetes.

■ Ön konfrontálódó alkat?

– Rendkívül rosszul viselem. Hiányzik belôlem a konfliktusok megfelelô kezelésének a képessége.

■ Ehhez képest nyíltan ostorozza az osztályvezetô fôorvosokat, bírálja mindenhatóságukat, és azt mondja, a politika is az „orvosok gazdasági elitjének a foglya”. Ez már nem is konfrontáció, szinte szakmai öngyilkossági kísérlet.

– Sajnos a környezetem által reálisnak gondolt kompromisszumok megkötéséhez szükséges intelligencia terén nagyok a fogyatékosságaim. Nagyon sok embert ismerek, akik nyilvánosan nem akarják vagy nem merik elmondani, mivel nem értenek egyet. Ismétlem, én szerencsés helyzetben vagyok, nem kell elhallgatnom, ha nem tetszik valami. Ami a vezetô orvosokat illeti, egy normálisan mûködô egész- ségügyben nagyon komoly szerepük van. Ôk a seniorok az osztályon, akikhez bármikor oda lehet menni, és az is a feladatuk, hogy segítsenek abban, amit a szakorvos nem tud megoldani. Ez mindenütt így van, ahol nem a poroszos rendszer mûködik. Nálunk viszont a hierarchiát még a hálapénz is teté- zi, aminek folytán a magas beosz- tásban és jó anyagi helyzetben lévôk minden szempontból elônybe kerülnek a többiekkel szemben. Ez ugyanakkor zsarolhatóvá is teszi ôket, súlyos egzisztenciális kockázatot jelentene számukra, ha beosztottjaik, illetve a rájuk bízott betegek érdekeit sértô, tömegesen elôforduló jogtalanságok ellen megpróbálnának fellépni.

■ Vagyis azt állítja, hogy az orvosok többsége kiszolgáltatott és csalódott, ezért fél a változtatásoktól, míg egy szûk réteg abszolút ellenérdekelt ebben, és ôk mindent meg is tesznek azért, hogy ne nagyon történjen semmi?

– A befolyással bíró orvosok körében szerintem nagy arányban felülreprezentált a reformellenes réteg. Akik pedig érdekeltek lennének a változtatásokban, azok is csak morognak, zúgolódnak. Az elégedetlenséget nem vagyunk képesek közös erôvé konvertálni. A következô években egyre kisebb esélyét látom annak, hogy alulról jövô kezdeményezések utat találjanak. S ez azért tragédia, mert a döntéshozó hatalom – személyes tapasztalatok híján – nincs tisztában az egészségügy valós állapotával. A nekik súgó orvoselit érdekei pedig nem feltétlen esnek egybe a társadalom nagy többségének érdekeivel.

MEDICAL TRIBUNE