A hálapénz valós története :

A II. világháború után még évekig a lakosság nagy részének nem volt egészségügyi biztosítása. A mezőgazdaság kollektivizálásakor egyetlen tollvonással kiterjesztették a társadalombiztosítást a lakosság jóformán minden tagjára. Tették ezt a feltételek biztosítása nélkül. Azt a súlyos feszültséget, amit az okozott, hogy a többletmunkát semmivel sem ellentételezték, úgy próbálták feloldani, hogy 1952-ben a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága ülésén elfogadták Gerő Ernő indítványát: a gazdaság átmeneti nehézségei miatt tegyék borravalós szakmává az egészségügyet. (Ezt követően az Orvosegészségügyi Szakszervezet akkori elnökének javaslatára a borravaló kifejezést a hálapénz kifejezéssel váltották fel. Kultúrtörténeti adalék, hogy a II. világháború előtt már használták ezt a kifejezést: az akkoriban létező, fizetés nélkül dolgozó díj nélküli gyakornokok kapták idősebb orvoskollégáiktól...)

A hálapénz kiváltó okai azóta sem változtak: egyik oldalon a hiánygazdálkodás klasszikus helyzete, másik oldalon egy olyan döntési helyzetben lévő szakember, akinek legális keresete nagyon alacsony.

Az eltelt több mint 50 évben a hálapénzrendszer önálló életre kelt. Egyrészt az orvosok egy szűk rétege beosztásánál illetve szakképesítésénél fogva privilegizált helyzetbe került, és olyan mértékű hálapénzben részesül, amit hasonló beosztásban lévő Nyugat-Európában dolgozó kollégák sem vetnének meg. Másrészről a betegek megváltozott �fogyasztói� magatartása és az egészségügyre mai napig jellemző hiánygazdálkodás együttesen ahhoz vezetett, hogy a betegek nem elégedtek meg azzal a szolgáltatással, amit a rendszer számukra nyújtott, s mindinkább a többletigényeik (ami sokszor a normális ellátást, bánásmódot, a hiányzó biztonságtudat pótlását jelenti) megfizetésére használják a hálapénzt. Időközben megfeledkezve a hálapénz kiváltó és fenntartó okáról, mind gyakrabban került előtérbe a hálapénzrendszer morális vetülete. Egyre inkább az orvostársadalom szégyenbélyegeként beszéltek róla. Érdemes talán megemlíteni, hogy a 70-80-s években a társadalombiztosítás évről évre jelentős többlettel zárt. Ez azt jelenti, hogy lett volna lehetőség az egészségügyiek bérének rendezésére, a társadalom ennek fedezetét előteremtette, de a döntéshozók a többletet a gazdaság más részeire csoportosították át.

A hálapénz típusai

A hálapénz kategóriájába szokás sorolni minden, a közfinanszírozott ellátásban a beteg vagy a hozzátartozója által a kezelő orvosnak vagy nővérnek adott féllegális, illegális juttatást. Ezen belül érdemes megkülönböztetni legalább 3 alapesetet. Az egyik, amikor az orvos az ellátás előtt nyíltan vagy ráutaló magatartásával a beteg tudomására hozza, hogy azért a tevékenységért, ami a betegnek egyébként térítésmentesen járna, pénzt vár el. Ez ma is bűncselekmény, amit az állampolgárok kényszerűen tudomásul vesznek, feljelentés híján a hatóság nem üldözheti, az orvostársadalom becsületes többsége pedig magát tehetetlennek tekintve nem tud, a rosszul értelmezett etikai normák miatt nem mer, vétkes nemtörődömségből nem akar fellépni ezen kollégái ellen. A másik, amikor a közfinanszírozott ellátásban a beteg olyasmire kéri meg az orvost, amire az nem köteles � ilyen a felkért szülés vagy műtét, ilyen bizonyos, szakmailag nem vagy nem azon az ellátóhelyen indokolt vizsgálatok kérése. A harmadik típus, aminek egyedül köze van a hálához, az ellátás után utólag a beteg által önként adott juttatás.

A konkrét esetekben nagyon sokszor nem mindig különülnek el az egyes formák. A hálapénz utólagos adása sok esetben inkább előzetes fizetség a következő találkozásra gondolva. A megkért szülés intézményénél egyrészt nyilvánvaló, hogy az orvos tényleges és jelentős többletet biztosít a beteg számára, másrészt viszont a szülész-nőgyógyászokat és közvetve az egész orvostársadalmat minősíti, hogy a magyar nők döntő többsége abban a hitben van, hogy ha nem választ magának orvost, akkor sokkal rosszabb ellátásban részesül, tehát kényszerítve érzi magát arra, hogy orvost válasszon.

A hálapénz torzító hatásai

A hálapénz rendszer igazságtalan és erkölcstelen. A beteg(ek egy része, a valódi járulékfizető) olyanért kényszerül fizetni, aminek egyszer már megfizette az árát. Mindez ellenkezik az igazságossággal, az erkölccsel, a józan üzleti tisztességgel. A hálapénz az orvostársadalmat is súlyosan megosztja: megfosztja az anyagi elõrejutás esélyétõl az orvosoknak azt a nagyon jelentõs hányadát is, aki nem jut hálapénzhez. (A radiológus, a laboratóriumi szakorvos, a patológus azért jut a bírókhoz, ügyészekhez, köztisztviselõkhöz, tanárokhoz képest is megalázóan alacsony fizetéshez, mert a belgyógyász, a sebész, a szülész-nőgyógyász kaphat hálapénzt!)

