Egy jogász gondolatai:

Soha nem érdekelt, hogy az orvosok nem szeretnek

Az a kör, amely hozzászokott a nagy „dohányhoz" aligha elégszik meg bármilyen méretű fizetésemeléssel.

Dr. Blasszauer Béla jogász, bioetikus. Tíz évet élt az USA-ban, majd 1967-től a Pécsi Orvostudományi Egyetemen dolgozott, nyugdíjazásáig. Számos könyv, fordítás, tudományos publikáció fűződik nevéhez. A „Jó halál" c. kötete siker könyv lett, míg az Orvosi Etika című munkája egyetemi tankönyv-vé vált. Állandó meghívott előadója a nemzetközi konferenciáknak, New York-tól -Tokióig, Rómától, Oslóig ott van a világ elismert bioetikusai között. Háromszor választották meg a Nemzetközi Bioetikai Társaság igazgató tanácsába, miközben ma is aktívan részt vesz hét angol nyelvű szakfolyóirat szerkesztésében. Jelenleg tudományos tanácsadóként tevékenykedik a pécsi egyetemen, ám kritikái ugyanolyan élesek, és karcosak, mint voltak húsz éve.

- Amit úgy tizenhat éve megjósolt, most bekövetkezett: etikailag lenullázódott a magyar egészségügy. Minek volt ez egyenes következménye?

- Azt azért kétlem, hogy már ott tartanánk, ám az biztos, hogy semmilyen látványos etikai fejlődésen nem mentünk át az elmúlt 16 évben. Bizonyos területeken, mint például a betegjogok vonatkozásában, előreléptünk, bár még messze vagyunk attól, hogy az említett jogok érvényesülése megfeleljen a törvényalkotók szándékának, vagy a nyugati világ gyakorlatának. Az egészségügy rákfenéje, a hálapénz, még mindig jelen van, sőt sok helyen virágkorát éli. Ugyanakkor a feudális hierarchikus rendszer számos egészségügyi intézményben továbbra is erőteljesen tartja bástyáit, megkeserítve az ott dolgozók életét és nagy mértékben befolyásolva a betegellátás légkörét.

- Bár óriási változásokat éltünk át az utóbbi évtizedben, ezek között a leginkább szembetűnő talán, hogy a hazai betegek előtt szertefoszlott a „nagy fehérköpeny" mítosza, a napi tapasztalatok szerint viszont éppen ezt élik meg a legnehezebben az orvosok. Miért nem képesek a helyén kezelni presztízsük elvesztését?

- A „nagy fehérköpeny" mítosza törvényszerűen eltűnőben van, hisz a paternalista, atyáskodó orvos-beteg viszony helyett ma már világszerte a partneri kapcsolat, orvos-beteg szoros együttműködése a jellemző. Úgy vélem, az orvosok többsége egyet ért a beteg autonómiájának tiszteletével, de azok is, akik nem, kénytelenek a törvény által előírt tájékoztatást megadni és a beteg beleegyezését az orvosi beavatkozáshoz megszerezni. Ha másért nem, a műhiba per fenyegetettsége miatt kényszerülnek az élet és a halál feletti –egykoron rutin-szerűnek tűnő - döntési jogukról lemondani. Azok, akik még mindig a fehér köpenyes isteni szerepet kívánják játszani, egyre anakronisztikusabbá válnak.

- Egy pécsi kórházigazgató mondta nemrég: nem igaz, hogy az elit nem keres eleget, hiszen már mindenért fizet a beteg, mindenhova csúsztatja a borítékot. Mégis arrogánsak, elégedetlenek, akik a százezres, milliós, adómentes „jattokat" kapják. A főigazgató ezt azzal magyarázta, hogy a hazai orvostársadalom elsősorban azt éli meg nehezen , hogy a jól menő vállalkozókkal anyagilag még így sem rivalizálhat. Ön miként látja ezt a szituációt?

- Az az orvos, aki vállalkozókkal próbál anyagilag rivalizálni, pályát tévesztett. Egyszerűen nem való orvosnak. Akit a meggazdagodás vágya visz az orvosi pályára, abból hiányoznak azok a humánus motivációk, amelyek szükségesek beteg emberek sikeres gyógyításához. Ezt már nálam sokkal okosabb emberek is megállapították vagy kétezerötszáz évvel ezelőtt.

- Az orvosi kamara folyton azt ismétli: az alulfinanszírozott rendszer az oka a magyar egészségügy minden bajának. Ha tisztességesen megfizetnék az orvosokat, a dolgok helyükre kerülhetnének. Igaz ez?

