2008. augusztus 17., vasárnap





A paraszolvenciakérdés látlelete

E sorok írójaként háromszorosan is jogos vagyok a paraszolvenciakérdésben állást foglalni. Talán kijelenthetem: ma Magyarországon az egyik legilletékesebb vagyok ebben a kérdésben nyilatkozni.Mert:. · Tizenötödik éve írok, szerkesztek és menedzselek egészségpolitikai szaklapot, ezáltal naprakész vagyok a mindenkori hivatalos szakmapolitikában. Teszem ezt kormányzati ciklusokon átnyúlóan - a biológiai öregedésen kívül - változatlan formában, miközben a kormányok szereplői és döntéshozói változnak · Tizenegyedik éve - 1993.tól - vagyok a Paraszolvenciamentes Manager Szemléletű Gyógyításért Egészségügyi Közcélú Alapítvány képviselője, ahol a ”mit- miért” szándéktól vezérelt alapítói célt végigbábáskodtam. · És nem utolsó sorban harmincegyedik éve vagyok szülész-nőgyógyász orvosfeleség, férjem klinikumban dolgozik, így ismereteimet első kézből merítem, előnyeit-hátrányait a házassági közös szerzemény tükrében saját bőrömön tapasztalom.Külön-külön is elég okom lenne megszólalni, de így együtt - azt hiszem - hiteles vagyok paraszolvenciaügyben.

Szakmapolitikai látleletem

Miközben olvasom a különböző hozzászólásokat az interneten, hallgatom a hetek óta zajló nyilatkozatokat a rádióban, televízióban, azon gondolkodom, hogy ennyi fórumon miért nem hangzik el a szabatos, tömör fogalmazása a kérdésnek. Nevezetesen: addig, amíg az orvos mennyiségi- minőségi munkavégzése nem közvetlenül jelentkezik a végzett teljesítménye arányában az ezért járó hivatalos ellentételezéssel, addig az orvos-beteg interperszonális kapcsolat egy felülről mesterségesen irányított és vakvágányra terelt, kimondottan kelet-középeurópai képződmény, amelynek léte érdekszövetségek sorozatán alapszik. És amely rendszer olykor kiválóan alkalmas hangulatkeltésre, figyelemelterelésre.(Gondoljunk itt csak a múlt évet ex-lex helyzettel záró kórháztörvény alkotmánybírósági döntésére és arra, hogy évkezdés óta ez a kudarc nincs napirenden.) A rendszerváltás tizenöt éve alatt egyetlen kormány sem kívánt ebben a kérdésben érdemben lépni, miközben valamennyi választási kampányának zászlaján elsők között szerepelt az egészségügy rendbetétele, s benne – hangzatosan – a hálapénz megszüntetése. De abban a pillanatban, mikor a nyerő megízlelte a hatalom bódító mámorát, esze ágában sem volt a közteherből befolyó negyvenhárom százalékot megosztani és a reform alapjait biztosító közvetlen érdekeltség rendszerét kidolgozni, hiszen ami egyszer egy összegben jelentkezik, az hatalmi tényező. A lakossági internetes hozzászólások között visszatérő gondolat: „fizetem az egészségügyi hozzájárulást, méltán várom el a pénzemért megillető ellátást.” Tökéletesen igaz gondolatmenet, bár már leveti magáról a szolidaritási elvet, azaz. „mindent egy közös kalapba, hogy abból mindenki részesedjen”. Szolgáltatás alapú tartozik –követel –elvvé minősül és egészen addig rendben is van, amíg a területi illetékesség alapján igénybevett ellátásra korlátozódik. Ott az vizsgál, aki soros, annál szülök, aki szülőszobás, az operál, aki a beosztás alapján műtéti napos.. Elvben ennek is működnie kell, ezt szavatolja a kórházak rendelők minőségbiztosítása. (Arról most nem beszélek, hogy a lakossági befizetések minimális hányadát képezik csak az egészségügy finanszírozásának és az állami költségvetésnek mennyit kell pótolni.) Csakhogy: az orvos-beteg kapcsolat bizalmi kérdés és azért engedtessék meg nekem, hogy: ha eldönthetem, melyik boltba vásárolok, vagy hol szabatom a ruhámat, vagy ki vágja a hajam, akkor azt is én döntsem el, hogy ki néz vagy nyúl bele az intim testrészembe. Ez a szabad orvosválasztás és ennek ellentételezése jelenleg nem alapja semmilyen hivatalos rendszernek, mert itt lép be a politika és annak intézményesített érdekeltségi rendszere. A gyógyító munka van alárendelve az intézményesített formának, miközben tízezrek egzisztenciáját meghatározó tényezővé válik, sajátos magyarországi feketegazdaságot involválva. Mert tessék csak belegondolni: miért nem téma a paraszolvencia tőlünk nyugatra? 1989-ik a hierarchikusan építkező egészségügy és az abban dolgozni kívánó és akaró alkalmazott a mindenkori hatalom függvénye volt. Pártelvtársak döntöttek kinevezéseken, státuszokon és el se tudta képzelni a beteg, hogy olykor az ő bizalmának letéteményese- az orvos- milyen lenni vagy nem lenni kérdések között vághatja vagy nem vághatja fel betege hasát, miközben az egész ténykedés Hippokratészre való hivatkozással volt és van nyakon öntve. Mit számított és számít mind a mai napig az orvos hivatalos (! )érvényesülésében, hogy jó vagy rossz operatőr- e, rajonganak –e érte betegei, vagy vad pokróc lévén elkerülik! Indifferens kérdés mind a mai napig, sőt a túlzott népszerűség adott esetben a főnök vagy a vezetés haragját vonhatja maga után, s a népszerű orvost olykor a féltékenységen építkező intézményi érdek akarta likvidálni..Az átkosban volt és maradt a szabad nyugat illúziója, aminek zálogául legelőször egy útlevél volt az álmok netovábbja A csak dolgozni akaró orvos hagyatkozása, hogy létezik egy hely, ahol eljöhet a Kánaán, ha lelkiismeretes munkámmal elnyerem betegeim voksát és ez nekem megélhetésemet biztosítja .Ahol csak a betegeim igénye szerint és nem a politikai hatalomnak kiszolgáltatva kell hajladoznom.. Az eufórikus rendszerváltáskor senki sem gondolta, egyszerűen nem hitte volna el, hogy tizenöt év múlva a tőke és profitvilág kellős közepette, van egy szakma, egy hivatás, egy piedesztán lévő egzisztencia, aminek szolgálatával- ha úgy tetszik szolgáltatásával - eredményt – bevételt termel valaki és abból nem részesedik. Hogy csak hála szintjén, magánszférában működhessen annak az alapvető evidenciának ellentételezése, hogy kiszolgáltatottan ragaszkodhassam orvosomhoz, akire hagyatkozni van bizodalmam, s ami - már lassan elcsépelt frázisként - egyben gyógyulásom záloga.

