Dr. Herczeg Zita

Alkalmatlanságuk és felelőtlenségük teljes tudatában...

"vádirat"

a Magyar Köztársaság Országgyűlése, Kormánya, Köztársasági Elnöke és Alkotmánybírósága ellen

Egy teljes éve folyik hazánkban az egészségügyi "reform", melynek indulásakor prioritásként került sor az egészségügyben működő szakmai kamarák szétverésére. Az új kamarai törvény (Ekt.) tárgyában hozott 1098/B/2006. AB határozat mérföldkő hazánk jogállami fejlődésében.

Az Alkotmánybíróság azzal, hogy az Alkotmány egyértelmű, mérlegelést nem engedő rendelkezésén [32/A. § (2) bek.] átlépve nem semmisítette meg az általa megállapítottan is alkotmányellenes jogszabályt, véget vetett Magyarországon a jog uralmának, egyben utat nyitott az államhatalom koncentrációja és a korlátlan, kontroll nélküli jogalkotói hatalom felé. Ezen elvi jelentőségű eredményeket egészíti ki az Alkotmánybíróság 4/2006. (II. 15.) AB határozata, amellyel a jogrendszer technikai szétesését indította útjára.

I./

Az Ekt. története és az egészségügyi "reformjogalkotás" egy éve

1. Az Ekt. tervezetét Országgyűlésünk Kormánya a szakmai kamarák kamarai törvényben rögzített véleményezési jogát figyelmen kívül hagyva terjesztette a Parlament elé, megsértve ezzel a jogalkotásról szóló törvényt. Nem először. Az Egészségügyi Minisztérium bevett gyakorlata, hogy ha meg is küldi a jogszabálytervezetet véleményezésre, azt maximum egy-két napos határidővel teszi, ami érdemi munkára objektíve elégtelen. Az Ekt.-nak egyébként különös pikantériát kölcsönzött, hogy a hatáskörelvonás szükségességét az előterjesztő főként a törvényben meghatározott feladatok teljesítésével indokolta.

2. Ezt követően Kormányunk Országgyűlése, tanúbizonyságát adva annak, hogy jogalkotási eljárásának minőségirányítási rendszere (gondolom, hogy van, mert alsóbb szinten már a ládapakolás is tanúsított munkafolyamat) és hivatalának, bizottságainak szakmai felkészültsége teljesen alkalmatlan mind az ordító formai, mind pedig a súlyosabb tartalmi érvénytelenségi okok felismerésre és kiküszöbölésére, az elé terjesztett törvényjavaslatot különösebb fenntartás nélkül elfogadta.

3. A sorban következett Dr. Sólyom László köztársasági elnök (nem mellesleg Alkotmánybíróságunk korábbi elnöke), aki annak ellenére nem akarta felismerni az elfogadott törvény alkotmányossági aggályait, hogy valamennyi – hozzá képest teljesen laikus – későbbi indítványozó felhívta rá a figyelmét. A köztársasági elnök elmulasztotta reálisan mérlegre tenni az indítvány elmaradásának és benyújtásának össze sem mérhető hátrányos következményeit. Míg utóbbi esetben a jogszabály végrehajtása legfeljebb fél/egy éves késéssel indul (aminek az egészségügyi "reform" egyéb elemeire semmiféle kihatása nem lett volna), addig mulasztásával egy alkotmányellenes jogszabálynak engedte szétverni az egészségügyi szakmák kamaráit. Érthetetlen, hogy a kezében lévő, pont az ilyen esetek kivédésére szolgáló alkotmányos eszközt mért nem használja.

4. Az i-re a pontot mégis az Alkotmánybíróság tette fel, amikor megállapítva az Ekt. közjogi érvénytelenségét, átlépte az Alkotmány egyértelmű rendelkezését és megtagadta a törvény megsemmisítését. Ezen túlmenően egyetlen határozaton belül: a) előhozakodott egy teljesen felesleges indokolási kísérlettel, amely kimerül a kamarák működésére és a jogbiztonságra leselkedő kivédhetetlen veszélyek puszta emlegetésével, anélkül, hogy közelebbről tényszerűen bemutatná ezeket (ez azért is érdekes, mert az Alkotmánybíróság döntésének megszületéséig a részleteiben is értelmezhetetlen és rossz Ekt.-t, jogkövető jogi személyekként a kamarák zökkenőmentesen végrehajtották); b) ezzel egyidejűleg, hogy tartalmi alkotmányellenesség fel se merülhessen, az Alkotmánybíróság az előtte fekvő indítványok tartalmát teljes egészében nem merítette ki, megsértve ezzel az indítványozáshoz fűződő állampolgári jogomat (ezúton szeretnék viszont köszönetet mondani Dr. Lenkovics Barnabás alkotmánybírónak a megfogalmazott különvéleményéért, mert nem lépte át az Alkotmány rendelkezéseit és megvizsgálta indítványom fő érveit is); c) végül, de nem utolsósorban figyelmet érdemel még a döntés azon elvi jelentőségű része, amelyben a hátrányos megkülönböztetés szempontjából vizsgálandó alapsokaságot egy az egyben a megkülönböztető intézkedéssel érintett részsokaságban jelöli ki a testület, feleslegessé téve minden további vizsgálódást.

5. A 1098/B/2006. AB határozat köveztében a hatalommegosztásban részt vevő egészségügyi szakmai kamarák szakmai önkormányzati jogosítványai megszűntek, közhatalmi jogosítványaik pedig a végrehajtó hatalomhoz kerültek. Ezzel kamaráink közfeladat nélkül maradtak, mondhatjuk úgy, hogy köztestületnek csúfolt egyesületekké váltak.

Innentől kezdve nincs aki megállítsa jogalkotóinkat, akik a) a leghelyesebb közigazgatási gyakorlat alapján felállítanak egy olyan hatóságot (Egészségbiztosítási Felügyelet), amely közigazgatási úton meg sem támadható, kivételes erejű határozataival szedegeti be a saját bevételét képező – tehát teljesen elfogulatlanul kiszabott – felügyeleti bírságokat; b) a törvényi felhatalmazásukon átlépve megalapítják a szerződéses jogviszony keretében, jogszerű magatartásért és hivatásbeli kötelezettség szabályszerű teljesítéséért járó, közigazgatási jellegű, visszamenőlegesen megállapított normák alapján automatikusan számított, objektív anyagi felelősség intézményét (aki nem hiszi, járjon utána a 17/2007. Korm. rendeletben); c) az Egészségügyi Minisztérium szervezési-vezetési hibáinak alkotmányellenes korrekciójára, az orvosok ingyenmunkára kényszerítésére, az egészségügyi szolgáltatóknak károkozásra használják jogalkotói hatáskörüket (lásd 283/2007. Korm. rendelet).

6. Igazságtalanok lennénk azonban, ha a jogállami berendezkedés lerombolását egyedül az egészségügyi reformfolyamat vívmányaként állítanánk be. Az Alkotmánybíróság 4/2006. (II. 15.) AB határozata indította útjára a jogalkotási eljárás technikai zsákutcájának számító, ám a jogbiztonság teljes szétzilálására kiválóan alkalmas módosítás-hatályonkívülhelyezősdi elnevezésű társasjátékot. Egy ideje, a Magyar Közlönyben megjelenő módosító jogszabályok csak meghatározott időre, például 30 napra lépnek hatályba, azzal a jogalkotói meggyőződéssel, hogy a 30 nap alatt a nyomtatott Magyar Közlöny hasábjain végbemegy valamiféle érési folyamat, melynek eredményeképpen, egységes szövegbe/szerkezetbe foglalás nélkül is, a módosítás "beépül" az alapjogszabályba és abban a módosító rendelkezés hatályon kívül helyezése után is tovább él. Innentől fogva igen nagy meglepetés érheti az egyszeri állampolgárt, aki azt hiszi, hogy hatálytalan jogszabály nem képes joghatást kiváltani és egy adott törvény vagy rendelet adott időpontban hatályos és hiteles, egységes szerkezetbe nem foglalt normaszövegét a Magyar Közlönyből (mint hivatalos lapból) csak a hatályban lévő módosító jogszabályok figyelembe vételével próbálja megállapítani (felmerül persze a kérdés, hogy van-e még szükség egyáltalán a hatály fogalmára).

Ugyancsak nagy bajban van az a kicsit lustább és igénytelenebb jogalkalmazó, aki az elektronikus jogszabálygyűjteményekhez fordul segítségért, ezek ugyanis alkalmazkodva a modern társadalom fogyasztói igényeihez, a termékdiverzifikáció jegyében például a jogalkotási törvénynek több különböző variációját is kínálják (még a jogalkotói hatalom birtoklásában sem igen értenek egyet), így ki-ki megtalálhatja bennük a kedvére való variációt (talán ezért is van kijelölve a nyomtatott Magyar Közlöny, mint etalon). De nem árt résen lennünk az alkotmánybírósági indítványokkal sem, ezután már nem a pár nap alatt amúgy is hatályukat vesztő módosításokat kell támadnunk, hanem azt az alap jogszabályhelyet, amibe a módosítás "beépült". Érdekesen lyukas törvények, rendeletek jönnek majd létre; és sajnos az általunk jónak vélt módosítandó rendelkezést nem fogjuk tudni megvédeni: vagy módosul, vagy eltűnik a jogszabályból. Az Alkotmánybíróság "iránymutatása" alapján felbuzdulva Országgyűlésünk és Kormányunk ész nélküli deregulációba is kezdett, kihúzgálva számos rendeleti szintű jogszabály alól a felhatalmazást, hogy példának csak a jogi szakvizsga rendeletet említsem. A magam részéről egyébként teljesen egyetértek a joganyag átláthatóvá tételének igényével, de ez csak az egységes szerkezetű jogszabályszöveg hivatalos lapban, folyamatosan történő megjelentetésével történhet a jogbiztonság sérelme nélkül.

II./

Ébredjünk hát fel!

1. Alkotmányunk nem működik, a jogalkotás szereplői összefonódtak, ellensúly nincs és maga a jogrendszer is kaotikus, foszladozik és ebben a jogbiztonságos közjogi környezetben, a jogalkotási eljárás kritikus hibáival küszködő Országgyűlés mind saját magát, mind pedig az elé lökött törvénytervezetet alkalmasnak találta arra, hogy megkezdje társadalmunk egyik legnagyobb alrendszerének, a 10 millió magyarországi lakos élethez, egészséghez és nem utolsó sorban a járulékbevételek tulajdonához fűződő alapjogát meghatározó társadalom-biztosításnak, azon belül is az egészségbiztosításnak az átalakítását.

A projekt lényege, hogy üzleti befektetők egyszeri, országos szinten kb. 30 milliárd Ft nagyságrendű befektetéssel évi rendszeres 1500 milliárdos járulékbefizetés felett szerzik meg a diszpozíció jogát. Ha nem jól értem, az nem az én hibám, mert érdemi társadalmi vita megint nem volt (de mint azt a 1098/B/2006. AB határozatból tudjuk, ez nem is baj). Nem készültek előzetes hatástanulmányok, pedig a jogalkotás egy sehol nem látott, soha ki nem próbált társadalmi méretű rendszerkísérletre készül. Napvilágot látott számos, a tervezett modell működésképtelenségét logikusan magyarázó és indokoló közgazdasági tanulmány, amelyek mellesleg teljesen egybevágnak a nemzetközi szervezetek szigorú figyelmeztetéseivel. Sem a tervezet miniszteri indokolásában, sem pedig a törvényjavaslat benyújtását követően kb. egy héttel a Minisztérium honlapjára fellőtt, szerzőt, dátumot és nyilvántartási számot is nélkülöző "tanulmányban" nem található meg ezen aggályok tényszerű cáfolata.

Jogászként, kifejezetten nyugtalanít, hogy a kormány-előterjesztés a törvényjavaslatot kizárólag a kormányprogramhoz való viszonyában vizsgálja, nem helyezi el ugyanakkor kialakult jogrendszerünkben. Ha ezt az előterjesztő megtette volna, maga is észrevette volna a törvénytervezet legalapvetőbb formai hibáját: burkoltan az Alkotmányban és az Ötv-ben lefektetett és védett önkormányzati jogosítványokat von el a tervezet. A hatalomkoncentráció tehát tovább folyik, de mint azt a 1098/B/2006. AB határozatból tudjuk, ez sem baj. (Jelenleg ugyanis az egészségügyi alap- és szakellátás biztosítása az Ötv. szerint önkormányzati feladat és felelősség. Így az "ellátásszervezés" karmesterei az önkormányzatok, jelenleg csak önkormányzati intézmények és az önkormányzattal szerződött szolgáltatók vehetnek részt az egészségügyi közszolgáltatás önkormányzati feladatainak ellátásában; az Országos Egészségbiztosítási Pénztár feladata csupán a feladathoz járó költségvetési támogatás utalványozása és ellenőrzése. A létrehozandó pénztáraknak ebben a rendszerben sem feladata, sem értelme nincsen, a részükre utalványozandó fejkvóta és az esetleges profit is az önkormányzatokat illetné.) Persze sem az Országgyűlésnek sem a Kormányának nem kell bajlódnia minőségi jogalkotással, ha bízhatnak a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság szíves együttműködésében. Ebben a felállásban, az államhatalmi szervek összefonódásával és kontrollvesztésével folyik az egészségbiztosítás átalakítása, évi 1500 milliárd Ft kiajánlása. Ha az Országgyűlés elfogadja a tervezetet, nincs aki megakadályozza Magyarország lakosságának árverésre bocsátását! Köztársasági Elnökünkre valószínűleg nem számíthatunk, szakmai kamaráinkat sem védte meg. Az Alkotmánybíróság álláspontja egyértelmű: mire az indítvány eléjük kerül, az átalakítás javarészt végbemegy, akkor pedig legyen rajta Isten áldása. Ébredjünk hát fel, és aki felébredt tiltakozzon minden törvényes módon! Írjon országgyűlési képviselőjének, demonstráljon együtt a civilekkel, szakszervezetekkel!

2. Jogállamunk ámokfutásának másik elgondolkodtató következménye az állam és polgára közötti viszony alakulása. Fel kell vetnünk néhány kényes kérdést. Ha az Alkotmánybíróság tudatosan megsértheti az Alkotmányt akkor milyen jogon hajtja végre az állam például a büntető ítéleteket? Vagy milyen alapon várja el a jelenleg (szó szerint) uralkodó hatalmi elit, hogy az állampolgárok a választás szabályait betartva 2010-ig elviseljék a jelenlegi kormánytagokat és országgyűlési képviselőket? Célszerűbb lett volna, ha a kamarák nem hajtják végre az Ekt.-t és némi bírósági hercehurcával kihúzzák ezt az egy évet és megőrzik integritásukat; akkor megsemmisítette volna az Ekt.-t a testület? Átgondolja egyáltalán néha a T. Alkotmánybíróság, hogy milyen üzeneteket küldözget a társadalomnak?

3. Véleményem szerint a 1098/B/2006. AB határozattal a jogállamot és az egészségügyi dolgozókat ért sérelem alkalmas arra, hogy nemzetközi fórumoktól kérjünk segítséget. És ha esetleg sikerülne elérni, hogy az Európai Unió vizsgálódni kezdjen szavazati jog tárgyában, akkor remélhetőleg válaszolni kellene olyan kényes kérdésekre, hogy jogállamiságunk esztergomi letéteményese mit is keres 17 év elteltével Budapesten, miért nem tartja fontosnak, hogy az ügyek elbírálásának sorrendjét a kórházi várólistákhoz hasonlóan nyilvánossá és átláthatóvá tegye, miért nem tart magára nézve kötelezőnek a rendes bíróságok számára evidens szabályokat (jogszabály követése, érdemi indokolás, indítvány kimerítése), honnan ismerheti meg a nem alkotmányjogász polgártársunk az Alkotmány "láthatatlan" részét (csak hogy tudja jogait érvényesíteni) és még sorolhatnám.

Remélhetőleg azonban nem kell ügyünket nemzetközi fórumok elé vinnünk, hiszen a kamarai történet minden szereplőjének ott van a kezében az önkéntes eredményelhárítás eszköze; politikai, szakmai akarat és tisztesség kérdése csupán, hogy azonnal az Országgyűlés elé kerüljön egy régi-új kamarai törvény, amely visszaállítja a jogállam rendjét és az egészségügyi kamarák jogosítványait. Ha viszont a szereplők belenyugszanak hibájuk következményeibe (és úgy tűnik ez a helyzet, mert az MDF már meg is kezdte a felelősség maszatolását az érdemi cselekvés helyett), nem maradhatunk tétlenek, hazánk érdekében sem.