- Nem. Az alulfinanszírozottsággal lényegében egyet értek, de elgondolkodtató, vajon a kubai, a Costa-ricai, vagy a Sri lankai egészségügy, ahol kevesebb pénz jut a betegellátásba, mitől jobb, mint a miénk? Persze tény az is: jobban meg kellene fizetni az orvosokat. Elsősorban azokat, akik valóban rengeteget dolgoznak, akik a vállukon viszik az egészségügyet, akik belerokkannak, kiégnek, elfásulnak, akik túlterhelten is a hivatásuknak élnek, és viszonylag korán meg is halnak. Az a kör azonban, amely hozzászokott a nagy „dohányhoz" aligha elégszik meg bármilyen méretű fizetésemeléssel Azok tartoznak ide, akik a pénzeszsákokhoz igyekeznek igazodni, és láss csodát, képesek is erre. Ők például a látszat-reformokon kívül, semmilyen változást nem akarnak, számukra minden úgy jó, ahogy van. Jön a pénz, amiből még adót sem kell fizetni. Nem bántja őket senki. Sőt, őket az APEH is tiszteli.

- Sokan hivatkoznak arra, hogy a paraszolvencia tartja fenn az egészségügyet. Ehhez aztán tömérdek ideológiát is gyártanak, amelyeket évekig szajkóznak, mindaddig, amíg le nem ülepednek a köztudatban...

- Valami igazság persze van ebben a kijelentésben, nevezetesen

az, hogy sok-sok orvos, pontosabban olyan orvos, aki valóban „húzza az igát" , erkölcsileg el nem ítélhető módon (!) kapott hálapénzből (hála-autójavításból, hála-házépítésből stb.) képes csak olyan szinten élni, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ne sanyargassák anyagi gondok. Én például egyáltalán nem szeretném, ha az orvosomat anyagi nehézségek gyötörnék, amelyek – többek között - valószínűleg elvonnák figyelmét a beteg ember gyógyításától. Kiegyensúlyozott, mosolygós, megelégedett ember legyen az orvosom, aki kétségkívül többet érdemel jelenlegi állami fizetésénél. Így aztán már többször bátorkodtam kijelenteni, hogy létezik „erkölcsileg el nem ítélhető módon" kapott hálapénz. Mint bioetikus meggyőződésem: van ilyen, ám ennek részletezése kissé hosszúra nyúlna. De természetesen nem az előre és utólag adott hálapénz megkülönböztetésére gondolok.

- Szintén a hazai szakmai lapokban olvasható, hogy egyre gyakrabban érnek orvosokat a betegek részéről akár tettlegességig fajuló atrocitások. Ez már olyan folyamat része, amely általánossá válik, vagy egyedi akciókról beszélhetünk?

- Szerintem elszigetelt jelenségekről van szó. A közlekedésben például naponta vannak atrocitások. Agresszív, gyenge idegzetű, kultúrálatlan emberek mindenhol előfordulnak. Azokban az egészségügyi intézményekben viszont , ahol durvaságok, atrocitások többször megtörténnek , ott bizony körül kell nézni, vajon minden rendben van-e ott. Ahol emberséges légkör uralkodik, ott aligha fordulhat elő súlyos magatartási probléma.

- Érdekes viszont, hogy a betegek panaszai általában nem a műszerezettség hiányára, hanem a durva , elutasító hangnemre, a kioktató stílusra irányulnak. Mégsem lehet hallani olyan etikai retorziókról, amikor mondjuk egy orvost azért rótta volna meg a bizottság, mert alpári modorban, minden tájékoztatást mellőzve végezte „gyógyító" munkáját?

- Sajnos, jócskán akadnak orvosok (is), akik durva hangnemmel, kioktató magatartással viseltetnek a betegek iránt. Sőt, olyanok is vannak, akik nem köszönnek, nem kopognak, nem szólítják nevén a beteget, nem kommunikálnak, fölényesek, lekezelők. Retorziókról azonban még én sem hallottam. Talán azért nem, mert ahol ilyen előfordul, ott a főnök személyében valószínűleg jelen van a rossz példa. A főnököt meg szinte soha sem vonja senki felelősségre. Még csak az hiányozna, hisz a tekintélyrombolás súlyos következményekkel járhat – mondják a beavatottak.