A teljesítményalapú finanszírozásnál a rendszerváltást követő első ciklusban reménykeltően megtörtént a beavatkozások forintosítása. (HBCS 1993). Mint ismeretes, ennek alapján kapják a kórházak működési finanszírozásukat az OEP-től..Felvetődik a kérdés: miért nem ennek alapulvételével részesül valamilyen hányad alapján az orvos? Azaz, miért nincs összefüggés az orvos keresete és az általa végzett beavatkozások között? Miért nem lehet hivatalosan is fokmérője az orvosi munkának az, hogy mennyi a betege, hányat vizsgál meg vagy az osztályos munkában milyen feladatokat lát el? Mi lehet fontosabb egy teljesítmény értékelésénél, ha nem az, hogy ki mennyit dolgozik egész nap, amely mára már alapja az őt foglalkoztató intézmény gazdálkodásának? Vagy hogy mennyire elégedett betege? És miért nem ez az alapja egy rendszer – az egészségügy - működésének?Netán nincs ember ennek kidolgozására? Az azóta eltelt időszak tömérdek, vérlázító improduktív sáskahada - ahol a kormányciklusok klientúrájában szaktanácsadóként, tudományos munkatársként, szakértőként és megannyi - csak a fantázia szabta határok alapján behatárolt - jogcímeken milliókat vettek fel saját zsebbe, miközben ráadásként ötletek gyűjtése jogcímen beutazták a világot - nem tett le semmit az asztalra? És ezt senki sem kéri számon? Azért, mert ha ez lenne az alapja, akkor az egész rendszert át kellene építeni, az alá és fölérendeltségi viszonyokat újra kellene gondolni, ez pedig pozícióvesztésekkel járna. A kórháztörvény elfogadása előtti médiakampányban az egyik kereskedelmi televízió műsorában látszólag egy oldal képviseletében szólalt meg az előző kormány minisztere az egészségügyi szakszervezet elnökével. Érvelésük során mégis ellentmondásba kerültek egymással, mert az elnökasszony kifejtette: semmilyen privatizációnak sem híve addig, amíg a paraszolvencia törvényileg nem büntetendő cselekmény. Mire az exminiszter döbbenten fordult partnere felé: „tudja elnök asszony mit beszél: 34 milliárd hiányzik az éves költségvetésből ahhoz, hogy ez törvényileg tiltva legyen.” Mire az elnökasszony azt válaszolta: pont ezért tartanám ideálisnak a privatizáció kérdését mondjuk az Euro- hoz történő csatlakozás, azaz 2008-ra aktualizálni. Valóban: a dolgozók érdekvédelmi fóruma mindkét kormányzati ciklusban ellenezte a privatizációt, de mit is tehetne mást egy olyan fórum, amely az alkalmazotti lét érdekképviseletét szolgálja önkéntes alapon? A január eleji közszolgálati televíziós politikai vitaműsorban a mostani egészségügyi miniszter a hálapénzről keletkező tömeghisztéria kapcsán azt nyilatkozta, hogy íme egy olyan jelenség, amit a kórházak privatizációja megoldana, mert az egészségügy reformja nélkül ez a helyzet megoldhatatlan.Bizonyos vonatkozásban miniszterünknek igaza van, mert reform nélkül nincs változás.Csakhogy: ez a kormány úgy ment neki reformjának és vitte át az azóta elhíresült Kórháztörvényt, hogy nem rendezte előtte a dolgozók jogállását. Ezzel olyan bizalmatlansági tényezőt gerjesztett valamennyi dolgozóban, hogy az a csoda, hogy a dolgozói magatartás mindeddig nem ment át semmilyen agresszióba.Mert miről is van szó? Mit is privatizálhat a tőke? A rendszert. A rendszernek miből van bevétele? Az elvégzett gyógyításnak biztosító azaz az állam által történő forintosításából.Kik végzik a bevételt biztosító teljesítményeket? Azok az egészségügyi dolgozók, akik nincsenek - hivatalosan -érdekelve saját munkavégzésük eredményességében, akik alkalmazotti státuszuknál fogva beosztottak, akik közalkalmazotti státuszuk elvesztésével bármikor lecserélhetőek és akik egy profitorientált témában legjobb, ha hűbéresi láncra vannak fűzve. A hatalmi pozícióban lévő tulajdonosnak vannak alárendelve, ahol ráadásul létük nem munkavégzésük függvénye. A kör bezárul. Ok-okozati tényezőként lép be ebbe a rendszerbe a főszereplő - a beteg – mert szó szerint az ő húsa: a lelke vagy a teste - a tét. És mint tudjuk, mindannyiunk életében eljöhet az a perc, amikor valóban semmi sem számit, mert egészségünk kérdése: létkérdésünk. Persze:Lehetne azt mondani, akinek ez nem tetszik, váljon magánorvossá, vegyen magához egy pár nővért, keressen mecenatúrát, hozzon létra működési feltételeknek megfelelő struktúrát és…váljon önállóvá, azaz működtesse praxisát, mint mondjuk Ausztriában.Csakhogy nem szektorsemleges a finanszírozás és beavatkozását nem fizeti a társadalombiztosítás. Tegyük hozzá: a kötelező társadalombiztosítás! Mert itt ez a lényeg! Mert ezt kapja hazánkban valamennyi állampolgár, ez a stabil, ez az érték, ez adja a rendszer alapját, erre van ráfűzve a magyar lakosság, ezt lehet adott esetben kipótolni a költségvetésből, a közből! Ez az érték, ez az a lépesméz, amire bukik a tőke, mert ezen a piacon nincs- nem lehet – rizikó!

