A paleo és a betegségek

A civilizációs betegségeket a civilizáció okozza.

Paleolit táplálkozás könyvem alcíme: „A nyugati életmód és a civilizációs betegségek”. A könyvben elsősorban arra törekedtem, hogy rámutassak, a nyugati táplálkozás, na meg a fénykerülés és egyéb orvostudományi baklövések miként okozzák a betegségeket. Melyeket azért nevezünk civilizációs betegségeknek, mert a természeti népeknél ritkák, vagy nem fordulnak elő.

Érdemes azonban a kérdést úgy is megközelíteni, hogy a paleo étrend mi módon és milyen betegségeket előz ill. gyógyít meg. Ezt azért is érdemes megtenni, mert bár a könyvből mindez indirekt módon kikövetkeztethető, talán nincs mindenki annyira képben -akár még a könyv elolvasása után sem-, hogy a jótékony hatásokat egyértelműen átlássa.

Sokféle szempont szerint lehetne csoportosítani a paleóval orvosolható betegségeket és problémákat. Az egyik szempont lehetne a hatásmechanizmus felőli közelítés, a másik az orvosi diagnosztika szerint rokon betegségek csoportja, s végül szempont lehet a gyakoriság és a hatás nyilvánvalósága. Én az utóbbi hármat gondolom gyakorlatias szempontnak.

A legnyilvánvalóbb és leggyorsabban orvosolható civilizációs ártalom a túlsúly. A táplálkozástudomány által ma erőltetett élelmiszerpiramis lényege: sok gabonaféle (kenyér, pékárú, sütemények, tészta, müzlik), sok burgonya és rizs. Ezek alkotják a piramis talapzatát, és a nyugati étrend 50-60%-át ez teszi ki. A másik agyonpropagált ételcsoport a tej és tejtermékek. És végül a cukorfogyasztás minimalizálását elvben ajánlják, a valóságban a cukor fogyasztása ezzel az étrenddel meg sem kerülhető. A nyugati ember rengeteg cukrot fogyaszt, évente 40-50 kg-ot. Ennek jó része rejtett formában, pl. üdítőkben kerül elfogyasztásra. A nyugati étrend egyik csapdája a nagy kalóriasűrűségű tápanyagokfogyasztása. A jóllakottság részben a gyomor telítettségével is összefügg. Kis kalóriaürüségi ételekből, mint zöldség, gyümölcs, fehérjék, lehet degeszre enni magunkat, mégsem hízunk tőle. A nyugati étrenden élőnek, ha nem akar elhízni, nagyon fegyelmezettnek kell lennie, nagyon kell számolnia a kalóriákat, hogy annyit egyen, amennyire szüksége van, s ne annyit, amennyi belé fér. Ebből következik, hogy a súlyát tartani akaró nyugati étrenden élő ember sokszor lesz éhes. És ez az, amit az emberek többsége nem bír, mert van elég sok más frusztráció is az életében. Meg hát normális-e az az élet, amiben az ember egy életen át éhes? Ahogy Julia Roberts mondja a Notting Hillben (hogy klasszikust idézzek), a színésznő élete egy végtelen fogyókúra. De van más gond is ezzel a nagy kalóriasűrűségű étrenddel. Nem elég, hogy a nyugati ember megtömi a hasikáját, de ezek az ételek viszonylag gyorsan ürülnek is a gyomorból, és újra előáll az éhségérzet. Ezt támogatja a vércukorszint szélsőséges ingadozása is. A sok szénhidrátra megugrik a vércukorszint, ezt kompenzálandó megnő az inzulinszint is, amely viszont gyorsan hipoglikémához vezet, azaz lezuhan a vércukorszint, ami ugyancsak éhségérzetet okoz. A szénhidrátdús táplálkozás jellegzetes velejárója az étkezések közti nassolás. Ez a gyorsan kialakuló hipoglikémia következménye.

A lényeg: az ember gyomra és bélrendszere nagyjából úgy van kitalálva, hogy a paleo táplálékból annyi férjen bele, amennyire a testnek normálisan szüksége van, és ez eredményezzen jóllakottság érzést. Mivel a lassan feszívódó szénhidrátok és fehérjék lassabban emésztődnek, ezért a gyomor lassabban ürül, a lassan felszívódó szénhidrátok kisebb vércukorszint emelkedést és kisebb inzulinválaszt váltanak ki.

Összességében ezek a folyamatok magyarázzák, hogy akik átállnak a paleo étrendre, általában viszonylag gyors fogyásról számolnak be. Természetesen, minél túlsúlyosabb valaki, annál látványosabb a fogyás.

