ORVOSI ÉLETPÁLYA

A blog írója, 2011. februárban munkája végzése közben tragikus hirtelenséggel meghalt Svédországban.

Sok idő telt el azóta...

hogy legutóbb írtam valamit - elhanyagoltam a blogot, no! De történt sok más minden. Nyár és választások, itt is és ott is. Szélsőjobb itt is és ott is. A demokrácia már csak ilyen.

Továbbra is megyek, mint akinek muszáj (egyébként tényleg muszáj, meg kell keresni a pénzt valahol). Elvagyok, ma is épp gyönyörű őszi nap ragyog Gotlandra, a tenger a szélben kicsit zúg, de nincs hideg.

A svéd pszichiátria nem változott - de ezt nem is várja el az ember (bár titkon reméli). Ildi pszichoblogján remekül sorjáznak a beszámolók az állami egészségügy útvesztőiről, az ember kis romantikával gondol vissza az emberségesebbnek megélt otthoni ellátásra, teszi mindezt a múlt szemüvegén. Aztán meg olvas egy-két cikket az otthoni helyzetről és rájön keserűen, hogy az otthoni helyzet alaphangon sem közelíti meg az optimálist. Az itteni sem igazán. Betegek kallódnak a rendszerben, elveszve a folyamatosan cserélődő személyzet, a várólisták és az előjegyzést irányító robothang között. Betegek, akiknek nagy része ha időben kerülne megfelelő szakemberhez, akkor könnyebben lehetne segíteni, megrövidítve talán egy szenvedéssel teli időszakot.

Egy olyan rendszerben, ahol ipari terminológiákkal, statisztikákkal és mérőszámokkal mérik a teljesítményt, ahol félművelt politikusok döntenek szakmai kérdésekben, stb. Szélsőségesen fogalmazok, gondolhatja az olvasó, mert a helyzet nem egyértelműen fekete és fehér. Igaz. De most így talán könnyebb szavakba önteni a problémákat, a rossz érzést. Bérorvosként tizedannyi ráhatása sincs a rendszerre, mint állami alkalmazottként (mer ott van?) - viszont a problémákkal fokozottan szembesülsz. Kontinuitás hiánya, rosszul szervezett rendszer, nem egyértelműen kijelölt határok az ellátásban, közben az egyenlőség jegyében végeláthatatlan konferenciák, amely azt az illúziót sugalja, hogy a team közösen hoz meg egy döntést, miközben a betegedért csakis te, mint szakorvos vagy felelős. Szeretek team-ben dolgozni egyébként, amennyiben jól kijelölt szakmai határok mentén mozgunk (értsd, ki-ki a saját szakmájának határain belül!).

Amikor a pszichológus veszekszik az orvossal, hogy micsoda dolog hogy az nem írja ki a szerencsétlen beteget táppénzre - miközben az én aláírásom szerepel a táppénzes papíron (és éppenséggel egész más a véleménnyem az aktuális ügyről).

Amikor a segédápoló a beteg gyógyszeres kezelésével kapcsolatos vitába bonyolódik velem, akinek a képzettsége, tapasztalata is megvan ahhoz, hogy ezt én döntsem el a beteggel egyeztetve(és természetesen én viselem a felelősség terhét is).

Amikor olyan betegről kellleszázalékolási összefoglalást készítenem, akivel nem vagy csak egyszer találkoztam, aztán a papírt visszaküldi a biztosító ügyintézője, jelezve nekem (valamint a begetnek is), hogy ő úgy ítéli meg, nem volt elégséges, amit írtam, így az én lelkemen szárad az, hogy a szegény beteg nem kap pénzt (mellesleg a biztosítónak nyilvánvaló - politikailag is kijelölt - célja, hogy minél kevesebb beteg kapjon pénzt). Az eü biztosító ügyintézője egyébként semmilyen egészségügyi képzettséggel nem rendelkező egyén, aki a beküldött dokumentációt bizonyos előre elkészített listák/értelmező sablonok segítségével bírálja el - és itt a beteg további életéről dönt. A háttérben a biztosító jogászai segédkeznek, a korábbi biztosítási orvos mint olyan, már ki van vonva a rendszerből.

Sorolhatnám még a példákat naphosszat, de felesleges. Ami jó ebben a demokráciában, az ennek a helyzetnek a rákfenéje is, legyél barátságos és diskurálj hosszan mindenkivel, kávézz együtt naponta kétszer félórát és te vagy a mi emberünk. De ha megpróbálsz rávilágítani bizonyos hibákra, próbálsz valami szükséges változtatást elérni, megfogalmazod az eltérő véleményed, akkor könnyen eshetsz az "együttműködésre képtelen" kategóriába. Persze hallgathatsz is, szarhatsz bele úgy en bloc (ahogy egy kolleganő fogalmazta) és csinálhatod a dolgokat ahogy te akarod. Persze attól még a rendszer rossz, hazug és álságos marad. Aminek a leggyengébb láncszem, a beteg ihajta meg a levét.

Egy jóbarátom mondta, hivatkozva egy pszichiátria-kritikus gondolkodóra: mi kizárólag a beteg felé kell hogy lojálisak legyünk". Nem a munkahely, az állam vagy éppen az egészségbiztosító felé. Persze ehhez az kell, hogy mindenki elfogadja ezt, mint maximát. Sajnos ez közel sem így van - számos példa mutatja azt, hogy az orvos a felelősségével egyedül van, a munkáltató meg a konfliktus legcsekélyebb jelére kihátrál az orvos mögül. Tisztelet a kivételnek (ha van). Itt dolgozó számos kollégának lehetnek hasonló élményei, várom a reakciókat.

A kiváltó okok keresése mindig konfliktusokat rejt magában. Mindig.

http://evergo.blogol.hu/

KOMMENT:

Zsolt egyszerűen itt hagyott bennünket......Péntek este skypeon jött a megdöbbentő hír, csak egy mondat: Zsolt ma délelőtt meghalt. Az első reakciónk a kételkedés, nem ez nem lehet igaz. Aztán lassan felfogtuk és a fájdalom betöltött mindent. Nemrég beszéltem vele, készült nagyon a szabadságra, fáradt volt. Már fentem a fogam a tőle megszokott humoros, színes útibeszámolóra. Jó kis blogot vezetett, de az utóbbi időben egyre ritkábban írt, pedig milyen sokan vártuk a posztjait.

Nemrégen ezt írta:

„Ma persze süt a nap már korán reggel. Ami jó, csak tegnap ilyenkor mérnem tudott sütni? Tegnap du fél négykor épp egy Asperger és ADHD beteg kellös közepén betöltöttem a 39-et. Èszre sem vettem. Jelentem semmi különbség nincsen. Ami sz.r volt az most is az, ami jó volt, az most sem rosszabb. Csak az idö telik nap nap után, hétre hét, hónapra hónap és mi nem tudjuk mit veszítünk vagy nyerünk - majd csak a végén. Kicsit filozófikus hangulatban köszöntöm kedves törzsolvasóimat. Na akkor kezdjünk neki a következö évnek. A mai elsö beteg meg is jött. Ùgyhogy az írásnak most vége is. Hamarosan folytatom.”

http://evergo.blogol.hu/

Vajon maradt-e ideje a végén, hogy megtudja mit nyert és mit veszített? Pont olyan gyorsan ment el két beteg között a munkahelyén, mint ahogy a születésnapja is elröppent azon a délutánon. Remélem sima volt az útja - hogy szinte észre sem vette!

Nyugodj békében!

Én majd azért visszajárok a blogodra. Azt ígérted hamarosan folytatod.