Tehát: nem lehet ezt mondani, mert nincs más alternatíva.A Kiegészítő Biztosítás mint ilyen még nem létezik hazánkban és jövedelmezőségi mutatóink sem azt jelzik, hogy a lakossági megtakarítások újabb öngondoskodás felé irányítanák a lakosságot. (Apropó :betegek és betegjog! Igazából tudják-e betegeink, hogy az a bizonyos joguk voltaképp miből is tevődik össze? És hogy hány sebből vérzik?) A meghiúsult Kórháztörvénynek –ellentétben a Mikola féle törvénnyel - valóban volt olyan kitétele, hogy a dolgozók is részt vállalhatnak a tulajdonlásban. Igen ám, de a törvény hatályba lépésekor semmilyen reorganizációs hitelt nem rendelt ennek megoldására a kormány, ami azt jelenti, hogy adott esetben labdába rúgni sincs esélyük és lehetőségük a dolgozóknak, ha netán saját sorsuk irányításában, biztonságuk érdekében némi tulajdonosi részvényt is szeretnének. Erre mondják azt, hogy adott esetben elmegy a hajó, mert későn vettél rá jegyet! És elúszott a hajó, mert járata csak egyszer létezett! ( És pont itt tekinthető műhibának az, hogy egy szocialista kormány vadkapitalista módszerekkel, kiszorítósdival kezd hozzá reformjának és még látszatát sem kelti az esélyegyenlőséget jelentő konszenzusnak.)

Tehát akkor, amikor bármelyik miniszter az illegális jövedelmek számonkérése végett az adóhatósághoz fordul egyfajta szankcióként, akkor amikor a tárca kérésére kutatóintézetek a hálapénz nagyságáról végeznek felméréseket, akkor maga a kormány minisztere mond ellent önmagának, mert olyasmire kérdez rá, amelynek legális formájára az általa vezetett kormánynál ő maga, vagy elődei nem dolgoztak ki megoldást. Miközben felvállalja az illegális dolognak legális voltát, amelynek értelmében cinkossá válik a vétkesek között, sőt - a legutóbbi intézkedési ötlet alapján - egyenesen ráhajt a bulira, mert ismételten a közös kasszába akarja beterelni a lakosság plussz befizetését – a hálapénzt - a személyes tényezőket figyelmen kívül hagyva - a rendszernek, aminek privatizálása egyébként napirenden van. Mi ez, ha nem a kizsákmányolás felső foka? Sokat elhangzó frázis: addig nem várhatunk lényegi változást, amíg nem kerül több pénz az ágazatba.Ez így nem igaz. Valóban kevés a pénz, de csirái sem mutatkoztak ezidáig a racionalitásnak és a pazarlás felülről építkezik. Ha nem a gyógyítás folyamatához kötődik a mérce, ha nincs beleszólása a pénzköltésbe annak, aki segít azt direkt úton megtermelni, addig előfordulnak olyan anomáliák, hogy nincs WC papír és gyógyszer az osztályokon, de van többmilliós nagyságú, sokakat érintő év végi jutalmazási keret, látványosan felfutó vezetői egzisztenciák és mondjuk többtucat kolposzkópos tolószék egy osztályon, anélkül hogy kérte volna valaki is az osztály illetékesei közül, miközben alapítványi adományokból tudja csak megvenni a munkájához nélkülözhetetlen színes ultrahangkészüléket. Amelyre a pénzt többnyire megint a raglétra alján lévő, de a foglalkozása tárgyával –a beteggel - közvetlenül érintkező orvos vagy nővér tarhálja össze a hálás betegektől. S ha ez ügyben következtetéseket levonni kényszerül, mindez rágalmazásnak minősül. Addig, amíg a gyógyításra szánt keretösszeg nincs valamilyen civil kontroll ellenőrzése alatt, addig a különböző kormányzati ciklusokban bárki bárhonnan bekerülhet biztosítási főtótumfaktumnak, legfeljebb, ha nem ért hozzá felvesz tanácsadót havi több millióért, miközben az intézményben nő a főosztályvezetői státuszszám, saját gépkocsi havi százezret is meghaladó mobiltelefon számlával. Hozzá nem értő vagy más célból a rendszerbe kerülő emberek tucatját látja el a köz, miközben valóban előfordul, hogy a szolgáltatást alanyi jogon igénybevevőt- a járulékfizetőt - a vizsgálatról elzavarhatja vagy éppen elfelejti szülés után összevarrni az embertelen világ között szintén elembertelenedő, a rendszerben lezüllött munkavállaló .Mert ez a.demoralizáció átnyúlik a tizenöt esztendőn, mára már végigsöpör az egész ágazaton, egyre mélyebbre süllyedve ott tart, hogy mondjuk egy lábműtét utáni operáció okozta székrekedésre adott hashajtóhatásra, magad alá defekálsz, mert nem jól lobbiztál az ágytálért vagy elkövetted azt a hibát, hogy nem hoztál magaddal zöldhasú aprót és lilát adni smucig vagy - így látogatásidő ide vagy oda -inkább beszarsz.A morál és az anarchia a rendszer lényegében - sőt tovább megyek - mára már az ország vérében van- és csoda, hogy a veleszületett segítőszándék az évek során átmegy az utcai kalmárba? Hogy hagyja az a doktor, hogy megalázzák a borítékkal, sőt az árak függvényében már ki is követeli? Ki mer itt követ vetni erre a folyamatra, amikor fejtől büdösödik a hal?!!! Cikkem írásakor kölni kollega hív telefonon és jelzi: hallotta, hogy a hozzászólásokban az is vissza-visszatérő gondolat, hogy orvosaink csodálatos autókkal járnak. Kérte, írjam le: ha Németországban egy orvosnak nincs jó autója, az bizalomvesztéssel járhat, mert arra utal, hogy nem jó orvos az illető, mert nincs sok páciense, hiszen nem telik jó kocsira! (Ezt fogalmazta meg egyik sztárügyvédünk is, akit arról faggattam, miért jár 25 milliós kocsi különlegességgel?!) Akkor hogy is áll hazánkban ez az orvos és luxuskocsi kérdés? És ebben az a tragikus, hogy valóban a betegek hálás adakozásából éri el az orvostársadalom ezt a színvonalat.