Mi orvosok, akik naponta érezzük és viseljük szigorú jogi felelősségünk súlyát, elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az állami irányítás minőségéért ne terhelne valakit, vagy valakiket ugyanolyan szigorú, bíróság előtt számon kérhető felelősség.

Kelt, Szegeden, 2007. november 10. napján

A szerző jogász, orvos

11. IGNORANCIA BLOG · 2010/02/16 05.07 · steierhoffer.blogspot.com

    Beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz. Lassan már ezer kolléga írta alá a Herczeg Zita által megfogalamzottakat. A héten több alkalommal foglalkozott e beadvánnyal a média. A problémám már nem az, hogy a kormányzat ...
12. IGNORANCIA BLOG · 2009/11/22 11.26 · steierhoffer.blogspot.com

    pillanatában) áttört. Ehhez kívánok Dr. Keszthelyi Gyulának sok sikert, elszánt követőket és támogatókat. Dr. Herczeg Zita [1] 1949. évi XX. tv. a Magyar Köztársaság ...
13. SZÓLJ IGAZAT, ÉS BETÖRIK A FEJEDET
    Igaz - nem igaz / True - not true · 2008/11/10 07.35 · giulio.freeblog.hu

    sem lepődünk ezeken. Most azonban fontosságára való tekintettel Dr. Herczeg Zita egyik érdekes megállapítását szeretném más aspektusból megközelíteni. Azon épeszű ember már nem töpreng, hogy az ...

14. MINŐSÉGI SZÁJTÉPÉS JOGALKOTÁS HELYETT
    Igaz - nem igaz / True - not true · 2008/10/15 14.00 · giulio.freeblog.hu

    eltérés különböző jogkövetkezményt vonhat maga után, ezáltal ismét szerencsejáték jelleget ölt a rendelet. Szeged, 2008. október 14. Tisztelettel: Dr. Herczeg Zita

Ritka betegség-érzékeny nemiszerv Az 1985-ben vulvodynia- nak elnevezett jelenség nem más, mint a szeméremtest krónikus kellemetlen érzése, amely mögött nem áll sem gomba-, sem herpeszvírus fertőzés, bőrbetegség, vagy más laboratóriumi módszerekkel kimutatható elváltozás.

Sok nő érezhette már, hogy ég, csíp, fáj a szeméremtest környéke, akár párja közeledésének hatására, akár mindenféle inger nélkül. Csupán két és fél évtizede nevezték el ezt a jelenséget, de azóta egyre kiterjedtebb ismeretekkel rendelkezünk a felismerésével és kezelésével kapcsolatban. A témáról dr. Hintalan Albert, az Oxygen Medical nőgyógyásza beszélt. Mi is az a vulvodynia? A vulvodynia-kutatás nemzetközi szervezete (International Society for the Study of Vulvovaginal Disease ISSVD) pontos leírást tett közzé a vulvodyniáról. Eszerint ez az 1985-ben elnevezett jelenség nem más, mint a szeméremtest krónikus kellemetlen érzése, amely mögött nem áll sem gomba-, sem herpeszvírus fertőzés, bőrbetegség, vagy más laboratóriumi módszerekkel kimutatható elváltozás. A kellemetlenség leginkább égő, csípő fájdalom, amely érintésre jelentkezik, de tovább is fennállhat. A fájdalom típusai Az ajakherpesz átfertőzhető-e a nemi szervekre? Szeretném megtudni, igaz-e, hogy az ajakherpesz nem fertőzhető át a nemi szervekre? Más vírus okozza a kettőt? Hogyan lehet pontosan elkapni másik személytől? Válogatás a WEBBeteg Orvos válaszol rovatának kérdéseiből.>> Az esetek egy részében csak a hüvelybemenetnél érzékelhető égő érzés akkor, amikor azt valamiféle fizikai inger kiváltja. Ez nem csupán a szexuális életre vonatkozik, hiszen ez a fájdalom akár egy nőgyógyászati vizsgálatnál, tamponhasználat során, de az ennél jóval finomabb ingereknél is jelentkezik, miközben a hüvelybemenet vörhenyes színű. Ez a probléma leginkább a 40 év alatti hölgyeket érinti. Jellemzően a változókor után figyelhető meg a másik megjelenési forma, amikor nem csupán a hüvelybemenet érzékeny, de a szeméremdomb, a gát, a kis- és a nagyajkak, sőt, akár a comb belső oldala is. Itt is kiváltó ok lehet a szeméremtestet érő külső inger, de a fájdalom akár minden behatás nélkül is fellobbanhat. Az orvos szemével a vulvodynia-ról - Ritka kórképről van szó, magam több tízezer betegből még tucatnyi esettel sem találkoztam. – mondja dr. Hintalan Albert, az Oxygen Medical nőgyógyásza. A genitális herpeszről A genitális herpesz kezelése a fennálló tünetek gyógyítását jelenti, maga a fertőzés nem szüntethető meg. Bővebben a nemi szerveken lévő herpeszről>> - A nemzetközileg elfogadott meghatározás is arra utal, hogy akkor beszélhetünk erről a kórképről, ha minden más ismert eredetű betegséget kizártunk, így a legfontosabbakat: vírusos, bakteriális, gombás eredetű gyulladást, hormonális változásokat vagy anyagcsere betegségek okozta, illetve daganatos jellegű hámelváltozást, mechanikai vagy vegyszer okozta irritációt, sérülést. Ezért a legfontosabb, hogy a fenti leírt panaszok esetén történjen nőgyógyászati vizsgálat. Be kell vallanunk, sajnos nem azért, mert ez garantálná a hatásos kezelést. Azért kell nőgyógyászhoz mennünk, mert sokszor könnyebben gyógyítható betegséget találunk, amelyet sikerrel tudunk kezelni. A vaginizmus A vaginizmus a szexuális élet zavarainak osztályozásakor a fájdalom tünetcsoportba tartozó kórkép. Tulajdonképpen a gát és a hüvely izmainak, görcsös állapota, a hüvelybemenet működésbeli rendellenessége, mely megnehezíti, esetenként lehetetlenné teszi, a hímvessző, és egyéb más, akár saját ujj, nőgyógyászati vizsgálóeszköz hüvelybe jutását, megakadályozva ezzel akár a beteg által is kívánt közösülést vagy a nőgyógyászati vizsgálatot, tamponhasználatot, irrigálást. A vaginizmus>> Más esetben így tudunk megelőzni súlyos betegséget, például szeméremtest daganatot. De az időben elvégzett nőgyógyászati vizsgálattal megakadályozhatjuk bármely, elhúzódó betegség okozta fájdalom pszichés rögzülését is. Hiszen itt a nőiesség legintimebb hordozója és a nemiség örömszerző funkciójának jelentős tényezője kerül konfliktusba a lélekkel. Ennek hátterében nem egyszer igazolható, lelki vagy fizikai trauma, akár gyermekkori is, a szexualitás hárítása, lelkiismereti neveltetési okokból, és sok más egyéb is. Ilyen esetekben még inkább kiderül, hogy a gyógyítás nem csak mesterség, de egyben művészet is. A panaszok súlyosságát jelzi, hogy többfajta műtétes beavatkozásokról is tudunk, amelyet nem egyszer a beteg kényszerít ki. Ezek közül ismert olyan is, amely tulajdonképpen e fájdalmas terület eltávolítását jelenti, mások az érintett bőrterület ideg-összeköttetését szüntetik meg. Meggyőződésem, hogy ezek a beavatkozások csak igen ritkán lehetnek indokoltak. A szexuális úton terjedő betegségek és tüneteik A nemi szerveket érintő, szexuális úton terjedő betegségek miatt kevesen fordulnak személyesen orvoshoz. Az emberek többsége szemérmes, nehezen tárulkozik fel, ezért is fontos a leggyakoribb nemi betegségekről „beszélni”. Az STD betegségek szoros érintkezés, szexuális érintkezés útján terjednek, és csak kivételes esetekben fürdőzés, közös törölköző használata során. A nemi betegségek közé 25-30 különböző betegség tartozik, melyeket baktériumok, vírusok, gombák és ún. protozonok okoznak. A szexuális úton terjedő betegségek és tüneteik>> Mi okozhatja vulvodyniat? Erre a kérdésre még nem sikerült egyértelmű választ adni a kérdés kutatóinak. Több valószínűsíthető válasz is létezik, amelyekkel kapcsolatban folyamatos kutatásokat végeznek. Mivel a vulvodyniás panaszok felerősödnek menstruáció, a szoptatás és a változókor alatt, elég valószínű, hogy ilyenkor megváltozó hormonszint is okolható a panaszokért. A terhesség szintén erős hormonális változásokat okoz, ám ezek csak közvetve vezethetnek a kórkép kialakulásához. Ugyanis ilyenkor a magas ösztrogénszint sok nőnél okoz megnövekedett mennyiségű hüvelyi folyást. Ez az ártalmatlan jelenség sokakat annyira zavar, hogy fokozottabban és tartósan alkalmaznak intim tisztálkodószereket, folyamatosan irritálva a szeméremtest érzékeny bőrét. Ezen a talajon pedig nagyobb esélye van a vulvodynia megjelenésének. Ezek a cikkek is érdekelhetik Önt! "A férjem dührohamot kap, ha nem kapja meg a "napi együttlétet!" - Az orvos válaszol "Korai magömlésem van, mit tegyek?" - Az orvos válaszol "Nincs orgazmusom! Mi lehet a baj!"- Az orvos válaszol Amikor fájdalmas az együttlét A méret és a szeretkezés időtartama - Az orvos válaszol A kis pénisz szindróma "Mostanában nincs szexuális vágyam, mi az oka?" - Az orvos válaszol Mi a jó szex titka? A genetikai háttér valószínűsíthetőségének egyik oka, hogy egyes családokban halmozottan jelentkezik a probléma. A másik okot a jelenleg is zajló molekuláris genetikai vizsgálatok igazolják. Ezek szerint a betegeknél fokozottan termelődnek azok a molekulák, amelyek felelősek a helyi gyulladásos válaszreakciók kialakulásáért. A gyakori gyulladás pedig a hüvelybemenet környékén a fájdalomérző idegek rendellenes elszaporodását okozhatja. A pszichés eredet valószínűségét is vizsgálták már a kutatók, de nem jutottak egyértelmű következtetésre. Azt megállapították, hogy a vulvodyniával küzdő nők nagy részének más, lelki eredetű problémája is van, például irritábilis bél szindróma, fejfájás vagy akár depresszió. Az azonban nem derült, hogy ez utóbbit például nem a nehézkesebb, örömtelenebb szexuális élet okozza-e. A minnesotai egyetemen azt is kimutatták, hogy azok a nők, akiknél jelen van egyéb allergia is, jóval nagyobb eséllyel szembesülnek a vulvodyniával, mint az erre nem hajlamosak. Tanácsok a vulvodynia kezeléséhez A szexuális élet során ajánlatos kerülni a hüvelyben használatos spermicid fogamzásgátlókat, viszont érdemes kipróbálni az intim síkosítókat.Súlyosabb esetben az orvos is írhat fel helyi érzéstelenítő krémet, szteroidokat. Próbáljuk ki az intimtornát. Tisztálkodásnál kerülni kell az intim mosdószereket, és a túl meleg vagy forró vizet, a langyos vagy a hideg zuhany enyhíti az égő érzést. Ne tartogassuk a vizeletet, ha szükségét érezzük, minél hamarabb menjünk a mosdóba. Illatmentes, fehér vécépapírt használjunk. Viseljünk pamut alsóneműt, amelyet hypoallergén mosószerrel mosunk, kerüljük a túl feszes harisnyákat. Próbáljunk minél többször felállni az ülőmunka során, amit lehet, állva végezzünk. Ne erőltessük a szeméremtest nyomásával járó sportokat, például biciklizés, lovaglás. Sajátítsunk el valamilyen relaxációs technikát, hosszútávon segíthet. (www.oxygenmedical.hu)

Nyolc év eredménye: menekülnek a befektetők a szociális ágazatból

A szociális kormányzat amellett, hogy az elmúlt öt évben radikálisan csökkentette az általa felügyelt ellátórendszerek költségvetési támogatását, a szabályok állandó és követhetetlen változtatásaival az ágazati befektetőket is elüldözte.

Így bár az elhelyezésre regisztráltan várók száma becslések szerint mára eléri a 20 ezer főt, új idősotthoni férőhelyek az utóbbi két évben szinte egyáltalán nem létesültek. Felmérések szerint további 200 ezerre tehető azoknak a nyugdíjasoknak a száma, akiknek a terveik között szerepel az idősotthonba vonulás, így azonban nem lesz hova.

A nyugdíjasok számával egyenes arányban nő azoknak az idős embereknek a száma, akiknek állapotuknál és helyzetüknél fogva idősotthonban lenne a helyük, vagy ott szeretnék eltölteni életük hátralévő éveit. Felmérések szerint a nyugdíjasok 10 százaléka, tehát több mint 200 ezren dönthetnek a közeljövőben a beköltözés mellett, de jelenleg 49 ezret alig meghaladó számú férőhely áll rendelkezésre. A várakozási listákon már nagyjából 20 ezren szerepelnek, a várható várakozási idő elérheti a 6-7 évet is. Bárki, aki pontosan szeretné elemezni a problémát, azzal a furcsa helyzettel szembesül, hogy a szociális tárca még a várakozók pontos számáról sem rendelkezik megfelelő, naprakész adatokkal. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa.

Tovább rontja a képet, hogy közel negyvenezer olyan súlyosan demens, hatvan év feletti beteg van az országban, akiknek az ápolása csak bentlakásos keretek között lenne megnyugtatóan megoldható, de befogadásukra egyelőre esély sincs. Sok idősotthonban áll fenn évtizedek óta az a méltánytalan helyzet, hogy csak akkor juthat férőhelyhez egy idős ember, ha valaki előtte meghal az intézményben - áll a Szociális Ellátók és Szociális Ellátottak Egyesületének elemzésében.

Pósfai Gábor, az egyesület alelnöke elmondta, az állam sehol a világon nem képes tartósan, egyedül finanszírozni a szociális ellátórendszer rendeltetésszerű, zökkenőmentes működtetését. Erre egyetlen orvosság van: kedvező feltételeket teremtve be kell csalogatni az ágazatba a magánbefektetőket. Nyugat-Európa bármely országára tekintünk, azt látjuk, hogy az állami- és a magánfinanszírozás együttélése harmonikus viszonyokat teremtett az idősellátásban.

Az utóbbi évek hazai szociálpolitikája azonban egy teljesen új, sajátságos szemléletet követett. Úgy csökkentették évről-évre az ágazat költségvetési támogatását, hogy közben a befektetőket is igyekeztek egyre nehezebb helyzetbe hozni, újabb és újabb terhekkel sújtani. A bentlakásos idősellátás területén évente átlagosan öt szabálymódosítás történt az elmúlt nyolc évben. Az állandó változtatások teljesen kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné, ezért igen kockázatossá tették a szociális szférába történő befektetéseket - hangoztatja Pósfai.

Amíg a jogszabályi környezet támogatta az új bentlakásos férőhelyek létesítését, a várólisták folyamatosan csökkentek, megvolt a remény arra, hogy belátható időn belül mindenki hozzájuthat az igényeinek és állapotának legmegfelelőbb ellátáshoz. Ezt a ma már idillinek tűnő állapotot változtatta káosszá a kormányzat a szakmaiatlan, követhetetlen és sokszor értelmetlen jogszabály-módosításaival, amelyek egyértelmű célpontjai a magántulajdonú intézmények voltak.

A következő kormányzatra komoly munka vár. Ki kell alakítani végre az időskori ellátás hosszú távon is működőképes és érvényes feladatelosztási és finanszírozási rendszerét - hívta fel a figyelmet az alelnök.