A gyógyításhoz szükséges bizalmi viszony ellehetetlenítése. Ma a betegek mind gyakrabban abban a tudatban vannak, hogy ha nem fizetnek, akkor őket nem vagy nem megfelelően látnák el az egészségügyben. Még ha tévhit lenne is ez a vélekedés, önmagában is demoralizálja az ellátást. A laikus beteg ugyanis az egészségügyi problémája esetén nem képes megítélni azt, hogy vele szakmailag megfelelően jártak-e el. Leginkább ezt a hiányzó bizalmat próbálja a borítékadással kompenzálni.
A gyógyítás szakmai színvonalát rontó hatás. A különbözõ szakmák képviselõi közt lappangó ellenségeskedés, szemben az evidens együttműködéssel, a betegellátásban szükséges közös gondolkodás ellen hat, végsõ soron rontja a beteg ember gyógyulásának esélyeit. Rontja továbbá azért is, mert anyagilag károsan érintheti azt az orvost, aki társszakma képviselõjét vonja be a kezelésbe, a kivizsgálásba. Paradox a helyzet, nem egyszer a hálapénzt fizető beteg rosszabbul (!) jár, mint a hálapénzt nem fizető. Az itt említett problémák az orvos-nővér viszonyban is megfigyelhető: ritkán említik, de sajnos a hálapénz is szerepet játszik abban, hogy a középkáderek sokszor nem a képzettségüknek megfelelő munkát végeznek.

A hálapénz organizáló erõ. Az egyik legerõsebb "drive" az egészségügyön belül a vezetõvé válni akarásban, a betegek megfelelõ gyógyításában, így egyfajta pozitív hozadéka is van.

A hálapénz közpénzekkel való pazarlást indukál. Az orvos valószínûbben végez fölösleges vizsgálatokat, fektet be indokolatlanul, tart a szükségesnél tovább benn olyan beteget, aki az elõzõ kezelés során hálapénzzel honorálta munkáját, és történetesen erre kéri őt.

A hálapénz rendszer orvost és beteget szembefordítja egymással. Kicsit leegyszerűsítve az a helyzet, hogy a döntéshozó hatalom olyan munkára kényszeríti az egészségügyieket, aminek nem fizeti meg a bérét. Súlyos konfliktust gerjeszt ezáltal egy olyan közegben, ahol a bizalom hiánya önmagában akadályozója lehet a tevékenység, a gyógyítás eredményességének.

A paraszolvencia rendszere a rendszerváltozás után

Rohamosan kapitalizálódó országunkban az orvosi pálya korábban gazdaságilag is privilegizált helyzete, presztízse teljesen megkopott. A jogász, közgazdász, mérnök társadalom 10 év alatt messze maga mögött hagyta az orvostársadalmat a legálisan megszerezhető jövedelmek tekintetében. Ez a speciálisan magyar (posztszocialista?) trend élesen szemben áll azzal, hogy a nyugati társadalmakban változatlanul kiemelkedően jól keresnek az orvosok. Joggal tekinthető drámainak az a változás, ami az orvosok és az előbb említett más értelmiségi pályán dolgozók gazdasági helyzete és lehetőségei között bekövetkezett. Ebben a helyzetben mind kevesebb orvosnak van fenntartása a hálapénz etikai szabályokba nem ütköző elfogadása kapcsán, s ezzel párhuzamosan mind inkább elterjedtté vált az etikai szabályokkal is ütköző gyakorlat, amikor a közfinanszírozású orvos ténylegesen tarifarendszerben dolgozik. A problémának egyértelmű morális vetületet az ad, hogy az orvostársadalom meg sem kísérli a nehezebben járható, személyes egzisztenciális kockázatoktól sem mentes utat, azaz azt, hogy kikövetelje magának a méltányos javadalmazást. Ehelyett a kiszolgáltatott beteg embertől várja el, sajnos nem egyszer ténylegesen kiköveteli azt a juttatást, amit jogosnak ítél.

Nem lehet nem megemlíteni, hogy az orvostársadalom egy része (5-10%-ra becsülöm ezt az arányt) egzisztenciálisan elemi módon ellenérdekelt a javadalmazási helyzet rendezésében (ez a magasabb bér mellett a fekete jövedelmek hatósági üldözését is jelentené), mivel olyan mértékű paraszolvenciában részesül, aminek kifehérítése egész egyszerűen lehetetlen. Az igazi probléma talán abban is van, hogy az orvosok meghatározó média-, szakmai-, politikai és szakmapolitikai befolyással rendelkező rétegén belül igen nagy arányban felülreprezentált ez a mindenféle reformnak ellenálló réteg.

A hálapénz-probléma megfelelő értékeléséhez álljon itt egy száraz adat. A nyugat-európai országokban az orvosok bruttó átlagbére az egy főre jutó GDP 2.5-3.3-szorosa, míg nálunk 2000-ben 1.03-szeres volt. Az azóta bekövetkezett, mára jelentős részben elinflálódott 50%-os béremelést ehhez a 150-230%-os elmaradáshoz kell viszonyítani. Fontos látni, hogy itt nem abszolút számok összehasonlításáról van szó, hanem a bérarányokról, azaz a magyar társadalom gazdasági erejéhez képest, a többi foglalkozási ághoz képest is fele-harmad bért fizet az egészségügyben dolgozóknak. A 2002-s 50%-os béremelés után (!) a kezdő szakorvos az építőiparban feketén alkalmazott segédmunkás órabérét, a nagy tapasztalatú főorvos pedig az építőipari szakmunkás órabérét keresi meg. Rendkívül megalázó ez a helyzet azon szakmák képviselői számára, akik kizárólag a legális jövedelmükből élnek.