A paraszolvenciakérdés társadalmi méretűvé válását egy múlt évi végi internetes portál körül kialakuló polémia és az egyik fővárosi kórház szülészeti osztályán végzett szülészorvosnak a szakmát is megdöbbentő felkért szülés levezetési esetszáma indította el. Az aktuális miniszter véleménye szerint az interneten történő csettelés egy látens igényt takar, amiben a miniszternek tökéletesen igaza van. Aki járatos a világhálón, nagyon jól tudja, hogy évek óta megy már például ez a téma a Nők Lapjának internetes honlapján is, és nagyon jó fórum arra, hogy a kismamák tájékozódjanak. De az orvosok sem ágáltak ellene, mert számukra is informatív, mert a „ki mennyit és mennyiért” még egymás között is tabu téma. Az, hogy a negyvenezer orvos között van tíz, aki névvel tarifával vagy negatív kommentárral szerepel, kimondottan segíti az ügyet, mert önismeretre szólítja fel az illetékeseket. Ha egy érintett ezért jogi lépéseket tesz, megteheti, de mindez nem szolgálhat hivatkozásul a kormánypolitikának. A évi 467 szülésvezetés, ügyeletben egyedi eset, szakmai kérdés, miközben bulvártéma. A látszólag ellentmondásos állítás egyben behatárolja is az ügyben történő továbblépés kompetenciáját. Az előre közölt tarifarendszer nem minősíthető, alkalmazása a jelenlegi jogállásban képtelenség. Abszolút dzsungel-szindróma, ami ellen fel kell a rendszer szigorával azonnal lépni és nem tudomásul venni. Erkölcsi- etikai tényező, ahol igenis eszköz lehet a nyilvánosság, amit segíteni és nem tiltani kívánatos!Csakhogy ilyen körülmények között ki jogosult ebben az értékzűrzavarban lépni pláne szankcionálni? Szerencsére a jelenség még nem általános.Inkább fővárosi tünet, ahol már nincs meg az a közvetlen viszony vagy csoportkohézió, amikor a mundér becsülete megvéd. Vidéken talán még megvan, mert földrajzi adottságként közvetlenebb az út „lélektől- lélekig”. Mert még beszélgetnek a helyi buszjáraton az emberek és emberi hang az alapzaj, nem úgy mint Pesten a metróban, ahol ijesztő az a sok magába néző emberi arc. Egy állami intézményben, fix fizetésért dolgozó alkalmazottnak nincs jogosultsága piacgazdaság szerint rendelkeznie saját munkaerejével, mert hisz azt alkalmazotti létével piaci fogalmak szerint egyszer már eladta. A non-profit szektorban aki előre árat szab, törvényt sért és ha nem változtat magatartásán távoznia kell az intézmény kötelékéből. De az ellentmondás tetten érhető: ha a piacgazdaság eszköze - a tőke - szerepet kap a szektorban, már nem érvényes ez a kitétel, hiszen az elvárás kölcsönös. Látenssé válik tehát az igénye annak, hogy valaki saját maga állapítsa meg munkájának ellenértékét és –amennyiben talál keresletet szolgáltatása iránt - a technikai költségek levonása után pénzéhez juthasson. Legalizáltan és nem hála - olykor szemtelenül magas vagy ellenkezőleg: alamizsna - formájában. A paraszolvenciát azonnal megfékező adhoc miniszteri keménykéz politikának legfrissebb hatpontos illúziója viszont megdöbbentő. A piacgazdálkodás útjára lépő demokratikusan választott kormányok különböző politikai indíttatású katonái nem hivatottak egy olyan fontos területen, mint a gyógyítás, beavatkozni a két fél - a gyógyító és gyógyított közötti - interperszonális jogállásba! Az ő feladatuk és kompetenciájuk - amiért fizeti őket a köz, hiszen ezért közalkalmazottak - a kellő formát kidolgozni és szavatolni. Nem pedig az önálló egzisztenciával rendelkező, jogosítványai alapján kizárólag páciens- specifikus speciális szolgáltatást nyújtó orvost munkavégzésében korlátozni. Hogy az éjszakában vagy ünnepnapon rámjövő háromperces fájásaim közepette felhívott szülészorvosomnak ne tudjam közvetlenül megköszönni azt, hogy adott esetben az egész éjszakáját rám áldozza, hanem fizessek be egy kasszába valamennyit, aminek útja és sorsa nem általam ér célba? Nonszensz. Hiszen itt nem diktatórikus időket élünk, hanem mi választottuk képviselőinket, akik minket - állampolgárokat- hivatottak szolgálni .Az, hogy a negyedik cikluson keresztül, egymást váltogatva és felülírva, evidens dolgok felett totojázva honatyáink saját szalonnáikat sütögetik, ahelyett, hogy legalább szakmai kérdésekben a stafétabotot hosszútávra faragnák, az ő kudarcuk és éppen ideje ezen a téren a jogosan jelentkező állampolgári engedetlenséget beterelni a civil társadalom valamilyen számonkérő legális formájába! (Ez lenne a kétkamarás parlament?)1997-tavaszán - elsőként demokratikusan átalakuló társadalmunkban - Szentendrén a Látlelet szaklap összehívta mindazon egészségpolitikusokat, akik meghatározó szereplői voltak addigi egészségügyünknek. A lap hívó szavára mindenki, aki számított , eljött a Polgármesteri Hivatal dísztermébe eszmecserére. Már ott elhangzott az első szabadon választott kormány ex-egészségügyi miniszterének megfogalmazásában, - aki ma is országgyűlési képviselő –hogy vannak olyan ágazatok, ahol csak ciklusokon átnyúló hosszú távú terv képzelhető el egy reform alapjául. Annak ellenére, hogy később ismételten az ő pártja került kormánypozícióba, az evidencia elméleti szinten maradt, semmi nem került át belőle a gyakorlatba, ő pedig átváltott külügyre. Hiba lenne, ha nem ismernénk el, hogy az egészségügy reformjában történtek lépések pozitív irányba is. Az alapellátásnál a betegkártya és a kártyapénz ezt a célt szolgálja. Más kérdés, hogy miért itt kezdődött el a reform és az átszervezés? Az egészségpolitikában jártasnak erre is van válasza. Az egészségügy jövőjét illetően mutatkoznak más biztató jelek is. Elvégre a tizenöt év - az akcelerációt alapul véve - biológiailag már nagykorúvá teszi társadalmunkat. Veresegyházán az irányított betegellátási modellkísérletben dolgozó orvos állásával játszik, ha pénzt fogad el. Persze ennek ára van, s csak a büdzsét ismerő egészségpolitikusok a megmondhatói, hogy mekkora

