"Doktorrá fogadom"

Minden egyetem életében jelentős esemény a fiatalok búcsúztatása, a frissen végzett szakemberek útnak indítására a választott pályára. Jeles nap ez nemcsak az érintettek, hanem az egész orvostársadalom, sőt az ország életében is, hiszen meghatározó feladatot ellátó szakemberek kezdik el tevékenységüket.

"Doktorrá fogadom", mondja mindenkinek az egyetem rektora és dékánja. Néhányan zavartan "köszönöm"-mel válaszoltak, mások a "méltó leszek rá" mondattal fogadták az egyetemi vezetők kézfogását.

"Méltó leszek rá" - elgondolkoztató mondat. Időnként el kell töprengenünk azon, hogy mindig méltóak vagyunk-e az orvosi hivatáshoz annak minden területén? A világ nagy részén kiveszőben van az értékek, az erkölcs, a hit, az emberi méltóság tisztelete, megbecsülése. Mi próbáljuk-e jó irányba megváltoztatni ha nem is a világot, de legalább közvetlen környezetünk, családunk, hazánk sorsát? Döntő többségükben megvan a lehetőség, hogy az orvosi hivatást méltóan gyakorolják majd. Nagy kérdés, hogy hol, kinek a hasznára.

Részben az elmúlt évek gyakorlatából, részben felmérésekből tudjuk, hogy jelentős részük nem itthon találja meg a boldogulási lehetőségét. Ez nem volna baj, ha csak átmenetileg szereznének másutt is tapasztalatokat, de sokan nem térnek vissza. Nem kárhoztathatjuk őket, hiszen nem mártírnak, hanem orvosnak szegődtek. Más világban nőttek fel, mint mi, van választási lehetőségük. Nekünk nem volt. Az adott, szigorúan korlátozott körülmények között sokat hibáztunk. Nyilván változtathattunk volna saját sorsunkon, ami befolyásolta volna a mai egészségügyi ellátást is.

A háború utáni generáció nagy részére jellemző, hogy az utunk rögös volt, olyannak fogadtuk el. Néha talán felfelé vezetett, de a többségnek nem volt módja igazán magasra törni. A legjobb szándékunk mellett sem vettük észre, hogy nem azért nehéz az úton haladni, mert keresni kell a rögöt, ahova léphetünk, hanem egyre inkább sárossá, kátyússá vált. Mostanra meg posvánnyá alakult. Maradt-e még fiataljaink számára itthon olyan szilárd talaj, ahova léphetnek, vagy óhatatlanul elsüllyednek miattunk, mert nem jelöltük ki a mocsárban a gázlót!?

Úgy tűnhet, innen menekülni kell. Kétségtelen, hogy nálunk szerencsésebb, gazdagabb országokban a megélhetés, a munkakörülmények sokkal jobbak, de a morális válság nemcsak magyar jelenség. Mi itthon számtalan hibát követtünk el a múltban és a jelenben is.

Az úgynevezett rendszerváltozás nem hozta meg annak a felismerését és megvalósítását, hogy előtérbe kerüljön a művelt, egészséges ember, aki kreatív, dolgozni, sajátot alkotni tud. Nem lett kiemelt fontosságú az oktatás, az egészségügy, sőt jelentős visszaesés tapasztalható. Nyílt teret kapott a hazugság, a korrupció, háttérbe szorult a jogbiztonság. A gazdaságban a könnyebb utat választottuk. Nem a saját tudásra és lehetőségekre épülő gazdaságpolitikát részesítettük előnyben, hanem külföldi cégekre támaszkodtunk, olyan kölcsönöket vettünk fel, amelyeknek hatalmas ára van. A kölcsönadó diktál a nemzetközi szervezetekben, megszabja a felhasználás feltételeit, esetleg az adósságba hajszolt ország meglevő természeti kincseit veszi birtokba.

A veszély felismerése az első lépés a változás felé. El kell hinnünk, hogy nem vagyunk tehetetlenek, nemcsak sodródhatunk. Mindenki tehet valamit a felemelkedés érdekében, ami nem kizárólag a gyógyításra vonatkozik. Közösségekbe járva elmondhatja a véleményét. Segítheti idősebb-fiatalabb munkatársait önmaguk megtalálásában. Aktívan részt vehet szervezeteink (MOK, MOSZ stb.) munkájában. Kapcsolatokat építhet a betegszervezetekkel, hiszen érdekeink közösek.

Ahhoz, hogy egy fiatal itthon otthon érezze magát és maradni akarjon alapvető, hogy ne kelljen nyomorognia. Természetes igény, hogy a fizetéséből tisztességgel megéljen. Emellett azonban nem elhanyagolható, hogy a munkájában örömet találjon. Legyenek a napi tevékenységében kihívások, feladatok. Érezze, hogy számítanak rá, adnak a véleményére. Jó ötleteit vitassák meg, fogadják el. Biztosítson a főnöke jövőképet, lehetőségeket.

Sajnos az orvostársadalomra nem jellemző az összetartás, a szolidaritás. Végre rá kellene jönnünk, hogy enélkül nem megy. Sokan vagyunk, hatalmas erőt képviselünk. A mi munkánk igenis értékteremtő. Miért fogadjuk el, hogy a gazdaságot közvetlen befolyásolók anyagi megbecsülése indokolatlanul magas akkor is, ha rossz munkát végeznek. Az emberek testi és szellemi egészségét biztosítók (tanárok, orvosok) viszont a végletekig kihasználhatók, kizsákmányolhatók, mint az elmúlt évtizedek során mindig.

Meggyőződésem, hogy nem elég az ifjú generációra bízni, hogy építsen magának utat, amely szilárd, mégha rögös is. Az idősebbeknek úgy kell élni, viselkedni, dolgozni, majd átadni a stafétabotot, hogy esélyük legyen a sikerre. Nekünk még le kell csapolnunk a mocsarat. Erkölcsből, hivatástudatból, hazaszeretetből, tudásból, hitből olyan utat kell kijelölnünk és építenünk, amin biztonságosan lehet járni és előre jutni. El lehet érni, hogy aki elment, egy idő múlva hazahozza a másutt megszerzett tudást és tapasztalatot is.

Dr. Banai János

Forrás: Orvosok Lapja