A túlsúly, tudjuk, hogy elsősorban nem esztétikai probléma, hanem a metabolikus szindrómán keresztül melegágya a szív és érrendszeri betegségeknek, a diabétesznek és közvetve a ráknak. A túlsúly az egyik legjobb előrejelzője a szívhalálnak és a ráknak!

A második gyakori probléma összefügg az iméntivel, és ez a cukorbetegség. Ennek két típusát különböztetjük meg. Az I-es típusú cukorbetegség autoimmun betegség, az inzulintermelő bétasejtek fokozatos pusztulásával jár, kora gyermekkorban alakul ki és gyorsan külső inzulinpótláshoz vezet. A II-es típusú cukorbetegség felnőttkorban alakul ki, és a diabetológia (cukorbetegséggel foglalkozó szakterület) kurrens elgondolása szerint a szervezet nem képes elég inzulint termelni és ezért gyógyszerekkel serkentik a hasnyálmirigyet többlet termelésre, illetve, ha a hasnyálmirigy kipurcan az erőltetett menetben, akkor jöhet az inzulin.

A paleolit táplálkozás mindkét cukorbetegségnek az oki kezelését jelenti, míg a nyugati orvoslás csak a tüneti kezelésben gondolkodik.

Az I-es típusú cukorbetegség (angolul ITD) egyik leggyakoribb okai a gabonafélékben található glutén, ill. ennek alkotórésze, a gliadin és a tejben található különféle fehérjék. Ezek a fehérjék idegenek az emberi szervezet számára, mert csak az elmúlt 10 000 évben találkoztunk velük, és enzimrendszereink, immunrendszerünk nem tudja megfelelően kezelni őket. Az autoimmun folyamatok azáltal indulnak be, hogy a gabonafélék ill. a tej bizonyos fehérjéi hasonló szerkezetűek, mint a hasnyálmirigy némely fehérjéje, és amikor az immunrendszer támadni kezdi a csecsemő és kora gyermekkorban még fejletlen bélfalon átjutó idegen fehérjéket, egyben támadni kezdi a hasnyálmirigy fehérjéit is. Amikor elég sok bétasejt elpusztult már, akkor manifesztálódik az ITD. Már a nyugati orvoslás is felismerte, de sokat nem kezd vele, hogy a két éves kor alatti tejfogyasztás ugrásszerűen megnöveli az ITD arányát. A „fontos kálcium forrás” téveszme miatt senki nem meri betiltani a két éves kor alatti tejfogyasztást. Külön veszélyforrás, hogy a csecsemőtápszerek többsége tejfehérjéből készül, így akiket nem szoptatnak, még korábban találkoznak a megbetegítő tejfehérjékkel. A másik fontos felismerés, hogy a megfelelő ellátottság D vitaminból ugyancsak véd a ITD –vel szemben. Itt a „megfelelőn” van a hangsúly. Amíg Finnországban, ahol igen gyakori az ITD, napi 4000 NE D vitamint kaptak a csecsemők, egyetlen egy túladagolásról sem számoltak be, és radikálisan lecsökkent az ITD gyakorisága. Amikor bevezették a mai ajánlások szerinti D vitamin adagolást, ugrásszerűen megnőtt a cukorbetegek száma.

A csecsemőket viszonylag gyorsan szeretik átállítani az un. vegyes étrendre. Ez tulajdonképpen arra rendkívül alkalmas, hogy akiből csak lehet, hozzuk ki a cukorbetegséget. A hüvelyesekben, gabonafélékben található lektin ugyanis fokozza a bél áteresztőképességét, s ezáltal utat nyit az autoimmunizáló fehérjéknek.

Összességében: az a gyermek, akit már csecsemőkorától a paleo elvek szerint táplálnak, elkerülheti az ITD-t. Azonban a már kialakult ITD is kezelhető paleóval. Most került fel a webszájtomra egy rövid ismertető egy ma 22 éves lányról, akinek 20 éves korában fedezték fel a cukorbetegségét. Nyolc hónappal később teljesen átállt paleo étrendre, és hat hónappal később már nem kellett inzulininjekciót adnia magának. Legújabb beszámolója szerint a napi szénhidrát adagját 90 gramm/nap alatt tartja, ezzel teljesen egyensúlyban van, nincs szüksége külső inzulinra. Ugyanakkor az autoimmun folyamat egyelőre nem állt le, ill. Csak részleges sikereket tapasztalt. Ezért Michelle fontolóra vette a tojás elhagyását is. A húsz éves korban „elkapott” ITD-ben már alapos pusztítás történt a bétasejtekben. A jóval előbb módosított étrend valószínűleg nagyobb eséllyel állítja meg a folyamatot.