Alapítványi látlelet

1993-ban már tulajdonosa voltam a Látleletnek és így kerestem minden olyan lehetőséget, amely kapcsolatba hozható volt átalakuló egészségügyünkkel. Az akkor még Nádor utcai szerkesztőségünket felkereste egy nyugalmazott kórházigazgató, aki 1984-től Sydneybe költözött szintén orvos lányához. Elmondta, hogy többévtizedes hazai tapasztalatait most össze tudja hasonlítani a külföldivel és meggyőződése: addig nem lesz Magyarországon rend, amíg a paraszolvenciakérdés nincs kiiktatva a magyar egészségügy rendszeréből. Ezt elsőkézből szerzett tapasztalataival is alátámasztotta..
Egy kint jelentkező problémája miatt volt alkalma páciensként is megismernie az ausztrál egészségügyet. A szerzett tapasztalatok alapján annyira tiszta a képlet, hogy tisztább már nem is lehet. Biztosítás szerint történik az ellátás: az orvos és a beteg között nincs semmilyen „kereskedelemre”utaló magatartás. Az orvos a biztosítóval áll kapcsolatban, aki neki elszámolja az elvégzett beavatkozást. Az ápolás külön kassza, alá kellett írnia, hogy hány napot töltött prosztataműtéte miatt a kórházban. Előtte tájékoztatták a műtétről, attól függetlenül, hogy tisztában voltak orvos voltával. „Annyira el van maszatolva itt hazánkban ez a téma, miközben szakmailag majdhogynem verhetetlen a magyar egészségügyi gárda- mondta, hogy kellene csinálni egy alapítványt, ami először az ismeretterjesztést szolgálná, hiszen világosság kellene a fejekben ahhoz, hogy szétverődjön ez az intézményesített korrupt forma. Még ez évben létrehozta a Paraszolvenciamentes Manager Szemléletű Gyógyításért Alapítványt és megkért legyek a képviselője, mert módomban lenne az újságon keresztül menedzselni majd az ügyet.Feladatom az alapítvány vonatkozásában a médián keresztüli ismeretterjesztés sok külföldről hozott modellértékű esetismertetéssel, és ezeknek a lapoknak az ingyenes eljuttatása azokhoz a hátrányos helyzetű kórházakhoz, akik anyagi okok miatt nem tudnak dolgozóiknak szakirodalmat biztosítani. Az így sajtótermékhez jutott kórházakról készített lista ellentételezését az alapítvány biztosította. 1993-tól el is kezdődött az ezirányú munka, az indulótőke kezdetben elegendő is volt erre. A kórházak kapták egyre kisebb példányszámban és egyre esetlegesebben, mert a pénz fogyott. A tőke utánpótlásáról nekem is, mint képviselőnek gondoskodnom kellett, hiszen a nemes cél csak így szolgálhatta az ügyet. Még ebben az évben az egyik - ismert prominens ma is aktív - egészségpolitikusunkkal együtt voltam egy fórumon és megemlítettem ezt az akkor már működő, APEH által is befogadott magánalapítványt. Szó szerint lefordult a székről nevetésében az alapítvány hallatán, mondván, mit akarok és fogok kezdeni én itt ezzel az alapítvánnyal és főleg a nevével. „Mert itt senkinek sem érdeke a rend hölgyem, pláne nem itt, ekkora pénzeknél. ”nevetett..Neki lett igaza..