A tájékoztatás mellőzése viszont már jogi kategória. A műhiba perek nagy többsége e miatt adódik. A korábbi években még „elment" a felvilágosítás mellőzése, ma már azonban a tájékoztatás nemzetközileg elfogadott jogi és etika norma. Azaz: kötelesség. Ma már sok betegség esetében rengeteg terápiás lehetőség van. Az orvos tanácsol, javasol, és a beteg az, aki választ. Egyébként a tájékoztatás nélkül szerzett beleegyezés semmisnek tekinthető.

- Ma azt látjuk, hogy az orvosok szenvednek a rengeteg pácienstől, a zsúfolásig teli váróktól, a betegek pedig egyre bizalmatlanabbak a doktorokkal szemben, miközben a hazai halálozási statisztikánk nemzetközi csúcsokat döntöget. Azaz: az elvárható közös szolidaritás helyett egyre mélyül , sőt mind inkább antagonisztikussá válnak az ellentétek. Mi lehet a megoldás?

- Biztosan nem azok a reformpróbálkozások, amelyek sehová sem vezetnek. Ilyennek vélem a számlaadással kapcsolatos reform-tervet. Minek? A legtöbb ember nem hülye, hogy ne tudná, az egészségügyi ellátás is pénzbe kerül. Sőt, inkább azt kellene megvizsgálni, mekkora az adminisztráció és a nyilvánvaló bürokrácia az egészségügyben. Szerintem, jóval több, mint ami még normálisnak nevezhető. Nem vagyok egészségügyi politikus, de néhány ötletem van, amely bizonyos területeken jobbá tenné a betegellátást. Az általánosság szintjén, mint mindenhol, az egészségügyben is az erkölcs megerősödésére, az emberi méltóságot, a tisztességet, a közösségi érdekeket szolgáló etikai normák következetes érvényesítésére van szükség.

- Említene néhány megoldásra javasolt részletet?

- Meg kellene vizsgálni például, vajon mekkora a társadalmi hasznossága annak a hármas követelménynek, amelyet az egyetemi klinikák orvosai elé állítanak: oktatás – kutatás – betegellátás. Sok olyan orvost kényszerítenek például tudományos (vagy áltudományos) tevékenységre, amire az illető nem alkalmas. Pedig lehet valaki kiváló gyógyító orvos és/vagy kiváló oktató, anélkül, hogy ún. tudományos „vénával" rendelkezne. Számos intézményben azonban egy tapodtat sem lehet a szamárlétrán előrelépni, sőt az adott státuszt hosszabb időn keresztül megtartani, ha valaki képtelen a tudományos követelményeknek megfelelően impakt faktorokat és idézettségeket gyűjteni. Rengeteg pénz, idő, energia megy el a tudományoskodásra, amely csak elvétve szolgálja a célt: a jobb betegellátást.

Egyszer már érdemes lenne objektíven felbecsülni, hogy mekkora is a sok-sok kandidátusi és Ph.D. disszertáció társadalmi haszna. Persze, az egyetemeknek, kutatási intézményeknek is szükségük van tudományos kutatókra, de a betegellátásból nem szabadna kivonni azokat, akiknek mindenük a gyógyítás, a beteg emberekkel való foglalkozás. A véleményem az oktatásról is hasonló: lehet valaki kiváló oktató, elkötelezett pedagógus, anélkül, hogy igazán alkalmas lenne tudományos cikkek írására. Összegezve tehát, ésszerűtlennek, az idő, pénz és a tehetség pazarlásának tekintem ezt a hármas követelményt, amely egyébként sok fiatal orvosnak megkeseríti az életét. Szintén a jó betegellátás egyik akadályának tartom az ún. orvoslátogatók (gyógyszer ügynökök) sűrű előfordulását egészségügyi intézményekben. Sok időt elvonnak a gyógyítástól, s lényegesen megnövelik a várokozási időt. Valamilyen szigorú rendszerbe kellene terelni a „látogatásokat", amelyeknek természetesen hasznuk is van, de negatívumait csökkenteni kellene.

- Hiány és pazarlás. Ezek azok a kulcsszavak, melyeket a leggyakrabban emlegetnek az anyagi gondok legfőbb okaiként. Hol lehetne jobbítani?