A II-es típusú cukorbetegség (IITD) kialakulásában döntő szerepet játszik az inzulinrezisztencia, amely a gyorsan felszívódó szénhidrátok fogyasztása és az elhízás miatt alakul ki.

Az inzulinrezisztencia azt jelenti, hogy a sejtek érzéketlenné válnak az inzulinra. Mivel a sejtekbe az inzulin lépteti be a cukrot és a fehérjéket, ezért egyre nagyobb inzulinszintre van szükség, hogy a cukor- és aminosavfelvétel működjön az inzulinrezisztencia ellenére.

Ez viszont egy önrontó kör, mert minél magasabb az inzulinszint, annál nagyobb lesz az inzulinrezisztencia is, és a vége az, hogy a hasnyálmirigy már nem bírja szuflával, és ekkor lép fel a cukorbetegség.

Ilyenkor a nyugati orvoslás inzulintermelést serkentő és inzulinrezisztenciát csökkentő szereket (pl. metformint) ad, de mivel az alapvető kiváltó okot, a nyugati táplálkozást nem szünteti meg, ez általában csak késlelteti az inzulinra állítást. Hogy a mai diabetológia és dietetika képtelen megküzdeni a modern kihívásával, hiszen a túlsúlyosok és a cukorbetegek aránya rohamosan nő.

A diabetológia ténykedése abból áll, hogy konzerválja az anyagcserezavart és így élethossziglani betegséggé teszi a IITD-t. Makacsul „normális” táplálkozásnak nevezi azt az étrendet, amely beteggé tette az embereket, és csupán mennyiségi problémákat lát a minőségiek helyett.

A tapasztalat az, hogy az IITD-ben szenvedő embereknek a paleo étrendre átállva igen gyorsan rendeződik az anyagcseréje, megszűnik az inzulinrezisztencia, lecsökken az inzulinigény, s egy idő után jelentősen csökkenthető vagy elhagyható a kívülről bevitt inzulin, ill. hasnyálmirigy serkentő gyógyszerek szedése.

A paleo legyen veletek!

Paleolit táplálkozás

Igazság szerint csak meg akarom nyitni a beszélgetést a paleolit táplálkozásról, hogy ne más téma alatt folyjon a szó erről, hanem érezhesse mindenki, hogy témánál vagyunk. Az influenzára még visszatérhetünk újra, amikor már nem csupán a kormánypropaganda fújja fel azt az egy-két esetet, amelyek eddig is megtörténtek a szezonális influenzajárványok alatt, csak akkor egyikből sem lett szenzáció. Ha holnap a kormány kitalálná, hogy mindenkinek a kocsija tetejére egy sárga villogó lámpát kell tenni a balesetek megelőzésére, és onnantól minden nap bemondanák, hogy aznap is tíz ember meghalt autóbalesetben, akkor mindenki azt hinné, ez most azért van, mert sokan még mindig nem tették fel a sárga lámpát a kocsijuk tetejére. De ha már blognyitó, akkor illik valami eszmefuttatással előállni.

Az emberi evolúció kezdetben az egyedeket szelektálta és idomította egyre jobban a természetes körülményeihez. Ám, amikor beindult a csoportszelekció, egyre inkább háttérbe szorult az egyéni rátermettség és felváltotta azt a csoport egyre jobb alkalmazkodása a természeti és társadalmi környezethez. Ez azt jelenti, hogy a csoportok közti verseny az élettérért, az életben maradásért egyre inkább maga alá gyűrte az egyén érdekeit. Persze, a faluban majd városban élés védelmi okokból az egyén érdekeit szolgálta, de egyre inkább előtérbe került a város, majd ország védelme, s ez torkollott aztán olyan háborúkba, ahol az egyéni élet már régen alá volt rendelve magasabb céloknak.

A várossá szerveződés kezdetben védelmi, majd a koncentráció miatt az ipar és a kereskedelem érdekeit kezdte szolgálni, míg az egyén szempontjából egyre több problémát vetett fel (járványok, ellátási zavarok, zsúfoltság). Nem véletlen az az új keletű törekvés, hogy aki teheti, kiköltözik a városból, s sokak számára a város csak a munka színterévé kezd válni.