Európai egészségügyi jelentés 2009

A WHO nemrégiben megjelent, 2009-es Európai Egészségügyi Jelentésének célja, hogy a tagországokat tájékoztassa a legfontosabb népegészségügyi vonatkozásokról, melyek alapján meghozhatják döntéseiket az egészségügyre fordítandó optimális beruházásokról. A jelentés áttekinti az utóbbi 4 év egészségügyi indikátorait és trendjeit, valamint a következő kérdésekre is választ keres: Milyen tényezők befolyásolják az egészséget, és melyek a jövőbeni kihívások? Hogyan járulhatnak hozzá az egészségügyi rendszerek a lakosság egészségi állapotának fejlesztéséhez az Európai Régióban?

A kérdések megválaszolásához a jelentés illusztrálja azokat a széleskörű reformokat, amelyeket az országok foganatosítottak annak érdekében, hogy megerősítsék az egészségügyi rendszereik teljesítményét a négy fő funkció terén: ellátás, forrásgenerálás, finanszírozás és felügyelet.

A jelentés összefoglalója a csatolt fájlban található. (AZS, ZLL)

Kapcsolódó anyagok:

europai_egeszsegugyi_jelentes_2009.pdf

Erich Fromm:
Anyai szeretet

Az anyai szeretet természetével foglalkoztunk már egy korábbi fejezetben, amely az anyai és az apai szeretet különbségét tárgyalta. Az anyai szeretet, ahogy ott elmondtam, a gyerek életének és szükségleteinek feltétlen igenlése. De ehhez a jellemzéshez itt egy fontos kiegészítést kell tenni. A gyerek élete igenlésének két aspektusa van; az egyik a törődés és felelősségtudat, amely feltétlenül szükséges a gyerek életének és növekedésének a megóvásához. A másik vonatkozás túlmegy a puszta megóváson. Ez az a magatartás, amely a gyerekbe beleplántálja az életszeretetet, amely megadja neki azt az érzést, hogy jó élni, jó kisfiúnak vagy kislánynak lenni, jó itt lenni ezen a földön!

Az anyai szeretetnek ezt a két aspektusát nagyon tömören fejezi ki a bibliai teremtéstörténet. Isten megteremti a világot és az embert. Ez megfelel az egyszerű törődésnek és a létezés igenlésének. De Isten továbbmegy ennél a minimális követelménynél. Mindennap, miután a természet - és az ember - meg van teremtve, Isten azt mondja: ”Ez jó.” Az anyai szeretet ezen a második lépcsőfokon azt érezteti a gyerekkel: jó, hogy megszületett; nemcsak az életben maradás vágyát, hanem az élet szeretetét is elülteti benne. Ugyanennek az eszmének a kifejeződéseként értelmezhetünk egy másik bibliai szimbolizmust is. Az ígéret földje (a föld mindig anyaszimbólum) ”tejjel-mézzel folyó". A tej a szeretet első aspektusának, vagyis a törődésnek és az igenlésnek a jelképe. A méz az élet édességét jelképezi, az élet szeretetét és az életben levés boldogságát.

A legtöbb anya képes rá, hogy ”tejet" adjon, de csak kevesen tudnak ”mézet" is adni. Hogy mézet adhasson, ahhoz az anyának nemcsak ”jó anyának", hanem boldog embernek is kell lennie - és ez már keveseknek sikerül. A gyerekre tett hatást aligha lehet eltúlozni.

Az anya életszeretete éppoly ragályos, mint a szorongása. Mindkét magatartás mélyen kihat a gyermek egész személyiségére; könnyű megkülönböztetni egymástól azokat a gyerekeket - és felnőtteket -, akik csak ”tejet" kaptak, azoktól, akik ”tejet és mézet" kaptak. Ellentétben a felebaráti szeretettel és a szerelemmel, amely egyenrangúak közti szeretet, az anya és a gyermek viszonya eredendően egyenlőtlen: az egyik félnek mindenben segítségre van szüksége, és a másik fél ezt megadja neki.

Ennél az altruista, önzetlen jellegénél fogva szokás az anyai szeretetet a szeretet legmagasabb rendű fajtájának és a legszentebb érzelmi köteléknek tartani. Úgy tetszik azonban, hogy az anyai szeretet igazi próbaköve nem a csecsemő szeretete, hanem a növekvő gyereké. Csakugyan, az anyák túlnyomó többsége szerető anya mindaddig, amíg a csecsemő kicsi és teljesen tőle függ. A legtöbb nő akar gyereket, boldog az újszülött gyerekével, és buzgón gondoskodik róla. Jóllehet a gyerektől nem kap érte semmit cserébe, kivéve egy-egy mosolyt vagy az arcán az elégedettség kifejezését.

A szeretetnek ez a készsége részben alighanem az ösztönvilágban gyökerezik, amely az állatoknál éppúgy megtalálható, mint a női nemben az embereknél. De bármekkora legyen is ennek az ösztöntényezőnek a súlya, vannak az anyai szeretet e típusának jellegzetesen emberi lélektani összetevői is. Lehet narcisztikus eleme az anyai szeretetnek. Minthogy a csecsemőt még önmaga részének érzi, szeretete és rajongása lehet nárcizmusának kielégülése is. Indíték lehet az anya hatalomvágy birtoklási vágya is. A teljesen gyámoltalan és kiszolgáltatott gyermek természetes tárgya a hatalmi és birtoklási vágy kiélésének.

Bármilyen gyakoriak legyenek is ezek a motivációk, valószínűleg kevésbé fontosak és kevésbé egyetemesek, mint az, amelyet transzcendenciaszükségletnek nevezhetünk. Ez a transzcendenciaszükséglet az ember egyik legalapvetőbb szükséglete, öntudatának tényében gyökerezik, abban a tényben, hogy nincs megelégedve a kreatúra szerepével, hogy nem tudja magát a pohárból kidobott kockának elfogadni. Teremtőnek szeretné magát érezni, aki túllép a teremtettség passzív szerepén. Sokféle módja van e teremtésigény kielégítésének; a legtermészetesebb és a legkönnyebb is az anya gondoskodása és szeretete a teremtménye iránt. Meghaladja önmagát a csecsemőben, iránta érzett szeretete értelmet és jelentőséget ad az életének. (A férfi képtelen a maga transzcendenciaszükségletét gyerekszüléssel kielégíteni, és ez arra ösztönzi, hogy mesterséges dolgok és eszmék teremtésével haladja meg önmagát.) De a gyereknek fel kell nőnie. Ki kell szakadnia az anyaméhből, el az anyamelltől; végül pedig teljesen különálló emberi lénnyé kell válnia.

Az anyai szeretet igazi lényege a gondoskodás a gyermek felnövéséről, és ez azt jelenti, hogy akarja a gyermek elkülönülését. Szeretete ebben különbözik alapvetően a szerelemtől. A szerelemben két, addig különálló ember eggyé válik. Az anyai szeretetben két ember, akik egyek voltak, elkülönül. Az anyának nem elég csupán megengednie, akarnia és támogatnia kell a gyermek elkülönülését. Csak ezen a ponton válik az anyai szeretet olyan nehéz feladattá, amelyhez önzetlenség kívántatik: hogy képes legyen mindent odaadni és nem akarni érte cserébe semmit, csak a szeretett lény boldogságát.

Ezen a ponton vall is kudarcot sok anya. A narcisztikus, a zsarnoki, a birtokolni vágyó nő addig tud ”szerető" anya lenni, amíg a gyerek kicsi. Csak a valóban szerető asszony, akit boldogabbá tesz, ha ad, mint ha elvesz, aki erősen gyökerezik a saját létében, csak az tud szerető anya lenni, amikor gyereke az elkülönülés folyamatában van. A felnövő gyerek iránti anyai szeretet, az a szeretet, amely nem akar semmit önmagának, talán a legnehezebben megvalósítható formája a szeretetnek, és fölöttébb megtévesztő amiatt, hogy olyan könnyű az anyának a kisbabát szeretnie. De épp e nehézség miatt, egy nő csak akkor tud igazán szerető anya lenni, ha tud szeretni; ha képes rá, hogy szeresse a férjét, a többi gyereket, idegeneket, minden emberi lényt.

Az a nő, aki nem tud szeretni ebben az értelemben, lehet gyengéd anya, amíg a gyereke kicsi, de nem tud szerető anya lenni - aminek az a próbája, hogy jó szívvel viseli el a különválást, és utána is ugyanúgy szeret tovább.

Visszaminősitették a homeopatiát

Nagy-Britanniában

Tegnapi jelentésében a brit alsóház Tudomány és Technika bizottsága azt javasolta, hogy vonják meg a homeopátiás kezelések, a homeopata kórházak támogatását, és ne törzskönyvezzék gyógyszerként a homeopátiás szereket. Miért? Mert nagyon úgy tűnik, hogy az általános hiedelemmel ellentétben ezek a szerek nem hatékonyak.

A viharfelhők már korábban jelentkeztek. Felmérésekből kiderült, hogy a brit homeopaták nagy arányban ajánlanak homeopátiás szert például malária megelőzésére – akár a hivatalos, tudományosan igazolt hatékonyságú szerek helyett is. Kongresszusokon az AIDS és hasonló súlyos betegségek kezelésére is ajánlják a homeopátiát.

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a homeopátiás szerek „kitalálása” teljesen ötletszerű, feltételezett működési mechanizmusa áltudományos, hatékonysága pedig – angol finomsággal megfogalmazva is – kétséges. Persze a dolog nem ilyen egyszerű, mert orvosok és páciensek személyes tapasztalatai megerősítik a homeopátia hatékonyságát. Csakhogy már jó száz éve tudjuk, hogy az ilyen kontrollálatlan tapasztalatok megbízhatatlanok. Ha a kérdést gondosan tesszük fel, és a választ gondosan keressük, akkor kiderül, hogy a homeopátiás szerek kiindulási anyagainak általában hihetetlen módon felhígított oldatai nem hatnak jobban, mint ha ugyanannak a páciensnek sima vizet adnánk (illetve cukorgolyót, mivel a homeopátiás szerek java részét ilyen formában forgalmazzák). Nem igazolódott, hogy a „hasonlót hasonlóval” kellene gyógyítani vagy hogy ezek a szerek „javítanák a szervezet védekezőképességét”.

A homeopátia szabályozása és finanszírozása országonként különbözik. Magyarországon homeopátiás praxist csak orvosok végezhetnek, Nagy Britanniában nem orvosok is. Amott évi 4 millió fonttal támogatja a National Health Service a homeopátiás praxist és a homeopátiás kórházakat, nálunk ilyen OEP- (Országos Egészségügyi Pénztár) támogatásról nem tudunk.

Mindkét országban azonban gyógyszerként törzskönyvezik ezeket a szereket (itt az Országos Gyógyszerészeti Intézet, amott a Medicines and Healthcare products Regulatory Agency); mindezt úgynevezett egyszerűsített eljárás keretében, amelynek során nem kell igazolni se a hatékonyságot, se az ártalmatlanságot. Ez gyökeres ellentétben van azzal, amit a „rendes” gyógyszerek gyártóitól elvárunk. A homeopátiás szerek forgalmazása egyébként Európában legalább másfél milliárd dolláros üzlet. Ellentétben a hiedelmekkel ez is egy üzlet a javából!

Ennek fényében a brit alsóház Tudományos és Technológiai Vizsgálóbizottsága 2009. november 25-én meghallgatást tartott abban a témában, hogy vajon mennyire igazolható tudományos bizonyítékokkal az a költségvetési tétel, amelyet a brit adófizetők pénzéből a homeopátiás praxis támogatására fordítanak.A meghallgatás több órás hanganyaga és a részletes jegyzőkönyv (transcript) megtalálható a bizottság weboldalán. Nagy médiafelzúdulást eredményezett a homeopátiás szerek egyik forgalmazója, a Boots nevű cég vezetőjének (Paul Bennett) válasza a bizottsági levezető elnök legelső kérdéseire:

Elnök:	Jobban hatnak-e [a homeopátiás szerek], mint a placébó? Rövid választ kérek.
Bennett:	Egyértelműen nagy igény van a termékeink iránt.
Elnök:	Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy hatékonyabbak-e, mint a placébó?
Bennett:	Nem áll rendelkezésemre olyan bizonyíték, ami azt igazolja, hogy hatékonyak e szerek, és mi nagyon várjuk ezeket a bizonyítékokat, így nem tudok egyszerű igen vagy nem választ adni önnek.
Elnök:	Önök árusítják ezeket a szereket, és nem hiszik, hogy hatékonyak?
Bennett:	Ez vásárlói választási kérdés számunkra. Sok vásárlónk úgy gondolja, hogy hatékonyak, és ezek regisztrált orvosi termékek, így úgy gondoljuk, hogy helyes, hogy elérhetővé tesszük ezeket a vásárlók számára.
Elnök:	De önök, mint cég, nem hiszik, hogy hatékonyak?
Bennett:	De azt se gondoljuk, hogy nem hatékonyak. Ez bizonyíték kérdése.

Ekkor a levezető elnök Robert Wilsonhoz, a Homeopátiás Szereket Gyártó Cégek Brit Szervezetének vezetőjéhez fordult:

Elnök:	Robert, Önnek mi a véleménye erről a kérdésről? Önök gyártják ezeket a szereket.
Wilson:	Mi gyártjuk, igen, a gyártók 95 százalékát képviseljük Nagy-Britanniában. Természetesen mi úgy gondoljuk, hogy erős bizonyítékék állnak rendelkezésre a homeopátiás szerek hatásosságával kapcsolatban. Ez egy nagyon gyorsan növő iparág. Körülbelül 200 éve van jelen, és azt hiszem érdemes megemlíteni, hogy Franciaországban évi 400 millió eurós üzlet; Németországban hasonló.
Elnök:	Akárcsak a prostítúció. Mégse gondoljuk, hogy az rendjén van, ugye?

Miközben a bizottság a meghallgatások alapján az ajánlását készítette, brit szkeptikusok egy csoportja petíciót intézett a Boots céghez. Ebben felhívták a figyelmüket, hogy vegyék ki kínálatukból az igazolatlan szerek forgalmazását. A kampány a 10²³ Homeopátia – nincs benne semmi szlogent használja. Január 30-án brit aktivisták – és követőik számos más országban – homeopátiás túladagolást hajtottak végre magukon. Ezzel arra hívták fel a figyelmet, hogy a használt homeopátiás szerek zömében a hígítási fok miatt az eredetileg aktívnak gondolt hatóanyagnak már valószínűleg egyetlen molekulája sincs jelen – az tiszta cukor.

Tegnap aztán a bizottság nyilvánosságra hozta ajánlását, amely a Brit Parlament weboldalán közzétett beszámoló szerint az alábbiakat tartalmazza:

A bizottság azt a következtetést vonta le, hogy az NHS-nek (National Health Service) meg kell szüntetnie a homeopátia támogatását. Ugyancsak kimondta, hogy az MHRA-nak (Medicines and Healthcare products Regulatory Agency) nem szabad engedélyeznie, hogy a homeopátiás szerek információs anyagain orvosi javallat szerepeljen a hatékonyság tudományos igazolása nélkül. Mivel a homeopátiás szerek ezek szerint nem gyógyszerek, ezért nem is szabad ezeket gyógyszerként regisztrálni.

... A bizottság szerint a törvényi szabályozás nem illeszkedik a tudományos bizonyítékokhoz. Míg a hatóságok elismerik, hogy nincsen igazolás arra, hogy a homeopátiás kezelések hatékonyabbak lennének a placébókezelésnél (azaz a beléjük vetett hiten kívül más hatásuk lenne), eleddig nem vonták le ebből azt a következtetést, hogy változtassanak a homeopátia támogatási rendszerén.

A bizottság egyetértett a hatóságok megállapításával, miszerint a homeopátia nem hatásos, és azzal, hogy a homeopátia működésének igazolására felhozott feltételezett hatásmechanizmusok nagyon valószínűtlenek.

A bizottság úgy ítéli meg, hogy a homeopátia hatékonyságára (illetve hatékonytalanságára [HG]) vonatkozó meglévő tudományos ismeretanyag fényében további klinikai tesztek szükségessége nem indokolható.

Különösen érdekes a bizottság ez utóbbi mondatának megállapítása. A homeopátia – és általában az igazolatlan orvosi praktikák – képviselői ugyan el szokták ismerni, hogy nincsenek szilárd bizonyítékok módszereik hatékonyságára, de ebből soha nem azt a következtetést vonják le, hogy akkor mással kellene próbálkozni, hanem hogy további források szükségesek a kutatások folytatására.

