Képmutató egészségügy

2010. szeptember 23.

A parlamenti választások elmúltával megkezdődött a szétlopott, nyakig eladósodott ország bajainak, köztük az egészségügy elnyomorodásának számbavétele. A miniszterelnök elvárása, "az egészségügy megmentése" sürgető és nehéz feladat.

Mostanság két örökzöld téma uralta a betegellátással foglalkozó mé­diát. A kórházadósság és (már megint) a hálapénz. Mindkettő tünet. Egy tőről fakad: a betegellátás súlyos alulfinanszírozottságából. De ha a bajok gyökere azonos, ugyanaz a megoldásuk is. Kettőt egy csapásra!

Hat százalék - a különbség

Minthogy a betegellátásra nem jut annyi pénz, amennyibe a jelenleg elvárt és teljesített szolgáltatás kerül, az eladósodás törvényszerű. Ha valaki többet költ, mint a bevétele, az eladósodik. Ma már mindenki tudja, ki is mondja (főleg, ha ellenzékbe került), hogy a betegellátás a jelenlegi formájában finanszírozhatatlan. A megroppanás tünetei - az eladósodás, az orvos- és ápolószemélyzet elvándorlása, a várólisták és a betegellátás színvonalának romlása - megoldásra várnak.

Két megoldás lehetséges: vagy több pénzt kell tenni a rendszerbe, vagy csökkenteni kell a betegellátás szolgáltatásait. Pénz nincs. Marad a második, ami egyébként régóta esedékes. De a gazdasági válság elodázhatatlanná tette. Mert el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy különböző manőverekkel elegendő pénz teremthető a "mindenkinek minden jár" betegellátáshoz. Persze hogy kell a "struktúraátalakítás", a "pazarlás" csökkentése, a "racionális betegutak", a korrupció csökkentése stb. De az alapvető tény az tény marad: Magyarországon egy lakos ellátására a nyugat-európai országok lakosaira fordított pénzmennyiség harmada-ötöde jut. Nálunk a mi GDP-nk négy százalékát, ott az ő GDP-jük tíz százalékát költik betegellátásra.

Tehát korlátozni kell a társadalombiztosítás nyújtotta "szolgáltatási csomagot". Sajnos. Nem könnyű. Fáradságos szakmai munka. És politikai bátorság kell hozzá.

"Csinálj vele, amit akarsz"

Mielőtt bárki elborzadna, elárulom, hogy a közpénzekből nyújtott betegellátás mindenütt a világban korlátozott. Az orvostudomány rohamos fejlődése ugyanis ontja a korszerű - de drága - diagnosztikai és terápiás lehetőségeket. Ma nem elég egy fonendoszkóp meg a köpülyözés. Ráadásul a lakosság a fejlett országokban és nálunk is elöregszik. A korszerű medicina - ha mindenkinek mindent nyújtani akarnánk - megfizethetetlen. Mindenütt.

Mielőtt bárki nemzetirtónak nevezne, elárulom, hogy a betegellátás szintje nálunk is korlátozott. Szakmai szabályok alapján. Például nem minden gyógyszert támogat az OEP (a gazdasági lehetőségekhez képest még így is túl sokat). Minthogy a pénz még így is kevés, az OEP egy drasztikus - teljesen szakmaiatlan - korlátozást is alkalmaz, a teljesítményvolumen-korlátot (tvk). "Nesze neked, ennyi pénzt kapsz, csinálj vele, amit akarsz." Ezért ma esetleges, hogy melyik betegnek milyen ellátás jut. A tvk súlyosan sérti a szolidaritás elvét. Minthogy papíron mindenkinek minden jár, vannak, akiknek - ilyen-olyan okokból - több jut a közös tortából. Másnak meg kevesebb.

Több pénz, jobb egészség?

Az ellátási csomag korlátozásával biztosítható a szolidaritás elvének érvényesülése. Hogy mindenkinek a szükségletei arányában jusson. Egyformán. Ez az igazi szolidaritás! Minthogy - óh, mily� sajnálatos - nem jut mindenkinek minden, meg kell szabni, hogy mi az, ami mindenkinek jut. A rendszer ki van találva. Át kell venni valamelyik nyugat-európai ország rendszerét. Lehet válogatni. Minde­nütt deklarálva vannak a világos szabályok. A szolgáltatási csomag tartalmát persze a rendelkezésre álló közpénz mennyisége szabja meg. Ez azt is jelenti, hogy egy gazdagabb országban többet ér egy lakos egészsége. Ez fájdalmas ugyan, de így van.