Még akkor is elhatárolódtak az Alapítvány támogatásától, mikor az általam jegyzett szaklapoknál hirdetőimnek felajánlottam, hogy megkímélem a 25 %-Áfától és még igazolást is adok, csak ellentételezze hirdetését Alapítványi támogatással. Elsőre örömmel belementek, de mikor meghallották a nevét, himmegni kezdtek: hát, ez olyan direkt egészségpolitika- inkább nem, inkább menjen számlára ,drágábban Ez a hozzáállás mondjuk a multiknál érthető, hiszen költségre elszámolja kiadását, viszont az akkor induló egészségügybe beszállító kisvállalkozónak ez jelentős kedvezménynek számított.. Igazából mind a mai napig nem tudom mi volt, vagy ma is mi a probléma. Inkább csak sejtem: az egészségügy egész rendszere egy zárt, sajátságosan működő világ, benne mindenki tagja egy gépezetnek, akik a beszállítói célcsoportnál az intézményesített rendszerben érdekeltek, ahol mindenki tudja és elfogadja: létezik magyar baksis: ami hol kenőpénz, hol jutalomüdülés, hol promocionált külföldi tanulmányi kirándulás, hol továbbképzés, hol pedig hálapénz formájában jelentkezik. Jelentős összeget az alapítványra soha nem tudtunk szerezni, a pályázatokon sikertelenül jártunk. Mostmár csak olyan pályázaton indulunk, ahol nincs részvételi díj, mert a személyi jövedelemadók 1%-ából összejövő pénzek ide mennek el. Az alapítvány alapítója túl van már nyolcvanötödik életévén és elfáradt. Aktivitásának csökkenése viszont nemcsak életkorából adódik, hanem abból a kiábrándultságból is, amit legutóbbi hazajövetelekor itthon tapasztalt. „Gyerekeim, ez az általános acsarkodás olyan mélypontra süllyesztett mindent, beleértve az egészségügyet is, hogy nekem, ami még hátravan, mindez már nem hiányzik. Nem fogok huszonhét órát azért utazni, hogy még meglássam annak szétrohadását is, amit mi abban az átkosban szocialista körülmények között a célnak olykor hajbókolva ugyan, de megteremtettünk. Ízig- vérig tüdőgyógyász voltam és kispesti srác létemre feladatot mentem végrehajtani, mikor kivezényeltek az ország másik végére. De felszámoltuk a morbus.hungarikust, legyőztük a tuberkolózist. És most azt látom, hogy a pályaudvarok aluljárójában ott köpködi a nyomorult a baktériumokat. Ez már önmagában is visszafejlődés, olyan mélyrepülés, amihez én már nem akarok statisztálni.”

Orvosfeleségi látlelet

Több, mint harminc éve mentem férjhez egy szülész-nőgyógyászhoz, aki történetesen osztályos kezelőorvosom volt.. Hányatott sorsú egyetemistaként a vizsgaidőszakra halasztottam egy huzamosabb kivizsgálásra szorítkozó kórházi befekvést.. Pénzem nem volt, de ösztönösen kerestem valami egészségügyi összeköttetést. Találtam egy fül-orr gégész főorvos rokont egy alföldi kisváros kórházában. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy soha sem voltam még kórházban azelőtt. A dunántúli egyetemi városból elutaztam a már említett kisvárosba, ahol a fül-orr gégész főorvos nagybácsi beprotezsált a vele egy társadalmi szinten lévő a szülész nőgyógyász főorvosnak. A nyugdíj előtt álló bizalmat árasztó főorvos szobájában fogadott, kedves volt és szemmel láthatóan szórakoztatta kotnyeles egyéniségem.. Vizsgálni nem vizsgált meg, hanem leosztott osztályos orvosának, akinek feladata volt hivatalból engem kezelni.. Bentfekvésem alatt ez az orvos látva, hogy többnyire egyedül vagyok, gyakran meglátogatott. Érdeklődött tanulmányaim iránt és felajánlotta, ha élettársam hív telefonon, nyugodtan menjek be az alorvosi szobába, és ne kint a folyosón beszéljek. Egyébként mindenkinek felajánlotta, tehát ez a kedvesség nem a nőnek szólt, különben is jó kapcsolatban élt szintén egészségügyi dolgozó feleségével. Rokonaim látogattak ugyan, de nehezményezték, hogy rajongva beszélek a kisorvosról. „Te a főorvos betege vagy és ez kötelez, mondta a nagybácsi és mikor elkövetkezett a kórházi távozás időpontja, nagybátyám átadott egy borítékot egy üveg itallal és mondta: megyünk megköszönni a kolléga főorvosnak.. Mondtam, hogy engem nem is vizsgált a főorvos, mire közölte, hogy az lényegtelen, mert az osztályokon minden a főorvosoktól függ.