A vizsgálat eredményét a magyar Egészségügyi Minisztérium és az Országos Gyógyszerészeti Intézet figyelmébe ajánljuk!

http://szkeptikus.blog.hu/

A gyógyszeripar „szellempublikációi” az amerikai orvostudományi egyetemeken

A PLoS Medicine felmérése szerint az Egyesült Államok 50 legkiválóbb orvostudományi egyeteme közül csak 13 rendelkezik nyilvánosan elérhető irányelvekkel, amelyek szigorúan tiltják a szellempublikációk (ghostwriting) közzétételét. A kutatók meghatározása alapján a „medical ghostwriting” az a gyakorlat, amikor gyógyszergyártók titokban akadémiai kutatók nevében írnak szakfolyóiratban cikkeket.

A szerzők az 50 oktatási intézmény nyilvánosan elérhető dokumentumai között kutattak annak megállapítására, hogy lefektettek-e világos irányelveket a szellempublikációk és a szerzőség témakörében. A vizsgálat eredménye szerint az orvostudományi egyetemek fele olyan szerzői irányelvekkel bír, amelyek nem tiltják egyértelműen a szellempublikáció valamennyi aspektusát. Az egyetemek több mint fele (26) nem rendelkezik online szerzői irányelvekkel.

Az orvosok és az egészségügyi szakemberek megbíznak az orvostudományi folyóiratok cikkeiben, különösen a legnevesebb akadémiai központokból kikerülőkre, hogy iránymutatóként szolgáljanak a betegségek megértésében és a legjobb kezelés kiválasztásában. A kereskedelmileg motivált ghostwriting cikkek eltúlozhatják egy kezelés előnyeit és aláértékelhetik ártalmait. A gyógyszeripar azon képessége, hogy titokban befolyást gyakoroljon a szakmailag ellenőrzött orvostudományi irodalomra, súlyos veszélyt jelent a köz egészségére. Az Institute of Medicine 2009-ben ajánlást tett arra, hogy az összes amerikai akadémiai orvostudományi központ hozzon létre specifikus publikációs irányelveket a szellempublikációk megtiltására, azonban az új felmérés arra utal, hogy sok felsőoktatási intézmény nem tesz eleget ennek az ajánlásnak.

A szerzők nagyobb tudatosságra szólítják fel az akadémiai közösséget ebben a témában és érvényesíthető irányelvek létrehozására hívnak fel a ghostwriting megtiltása céljából. Az orvostudományi központok dékánjai felszámolhatnak egy a köz egészségét fenyegető veszélyt a szellempublikációk szigorú tiltásának egyszerű elrendelésével és betartatásával. (SZL)

Forrás: http://www.medicalnewstoday.com/articles/179201.php

Az angol háziorvosok követelései

A Pulse Today háziorvosi magazin egy tíz pontból álló kiáltványt tett közzé, amelyben a háziorvosok kifejezik az egészségügyi kormányzattal szembeni követeléseiket:

1. A betegfelméréseken alapuló fizetési rendszer megszűntetése – a háziorvoslás nem népszerűségi verseny

2. A (magántársaságokkal kötött) szerződésekre, menedzserekre és tanácsadókra fordított pazarlás csökkentése – de a közvetlen ellátó szolgáltatások védelme

3. Az alapellátás töredezettségének megállítása – a GP-k központi szerepének elismerése a folyamatosság nyújtásában

4. A klinikai autonómia megőrzése – a GP-k mentesítése a politikától és a beutalási döntésekbe való beavatkozástól

5. A magánszektor megfékezése – kapjanak a praxisok esélyt a javulásra mielőtt beavatnának magáncégeket

6. Ne jöjjenek új feladatok fizetség nélkül – a kórházakból kikerülő munkát megfelelő forrásokkal lássák el

7. A szerződések módosítása a partnerség támogatására – a praxisok ösztönzése partnerek befogadására

8. A háziorvoslás nő-baráttá alakítása – anyasági fedezet és gyermekgondozási adókedvezmények javaslatainak megvalósítása

9. A NICE relevánssá tétele a háziorvosok számára – a GP-k bevonása a bizottságokban való fizetett jelenlét révén

10. A háziorvosok támogatása az idősotthonok területén – a szakma részesüljön forrásokban az idősek ellátására

A magazin szintén végzett egy felmérést, melyben a GP-k nagy többsége felhívja az NHS-t, hogy csökkentse a poliklinikák számára nyújtott finanszírozás összegét. A megkérdezett orvosok 82%-a szeretné, ha lecsökkennének a menedzsment költségek, melyek az elmúlt két évben negyedével növekedtek.

A háziorvosok szívesen látnák a költségek csökkentését a következő területeken: az egészségügyi információt szolgáltató NHS Direct, az esti órákban és a hétvégeken működő walk-in rendelők és az országos IT program. Ezzel ellentétben csak a GP-k kis aránya véli úgy, hogy csökkenteni kellene a kórházak (12%) vagy az alapellátás (2%) költségvetését. A háziorvosok kétharmada szerint a magántársaságok alkalmazása az NHS-ben veszélyezteti az ellátás minőségét. (SZL)

Forrás: http://www.medicalnewstoday.com/articles/179319.php

KASSZAORVOSI SZERVEZET
ULTIMUM REFUGIUM

10-02-22 - írta Giulio

A jelenlegi egészségpolitikai trendekből az a következtetés vonható le, hogy a szétvert egészségügy kézben tartására az állam nem a pénzügyi motivációt, hanem a büntetési jogkörrel rendelkező szervezetek bővítését választotta. Agyonverni egyszerűbb, mint etetni, gondolták...... Ez természetesen nem maradhat megfelelő válaszlépés nélkül. A Kasszaorvosi Szervezet, amely jelenleg a vállalkozó háziorvosok egyetlen bejegyzett hivatalos érdekvédelmi szervezete, a következő körlevelet juttatta el hozzám is:

Kedves KSZ tagok!

Február 10-én a KSZ szerződést kötött Kovácsy Zsomborral, illetve az ügyvédi irodájával a Kasszaorvosi Szervezet jogi képviseletére, az alapellátási egészségügyi szolgáltatók finanszírozási szerződéseivel, finanszírozásával, az egészségügyi feladatellátással, a tevékenység végzésével kapcsolatos jogi tanácsadásra.

Február 17-én tárgyalásokat kezdtünk Vadász Ivánnal, az Adótanácsadók Országos szövetségének alelnökével, hogy az új finanszírozási szerződések aláírása előtt az adó-,és számviteli törvény egészségügyi vállalkozásokra való alkalmazásának ellentmondásait feltárjuk és a szükséges módosításokat kezdeményezzük. Ezért kérünk mindenkit, akinek a legkisebb szándéka van az orvosok szakmai, egzisztenciális nyomorának megváltoztatására, járuljon hozzá a tagdíjak befizetésével. Ahhoz, hogy a befizetett tagdíj fedezze a kiadásainkat a feladat elvégzéséig, és a felsorolt témákban kellő súllyal vegyenek bennünket számításba, további tagokra van szükség.Havi 1000 forintot ennél sokkal haszontalanabb dolgokra is elkölt egy orvosi praxis.

Most, a választásokat megelőző időszakban komoly esélyekkel kecsegtető helyzet van, melyet bűn elszalasztani!Az ügyvéd úr szakmai tekintélye, amit előző munkája (a Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke) garantál, biztosítja a KSZ számára az általa képviselt vélemények komolyságát, melyet a szakma-, és nem szakmapolitikusok sem hagyhatnak figyelmen kívül. A legtöbb általunk kifogásolt probléma jogszabálymódosítást igényel, ezt a munkát nem lehet későbbre halasztani, ezt csak most, az új kormány megalakulása előtt lehet előterjeszteni a megfelelő helyeken.Helyzetünk sem önmagától, sem a csendes, visszafojtott zokogástól nem fog változni. Tenni kell valamit! Szándékaink szerint a következő, mindenkit érintő témákban fogjuk a jogi segítséget kérni:

1. az új finanszírozási alapszerződés
2. az OEP ellenőrzési jogköre és az ezzel kapcsolatos eljárási szabályok
3. az iparűzési (helyi adó)
4. a nem E. Alapból finanszírozott ellátások körének pontosítása, az ellátásokért fizetendő díjak és a fizetésre kötelezettek meghatározása

Az elgondolások, ötletek, javaslatok válaszlevélben a vezetőséghez érkeznek, valamennyi tag és vezető részére szervezeten belül mindenkivel közös konzultációs lehetőséget kínál a kasszaorvosi.szervezet@lev-lista.hu levelezési cím.

--------------------------------------------------------------------------------

Eddig a levél, kivonatolva. Feleim, aki még most sem vette észre, az utolsó óra van, az utolsó gyertya ég. Tömeges belépésre, összefogásra van szükség. Nagy tömegrendezvények, ordítozás, miniszteri becsületszó eddig semmit nem ért, eredményt nem hozott. Ha most nem tudjuk kiharcolni itthoni megélhetésünk alapjait, választhatunk a koldusbot, vagy a vándorbot között.

Csak a precíz, kőkemény jogi képviselet, és a jogszabályban, vagy szerződésben foglalt jogok és kötelezettségek érvényesíthetőek egy jogállamban. Lépjetek be a KSZ-be. Minél többen. Nem kell utazni. Nem kell hőbörögni. Távmenedzseléssel megoldható minden adott szituáció, tényállás elemzése. Brain-storming jöhet létre, de aki nem akarja, annak elég a nevetségesen alacsony havi tagdíj befizetése.
Mindenki fizessen tagdíjat.:-)

God bless You!

A hét képe

Bejegyezte: Dr.Steierhoffer György

Fiatal Nő

A kályhánál elmerülve ül,
magában van, de mégsincs egyedül.

Testében titkot sejt: életcsírát
- lehúny szemével a jövőbe lát.

Ha majd tavasz is, nyár is elköszön,
akit ma sejt, egy nap világra jön.

Most is, ha nem hoz álmot éjjele,
nem bánja, nem fél - beszélget vele.

Áprily Lajos

Egy vagy több egészségbiztositó..

Németh György

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a következôképpen fejtette ki véleményét az egy- vagy több-biztosítós rendszerrôl elindított vitában az „Egészségbiztosítási reform 2007-2009” konferencián, 2007. január 26-án: [1] „A következô lépés, hogy a minisztériumnak egy kupacba kell gyûjteni ezeket az érveket, meg azokat az érveket, és azt kell mondania a vitatkozó feleknek, hogy akkor most tessék kommentálni, a riválisok, szakmai riválisok álláspontját tessék cáfolni. Nem publicisztikai verbalizmussal, mert akkor az hitvita. Tényszerû példákkal, modellekkel, bizonyítással. Ezen a ponton nincs igaza a kollégámnak azért, mert... Ajánlom figyelmébe ezt meg azt a tapasztalatot, ezt és ezt a számítást. És arra válasz kell. Ezt a vitát nem lehet megspórolni.”

Az alábbi tanulmányban, eleget téve a miniszterelnök felszólításának, a szerzô cáfolja és kommentálja a szakmai riválisok álláspontját, teszi ezt tényszerû példákkal, modellekkel, bizonyítással. A szerzô reménykedik, hogy a riválisok a maguk részérôl sem spórolják meg majd a vitát ...

VITAINDÍTÓ

A vitaindító tehát „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januárra dátumozott szakmai vitaanyag (továbbiakban vitaanyag) melynek megvitatására a kormány 2007. január 25-26-án, az »Egészségbiztosítási reform 2007-2009« címmel konferenciát rendezett. A vitaanyagot – a címlapon szereplô közlés szerint – összeállította (és valószínûleg döntô hányadának megfogalmazója) Mihályi Péter, akit a végsô formába öntésben az egészségügyi miniszteren kívül Antal László, Bauer Tamás, Bokros Lajos, Csillag István és Surányi György segített. E segítôk az 1980-as évek legismertebb ún. reformközgazdászai. Közös jellemzôjük, hogy munkásságuk során sohasem foglalkoztak az egészségügyi rendszer közgazdasági problémáival. Ez részben hátrány, de tekintsük elônyös oldalát: gondolkodásukat nem béklyózzák rég tanult és mára már elavult tanok, amivel a jelenlegi rendszer több-biztosítóssá alakításának szükségességét el nem fogadók legnagyobb része bizonnyal vádolható. Így a tárgyról való gondolkodásuk elôítélet-mentes lehet. E vitaanyagnak nem egészével és nem a teljesség igényével, hanem csupán azon részeivel foglalkozom, melyben a szerzôk azt igyekeznek bizonyítani, hogy egészségügyi rendszerünk bajaira az jelentené a gyógyírt – vagy legalábbis döntô módon enyhítené a bajokat –, ha a jelenlegi egyetlen biztosító, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) feladatait több magántulajdonban lévô és egymással versengô biztosító venné át. A szóban forgó vitaanyag nem teljes újdonság, nagyrészt a szélesebb területet felölelô elôzményének („A magyar egészségügy reformja” [3]) tárgyra vonatkozó megállapításait ismétli meg.

BIZTOSÍTÁS ÉS TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS

Módszertani problémát jelent, hogy nem csupán a vitaanyag egyes állításai hibásak, hanem a diskurzus kereteinek egésze is. Ezért elkerülhetetlen biztosításszakmai bevezetôt elôrebocsátanom, a kulcsfogalmakat meghatároznom. A biztosítás és a társadalombiztosítás közötti különbséget, valamint a szolidaritás közgazdasági fogalmát kell tisztáznunk.

A biztosító az a biztosítási tevékenység végzésére szakosodott szervezet (biztosító intézet), mely elôre meghatározott, jövôben esetlegesen bekövetkezô, kárt okozó esemény (a biztosítási esemény) ellen bizonyos összeg megfizetésével vagy más szolgáltatás teljesítésével védelmet nyújt biztosítási díj fizetése ellenében – meghatározott idôtartamra. A biztosító a biztosítási díj mértékét a biztosítási esemény bekövetkeztének valószínûsége alapján, annak matematikai és statisztikai eszközökkel történt felmérése után állapítja meg. Vagyis a biztosítási díj megállapítására a kárvalószínûség alapján kerül sor, a biztosítási díj az egyéni kockázat mértékének függvénye. Persze annak is, hogy a biztosítási esemény bekövetkezése esetén mit vállal a biztosító biztosítási szolgáltatásként. A biztosításnak az a szakmai lényege, és a biztosítást az teszi biztosítássá, hogy a biztosító biztosítási tevékenysége során alkalmazza az individuális ekvivalencia (egyéni egyenértékûség) elvét, ami a kárvalószínûségtôl függô díjképzésben (kockázatok és díjak összehangolása) valósul meg.

Lássuk ezt egy példán. Az individuális ekvivalencia elve a biztosítási díj képzésében akként érvényesül, hogy ha a biztosítási esemény bekövetkeztének valószínûsége A és B biztosított esetén 1:2 arányban viszonyul egymáshoz, akkor azonos értékû – a biztosítási esemény bekövetkeztekor a biztosító által nyújtandó – biztosítási szolgáltatásért B biztosított kétszer akkora biztosítási díjat fizet, mint A biztosított. Ha viszont mindketten azonos összegû biztosítási díjat fizetnek, akkor a kétszeres kárvalószínûségû B biztosított feleakkora értékû biztosítási szolgáltatásra lesz jogosult a biztosítási esemény bekövetkeztekor, mint A biztosított. Az individuális ekvivalencia teszi lehetôvé, hogy a biztosítottak között, ideáltipikus esetben – bármelyik biztosítottal következzék is be a biztosítási esemény – ne történjék redisztribúció (jövedelem-átcsoportosítás). Az individuális ekvivalencia ideáltipikus érvényesülése esetén a biztosítottak között – a kárvalószínûség-biztosítási díj relációban – kizárólag a véletlen tesz különbséget. Ideáltipikus biztosítás esetén nincs redisztribúció, vagyis nem beszélhetünk szolidaritásról.