Társadalmi megegyezés (hú, de régen beszélünk erről!) kell arról, hogy mennyi közpénz (járulék, adó) jut a szolidaritás elvén nyugvó betegellátásra. Mindenkinek - betegségétől függő mértékben - ugyanannyi. Ez is szolidaritás.

Mindebből következik, hogy azokért a diagnosztikai és terápiás eljárásokért, amelyek nem férnek bele a társadalombiztosítás szolgáltatási csomagjába, fizetni kell. Vagy "zsebből" (nem a szolidaritást romboló hálapénzre gondolok!) vagy kiegészítő biztosításon keresztül. Vagy a teljes költségét, vagy egy részét. Ez a társ-finanszírozás (a co-payment). Sok országban a szolgáltatás igénybevételéhez "belépődíjat" is kell fizetni. Ez a vizitdíj ("Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."), amely a 27 európai uniós ország közül 18-ban létezik. Olyan országokban is, amelyek lakosonként ötször annyi pénzt költenek betegellátásra, mint mi. Igaz, hogy ott a lakosoknak is több pénzük van.

Mielőtt bárki szentségtöréssel vádolna, elárulom, hogy a magyar betegek is rendszeresen fizetnek co-paymentet. Nem is keveset. Például ha gyógyszert váltanak ki a patikában. A hálapénz is co-payment. Magyar módra.

Majd "mindent" ingyen"

A biztosítási csomag korlátozása azt is jelenti, hogy a közpénzből fenntartott betegellátásban szabályozott betegutakra is szükség van. Ha valaki "választott orvost" akar, akkor annak azért fizetnie kell. Miként a - főleg az ügyeleti rendszerben gyakori - felesleges igénybevételért is. A sokadik labor- vagy CT-vizsgálatért is. Nem paraszolvenciát, hanem legális pénzt. Direkt módon vagy kiegészítő biztosítás keretében. Ezekből a pénzekből nemcsak az orvosnak, hanem a kórháznak is jut. Fűtésszámlára, fejlesztésre, a szakdolgozók bérezésére.

Hogy nyugdíjas- és szegényellenes vagyok, cáfolom: aki nem tud fizetni, mert szegény (de nem az adócsaló, minimálbéres vagy feketemunkás!), ahelyett az államnak kell fizetnie. És az idős nyugdíjasok helyett is, akiknek a szocializmusban az állam - csekély munkabérük ellenében - azt ígérte, hogy majd "mindent" megkapnak ingyen.

A szolgáltatási alapcsomag korlátozásával enyhülhet a kórházak eladósodása. Mert a kiegészítő biztosítások révén kapott pénzek kiegészítik a szegényes OEP-bevételt.

Politikai bátorság kell

Mi a gyógyír a másik tünetre, a hálapénzre? Ugyanaz, ami az eladósodásra. A kiegészítő biztosítások rendszere és a co-payment. A közpénzek csekélysége miatt az orvosok-ápolók fizetése ma szégyenteljesen alacsony. Egy kezdő orvos nettó fizetése fele-harmada egy kezdő bíróénak vagy közgazdászénak. Egy ápolónő munkája felét sem éri egy banki középszintű dolgozónak. Képmutató rendszert örököltünk, az orvos jövedelmébe beleszámítják a "hálapénzt". Reméljük, hogy a kormány emeli a közszolgáltatók munkabérét. De az európai bérarányokhoz (nem a bérszínvonalhoz!) két-háromszoros jövedelemre lenne szükség. Van-e ennyi közpénz? Sajnos nincs. Jó ideig nem is lesz. A kiegészítő biztosítások rendszere és a co-payment révén juthatnak az egészségügyi munkavállalók többletjövedelemhez. Legálisan. Etikusan.

Az európai rendszerek átvételé­hez "csak" politikai bátorság kell. Az óriási politikai bizalmat bíró kormány "most vagy soha" van abban a helyzetben, hogy a betegellátás - politikai kockázattal járó - átalakításába belevágjon. Ha az önkormányzati választások után sem fog hozzá a finanszírozás átalakításához, akkor folytatódik az egészségügyi rendszer elnyomorodása, a kórházak újratermelődő eladósodása és a hálapénzrendszer.

Itt az idő!

dr. Szilvási István