A főorvosi szobában elbavardéztunk, majd a rokonok engem kivittek az állomásra. Attól az orvostól, aki kezelt, nem volt alkalmam sem elbúcsúzni, sem megköszönni fáradozását: a hűbéri rendszerben ő nem számított senkinek. Leszálltam az első állomáson és autóstoppal visszamentem a kórházba. Szerencsére még bent volt az orvos, látott is engem, de el akart menni mellettem. Elálltam az útját : doktor úr, pénzem nincs, de szeretném megköszönni fáradozását a Kis Herceg francia változatával, amit egy hódolómtól kaptam ezért van kitépve az első oldala. Úgy megdöbbent,, hogy csak hebegni tudott: ahhoz szoktunk, hogy a betegek elmennek köszönés nélkül és tudom, hogy magának a főnök adta át a zárójelentését. Honnan jön most? Elmondtam és azt is, hogy a rokon főorvos rövidre zárta a kört az ő vonatkozásában, ezért e forma. Kérte, hogy várjam meg a folyosó egy sötétebb zugában, ahol feltehetően nem találkozom rokonaimmal. A hosszú folyosón még vagy háromszor megpördült, ez nem igaz, hát ez nem igaz hitetlenkedett, szemmel láthatóan nehezen értelmezve viselkedésemet. Akkor még nem tudtam - amit ma már tudok - hogy orvosi pályafutásában először találkozott olyan beteggel, aki fel tudta a nincs -et szemtől szembe vállalni és megelőzni a bizalmat, hogy az orvos is ember, akinek adott esetben ez mindent jelent. Ő volt meghatódva és nem én, neki volt ismeretlen az én reakcióm, miközben ifjú anarchistaként nem értettem, hogyan tudott így kifordulni sarkából a világ. Hogy ebből a kezdetből hogyan, milyen stációkon át vezetett az út a házasságig az nem tartozik a paraszolvenciakérdéshez. Tény, hogy a következő évben a felesége lettem. Gyorsan jöttek a fiaink, tizenhárom hónap sincs közöttük. Nekem nem volt családi hátterem, anyósomék messze éltek, férjem egy hónapban 24-et ügyelt, telefon nem volt, a szomszédban lévő mentőállomásra mentem, ha sürgős élethelyzet adódott. Abszolút a szülőnők függőségében éltünk, nyár-tél- szabadság- hétvége mindig alkalmazkodást jelentett, mert soha nem lehetett tudni, kire mikor jön rá a szülés. Gyűlöltem ezt a helyzetet és a magam módján lázadtam is ellene.

Kaptunk paraszolvenciát, csirkét, disznót, ajándéktárgyakat és pénzt is. Sorjáztak a borítékok és akkor ez kiemelt minket a fix fizetésből élőktől. De nagyobb léptékben nem lehetett tervezni vele, hiszen előre nem volt bemérhető. És van egy tulajdonsága az így keletkező pénznek: tervezetlenül jön és ugyanúgy el is megy. Legfeljebb mikor bútort vettünk, nem kellett hitelből. Sőt a Zsiguli befizetési összegét is összehoztuk, de a nagyszülőktől kellett kérni. Többnyire így ment ez akkor Magyarországon. Unokatestvéreim mind orvosok voltak nyugaton. Sűrűn jártak a nóvumnak számító termálfürdőbe, hiszen ők nem voltak korlátozva az utazásban. Éltek is vele. Megdöbbentek, hogy férjem mennyit dolgozik, ”A Te férjed olyan népszerű, hogy nyugaton milliárdos lenne”,. Meg is lett ennek az ára, mert a régi főorvos nyugdíjazásával az új főorvosnak kellett a piac, így valamennyi beosztottját kicserélte. Szó szerint kimacerálta. Az új munkahelyen, - a megyeszékhelyen - idő kellett ahhoz, - na és fórum, - hogy a pacientúra kialakuljon.Tíz év után – mikor már a népszerűségi index akkora volt, hogy a közértben is azért adtak friss kenyeret, mert a férjem felesége vagyok és nem azért, hogy a törzsvendég ne egye a szárazat – megtapasztaltuk: nagy luxus volt azt gondolni , hogy egy kórházi orvosi léthez elegendő jól dolgozni és nem a kapcsolatokat ápolni. Mert a ranglétrán a kötelező kinevezések miatt lépni kell és ahogy szűkül felfelé a piramis az embernek egyre több irigye lesz. Kell a státusz és a hely, a pozíció megszerzése hatalmi kérdéssé válik és ha nem Te vagy a befutó, ki megy alólad a léthelyzeted és egyszerűen nem tudod hol ellátni a beteget. Padlóra küld a rendszer és senkit nem érdeket - pláne nem vidéken - a magánügyed. És ha netán a betegek aláírást gyűjtenének érted? Politikai engedetlenségnek minősülnek, következményei is lehetnek, jobb tehát, ha befogod a pofád és oda mégy, amit számodra kijelöltek. Az, hogy lakás, iskola- beteg vagy megannyi ismerős miatt nem akarsz már életed delén túl változtatni? Az magánügy ebben az esetben. Bármennyire hihetetlen, de tapasztalaton és dokumentumokon alapuló hiteles történet ez. Még akkor is, ha ilyenkor egy kívülálló valami csúnya műhibás ügyet feltételez és nincs fórumod, ahol elmondhatod, hogy kicsinált a rendszer , nincs hol helyed és lehetőséged ellátni a beteged. Mert vidéken akkor – ma sem – ha nem tartozol az osztály állományába, hiába éred be szakmailag alacsonyabb, mondjuk valamilyen szakrendelői vagy szűrési állással, kívülállóként nem végezhetsz műtéti feladatokat. Érthető volt hát a várakozás a rendszerváltáskor: végre eljön az az idő, amiről a rokonaid beszélnek: ha jó orvos vagy megélsz, ha nem, éhen döglessz. S mindez törvényesen. Nem így alakult.