- Szerintem szükség lenne a rengeteg konferencia és kongresszus

csökkentésére is. Nem csak azért mert egy-egy ilyen esemény alatt néha bizony kiürülnek a klinikák és az orvosi rendelők, hanem azért is, mert jó néhány összejövetel nem igazán viszi előre az orvostudományt. Édemes lenne azt is megvizsgálni, vajon milyen és mekkora előnye származik egy intézménynek, lett légyen az klinika vagy kórház, a sok-sok gyógyszer vizsgálatból. Az intézmény adja az infrastruktúrát, az orvosokat, az asszisztenciát, a műszereket, s így aztán logikusan elvárható, hogy az intézmények is komoly bevételi forrásokra tegyenek szert. Ehhez is, mint annyi máshoz, szükség lenne a nyilvánosságra. Az OEP évi kiadásait, sőt az egyetemek, kórházak gazdálkodását is legalább évente nyilvánossá kellene tenni. Nem csak nagy vonalakban, hanem pontosan elszámolni az adófizetők pénzével. Ez milliószor többet érne, mint az egészségügyi intézmények számlaadása. Világosan kiderülne, hol és miként lehetne spórolni, és hová kellene több forrást juttatni.



- Szakmai útjai során Ön számos neves nemzetközi egyetemen közelről szemlélhette, miként működhet jól egy egészségügyi rendszer, úgy, hogy középpontjában valóban a beteg ember áll. Mi tehát az a titok, amelyet mi idehaza képtelenek vagyunk megfejteni?

- Ha tudnám, nem ülnék most itt a számítógépem előtt. Egyszerre sok fogalmat is tisztázni kellene. Például azt, mit jelent pontosan , hogy a beteg ember áll az egészségügyi rendszer középpontjában. Vagy: milyen mutatók képesek bizonyítani, hogy egy egészségügyi rendszer valóban jól működik-e? A csecsemő halandóság? A halálozási statisztika? Az átlagéletkor? A különböző betegségek száma, súlyossága, növekedése vagy csökkenése? Az adott ország orvos-technikai felszereltsége? Talán nincs is semmi titok, csak globális egészségügyi probléma van. Így aztán az országok nagy többsége küszködik, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy olyan egészségügyet működtessen, amellyel az állampolgárok nagy többsége teljesen elégedett. Ilyen egészségügyi rendszer létezéséről azonban nemigen tudok.

- Az őszinteség, a nyílt beszéd Magyarországon nem kamatozik, ezt Ön is megtapasztalhatta saját bőrén. De a betegekért folytatott küzdelem sem lehetett kifizetődő, hiszen ma is panellakásban él. Megérte egyáltalán az az álhatatosság amire anno feltette az egész életét ?

- Így igaz. Őszinte, nyílt beszéddel nem lehet túl messzire jutni hazánkban. Még nem. Még él bennünk a jobbágyi alázat, a szolgalelkűség, a túlzott tekintélytisztelet, a tabuk kerülése, de mindenek előtt a túlélési ösztön. Őseinknek sok mindent kellett túlélniük. Talán génjeinkben rejtőzik a konfliktus-kerülés, ami ellentmond az igazság vagy az őszinte vélemény kimondásának. A sors azonban számomra úgy hozta , hogy orvosi etikával foglalkozzam. Ezt oktattam, s ezért kaptam a fizetésemet. Számos új etikai elvről szóltam és írtam, olyanokról, amelyek kapcsolatban vannak az emberi méltósággal, a másság, az erkölcsi pluralizmus tiszteletével, és az orvos-beteg kapcsolat harmonikus megteremtésével.

Sosem voltam, és most sem vagyok orvosellenes – amivel egyébként többször megvádoltak – hisz sok olyan orvost ismerek, akit végtelenül tisztelek és csodálok, éppen mélységes emberségük és végtelen szorgalmuk miatt. Ami ellen viszont mindig küzdöttem, az az erkölcstelenség, az arrogancia, a korrupció, a határtalan önteltség, és hasonló emberi gyarlóságok. Mindig is a kiszolgáltatottak pártján álltam, és mindenkinek ott is kellene állnia, legalább is annak, aki már megtapasztalta a kiszolgáltatottság érzését. Valóban panelben lakom és egy 19 éves Ladával járok. De még ezért a szovjet „luxus" autóért is a nejem dolgozott meg Amerikában. Mégis úgy érzem, mindenem megvan. Tisztességgel megöregedtem, és egyáltalán nem tartom szélmalomharcnak, amelyiben évtizedeken keresztül részt vettem. Boldog vagyok, hisz szerény eredményeket is elértem, és volt részem elismerésekben. Ezen utóbbiak egyike a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje volt.

Forrás: Weborvos