Az egyén kárára történt a táplálkozás evolúciója is. Az egyre növekvő népesség életben tartása olyan élelmiszertermelés kidolgozását tette szükségessé, amely stabilan, termékenyen, évszaktól és a változó természeti környezettől függetlenül volt képes ellátni egyre nagyobb népességet élelemmel. Itt már nem a táplálék egészségessége volt a szempont, hanem a tömegtermelés, szállíthatóság, raktározhatóság. Az emberi evolúció utolsó másodpercében kialakuló földművelés és állattenyésztés célja az életben maradás volt.

Ahogy manapság életmódunk problémáin keresztül annak a levét isszuk, ahogy a városok kialakultak és ahogy görgetik maguk előtt az egyre növekvő infrastrukturális problémáikat, úgy szenvedünk attól is, hogy a fejlődés során szükségképen eltértünk attól a táplálkozástól, amire évmilliókon át adaptálódtunk.

A gabonafélékről és tejtermékekről valójában csak az utóbbi ötven évben derül ki egyre nyilvánvalóbban, hogy emberi táplálkozásra alkalmatlan élelmiszerek.

Ez korábban nem tudott volna kiderülni. 1850 óta a higiénés viszonyok, majd az orvoslás fejlődése miatt évente három hónappal nőtt meg a várható élettartam, s az ember a 20. század fordulójára átlépte azt a bűvös életkori határt, amely fölött a táplálkozás okozta anyagcserezavarok évtizedek alatt betegségekbe kulminálódhattak. A „nagy kísérlet” a 20. században indult be. Negyven-ötven éves kor felett tömegessé kezdett válni a szívbetegség és szívhalál, a rák, a cukorbetegség és a degeneratív betegségek. Ahogy „fejlődött” az élelmiszeripar, olyan betegségek kezdtek igen gyakorivá válni, amelyek még a 19. században is kuriózumnak számítottak, vagy egyenesen ismeretlenek voltak, mint az infarktus.

Ma már -az egyelőre háttérbe szorított- orvostudományi kutatásokból pontosan lehet tudni, hogy a szív és érrendszeri megbetegedéseket, a rákok jó részét, és a cukorbetegséget döntően a magas glikémiás indexű szénhidrátok fogyasztása következtében kialakuló metabolikus szindróma okozza. A megannyi autoimmunbetegségért pedig részben a gabonafélékben és a tejben található emészthetetlen fehérjék, részben a Nap kerülése a felelősek. A lakosságban kimutatható krónikus D vitaminhiánynak ugyancsak jelentős szerepe van a világméretű rákjárványban is.

A paleolit táplálkozás abból a felismerésből fakad, hogy a régészeti leletek szerint a földművelést és állattenyésztést megelőző korszakokban az emberek jóval egészségesebbek voltak. A ma élő, tradicionálisan táplálkozó természeti népekről ugyancsak elmondható, hogy náluk ismeretlen a szív és érrendszeri megbetegedés, a cukorbetegség, ritka a rák, és alig fordul elő autoimmun betegség. Amint egy természeti nép elkezd áttérni a nyugati étrendre, katasztrofálissá válik az egészségi állapota.

A modern táplálkozástudomány nem vesz tudomást arról, hogy a fokozatosan kialakuló táplálkozási szokások nem az egyén alkalmazkodását szolgálták, hanem csak csoport és népességszinten voltak adaptív. Mégis, úgy tekintenek rá, mint az egyén számára lényegében optimális táplálék összetételre, és csak arányaiban gondolják módosítani az alapvetően elhibázott étrendet. Ebből fakadt a 20. század több közegészségügyi katasztrófája, amely során a eleve hibás megoldási kísérletek tovább súlyosbították a nyugati világ táplálkozási krízisét.

Ide sorolható a halva született koleszterinhipotézis, amely megingathatatlan dogmaként él ma az orvoslás köztudatában. Ennek folyománya volt a zsírok növényi olajokra való felcserélése, vagy a tejnek az élet és az egészség forrásaként való mitizálása. A Paleolit táplálkozás könyvemben még sok mindenről esik szó, de a könyv vezérgondolata az, hogy ha az egyén képes visszatérni arra a táplálkozási és életmódra, amelyre az emberi szervezet évmilliókon keresztül adaptálódott, akkor egészsége helyreáll. Mondhatni, életkortól függetlenül. Napjaink paleo mozgalmainak eredménye azt bizonyítja, hogy évtizedeken át fennálló anyagcserezavarok, szervezet szintű gyulladások megszűnnek a paleo életmódra való átérés után.