Az ideáltípus azonban csak közelíthetô, de el nem érhetô. Ezért a biztosítás mindig tartalmaz redisztributív (szolidaritási) elemet, de ez a biztosító számára kényszerû és elkerülendô rossz. (Mint termelôvállalat esetén a selejt: az visszaszorítható, de meg nem szüntethetô, s ha fellazul a technológiai fegyelem, aránya újból megemelkedik.) Olyan tehát, hogy biztosítási újraelosztás – nincs (ui. azoktól, akikkel nem történik meg, azok felé, akikkel megtörténik a biztosítási esemény). A biztosító nem a „biztosítottak közötti szolidaritást szervezô üzem”, a kockázatközösséget alkotó biztosítottak nem szolidárisak egymással. (A kockázatközösség a biztosító üzemgazdasági terminus technicusa, mely azt a megalapozott reményt fejezi ki, hogy a biztosítottakat nem szignifikánsabban nagyobb valószínûséggel sújtják a káresemények, ahogy az kellôen nagy népesség esetén is történik.) A biztosító biztosítási terméket (biztosítási szerzôdést) árul, mely abban különbözik más termékektôl, hogy ára a vásárló (a biztosított) személyétôl is függ (pontosabban az általa hordozott kockázatoktól). A biztosítási termék vásárlója a biztosítási szaknyelvben a szerzôdô, aki nem okvetlenül azonos a biztosítottal, de az esetek többségében – ahogy esetünkben is – a biztosított maga a szerzôdô. A biztosítási termék egy opció, a biztosított lehetôsége, hogy a káresemény bekövetkeztekor a biztosítótól kérje a biztosítási szerzôdésben foglalt kárenyhítést. A biztosítás egyfajta védelem vásárlása. A védelem független attól, hogy a káresemény bekövetkezik-e vagy sem. Erre jó analógia kínálkozik katonai téren. A hadsereg nem csak akkor védelmezi országát, ha harcol. Békeidôben is ezt teszi. Mert – ahogy azt a 17. században Cromwell fogalmazta – ha békét akarsz, készülj a háborúra és tartsd szárazon a puskaport. A biztosítás felkészülés a nem kívánt, de esetleg éppen minket elérô, nekünk kárt okozó eseményre.

A vitaanyag sem mond mást. A biztosító „akkor is teljesíti fô szolgáltatását, ígéretét, ha valaki soha nem lesz beteg, soha nem kell „utána” fizetni.” (31.o.) Ha a biztosító rosszul kalkulálja terméke árát (a ténylegesnél kisebb kárvalószínûségre határozza meg a biztosítási díjat), akkor ráfizet, mivel a kárigények kielégítésére rámehetnek tartalékai, végül alaptôkéje, s tönkremegy. Ha „túl jól” kalkulál (a ténylegesnél nagyobb kárvalószínûségre), akkor terméke túl drága lesz, ezért – tökéletes piaci versenyt feltételezve (melyre persze biztosítás esetén különösen nincs ok) – eladhatatlan.

A társadalombiztosítás biztosításszakmailag abban különbözik a biztosítástól, hogy esetében nem alkalmazzák az egyéni egyenértékûség elvét, nem kalkulálják a kárvalószínûséget, nem állapítanak meg biztosítási díjat, hanem jövedelemarányos járulékot szednek. (Téves értelmezés, hogy a társadalom elôtag a szóban forgó biztosítás széles, a társadalom egészét vagy majdnem egészét lefedô, netán kötelezô jellegére utal.) A vitaanyag szerzôi sajnálatosan nincsenek tisztában a járulék és a biztosítási díj közötti különbséggel.

„Még az egészségügy irányításában évtizedek óta dolgozó szakemberek jelentôs része is kevés jelentôséget tulajdonít annak, hogy adónak vagy járuléknak hívják hivatalosan azt a biztosítási díjat, amit fizetni kell.” (13.o.) A szerzôk megállapítása bizonnyal igaz, de hivatkozott szakemberekkel együtt ôk sincsenek tisztában azzal, hogy miben különbözteti meg a járulékot a biztosítási díjtól.

A biztosítás és a társadalombiztosítás között kizárólag az a különbség, hogy miként kerül a pénz „kapun belülre“: az összes tag egyéni egyenértékûsége alapján megállapított biztosítási díjak együtteseként, vagy az összes tag (munka)jövedelmének arányában megállapított járulékként. Ugyanakkora összeg e két különbözô módon történô beszedése fôképpen abban különbözik, hogy azt járulékként beszedni lényegesen olcsóbb.

A jövedelemarányos járulék mellett azonban nem csupán a beszedés olcsósága szól, még csak nem is ez a legfontosabb. Ha a társadalom elfogadja, hogy meghatározott szintû egészségügyi ellátás minden tagjának jár, akkor elvileg választhatja azt a megoldást is, hogy mindenki az individuális ekvivalencia alapján megállapított biztosítási díjat fizet, de akik szegénységük miatt képtelenek erre, azok helyett ezt a központi költségvetés teszi meg.

Ez a megoldás azonban számos problémát vet fel. Az elsô, melyrôl már volt szó, hogy a társadalom minden tagja esetén idôrôl-idôre újból meg kellene határozni a biztosítási díjat, ami idôrabló és költséges. A biztosítást – ez nem csupán a biztosított kívánsága lehet, hanem a biztosító jól felfogott érdeke – mindig határozott idôtartamra kötik. A biztosító nem tekinthet el a biztosított személyét érintô változásoktól (például krónikus betegség). A második az ún. határeset-problematika. A nagyobb kockázat (magasabb életkor, krónikus betegség stb.) nagyobb biztosítási díjat jelent, s ha azt az egyébként nem is alacsony jövedelmû biztosított meg tudná fizetni, az életszínvonala mélybe süllyedne. (Betegsége szegénységet jelent, ha nem is ún. jövedelmi szegény.)

Ha a társadalom úgy gondolja, hogy ez elkerülendô, akkor felállíthat ugyan szabályokat (például: ha a biztosítási díj a jövedelem meghatározott százalékát meghaladja, az állam a többletet átvállalja). Ezek azonban nagyon bonyolultak, mégis kijátszhatók lesznek (például a biztosított érdekelt lesz valós jövedelme eltitkolásában, a biztosító pedig magasabban megállapított díjban, mivel úgyis az állam fizet). Elkerülhetetlenek lesznek a sok idôt és energiát felemésztô viták, a hatóságok újabb és újabb szabálymódosításokkal és -pontosításokkal igyekeznek zárni a kiskapukat, ami még inkább bonyolultabbá teszi a rendszert, miközben új kiskapuk nyílnak stb.

Ha feltételezzük is, hogy e rendszer mûködôképes az aktív korosztályok esetén, semmiképp nem az, ha gyermekés nyugdíjaskorúakról van szó. Ahány gyermekük van, anynyi biztosítási díjat fizetnek a szülôk (s a gyermekágyas kismama biztosítási díjáról se feledkezzünk meg), ami tovább csökkentené a gyermekvállalási kedvet, miközben ennek negatív társadalmi és gazdasági hatása nyilvánvaló. A nyugdíjas-korúak nagyon nagy hányada, a krónikus betegségekben szenvedôk végképp ellehetetlenülnének, mert a nyugdíjas kor betegségeire egyszerûen nem lehet pénzügyileg felkészülni. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok az 1960-as évek legvégétôl legalább a 65 éven felüli polgárainak védelmét tulajdonképpen európai stílusú társadalombiztosítási rendszerrel oldja meg (Medicare). Csak látszólag nyernének azok, akiknek biztosítási díja jóval alacsonyabb lenne jövedelemarányos járulékuknál. Adók formájában ugyanis nekik kellene összeadniuk – ki másnak? – azt a pénzt, melybôl a költségvetés a rászorulók helyett a biztosítási díjat fizetné, vagy azt kiegészíthetné.

A jövedelemarányos járulék konstrukciójával egy lépésben és számos problémát eleve megelôzve lehet eljutni oda, ahová a másik módon két lépésben és csak számos problémát leküzdve, megoldva lehetne eljutni. A társadalombiztosítás – mély meggyôzôdésem – szellemes és elegáns konstrukció.

TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS ÉS SZOLIDARITÁS

A társadalombiztosítás kapcsán gyakran esik szó szolidaritásról, ezért nem elkerülhetô e fogalom közgazdasági jelentésének meghatározása. Ideáltipikus biztosítás esetén, mint szó volt róla, nem beszélhetünk szolidaritásról. Társadalombiztosítás esetén viszont igen, de a szolidaritás részleges. A társadalombiztosítás az öngondoskodás (azaz biztosítási díj fizetése) és szolidaritás sajátos keveréke; minden társadalombiztosítási rendszer elvileg meghatározható arányban tartalmaz öngondoskodást és szolidaritást. Tehát egyik konkrét rendszer mondjuk 60%-ban öngondoskodás és 40%-ban szolidaritás, míg másik esetén a helyzet fordított.

Tehát amikor az hangzik el, hogy „szolidáris társadalombiztosítás”, az legalábbis pontatlan, szakszerûtlen. A társadalombiztosítás szolidaritás-tartalma a következôképpen számítható. Tegyük fel, hogy ismerjük a társadalom minden tagjának az individuális ekvivalencia maradéktalan érvényesítésével megállapított biztosítási díját, melyet megfizetve maradéktalanul gondoskodna önmagáról és nincs szó szolidaritásról. De nem ezt fizetik, hanem jövedelemarányos járulékot. A vitaanyag szerint annak eldöntéséhez, hogy a „mai rendszer milyen mértékben felel meg a szolidaritás elvének, igencsak sokat kellene számolnunk.

Tudni kellene, hogy az egyének vagy jól definiált csoportok szintjén (persze ez is helytelen, mert a szolidaritás csak az egyén szintjén vizsgálható) egy életpálya során mennyi járulék-befizetés történik, valamint azt, hogy ezek az egyének és/vagy csoportok az életpálya során mennyi természetbeni szolgáltatást vesznek igénybe.” (22-23.o.) Tévedés: a szolidaritás- tartam az elméleti biztosítási díj és a gyakorlati járulékbefizetésbôl adódik. Ehhez a felismeréshez a vitairat szerzôi eljuthattak volna, ha átgondolják annak mélyebb értelmét, hogy a biztosító „akkor is teljesíti fô szolgáltatását, ígéretét, ha valaki soha nem lesz beteg, soha nem kell „utána” fizetni.” (31.o.)

Két eset lehetséges. Az egyik, hogy a fizetett jövedelemarányos járulék meghaladja a biztosítási díjat. Ekkor a biztosítási díj és a járulékösszeg közötti részt a rendszer olyan taghoz csoportosítja át, ahol a helyzet fordított: több biztosítási díjat kellene fizetnie, mint amekkora járulékösszeget fizet (beleértve a 0 Ft összegû járulékot is). Az elsô tag megfizeti a biztosítási díjat (azaz öngondoskodik), a második tag csak részben (vagy egyáltalán nem) fizeti meg, így az elsô tag szolidaritásának haszonélvezôje. Ha minden egyes tag esetén tudjuk, hogy biztosítási díja és járuléka miképp aránylik egymáshoz, meg tudjuk mondani, hogy a rendszer milyen arányban szolidáris. (A biztosítási díjak feletti járulékösszegeket összeadjuk és elosztjuk a rendszer teljes bevételével).

Ugyanezt kapjuk, ha a biztosítási díjak és az azokat el nem érô járulékösszegek különbségeit adjuk össze és osztjuk el a rendszer bevételeivel (összes járulékbevétel = összes biztosítási díjbevétel). Hangsúlyozom azonban, hogy ez egy elméleti konstrukció: a tagok által fizetett járulékokat ismerhetnék, de a biztosítási díjakat semmiképp. A gondolattal azért el lehet játszani. A lényeg mindenképpen az, hogy a társadalombiztosítás – az ideáltipikus biztosítással szemben – tartalmaz szolidaritási elemet, de csak részlegesen.

Fontos még, hogy miképp vegyük számba az öngondoskodás és szolidaritás keverékét. Ezt lehet vertikális módon (adott idôtartamban), fentebb ezt éppen így tettük. Az egészség(társadalom)biztosítás szolidaritás tartalmát azonban igazán korrekten csak longitudinálisan, az életpálya mentén lehet. A gyerekek és a nyugdíjasok nem fizetnek járulékot (biztosítási díjat), ezt csak az aktív korú keresôk teszik. Az aktív korúak elôbb kifizetik gyermekkoruk biztosítási díját, majd aktív korukét, végül elôre fizetik nyugdíjas korukét. Valójában persze járulékot fizetnek, ami legfeljebb véletlenül egyezhet meg a biztosítási díjjal.

Ideáltipikus esetben az adott generációhoz tartozók által fizetett járulékok (biztosítási díjak) és a kapott egészségügyi ellátások jelenértéke (hozzávetôlegesen) azonos, csak generáción belül van szolidaritás. Azonban a múltban (és talán a jövôben sem) nem lehetett felkészülni a várható élettartam meghosszabbodására és a gyógyítás megnövekedett és tovább növekvô költségeire, tehát az utolsó és a következô generációk szolidaritást vállaltak az elôttük járókkal.

A vitaanyag kívánatosnak mondja, hogy az „újraelosztás nyomán a rászorultabbak rászorultságuk arányában nagyobb, a tehetôsebbek kisebb vagy semmilyen támogatásban ne részesüljenek” (31.o.). Éppen ezt teszi a társadalombiztosítás, csak éppen azzal a nem lényegtelen különbséggel – ami a vitaanyag szerzôinek tudásbeli korlátait is jelzi –, hogy a tehetôsebbek (értsd: magas járulékot fizetôk) nemhogy kis vagy semmilyen támogatásban nem részesülnek, hanem ôk támogatják a rászorultakat! Gondoljuk át: a vitaanyagban az erre utaló értetlenség onnan származik, hogy a vitaanyag szerzôi nem tudnak elméletileg különbséget tenni járulék és biztosítási díj között, meggyôzôdésük, hogy elôbbi az utóbbi hivatalos neve. Majd a folytatásban, miután hitet tettek a rászorultak támogatása mellett, minden átmenet nélkül kijelentik – a szavakból süt a sajnálkozás -, hogy „Itt és most nem lehetséges és nem is kívánatos, hogy a magyar egészségügy finanszírozásából számûzzük a társadalombiztosítási elemeket, és áttérjünk egy biztosítás-matematikailag korrekt, üzleti modellre” (31.o.). Vagyis felveti, de el is veti a társadalombiztosítás belsô járulék-átcsoportosító mechanizmusának felszámolását (vagyis a „társadalombiztosítási elemeket”). Tekintsünk el attól, hogy biztosítás-matematikailag korrekt modellre se a gyerekeknél, se a nyugdíjaskorúaknál áttérni nem lehet, az aktív korú szegényeket pedig támogatni kell. Ahol ezt elvileg meg lehet tenni, az a nem szegény aktív keresôk. Ez az Egyesült Államok modellje, a maga jól ismert problémáival. A vitaanyag a biztosításmatematikai korrektséget „hatékonyságot garantáló”-nak nevezi (22.o.), ami az újraelosztást/szolidaritást megvalósító társadalombiztosítást eleve hatékonytalannak minôsíti.

A rendszer szolidaritás-tartalmáról elmélkedve a vitaanyag feltételezi, hogy „a mai rendszer aktuáriusi értelemben (vagyis nettó pénznyereségben számolva) inkább a magas jövedelmû, iskolázottabb és befolyásosabb csoportok számára elônyös” (23.o.), de hogy a lóláb ne nagyon lógjon ki, azt is feltételezi, hogy a „legszegényebbek egy kisebb csoportja ... számottevô nettó nyereségre tesz szert” (uo.). (A „nettó pénznyereség” csak abban az értelemben helyes megállapítás, ha az egyén biztosítási díjának és a járulékának különbségét értik alatta, de a szövegkörnyezet alapján nem azt értik). Vagyis a jelenlegi rendszer szerintük perverz újraelosztást hajt végre, a nyertesek a magas jövedelmûek (és a legszegényebbek egy kisebb csoportja). Ez csak olyan feltételezés mellett állhatna meg, hogy a magas jövedelmûek a hálapénz és a befolyásuk segítségével gigantikus, irgalmatlan összegeket költhetnek magukra (ha kell, ha nem CT és MRI vizsgálatokat nagy gyakorisággal, dialízist, szerveik transzplantációját stb.), s az üzleti biztosítók megjelenése épp a gazdagokra mérne csapást, nem engedve az értelmetlen tobzódást. Mindez persze nevetséges, komolytalan és igazolhatatlan feltételezés, de érthetôvé teszi, hogy a kormányzati PR-ben miért kap olyan nagy hangsúlyt és hiszterizált formát a csak hálapénzért kapható ellátás, és az azt nyújtó, velejéig korrupt orvos. Az üzleti biztosítók rendszerbe állítását a szegények érdekében tett lépésekként kell bemutatni.

Miután a vitaanyag megállapítja, hogy a jelenlegi rendszer lineáris járulékfizetése is perverz újraelosztást eredményez, nem annak progresszívvé tételét javasolja, ami csökkentené a szegényektôl a gazdagok felé irányuló újraelosztást,hanem – ellenkezôleg – fix díjassá alakítását, ami biztosan csökkenti a (pozitív) szolidaritást (lásd 51.o.), sôt a biztosítási elem felszámolását is meglebegteti a reformált rendszer II. pillérének egészségügyi takarékpénztárrá alakításával (69.o.).

A vitaanyag szerzôinek nem okvetlenül könnyen észrevehetô egyik fô célja, hogy a magas jövedelmûeket a rászorultakkal való szolidaritás kötelezettsége alól az elérhetô
legnagyobb mértékben tehermentesítse. A javasolt modell, mondják, „Fenntartja, sôt a ma állapothoz képest még erôsíti is az európai liberális és baloldali tradíció szerint értelmezett szolidaritást, tehát azt, hogy a kötelezôen biztosítottak személyes járulékuk mértékétôl függetlenül, azonos szolgáltatásokat kapnak az egészségügyi ellátásban.” (48.o.) Csak éppen a járulékokat tennék fixszé, esetleg felszámolnák, növelnék a vizitdíjat, és százalékos co-paymentet vezetnének be (62.o.).

A HÁROM SÚLYOS RENDSZERHIBA

Az elméleti alapvetés után tekintsünk a vitaanyag biztosítással kapcsolatos megállapításaira. A vitaanyag szerint az 1990-1993 között kialakított betegbiztosítási rendszerünk három súlyos rendszerhibától szenved (lásd vitaanyag 10. oldaltól). (1) a mintaként szolgáló bismarcki és beveridge-i modell „eredeti formájában” elavult. Konstrukciós hibát elkövetve még ezt az elavult modellt is (2) rosszul másoltuk, mivel az „egybiztosítós rendszer képtelen valódi biztosítóként mûködni.

Végeredményben az OEP alakjában a bismarcki és a beveridge-i rendszer életképtelen keverékét állítottuk elô“. Végül pedig (3) a bérjárulékokra épített finanszírozási rendszer potyautas viselkedésre ösztönöz, s emiatt növekvô lyuk tátong az államháztartás egészében”. A vitaanyag megfogalmazásából arra következtethetünk, hogy e modelleknek létezhet „korszerû” formája, de ennek normatív leírását a szövegben hiába keressük, s a potyautas viselkedés csak a „poszt-szocialista átmenet körülményei között” ad okot aggodalomra, szerencsésebb korban nem.

Tisztáznunk kell, hogy mit értünk bismarcki és beveridge-i modell alatt. A bismarcki modell ismer nevesített járulékot, míg a beveridge-i nem ismer. A bismarcki modell járuléka (munka)jövedelem arányos, az elsô fillértôl fizetik és létezik felsô határa (cenzus). Ez más filozófia, mint a jövedelemadóké, ahol az alacsony(abb) jövedelmeket (általában, de ez nem kizárólagos) mentesítik az adófizetés alól, felsô határ nincs, s az adó inkább progresszív (az adókulcs meghatározott jövedelemszintet elérve nô), mintsem lineáris (arányos). A bismarcki modellben a járulékfizetô a biztosított, és mindazok, akiket a jogszabály annak nyilvánít.

A beveridge-i modellben minden állampolgár – az állampolgár jogán – biztosított. A beveridge-i modellben értelmezhetetlen a potyautasság. E két modellt általában rivalizáló megoldásokként szokás bemutatni, de szerencsésebb lenne történetiségükben tenni ezt. Amikor Bismarck kancellár, illetve a német törvényhozás bevezette a kötelezô betegbiztosítást, akkor a következôket tette. A gyáripari munkásoknak a krankenkasse tagjává kellett válniuk – annak a betegpénztárnak a tagjává, mely munkahelyüké, foglalkozási csoportjuké stb. volt, vagyis választási lehetôségük gyakorlatilag nem volt és ezt nem is hiányolták, betegpénztár-váltásra munkahely-, lakóhely-, foglalkozásváltáskor került sor – és meghatározott mértékû járulékot kellett fizetniük. A tagság önmagában nem volt újdonság, ahogy a járulékfizetés sem, döntô hányaduk azelôtt is tag volt, csak éppen önkéntesen. Újdonság volt viszont, hogy a munkaadóknak is fizetniük kellett,ugyanannyit, amennyit munkásaik fizetnek. Azonban számos gyárosnak ez nem volt újdonság, mert eddig is támogatta a (gyári) betegpénztárat, illetve ezzel munkásait. Egyértelmû újdonság volt viszont a betegpénztárak döntéshozó szerveinek összetétele, ahol egyenlô arányban foglaltak helyet a munkások választott és a gyárosok delegált képviselôi. Végül az intézmény felügyeletét elválasztották az egyesületekétôl, az immár nem csak jogi, hanem szakmai is lett. Az állam ezzel (és mással) is jelezte, nem közömbös számára, hogy miként mûködik a betegpénztári szféra.

A rendszer az idôk során fokozatosan mind több rétegére, szakmai-foglalkozási csoportra stb. terjedt ki, s megjelent a jövedelemhatár (cenzus), mely felett a tagság választható volt (önkéntes; esetleg egy újabb jövedelemhatárig), vagy tiltott. A cenzust nem annyira a magas jövedelmûek, mint a magángyakorlatuk megcsappanásától okkal tartó orvosok követelték ki, akik számára hosszú évtizedeken keresztül a betegbiztosítás kiterjesztésének megakadályozása és a cenzus léte, illetve leszállítása a legfôbb egzisztenciális kérdések egyike. Ma a német társadalom 90-92%-a (társadalom) biztosított. A beveridge-i modell a második világháború alatt a bismarcki modellre válaszul született. A Churchill-kormánytól a kor ismert és elismert társadalomtörténésze és szociálpolitikusa, a németül tudó, a német társadalombiztosítást jól ismerô és tisztelô, azt a helyszínen tanulmányozó és tapasztalatairól könyvet író William H. Beveridge (a háború után Sir Beveridge) azt a megbízást kapta, hogy készítsen tervezetet a háború utáni Anglia szociális rendszerére. (Ez lett az 1942-ben megszületett, Magyarországon – a világháborús frontvonal másik oldalán! – már 1943-ben lefordított és kiadott Beveridge-terv.) Beveridge nem azt a kézenfekvô megoldást választotta, hogy a németnél korszerûtlenebb, nehézkesebb brit szociális intézményrendszer gyorsabb fejlôdésének útját keresse, hanem tabula rasat csinált, az alapoktól gondolta végig a problémát. Az évtizedes német fejlôdés a társadalom mind teljesebb lefedettsége és az ezt biztosító betegpénztárak koncentrációjának növekedése (egyre kevesebb pénztár egyre több taggal) irányába haladt.

Beveridge ebbôl azt a következtetést vonta le, hogy a folyamatnak van végállomása: az egész társadalmat lefedi a társadalombiztosítás, és egyetlen biztosító marad. Ha tudjuk, hogy van végállomás és ez az, akkor lerövidíthetô az odavezetô út. Egyetlen nagy lépéssel megtehetô. Ebbôl született a National Health Service (NHS). Ez lett a követendô minta az egész (Egyesült Államokon kívüli) angolszász világban, s számos más helyen (elsôsorban a skandinávoknál). A beveridge-i modell a bismarcki „szélsôséges” változata, de nem gyökeresen más.

A vitaanyagnak azon megállapítása, hogy az 1990-es évek elején létrehozott magyar rendszer a bismarcki és a beveridge-i keveréke volt, helytálló. A magyar rendszer 1972-ig „valódi” társadalombiztosítás volt, a lefedettség csak akkor lett 100%-os, tehát meglehetôsen lassan, nem az 1940-1950-es évek fordulóján, mint sokan tudni vélik. Az 1972-1992 között mûködött állami egészségügy bismarcki frazeológiával „elmesélt” beveridge-i modell volt, de ez különösebb gondot nem jelentett, lényegében mindenki dolgozott, s aki dolgozott, az adózott. A kérdés az, hogy mit ért a vitaanyag a bismarcki és beveridge-i modell „eredeti formájában” való elavultságán. Amit ennek kapcsán elmond, az egyáltalán nem meggyôzô. A „belsô inkonzisztencia” gyengülése csak úgy értelmezhetô, hogy az azonos munkahelyen dolgozók, azonos szakmát folytatók, azonos foglalkozást ûzôk stb. között inkább feltételezhetô az egymás iránti szolidaritás, ami abban nyilvánul meg, hogy nem feszegetik, ki nyer és ki veszít a konstrukción. (Aminek nem is lenne túl sok értelme, amikor az ember elôtt ott áll még az idôskor. Az is elmondható, hogy társadalmilag nem tolerált mondjuk a nôtlen-gyermekteleneknek hangot adniuk a házas-gyermekesek elleni indulataiknak, akik miatt magasabb járulékot kell fizetniük.) Kétségtelen, hogy napjainkban a társadalombiztosítás kényszerjellege erôsebben jelentkezik, de az emberi élet kényszerek sorozata onnan kezdve, hogy adózni kötelezô, egészen addig, hogy közparkban nem szabad letépni a virágot. A társadalom öregedése, az emberi élettartam meghoszszabbodása, a változó családszerkezet nem olyasmi, ami kétségessé tenné a bismarcki és beveridge-i modell „eredeti” lényegét, azt, hogy az individuális ekvivalencia érvényesítése helyett a jövedelemarányos járulékként történik a kiadások fedezetének összegyûjtése.

Nincs ok azt gondolni, hogy rosszul másoltunk. 1992 óta lehetséges Magyarországon nem biztosítottnak lenni, s aki nem biztosított, az maga köteles fizetni egészségügyi ellátásának költségeit. Ez azonban olyannyira nem ment át a gyakorlatba, hogy a legtöbb kórházban, rendelôintézetben nem is lennének képesek számlát kiállítani az elvégzett beavatkozásokról, már csak azért sem, mert nincsenek áraik. A vitaanyag állításával ellentétben azonban az egyetlen biztosító is képes valódi biztosítóként mûködni.

A POTYAUTASOK

A továbbiakban elôbb a potyautasokról lesz szó, majd arról, hogy mi az a biztosítás. A potyautas az, aki úgy vesz igénybe bizonyos szolgáltatásokat, hogy nem fizet érte. Mivel esetünkben a fizetés ténye, nem pedig az összege bír jelentôséggel, potyautas az, aki nem fizet járulékot (ide értve, hogy helyette más sem fizet). Tágabb értelemben az is potyautas, aki fizet ugyan, de nem tényleges jövedelme után.

A vitaanyag szerint a „bérjárulékokra épített finanszírozási rendszer potyautas viselkedésre ösztönöz” (10.o.). Mivel a jövedelmek 75-90%-a munkából származik, a népesség egészére kiterjedô bármely rendszer csak erre építhetô. Kétségtelen, hogy az „atipikus foglalkoztatási formák világszerte gyorsan terjednek, és egészen bizonyosra vehetô, hogy ez a tendencia a következô évtizedekben is folytatódni fog” (11.o.), de ebbôl csak az következik, hogy erôfeszítéseket kell tenni a nem munkából származó, de a személyes fogyasztást szolgáló jövedelmek „járulékszerû” megadóztatására. Többek között ez volt az a gordiuszi csomó, amit hat évtizeddel ezelôtt Beveridge egyetlen kardcsapással kettévágott. Ha nincs járulék, nem okoz gondot az atipikus jövedelmek járulékoltatása. Sôt, potyautasok sincsenek, hacsak nem azok, akik a királynô alattvalójának hazudják magukat, miközben másik állam polgárai.

Mindez rávilágít arra, hogy a potyautas-probléma nagyrészt mondvacsinált, politikai okból kreált mellékvágány. Nem megkérdôjelezhetô, hogy csupán annak legyen joga az OEP által finanszírozott egészségügyi ellátásra, aki tényleges jövedelme után fizet járulékot, vagy helyette fizetnek, vagy erre régebbi járulékfizetésével jogot szerzett. Tudnunk kell azonban, hogy aki nem fizet járulékot, az nem fizet személyi jövedelemadót sem, aki eltitkolja jövedelme egy részét, s ezért kevesebb járulékot fizet, az ennél lényegesen nagyobb személyi jövedelemadót nem fizet meg. Tehát nem arról van szó csupán, hogy a bérjárulékok potyautas viselkedésre ösztönöznek, hanem arról is, hogy a személyi jövedelemadó léte a személyi jövedelemadó eltitkolására ösztönöz, a forgalmi és fogyasztási adók pedig a feketepiacon való vásárlásra, a vámok csempészésre, és az ösztönzôket még hosszasan lehetne sorolni.

Minden adóról elmondható, hogy „potyautas viselkedésre ösztönöz“. Potyautasként várjuk el a rendôrségtôl, hogy szükség esetén szolgálja és védje biztonságunkat, a hadseregtôl, hogy megvédje javainkat az országra támadó ellenségtôl, az oktatási rendszertôl, hogy megtanítsa írni, olvasni és számolni gyermekeinket, a konzuli szolgálattól, hogy külföldön bajba kerülve segítségét kérhessünk stb.

Adót fizetni senki sem szeret. Ha mégis úgy tûnik, hogy önként és dalolva tesszük, annak legfôbb oka nem az erre való hajlandóságunk és az a meggyôzôdés, hogy a kormány helyesen költi el befizetéseinket, hanem az a tapasztalat, hogy az adófizetést az illetékes hatóság mindenképpen és számunkra kellemetlenül kikényszeríti. A potyautas-probléma felett található a tényleges probléma, az adóbehajtás hatékonyságáé. Az adóbehajtás viszont a kormány hatáskörébe tartozik. Annak alacsony hatékonysága a kormány erélytelenségének, gyengeségének a jele. A potyautas-probléma exponálása végül is errôl van hivatva elterelni a figyelmet.

Bár a potyautas-probléma egy nagyobb probléma, az adóbehajtás része, adózási szempontból is van létjogosultsága a (társadalom)biztosítási jogviszony pontos nyilvántartásának. Ez az a terület ugyanis, ahol van ok rákérdezni arra, hogy fizet-e egyáltalán járulékot. (Aligha lenne szerencsés például a gyermekét iskolába beírató szülô adófizetésére rákérdezni.) Tehát a biztosítási jogviszony az adózási rendszer védelmi vonalaként fogható fel. Az, hogy az állam a gyermekek és a nyugdíjasok után járulékot fizet, végül is egy fikció, de e fikció okot szolgáltat a nevezett központi nyilvántartására.

A vitaanyag manipulatívan túlhangsúlyozza, hogy a „mai tb-rendszer a fekete gazdaság bölcsôje” (14.o.). Ahol van adó – és ez elkerülhetetlen –, ott van kísértés is elkerülésére. Valójában tehát az adó a „fekete gazdaság bölcsôje“, s az adó az, „ami rombolja a demokratikus állam-berendezkedés politikai legitimációját” (15.o.), amit a vitaanyag különös módon csak a járulékokra korlátoz. Viszont nincs modern állam adózás nélkül, amibôl a vitaanyag szerzôinek logikája szerint az következik – a gondolatmenetet rövidre zárva –, hogy a modern állam a demokrácia ellensége.

Nagyon erôs túlzás az adóelkerülésnek betudni a társadalombiztosítási alapok hiányát, megfeledkezve a járulékok csökkentésérôl (ide értve az egészségügyi hozzájárulás lefaragását) és az olyan kiadásnövelô lépésekrôl, mint például az 50%-os, fedezet nélküli béremelés, vagy a 13. havi nyugdíj bevezetése, melyek döntô módon befolyásolják a hiányt.

