Mennyit ér ma egy orvos

a társadalom számára?

2010. március 23.

A fiatal orvosok is gyógyítani akarnak, lehetőség szerint Magyarországon. A betegek többsége is gyógyulni akar, zömében itthon. A képlet igen egyszerű lenne, de 2004 óta egyre csökken az esély arra, hogy a fiatal orvosok találkozhassanak leendő pácienseikkel. A hibás szakpolitikai döntések mind több végzős medikust űztek-űznek külföldre, hogy nemzetközi szintű szakmai felkészültségükkel idegen anyanyelvű, kultúrájú és gondolkodású betegeket gyógyítsanak.

Dr. Papp Magorral, a Magyar Rezidensszövetség háziorvosnak készülő elnökével beszélgettünk a közelmúltról, a jelenről és a lehetséges jövőről.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

– Az idősebb orvosok szerint baj van a fiatal gyógyítók erkölcsiségével.

– Kétségtelen, hogy minden generációváltás új szemléletet hoz. A maiak sokkal szabadabb gondolkodásúak, nagyobb a térlátásuk, hiszen a rendszerváltozás utáni világban ébredtek tudatukra. Sokkal kevésbé megalkuvók, mint az idősebbek, hiszen a kilencvenes évek előtti időszak összehúzódásra, visszafogottságra és csöndben maradásra szocializálta az értelmiséget, így az orvosokat is. A fiatalok szókimondóbbak, merészebbek, gyakrabban fogalmaznak meg kritikát akár a képzésről is. Az orvosi talán a leginkább konzervatív egyetem az országban mind a szakmai rendszerét, mind a professzori hierarchiát tekintve. Önmagában a rang azonban nem tartja vissza a hallgatókat a véleménynyilvánítástól. Némely professzor nehezen viseli, hogy a hallgatók helyet kapnak a kari tanácsban, és beleszólhatnak az egyetem életébe, ugyanakkor sok a hallgatóbarát orvos, aki egyengeti az utunkat, tehát a két jelenséget egyszerre tapasztaljuk. A 2000 óta végzők mobilisabbak, nyelveket beszélnek, és ha nem látnak más kiutat, hamar úgy döntenek, hogy a magánszférában vagy külföldön keresnek maguknak megfelelő munkakörnyezetet.

– Ön többször is hangsúlyozta a szövetség lokálpatrióta szemléletét. Hogyan tud segíteni abban, hogy a végzősök okosan mérlegeljenek a karriervágy és a hazaszeretet között?

– A fiatalokat a hierarchia alján gyakran riasztó munkakörülmények várják. Ahelyett, hogy a hivatásunk lényegének megfelelően a betegekkel tölthetnénk az időnk javát, és szakmailag fejlődhetnénk, az adminisztratív munkák zöme és a betegutak szervezése is többnyire ránk hárul. Természetesen súlyos gondot jelent az egzisztenciális kilátástalanság is. Jellemzően három-öt év után égnek ki a kezdő orvosok, és akkor döntenek úgy, hogy elhagyják Magyarországot. Szövetségünk abban tud segíteni, hogy miközben figyelünk generációnkra, összefogunk, és feltárjuk a döntéshozóknak a krízis valódi természetét. Küzdünk azért, hogy betegközpontúvá, a fiatal orvosok számára pedig élhetővé tegyük az egészségügyet.

– Mégis miben bíznak a fiatalok, amikor beiratkoznak az egyetemre?

– Amikor úgy döntöttem, hogy orvos leszek, sokan megpróbáltak lebeszélni róla, de azt gondoltam, mire dolgozni kezdek, jobb lesz a helyzet. Ezt az alapvető optimizmust látom másokban is. A hivatásunkat választók döntő többsége gyerekkori vágyból merítkezik, amelyet nem lehet tizennyolc évesen összetörni. Neki kell menniük a falnak ahhoz, hogy kijózanodjanak, és ez a folyamat már az egyetem utolsó éveiben elkezdődik. Felméréseink szerint az első- és másodéveseknek még a kilencven százaléka választaná újból az orvosit, a végzősöknek viszont már csak a fele. Akkorra látják át az oktatók gond­jait, szembesülnek a kórházak nehézségeivel. A rezidensévek alatt pedig már végképp tisztában vannak a helyzettel.

– A betegellátással mi a gondjuk?

– Nagyon tisztelem a rezidensek fanatizmusát, hogy ilyen nehéz körülmények között is dolgoznak. A frontvonalban is vállalják a gyógyítást, más kérdés, hogy jó lenne, ha szakmai útmutatást is kapnának, és nem rögtön a mély vízbe dobnák őket. Most önképzés zajlik a gyakornoki képzés során, mert az általános orvoshiány miatt egyre kevesebb idő jut a rezidensekre.

– Egy ötvenes orvos arról panaszkodott nemrég, hogy amikor kezdő volt, évekig nem engedték komolyabb műtét közelébe. Ma mi a helyzet?

- A műtétes szakmákban ez ma is probléma. Nehezen jutnak a fiatalok igazi lehetőséghez, ezért azt az esetszámot, amely a szakvizsgához kell, önhibájukon kívül nem tudják teljesíteni. Tudunk olyan professzorról is, aki három műtőt tart fönn magának, és amíg az első operációkat el nem végzi, addig még a főorvosok sem nyúlhatnak beteghez.