Epilógus

Sógornőm az egyik megyei önkormányzat hiteles könyvvizsgálója, feladatai közé tartozik a megye kórházainak gazdálkodási revíziója. Többdiplomás, tájékozott nő a közéletben is, mindenről van reális véleménye, értékítélete. A kórházak költekezéseit hivatalból ismeri, az anomáliák és az ezzel járó szankciók meglépése szintén feladatkörébe tartoznak. Évek óta dokumentumokból dolgozik, látja mennyi pénz folyik be működési költségre az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól , mennyi pénz jön a minisztériumtól céltámogatásként és hova folyik ki a pénz, amitől az évek hosszú soráig pozitív mérleg most több helyen átment negatívba. Nyitott könyv számára a téma, legalább is úgy gondolom. Mondom neki a magamét: az mégsem lehet, hogy miközben már minden beavatkozásnak ára van, így fizet az oep, mégsem dolgoztak ki egy rendszert a végzett műtétek ellentételezésének vonatkozásában és az sem lehet, hogy a klinikák egy mondjuk nyolc órás műtét szakmai megmérettetésének apropóján majdhogynem veszteséget termeljenek. Miközben mondjuk a lakatos a levágott kezét kapja vissza a magas szakmai színvonalnak köszönhetően. Sógornőm hallgat, az utóbbiban egyetért velem. A dolgozói érdekeltségnél megjegyzi: ha én stabil jelent akarok, akkor alkalmazottként dolgozom a megyénél és nem kapok külön pénzt azért, mert mondjuk kint vidéken késő estig számlákat bogarászok, mert köt a határidő. Ez a kettő nem megy . De akármikor elmehetsz vállalkozónak, nem ?- kérdem - és vagy összejön a megrendelés vagy nem? Miről beszélsz, hát a dokik is elmehetnek, döntsék el és ne halásszanak az én pénztárcámban! Ledöbbenek. Ennyire nem értett meg és nem járatos a helyzetben, miközben évek óta benne dolgozik.Nem, - mondom - az én férjem nem tud operálni, mert még ha lenne is helye, nem fizeti a biztosító, mert nem szektorsemlegesen finanszíroz. Tehát pont a legkvalitásosabb beavatkozásoknál nem dolgoztak ki semmilyen rendszert és erről beszélek. Hát a Telki kórház? Oda mehetsz,, ha kifizeted a kétszáznyolcvanezret. És a TAJ-kártyám?Azt ott nem veszik figyelembe, mert mint mondtam, nem szektorsemleges a finaszírozás! Ha működését nem fogadja be a monopolhelyzetben lévő biztosító, akkor teljes árat kell térítened. Arról nem is beszélve, hogy általában nem intézményhez, hanem személyhez kötődsz. És az orvosokkal sem külön szerződik a biztosító, hanem az őt foglalkoztató állami intézményekkel. Nem, nem értem- válaszolja. Én csak azt látom, ha az orvosnak sok pénze van szép magánrendelőt működtet, miközben a kórházban operálja meg a magánbetegét állami pénzen és azt gondolom, hogy nyúljon bele a pénztárcájába és hozzanak létre magánkórházat saját költségükre , ha operálni akarnak.De te látod az ellenőrzéseid során a kórházi összegek folyósításánál, hogy mennyibe kerül egy –egy műtét, hogy tudná fizetni azt a beteg? Hát azt gondoltam, hogy amennyit fizet a kórháznak a biztosító azt megkapja az államtól a maszek orvos, ha van a betegnek biztosítása. És csak a különbözetet kell vállalnia a betegnek, amit úgy is kifizet hálapénzbe- mondja sógornőm felhevülve. Mire én passzolok és feladom. Inkább a rokoni kötelékek vonzásáról folytatom eszmecserémet, mert bár az is bonyolult, de korántsem ennyire reménytelen. ...Az idő szalad, a szekér halad: Európába. Új idők új dalaival új lehetőségeivel, talán maguk mögött hagyva az új elembertelenedett kinövéseket is.… Addig, amíg a Veresegyházán folyó, neve alapján is a célt felvállaló Misszióból az egész országra kiterjedő valóság nem lesz, addig a rendszerváltást követő negyedik demokratikusan választott kormányciklus idusán a beteg állampolgári jogánál fogva egyet tehet: ragaszkodik saját döntési jogához, miszerint ragaszkodik orvosához. És számon kérheti, kit terhel a felelősség abban az esetben, ha azt a választ kapja orvosától, hogy az sajnos nem tudja őt fogadni, mert másodállást vállalt a munkaidő után eső időre a szomszédos brókerház kuglipályájának edzőtermében, mert a túltáplált testépítőknek olykor légzészavaraik vannak. Elvégre a wellnes most kormánystratégia és olyan jól hangzik, hogy mindez orvosi felügyelet alatt van.

Na és mit tehet az orvos?



Talán legfőképp azt, hogy minden körülmények között megmarad orvosnak. Mert a történelem évezredek tükrében bizonyítja, ez az egyetlen értékálló tényező ebben az őskáoszban.




Nincsenek megjegyzések: