Rangsorolás világszerte

A The World rádióműsor az egészségügyi erőforrások rangsorolásáról szóló riportsorozatának második része Angliáról szólt. Nagy-Britannia minden polgára számára elérhető, államilag finanszírozott egészségügyi rendszerrel rendelkezik. A Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS), a világon egyedülállóan, átlátható, világos szabályok szerint rangsorolja az egészségügyi szolgáltatásokat.

A Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot a II. világháború után hozták létre. Külön szolgálat működik Angliában, Wales-ben, Skóciában és Észak-Írországban. (Zavaros módon ezeket külön-külön és együtt is NHS-nek szokták hívni.) Egykor ezekben a rendszerekben az ellátások finanszírozásáról zárt ajtók mögött, dohányfüstös szobákban döntöttek. 1999-ben azonban létrehozták a National Institute for Clinical Excellence nevű intézetet (NICE — kb. Nemzeti Egészségügyi Minőségbiztosítási Intézet), amelynek az a feladata, hogy meghatározza, milyen szolgáltatásokat biztosít az angol és a wales-i egészségügyi szolgálat. Ezáltal a rangsorolási döntések átláthatóvá, nyilvánossá váltak.

A NICE alapelve, hogy az egészségügyre fordított kiadásokat minél hatékonyabban költsék el. A döntések meghozatalánál az elsődleges szempont ezért a költséghatékonyság: csak azokat a gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket és gyógyító-megelőző ellátásokat fedezik, melyek költség/haszon hányadosa egy bizonyos küszöb alatt marad.

Tegyük fel például, hogy egy rákbetegség kezelése 20 millió forintba kerül és átlagosan négy évvel hosszabbítja meg az életet. Tehát minden extra év ára 5 millió forint. De a betegek ezt a négy évet ágyhoz kötve, visszatérő fájdalommal töltik. Az ilyen évek értéke — a rosszabb életminőség miatt — nyilván kevesebb, mint a teljesen egészséges éveké. Ha egy teljesen egészségesen töltött év értéke 1, akkor a rákos betegek extra éveinek az értéke mondjuk csak 0,5.

Vagyis 5 millió forintból nem egy egészséges, jó életminőségű évet biztosítunk, hanem egy fele akkora értékű, rossz életminőségű évet. Valójában 10 millió forint kell ahhoz, hogy egy jó minőségű életévet kapjunk a pénzünkért.

A NICE történetesen kb. 9.725.000 forintnak megfelelő összegnél állapította meg a költséghatékonysági küszöböt. A példában szereplő rákkezelés tehát nem költséghatékony. Az egészségügyi rendszer nem finanszírozná. Vegyük észre, hogy az, hogy mennyit ér egy életév, egyáltalán nem orvosi, hanem etikai kérdés.

Az elmúlt években rengeteg támadás érte a NICE tevékenységét. A riport David Cook példáját mutatta be. Cook-nál 2004-ben veserákot állapítottak meg. A daganat növekedését gyógyszeres kezeléssel le lehetett lassítani, de a gyógyszer a NICE szerint túl drága volt ahhoz, hogy költséghatékony legyen. Ezért az angol társadalombiztosítás nem finanszírozza.

David Cook-nak meg kellett győznie a szakembereket arról, hogy megkaphassa a gyógyszert — ami végül sikerült neki. De továbbra is fel van háborodva. Szerinte a költséghatékonysági formula azokat bünteti, akiknek ritka rákbetegségük van, amit drágább kezelni. Azt is kifogásolja, hogy szakemberek — bürokraták — döntenek arról, hogy egyes betegeknek milyen az életminősége és mennyit ér az élete. A betegek családi körülményeit sem veszik figyelembe — nem számít például, hogy vannak-e valakinek gyerekei.

Másrészről viszont, mint ahogy azt a riportban megszólaltatott szakértő elmondta, Angliában több, mint kétszer akkora a csecsemőhalandóság, mint Finnországban. Ezeknek a csecsemőhaláloknak nagy része elkerülhető lenne. De ha az egészségügyi rendszernek drága rákgyógyszerekre kell költenie a pénzt, nem marad olyan ellátásokra, amelyek sokkal nagyobb hasznot hoznak.

A riport meghallgatható a műsor honlapján. A fórumon Dan Wikler, egykori mentorom várja a hallgatók kérdéseit.

Forrás : http://bioetikablog.hu/