– Vagyis elzárja az első három pénzcsapot?

– A legkomolyabb gond ma az, hogy negyvenéves kor fölött a hálapénz az orvos legfőbb megélhetési forrásává válik. Nem vitatom, hogy bizonyos beavatkozásokat a legtapasztaltabb professzornak kell elvégeznie. Ugyanakkor megengedhetetlen, hogy a középkorú orvos kényszerű választás elé kerüljön, a megélhetése érdekében vagy három állást kell vállalnia, vagy el kell fogadnia a hálapénzt. A paraszolvenciát néhány év alatt el kellene tüntetni, és attól kezdve éppen a fiatalok más szellemiségével lehetne átitatni a rendszert. Sokan közülünk éppen a hálapénz miatt menekülnek külföldre, mert ott rendesen megfizetik őket, és nem a borítékból kell él­niük. A hálapénz rossz beidegződéseket alakított ki a betegekben is. Szörnyű látni, hogy tapasztalt kollégák a regenerálódáshoz szükséges idejük alatt, tehát a szabadság közben vagy hajnalban is arra kényszerülnek, hogy rendelkezésre álljanak.

– És a hivatástudat?

– A segítőkészség alapvető szerepet játszik, de arról is szó van, hogy a betegek egy része elvárja, hogy ha ad valamit, akkor mindig legyen kéznél az orvos. A járulékfizető embernek nem dolga, hogy fizessen az orvosnak, de amíg egy ötvenéves doktor papíron százötvenezer forintot keres, addig sajnos a paraszolvenciából kell eltartania a családját. A hálapénzrendszer önmagát működteti, de erről nem szoktak őszintén beszélni a döntéshozók.

– A liberális miniszterek meg akarták szüntetni ezt az etikátlan gyakorlatot. Nem sikerült nekik.

– A hálapénzrendszert csak úgy lehet felszámolni, ha először felszámoljuk a megélhetési kényszert, és rendezzük az orvosok bérét. Általában a reformokról az volt a szövetségünk véleménye, hogy elfogadhatatlan minden olyan mozzanat, amely veszélyezteti a betegellátás biztonságát, vagy igazságtalan különbséget tesz a páciensek között.

– Évek óta nincs elegendő gyakornoki hely, miközben orvoshiányról beszélünk. Miért nincs összhang a képzés és a társadalmi igények között?

– Mert a minisztériumnak évek óta fogalma sincs, hogy mit akar kezdeni a gyógyítással. Nincs előrejelző rendszer, amely alapján stratégiát lehetne alkotni, hogy hol hány orvosra lenne szükség, hol milyen szintű ellátás működjön hosszú távon. 2004 óta több ezer orvos hagyta el az országot, vagyis több évfolyamnyi, s a kormányzatnak egyetlen válasza volt erre: emelte az egyetemre felvehetők keretszámát. Vagyis erősebb vízsugarat engedtek a dugó nélküli fürdőkádba, hogy azzal talán valamennyi víz benne marad. Azzal viszont senki sem foglalkozott, hogy a szakmát élhetővé tegye a fiataloknak. A következő kormánynak ez lesz a legfontosabb feladata.

– Számon kérik tőle?

– Szembesítjük a problémákkal, és megoldási javaslatot teszünk. Elvárjuk, hogy segítse törekvésünket, hogy Magyarországon gyógyíthassunk. Hat évet keményen tanultunk az egyetemen, és átlagosan további öt, egyes szakmákban hét év kell, amíg szakorvossá válhatunk. Csak annyit kérünk, hogy ne a gyorséttermi krumplisütővel egyenértékű bért és életkilátásokat kapjunk. Tavaly azért mozdultunk meg, hogy fölhívjuk a figyelmet kritikus helyzetünkre, mert mi igenis itthon akarunk maradni. A magyar beteget magyar orvosnak kell gyógyítania. Vállaljuk, hogy az átalakuláshoz hozzátesszük a magunkét. A miniszter most egy kilenc évre szóló hűségnyilatkozattal akarja biztosítani az itthon maradásunkat, ám szankcióval nem oldódik meg semmi, mert a mostani hatodévesek zöme a rendszerbe lépést is elutasítja. Eddig a végzősök hét százaléka, ötven fiatal távozott automatikusan külföldre, ez most megtöbbszöröződik, ha nem történik változás. A rendelet robbanást idéz elő, ha a jelenlegi vagy a következő miniszter nem állítja le azonnal.

– El tudják fogadni, ha a következő kormányzat a gyakornoki helyeket csak néhány szakágban hirdeti meg?

– Olyan szakorvosokat kell képezni, és olyan mértékben, amire az ellátórendszernek szüksége van. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy lassan minden szak a hiányszakmák közé kerül, ezért a kérdés nem lesz aktuális. Jelenleg az alapellátásban, így a házi gyermekorvoslásban vannak a legkomolyabb bajok. Nem tudunk majd praxist venni, mert nincs rá pénzünk, sok fiatal orvosbarátomhoz hasonlóan én is albérletben lakom, és több állásom van. De nem akarok elmenni innen, ez a hazám, itt tart a betegek szeretete, bizalma. Nem tudom, meddig lehet kitartani és kizsigerelni magunkat, de fáj és felháborít, hogy ilyen helyzetbe hoztak bennünket.

Niczky Emőke

Forrás: Magyar Hírlap