A potyautas-ellenesség hiszterizálása a legmagasabb jövedelmûek – mint a vitaanyag számos utalásából kiderül (errôl késôbb még lesz szó) – közteher-viselésének könnyítése érdekében alkalmazott lobbizás. Meggyôzô érv, hogy a jelenlegi helyzet a demokráciát ássa alá, fô oka az államháztartás hiányának, ráadásul még igazságtalan is, mert túl kevesen fizetnek túl sok adót. A vitaanyag szerint igazságtalan („aránytalan“) az, hogy az adófizetôk felsô 5%-a, 111 ezer adózó fizeti a személyi jövedelemadó-bevételek 50%- át (15.o.). (E számok egyébként tévesek, eredetük rejtély.

2004-ben 3.080,8 ezer fô fizetett adót, összesen 1.232,2 Mrd Ft-ot. Ennek mintegy felét (621,4 Mrd Ft-ot) az évi 3,1 millió Ft-nál magasabb jövedelmûek, összesen 323,4 ezren. Ez a ténylegesen szja-t fizetôk 10,4%-a. Ha az adóbevallást készítôkhöz (4,196,0 ezer fô) viszonyítjuk, akkor 7,7%). Nos, a fejlett országokban az adózóknak nem lényegesen nagyobb aránya fizeti az szja felét, s az arány a jövedelemegyenlôtlenségek általános növekedése miatt inkább csökken.

A vitaanyag szerzôi azt is kétségbe vonják, hogy a személyi jövedelemadót fizetôk felsô öt százaléka akárcsak részben is azonos lenne a magyar társadalom felsô jövedelmi huszadával (2004-ben 150-200 ezer szja fizetô, akik évi 3,8-4,4 millió Ft-nál magasabb jövedelem után fizettek adót), szerintük csupán olyanokról van szó, „akik nem akarták és/vagy tudták kivonni jövedelmûket az szja-rendszerbôl.” (15.o.). Biztosak lehetünk benne, hogy néhány ezer, legfeljebb néhány tízezer fô kivételével ez a helyzet.

A BIZTOSÍTÓ

Fentebb szó volt róla, hogy a biztosítás és a társadalombiztosítás között kizárólag az a különbség, hogy miként kerül a pénz „kapun belülre”. Miután az belülre került, tevékenységükben már nincs, nem lehet különbség. Az angol NHS épp úgy egy biztosító, mint a magyar OEP, csak ott nincs járulék. Csak éppen úgy értelmezendô, hogy az angol költségvetés az összes állampolgár helyett – az egyébként tôlük beszedett adókból – kifizeti az NHS-biztosítónak a biztosítási díjat.

A vitaanyag szerint az „OEP-et senki sem tekinti biztosítónak” (12.o.), csak névleg az, „valójában a kormánynak alárendelt kifizetô intézmény csupán”, ami a „rosszul végrehajtott modell-import” következménye (uo.). Panasz hangzik el amiatt, hogy „fogalmi káosz teremtôdött”, mivel nem lehet „biztosítási rendszer”-nek tekinteni egy olyan jogi konstrukciót, amelyben a járulékfizetô, valódi biztosítottak száma 4,2 millió, miközben ennél sokkal többen, 5,8 millióan vannak – a hatályos törvény cirkalmas megfogalmazását idézve – az egészségügyi szolgáltatás igénybevételére, valamint baleseti ellátásra, és szerzôdés alapján egyes egészségbiztosítási ellátásokra jogosult személyek” (uo.). Nos, ez a fogalmi káosz. A gyerekek majdan járulékfizetôk lesznek, a nyugdíjas-korúak pedig járulékfizetôk voltak; a gyerekek keresô felnôttként fognak utólag fizetni, a nyugdíjasok pedig elôre fizettek.

A vitaanyag szerzôinek fejében lévô fogalmi káoszra utal, hogy „biztosítási elv”-nek szerintük kizárólag akkor minôsül, ha a fizetés jelenidejû. Ha nem, akkor az csak „méltányosságból, a szolidaritás nevében” történik, mert a „szolidaritás a fô szabály, a biztosítási elv csak az esetek kisebb hányadában érvényesül” (uo.). A vitaanyag szerzôi oly mértékben hozzákötik magukat fogalmi káoszukhoz, hogy maguk is tiltakoznak ellene. Azt, hogy a nyugdíjasok nem fizetnek járulékot, szerintük az „egyik legdurvább és legigazságtalanabb vonás”, s „azt a látszatot kelti, mintha a nyugdíjasok, közel 4 millió ember potyautas lenne” (18.o.), majd megvédik a nyugdíjasokat azzal, hogy ôk már elôre fizettek.

Ha ez a helyzet, akkor viszont miért mondják, hogy ez durva és igazságtalan? Egyébként erôs érveket lehet felhozni annak érdekében, hogy a nyugdíj járulék- és személyi jövedelemadó-köteles jövedelem legyen (természetesen a jelenlegi nyugdíjak felbruttósításával, hogy azok jelenlegi szintje ne csökkenjen, 49.o.), de nem a „potyautasnak látszó” nyugdíjasok becsületének megmentése, hanem az adózás konzisztenciájának megteremtése érdekében.

A nyugdíjjárulék és egészségbiztosítási járulék legyen személyi jövedelemadó-mentes, a nyugdíj viszont legyen személyi jövedelemadó-köteles és terhelje egészségbiztosítási járulék.

Ez tulajdonképpen halasztott adófizetést jelent, ami jól védhetô adóelv. Ezért, és ne a nyugdíjasokat vélt sérelmének orvoslása miatt történjen ilyen irányú adóreform. A „biztosítási elv” – ha e kifejezés egyáltalán bír szakmailag értelmezhetô jelentéssel [3] az individuális ekvivalencia elvének érvényesítését jelenti, amit azonban társadalombiztosítás esetén tudatosan nem érvényesítenek. Ha ettôl az értelmezéstôl eltekintünk, akkor jelentése pusztán annyi lenne, hogy „valamit fizetni kell“. Azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy az Egészségbiztosítási Alap hiányfinanszírozásának, illetve a központi költségvetés támogatásának járulékfizetés címén való folyósítása a „biztosítási elv” érvényre juttatását jelenti. Másrészt a szolidaritás versus biztosítási elv fogalomhasználat a társadalombiztosítás közgazdasági lényegének teljes félreértésérôl tanúskodik. (Az ok fentebb olvasható.)

A biztosító, függetlenül attól, hogy üzleti biztosítóról vagy társadalombiztosítóról van-e szó, a biztosítási esemény bekövetkeztekor biztosítási szolgáltatást teljesít. A különbség annyi, hogy elôbbi esetben mindezt biztosítási szerzôdésbe foglalják, míg utóbbi esetben azt jogszabályok tartalmazzák.

EGÉSZSÉGPOLITIKA

Az elôzô lapszámunkban megjelent publikáció folytatásaként az alábbi tanulmányban „A biztosítási piac megnyitása” címû, 2007. januárra dátumozott, az Egészségügyi Minisztérium felkérésére összeállított szakmai vitaanyag (továbbiakban vitaanyag) elemzését tesszük közre. Jelen összefoglaló nem a vitaanyag egészével és nem a teljesség igényével, hanem csupán azon – és ahhoz szorosabban kötôdô – részeivel foglalkozik, melyben a szerzôk azt igyekeznek bizonyítani, hogy egészségügyi rendszerünk bajaira az jelentené a gyógyírt –vagy legalábbis döntô módon enyhítené a bajokat – ha a jelenlegi egyetlen biztosító – ha egyáltalán annak lehet nevezni – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) feladatait több magántulajdonban lévô és egymással versengô biztosító venné át.


Az elôzô összefoglalóban is ott kezdtük, hogy az elemzés módszertani problémája, hogy nem csupán a vitaanyag egyes állításai kérdôjelezhetôk meg, hanem az értelmezési keret egésze is, melyben az állítások elhangzanak. A probléma egy örkényi klasszikus egyperces szabad felidézésével világítható meg: „Skultéty mennyi? Harminc. Mi harminc? Mi mennyi?” A vitairat azon állítására, hogy „harminc”, nem válaszolható az, hogy „tévedés, valójában harmincegy”. Folytassuk tehát a non-profit és a for-profit kérdés tárgyalásával.

FOR-PROFIT VAGY NON-PROFIT

„Az egészségügyi reform vitái során a verseny és a biztonságos mûködés kérdéseit sokan és sokszor a for-profit, illetve non-profit (más megfogalmazásban: üzleti és nem üzleti) mûködés kategóriáinak bevezetésével próbálták közérthetôvé tenni. Nem kell ahhoz képzett közgazdásznak lenni, hogy belássuk: ez a megkülönböztetés értelmetlen. Nonprofit gazdálkodás nem létezik, csak nyereséges vagy veszteséges gazdálkodás van. (54. o.) – állítja a vitaanyag. (A „verseny és biztonságos mûködés kérdései” kitétel értelme nem világos, de a szerzôk céljai e nélkül is érthetôek.)

A probléma ezzel az, hogy a „non-profit” a tulajdonlás céljairól szól, s nem a gazdálkodásról. A vitaanyag szerzôi persze találkozhattak olyan, nem kellôn felkészült személyekkel, akik „non-profit gazdálkodás”-ról beszéltek, s akik a „nonprofit mûködés fogalmát a nyereség visszaforgatásának kényszerével azonosítják”, s a dolog lényegének azt tekintik, hogy a nyereséget ne lehessen kivonni. Az ô helyreigazításuk
helyénvaló. Ahogy helyénvaló a vitairat szerzôié is.

A non-profit és for-profit különbsége, mint említettük, a tulajdonlás céljaiban van. A for-profit vállalkozás részvényese tôkéjét fekteti be, befektetése sikerét a profitszinttel méri (realizálódjon bár osztalék vagy árfolyam-emelkedés formájában).
Ha elégedetlen a profitszinttel, más befektetési lehetôségek után néz, aminek kiválasztásában csupán a vállalandó kockázat és a várható hozam mértékének egymáshoz való viszonya játszik szerepet.

Ellenben a non-profit „vállalkozás tulajdonosa” – gondoljunk például egy altruista milliárdos adományából létrehozott kórházra az Egyesült Államokban – a konkrét tevékenység elkötelezettje, nem profitot vár, hanem szakmailag eredményes mûködést, nevét és társadalmi megítélését ehhez kívánja kapcsolni, ezért tett adományt. Természetesen kívánatos számára, hogy a kórház bevételei meghaladják kiadásait, s milliárdosunknak egyébként is nagy tapasztalata van, hogy miként kell hatékony, feszes gazdálkodásra kényszeríteni az érdekkörébe tartozó cégeket (ha nem ez lenne a helyzet, aligha lehetett volna milliárdos). De ha a kórház bevételei elmaradnak kiadásaitól, s ennek okát nem a pazarló gazdálkodásban találja, akkor vagy újabb adománnyal pótolja a hiányt, vagy adományozó-társakat keres, vagy szûkíti tevékenységét, a leginkább veszteséges részlegek nem egyoldalú felszámolásával. (Gondoskodik arról, hogy akit e részlegekben elláttak, az ezt másutt biztosan megkaphassa.)

Nem felel meg a valóságnak a vitairat azon állítása, hogy a „non-profit és közhasznúság jogi kategóriáinak akkor van helyük, ha kisléptékû vállalkozásokról, egyéni kezdeményezésen alapuló, idôleges társulásokról van szó.” (55. o.) A legfrissebb, 2004. évi adatok szerint az Egyesült Államokban 830 for-profit kórház van, ami az összes kórház (az ún. nem közösségi kórházakat nem ideértve) 16,2%-a. A non-profit kórházak száma 2 967, arányuk 57,2%. Vagyis az Egyesült Államok kórházi rendszerének gerincét a non-profit szféra adja. Ez még inkább nyilvánvaló, ha az ágyszámokat és a bevételeket nézzük. A for-profit kórházakban található az összes kórházi ágy 13,2%-a, s e kórházaké az összes kórházi bevétel 9,5%-a. A non-profit kórházakban ugyanez 66,4% és 69,7%. Tehát a for-profit kórházak átlagos ágy-száma lényegesen kisebb, mint a non-profit kórházaké, s ez a bevételekre még inkább igaz.

Mindebbôl nyilvánvaló, hogy a fejlett világ „legmagánabb” egészségügyét magának tudó Egyesült Államok kórházi szektorában a non-profit tulajdonlás nem csupán a palettát színesíti, hanem a rendszer gerincét alkotja, s ez aligha lehet másként. Sôt az is kimondható, hogy univerzális kórház for-profit alapon képtelen mûködni. A for-profit csupán a rendszer kiegészítô eleme lehet. S a fenti tények cáfolják a vitaanyag azon, non-profit intézményekre vonatkozó állítását, hogy „biztosan nem ilyenek a szakrendelôk, a kórházak, a biztosítók” (55. o.).

A non-profit szféra létrejöttének azonban számos elôfeltétele van, ami Magyarországon kétségkívül nem adott. Az ezek hiányában létezô ûrt a for-profit szféra nem tudja betölteni (ha az Egyesült Államokban nem képes, miért lenne éppen nálunk?), így azt csak közösségi tulajdonban lévô intézmény teheti. Bár kisebb arányban, mint a kórházi szférában, az Egyesült Államokban a non-profit biztosítás szerepe is jelentôs. A rendelôintézeteknek pedig a legritkábban van az ott praktizáló vagy a múltban praktizált orvosokon kívüli, profitérdekelt tulajdonosa.

AZ EGYÉNI SZÁMLA

„Az áttekinthetôség és a méltányosság érvényesíthetôsége érdekében mihamarabb át kell térni az egyéni számlavezetésre. Ezt követôen világosan nyomon lehet követni,
hogy a keresôk és a nyugdíjasok milyen mértékû járulékfizetést teljesítettek, és azt is, hogy a nem-keresôk után milyen mértékû biztosítási díj fizetés történik.” (49. o.). A vitairat másutt azt mondja, hogy a bismarcki rendszerben „biztosítottak befizetéseit és a nekik teljesített kifizetéseket személyre szóló, nevesített számlákon követik nyomon.” (11. o.). Az egyéni számla lenne az a nyilvántartás, melyrôl „névre
tudni, ki mit fizet be, és mit vesz ki az egészségügybôl.” (69. o.) Ausztriából hoznak példát. Ott a biztosítottak negyedévente elszámolást kapnak, melyben „tájékoztatják
ôket a befolyt befizetésekrôl, a nevükre teljesített kiadásokról és a kettô egyenlegérôl. Azok, akiknél ez az egyenleg pozitív, pár köszönô sort is találnak e levélben, amelyben a biztosító elmagyarázza, hogy ez a szolidaritási többlet az idôsebb, betegebb emberek gyógyítására lett felhasználva.” (11. o. 2. számú jegyzet) Az egyén által befizetett összegeket mindenesetre a „nevére szóló számlán vezetik, s azzal – bizonyos határok között – szabadon rendelkezik.” (49-50. o.) A járulékszámlát az APEH vezeti (50. o., 48. számú jegyzet), másutt viszont a biztosító, ahová az APEH-n keresztül kerül a pénz (72. o. és 73. o.). Tudnunk kell, hogy a biztosításban nincs egyéni számla, nem csupán azért, mert létezésének értelme sincs, de alapjában mond ellent a biztosítás lényegének. Viszont magyarázatot nem igénylô okból nyilvántartják a biztosítási díj fizetését.

A számla olyan nyilvántartás, melyen a be- és kifizetéseket rögzítik azon célból, hogy ezek összevethetôk legyenek. Biztosítás esetén, mikor is a kockázatközösség csekély számú tagjával történik meg a káresemény, a nagy többség a számlamûveletként felfogott biztosításban veszít, mert befizetései vannak, míg kifizetésekben nem részesül, míg egy kisebbséggel megtörténik a káresemény, s a kifizetések jócskán meghaladják a befizetéseket. De akivel a káresemény megtörténik, az nem nyertes, akivel pedig nem történik meg, az nem vesztes.

A vitairat szerzôinek jól érzékelhetôen hiányosak biztosításszakmai ismeretei, ezen okból állnak elô az egyéni számla ötletével. Annak természetesen van értelme, hogy osztrák mintára igazolják a biztosítottak járulékfizetését, ahogy annak is, hogy tájékoztassák az igénybe vett ellátások térítéseirôl, de ennek csupán az önellenôrzés lehetôsége az oka.

(Ha a biztosított többet vagy kevesebbet talál az ellátások listáján, s errôl tájékoztatja a biztosítót, azzal segíti az informatikai rendszer hiányosságainak betömését, illetve csalás leleplezését.) Ha úgy tekintünk minderre, hogy egy levélben két különbözô dologról kap a biztosított információt, az elfogadható, de a két dolog összekötése, és egy számla bevételi és kiadási oldalaként tekinteni rá téves, nem biztosításra utaló megközelítés. Ugyanez mondható el arról, hogy „ki mit fizet be, és mit vesz ki az egészségügybôl.” Ráadásul ez korrekt módon kivitelezhetetlen, viszont legitimmé teszi a társadalombiztosítás szolidaritás tartamának sorvasztását, társadalmilag elfogadottá azon magasabb jövedelmûek panaszát, akiknek valóban többet kell betenni.

E felvetés nem csak hipotézis. Az egyéni számla vitaanyagban leírt formája adekvát akkor, ha nem is biztosításról, hanem „egészségügyi takarékpénztári konstrukció“-ról
(69. o.) van szó. A vitaanyag szerint hosszabb távon megfontolandó, hogy az egészségbiztosítási rendszernek a reform során létrehozandó II. pillére valójában ne is biztosítás legyen, hanem ún. Medical Savings Account (MSA) rendszer. Vagyis kötelezô egészségügyi célú megtakarítás, melyrôl az egyén fizeti egészségügyi kiadásait. Erre utal például az a megjegyzés, hogy az egyén által befizetett összegeket a „nevére szóló számlán vezetik, s azzal – bizonyos határok között – szabadon rendelkezik.” (49-50. o.) A határt jelentô korlát annyit jelent, hogy az egyéni számlán felhalmozódó összeg csak egészségügyi célra fordítható.

Ez esetben valóban számláról van szó, melynek pillanatnyi helyzetérôl a bevételek és kiadások különbsége tájékoztat. Míg inadekvát egyéni számláról, számlavezetésrôl beszélni biztosítás esetén, addig ez helyénvaló, ha MSA-ról beszélünk. Valószínûleg az történt, hogy a vitaanyag szerzôi az egészségbiztosítást mai terjedelmének 30%-ára zsugorítanák (I. pillér), míg a II. pillér co-paymentre való elôtakarékosság intézménye lenne (a co-payment nem csupán a már létezô fix összegû vizitdíjat és napi ápolási díjat jelenti, hanem a „százalékos co-payment fokozatos kiszélesítésé“-t is (62. o.); ezt persze elôbb be kellene vezetni).

A vitairat szerzôi a várható politikai elutasítás miatt az MSA-t csak mint hosszabb távon megfontolandó lehetôséget említik, de az egyéni számla bevezetésének felvetésével valójában annak elôkészítését kezdik meg.

Van még egy árulkodó nyom. A vitaanyag a biztosítottak elektronikus kártyával való ellátását szorgalmazza, melynek segítségével a „szolgáltató elektronikus adatátvitel útján egy pillanat alatt ellenôrizni tudja, hogy van-e „fedezete” a biztosítottnak”(63. o.) . Ez az eszköz, mondja a vitaanyag, „hitelkártyaszerû”. Nos, egy sima bankkártya pénzkiadó automatába (ATM) dugva vagy vásárláskor „lehúzva” ellenôrzi a fedezetet. A hitelkártya is ezt teszi, viszont a bankkártyától eltérôen fedezet híján is lehetôvé tesz pénzfelvételt illetve fizetést, amit a hitelkártya-tulajdonos természetesen utólag kamattal együtt fizet meg. Vajon miért került „bank” helyett „hitel” a „kártya” szó elôtagjaként a vitaanyagba? Azért, mert a szerzôk a II. pillért eleve MSA-ként képzelik el, ahol az egyéni számla valóban lemerülhet, ekkor nagyon hasznos lehet, ha versengô egészség-takarékpénztárunk számlahitelt nyújt számunkra. Aztán észlelve, hogy ezzel most nem lehet elôállni, a mondatot úgy fejezték be, hogy a hitelkártya arra szolgál, hogy ellenôrizni lehessen, a biztosított „rendben fizeti a járulékot.” A szöveg árulkodó nyomokat rejt a vitaanyag szerzôinek, illetve a kormányzatnak valódi szándékait illetôen.

A gyanút erôsíti, hogy az egyéni számla kapcsán sosem esik szó fejkvótáról (az más összefüggésekben kerül elô), mindig csak járulékbefizetésrôl. Az egyéni számláról kiderül majd, hogy a „keresôk és a nyugdíjasok milyen mértékû járulékfizetést teljesítettek” (49. o.). Nos, ha valaki biztosított (értsd: járulékfizetô), akkor egyéni számlájára nem járuléka, hanem a fejkvóta kerül, aminek mértékét egyelôre meghatározatlan szintû jogszabály fogja meghatározni. A biztosított számára egyéni számlájának bevételi oldalán a fejkvóta csak annyiban bír információértékkel, hogy utána a járulékot befizették, de hogy mennyit, az innen nem derül ki. Arról csak az APEH tud. Tehát az osztrák minta követése negyedévente két levelet igényelne: egyet az APEH-tôl a befizetett járulékokról, egyet a biztosítótól az igénybe vett ellátások árairól. De e kettô együttesen semmiképpen sem nevezhetô egyéni számlának. Ráadásul a 21. század elején a postai levélküldés feleslegesnek tûnik, mivel megteremthetô a lehetôsége, hogy a biztosított a szóban forgó adatokat az interneten keresztül bármikor megtekintse, illetve kérhesse, hogy azokat számára idôrôl-idôre elektronikus levélben megküldjék.

Mindebbôl egyértelmû, hogy a vitairat, mint reformkoncepció nem alaposan, szigorú logikával, fegyelmezetten végiggondolt, konzisztens alkotás, hanem olyan dokumentum, melyben minden, illetve az ellenkezôje is megtalálható és kiragadható.

MI INDOKOLJA A TÖBB-BIZTOSÍTÓT?

„A versengô biztosítók megjelenése nélkül nem lehet remélni, hogy az egészségügy területén beindulnak a várt és indokoltnak tartott változások”, mert csak ôk birtokolják a „reform végigviteléhez szükséges szervezô erôt és menedzsment-tudást”. (54. o.) Vagyis azért van szükség versengô biztosítókra, mert a kormányzatból hiányzik a szervezési és vezetési tudás. Másutt a vitaanyag szerzôi máshová helyezik a hangsúlyt. Azt kifogásolják, hogy az OEP monopolhelyzete „szükségszerûen napi politikai elemekkel terheli az egészségügyet” (24. o.), azt az OEP-et, mely az ONYF-fel együtt „valójában a kormánynak alárendelt kifizetô háttér intézmények csupán.” (12. o.) Tehát azért politikával átszôtt az OEP, mert a kormány, a legtipikusabb politikai intézmény alárendeltségében mûködik. De mindez
egyértelmûen azt jelenti, hogy csak a biztosítók vehetik át ezt a szerepet? Pedig lenne más, kézenfekvô gyógyír is: az OEP-et függetleníteni kell a kormány által közvetített napi politikától, nemzeti intézménnyé kell tenni. A függetlenítés már kiállta az idô próbáját a Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az Országgyûlésnek alárendelt Állami Számvevôszék (ÁSZ) esetén. Érdemes lenne elgondolkodni hasonló megoldáson az OEP esetén is.

A vitaanyag az OEP érdekeltségi rendszerérôl írva azt mondja, hogy az nem érdekelt a szolgáltatók „folyamatos és szigorú ellenôrzésében. Az OEP számára összehasonlíthatatlanul egyszerûbb arra összpontosítani, hogy a költségvetéskészítés
idején 10-50 milliárdos nagyságrendekrôl eredményesen alkudozzon a Pénzügyminisztériummal, mint az, hogy az év 365 napjában a járulékfizetôk és a szolgáltatók 1-2-300 millió forintos tételeit ellenôrizze” (24. o.). Mivel az OEP a kormány alárendeltségében mûködik, ezért a PMmel való vitája kormányon belüli vita, az OEP lényegében az egészségügyi miniszter nevében/képviseletében vitázik, és az ellenôrzésben való érdekeltségérôl eszmét futtatni értelmetlen, mert a szakminiszter, illetve a kormány utasításai szerint köteles eljárni. Ha utasítják, hogy „a járulékfizetôk és a szolgáltatók 1-2-300 millió forintos tételeit ellenôrizze”, akkor azt végre kell hajtania, ha mégsem hajtja végre, vezetôje ennek indokával elbocsátható. Csakhogy nem nagyon akadt az utóbbi másfél évtizedben olyan szakminiszter és kormány, aki erôteljes utasítást adott volna az OEP ebbéli gyengeségének leküzdésére. Tehát az OEP hibáiért, hiányosságaiért a szakminiszter és a kormány marasztalható el. Nem is beszélve arról, hogy a kormány durván beavatkozik költség oldalról is az E-alapba (lásd 2002-es béremelés, amely alapjaiban rengette meg a kasszát), amelynek a felelôssége viszont visszahull az Egészségbiztosítási Pénztárra.

Ha a kormánytól függetlenné válna vagy az Országgyûlés felügyelete alá kerülne, e helyzet megváltozna. Nagy energiák szabadulhatnának fel. Sajátos módon a vitaanyag is gyengének tartja azon érvet, mely pusztán az üzleti biztosítók magasabb hatékonyságát hozza fel a több-biztosítós rendszer bevezetése mellett. „Csak akkor van értelme több biztosítót mûködtetni, ha ez ... együtt jár az egységes egészségbiztosítási csomag további [? – ilyen megbontás egyelôre nincs] differenciálódásával, megbontásával is. Ha minden biztosító egy és ugyanazt a szolgáltatáscsomagot nyújtja ... és semmilyen módon sem differenciálhat a biztosítottakat terhelô díjak tekintetében, akkor a további átalakításokat nem szabad megcsinálni, mert a mûködési költség növekedésébôl származó hátrányt önmagában a verseny léte aligha fogja ellensúlyozni.

Kicsit módosítva a jól ismert szólást: gúzsba kötött táncosokkal nem érdemes táncversenyt rendezni.” (54. o.) Tehát, ha azonos a szolgáltatáscsomag, illetve bár azonos, de a „biztosítottakat terhelô díjak” nem különbözhetnek (egységes mértékét jogszabály állapítja meg, s az nem a biztosítók diszkrecionális joga), akkor nincs értelme a több biztosítónak – mondja a vitaanyag. A kérdés tehát a vitaanyag logikáján belül is arra egyszerûsödik, hogy egységes legyen-e/maradjon-e a szolgáltatási csomag. Ha e kérdésre „nem“-mel válaszolunk, teljesen természetes, hogy a több biztosító mellett tesszük le a voksot, mivel a differenciálást „életszerûen” nyilvánvalóan nem képes végrehajtani egy biztosító, az számára meglehetôsen tétnélküli. Ha viszont az „igen” feleletet adjuk, több biztosítóra legfeljebb a választás meglehetôsen szubjektív és öncélú élménye miatt van szükség. A kérdés viszont az, hogy a szolidaritás és az egyenlô hozzáférés megôrzése, sôt erôsítése miként fér össze a szolgáltatáscsomag megbontásával? A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy a fenti hosszabb idézet kipontozott részén a vitaanyag úgy értelmezi az „egy és ugyanazt”, hogy a biztosító „köteles válogatás nélkül, a minôségtôl és az ártól függetlenül minden szolgáltatóval szerzôdést kötni” (54. o.). A szolgáltatáscsomag nem ezt jelenti, hanem a „betegség-káreseményeket” és az azokat gyógyítani hívatott lege artis medicinae protokollok listáját. Az ár aligha lehet nem egységes, ahogy ma is van,ma „gyanús minôség“-et pedig kizárják a protokollok, illetve az azt nyújtani nem tudó intézményekkel, osztályokkal, orvosokkal stb. szemben eljár a felügyelet és más illetékes hatóságok.

ÖSSZEFOGLALÁS: MI A CÉL?

A biztosítási vagy finanszírozási reformnak nevezett, az egyetlen biztosító helyére több, magántulajdonban lévô, forprofit biztosító állítását tervezô kormányzati-törvényhozási akciósorozat célja a meghirdetett és erôteljesen hangsúlyozottaktól eltérôen a mai rendszer szolidaritás-tartalmának csökkentése, illetve – s ez részben ugyanezt jelenti – a tehervállalás átrendezése, a magasabb jövedelmûek tehermentesítése, az alacsonyabb jövedelmûek terhelésének növelése. Nehezen elképzelhetô, sôt egyenesen kizárható, hogy a biztosítási csomag differenciálása, a biztosító co-payment politikája, a szolgáltatókkal való szerzôdéskötési gyakorlata ne az ügyfelek megválogatását, egyfajta lefölözést szolgáljon.

Bár ennek tilalmát kimondják, és a belépni/átlépni kívánó nem utasítható el, továbbá a legköltségesebb beavatkozások (III. pillér) sem terhelik az új biztosítókat (II. pillér), ami csökkenti „ösztönzöttségét” drága ügyfeleitôl való megszabadulásra. (A vitaanyag szépítve úgy fogalmaz, hogy ezzel „csökkentettük a biztosítókra nehezedô nyomást.” 64. o., értsd: a lefölözésre való késztetésüket, amit közvetlenül nem, de itt közvetve elismer a vitaanyag.) A vitaanyag számol a biztosítottak biztosítóknak való kiszolgáltatottságával és a biztosítottak jelentette nagyon is eltérô kockázatokkal. Elôbb-utóbb megteremtendônek tartja a nagyobb munkáltatók csoportos szerzôdéskötését alkalmazottaik számára, mert a munkáltató jelenléte csökkenti alkalmazottai biztosítóknak való kiszolgáltatottságát, sôt ez oly lényeges, hogy még adókedvezménnyel is támogatandó, a cél pedig, hogy a munkáltatóknál „specializált szakapparátus” (65. o.) épüljön ki. De ez nem csupán a biztosítottaknak, hanem a biztosítónak is elônyös, mert egyrészt a csoportos kötés diverzifikált állományt jelent és „csökkentiaz adminisztrációs és promóciós költségeket is”. Megjegyzem, hogy az Egyesült Államokban egyre több nagyvállalat is hajlik a Demokrata Párt prominens képviselôi által a most induló elnökválasztási kampányban ismét napirendre tûzött egységes egészségbiztosítási rendszer bevezetésének támogatására, mert dolgozói egészségbiztosítása egyre nagyobb és kiszámíthatatlanabb terhet jelent számára, akárcsak a „specializált szakapparátus” fenntartása.

Bár a jövedelemarányos egészségbiztosítási járulék hivatalos közlés szerint megmarad a minimálisra csökkentett, folyamatosan reálértékvesztô fix összegû egészségügyi hozzájárulással együtt, néhány igencsak elgondolkodtató megjegyzés olvasható a vitaanyagban. Így az, hogy különbözô szolgáltatási csomaghoz különbözô ár tartozik, ami ellentmond az egységes fejkvóta rendszernek. A vitaanyag lehetséges
megoldásként veti fel, hogy a biztosítók a „biztosítottak – életkortól független – kockázati terhét alacsonyabb vagy magasabb fix díjjal fogják kezelni (pl. kedvezmény a nem-dohányzóknak). A „díj” az egységes fejkvóta. Vagy mégsem, és a rendszer elindul az individuális ekvivalencia elvének érvényesítése felé? A jövedelemarányos járulékfizetést hosszabb idôszak után fix összeg váltaná fel (az egészségügyi hozzájárulás indulna ismét növekedésnek, míg az egészségbiztosítási járulék csökkenne, ahogy az Orbán-kormány idôszakában történt, heves ellenkezést váltva ki az akkori ellenzékbôl, a mai kormánypártokból). Ez az alacsony jövedelmûek esetén fokozott megterhelést, jelentôs életszínvonal-csökkentést jelent, míg a magas jövedelmûek helyzete lényegesen javul. (lásd 61-62. o.) De az alacsony jövedelmûek még ennél is nagyobb megterhelését jelentené, ha a II. pillér üzleti biztosítói egészség-takarékpénztárakká alakulnak, s a biztosítás csak 30%-ban maradna meg.

A fenti gondolatokat mindenképpen meg kell gondolnia minden felelôsen gondolkodó állampolgárnak, amikor egy ilyen hatalmas döntés elé érkezik az ország....

Forrás : IME VI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2007. FEBRUÁR