Németh György
Egy vagy több biztosító,
vagy miről is van szó?

Egy évtizeddel ezelőtt, 1996-1998-ban Magyarország megreformálta nyugdíjrendszerét, mely a következő évtizedben, mint a rendszerváltás óta végrehajtott egyetlen államháztartási reform szolgált az azt végrehajtó politikusok, szakértők és kormányzati tisztviselők pozitív önbecsülésének alapjául. Ez volt egyben a politikai elit kritikája, máig csupán az egyetlen, miközben felzárkózásunk legalább fél tucat államháztartási reformot követelt volna.

Az évtizeddel ezelőtti reformereknek azonban nincs okuk, hogy nagy csaták győztes katonáiként tekintsenek önmagukra. Valójában nem látták át nyugdíjrendszerünk közgazdasági problémáit, így nem is lehettek képesek azokat orvosolni. A történelmi léptékben aktuális és ténylegesen reformértékű, legalább két évtizede aktuális feladat a járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) típusú nyugdíjrendszerünk járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakítása lett volna, ehelyett azonban a kor - ma már a feledés jótékony homályával borított - közgazdasági divatja, a World Bank 1994-ben kitalált hárompilléres nyugdíjrendszer-koncepciója hódított. Az első pillér átalakítása nem történt meg (az megmaradt DB), csupán a feltételek szigorodtak, miközben a második pillér átalakult ugyan (DB-ből DC-vé), de tőkésítéssel: a nyugdíjpénztárak egyikébe járulékaink harmadát fizetjük, ami hiányt okoz az első pillérben, amit a költségvetés pótol, ennyivel is növelve az államháztartás hiányát. Másként fogalmazva: a nyugdíjrendszerben megtestesült implicit államadósságot törlesztjük, ami forráselvonás a valóban fontos teendőtől: explicit, államkötvényekben megtestesülő államadósságunk törlesztésétől. Ki kell mondani: az évtizeddel ezelőtti nyugdíjreformereink igen sokat tettek azért, hogy akadályokat gördítsenek az euróövezethez való csatlakozásunk feltételeinek teljesítése elé. A második pillér nélkül - ceteris paribus - államháztartási hiányunk és államadósságunk jóval kisebb lenne.

Nyertesek persze vannak. Azok, akik a második pillér nyugdíjpénztárait tulajdonolják, működtetik, szakértik, szolgáltatásokat nyújtanak számukra, és - nem utolsósorban - az állam szolgálatában felügyelik. A pénztárak tagjai akkor nyerhetnek, ha befizetéseik hozama meghaladja azt a szintet, amit az állam a hiányának fedezetére kibocsátott kötvényeket megvásárlóknak fizet. Az államkötvényeknél magasabb hozamot elérni elvileg persze lehetséges, ha példa eddig nem is volt rá, de a választás szabadságát talán illene legalább annyiban tiszteletben tartani, hogy aki az államkötvények hozamával megelégszik, arra kormányunk ne akarjon többet kényszeríteni annak a nem csekély kockázatnak a vállalásával együtt, hogy az még ennyi sem lesz.

A Danó Annának interjút adó Mihályi Péter ("A beteg most van becsapva", 2007. március) az egészségügyi reform kapcsán többször pozitív példaként említi a nyugdíjreformot. Semmi oka rá. Viszont van ok gondolni, hogy az egészségügy reformja során, ahogy egy évtizede a nyugdíjreform esetén történt, a politikai elitet most is egy közgazdasági divattal megvezetik. A nyugdíjreform idején ez még nem volt nyilvánvaló, akkor legfeljebb fenntartások fogalmazódtak meg, a makrogazdasági összefüggések még nem voltak világosak, nem állt rendelkezésre megfelelő mélységben kidolgozott elemzési eszköztár. A helyzet az egészségügy esetén jobb. Mihályi azonban nincs ennek birtokában.

Magyarországon egyetlen társadalombiztosító létezik: az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP). Közte és az angol National Health Service (NHS) között pusztán annyi a különbség, hogy nálunk kiadásai zömét nevesített járulékból finanszírozzák. (Egészségbiztosítási járulékot munkaadó és munkavállaló egyaránt fizet, egészségügyi hozzájárulást csak a munkaadó.) Angliában viszont általános adóból. Az angol kormány mintegy megvásárolja az NHS-től összes állampolgárának biztosítását. Az még csak védhető álláspont, hogy a magyar rendszer unikum, annak viszont nincs értelme, hogy a szolidaritáselvű bismarcki és az állami beveridge-i keverékének mondjuk. Mindkettő szolidaritáselvű ugyanis, mivel egyik esetén sem kerül sor a biztosított szintjén a kockázatok és díjak összehangolására (biztosítási szaknyelven: az individuális ekvivalencia elvének érvényesítésére), aki többet keres, többet fizet érte, az "állami" jelző pedig nem bír különösebb jelentőséggel. Ahogy az sem, hogy 4,2 millió "valódi" befizető pénzéből 10,3 millió főt látnak el. Magyarországon a foglalkoztatottság kb. 10%-kal elmarad az európai átlagtól, de ha azt el is érnék, a járuléktömeg ennél kevesebbel emelkedne, mivel a potenciális munkaerő-tartalék képzettségi szintje, munkatapasztalatai csak az átlagnál lényegesen alacsonyabb béreket tennének lehetővé. A gyerekek pedig utólag, aktív korukban fizetik meg gyermekkoruk ellátásának költségeit, a ma nyugdíjasai pedig előre fizettek. Amikor Mihályi az Egészségbiztosítási Alap (E. Alap) pénzügyi hiányáról és az emiatt évről évre szétzilálódó költségvetésről tesz említést, nem szabadna megfeledkeznie az általa is képviselt közgazdasági iskola élőmunka-költséget csökkentő politikájáról, mely a legutóbbi időkig egészségbiztosítási járulék és egészségügyi hozzájárulás csökkentésén keresztül generálta a hiányt, s mely említést érdemlő módon - de ott aztán valóban - kizárólag a gyógyszerkasszára korlátozódott. (A tervezett hiány nem tekinthető a "szétzilálódás" okának.) Továbbá biztosítóról lévén szó, inadekvát pénzügyi egyensúlyról beszélni. Egy biztosító tartalékainak fedezniük kell a józan előrelátással valószínűsíthető károkat, ami nem azonos adott időszakbeli bevételeinek és kiadásainak közel megegyező voltával. Ha egy biztosítót nem bottal vernek, hanem mondjuk, olyan pechszériája van, hogy az általa biztosított minden második repülő lepottyan az égről, akkor kifizetéseitől szinte biztosan elmaradnak bevételei, aminek oka nem a felelőtlen gazdálkodás miatt beköszöntő hiány.

Azt, hogy az OEP nem biztosító, Mihályi azzal is alátámasztani kívánja, hogy bár szerződést köt a szolgáltatókkal, e szerződések "nem igazi"-ak. Kétségtelen. Az Alkotmánybíróságra hivatkozva és az Alkotmánybírósággal egyetértve mondja, hogy az OEP állami hivatal, lényegében az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztálya, mely az állam politikáját képviseli, így nem szelektálhat, a rosszul működőkkel sem bonthat szerződést, nem léphet fel kellő súllyal a "rosszul működő" önkormányzati intézményekkel szemben. (Az egyharmadnyi állami szféráról Mihályi megfeledkezett.) Csakhogy nem is feladata. Ez az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) feladata volt, most pedig az Állami Egészségügyi Felügyeleté, illetve az ágazatot irányító és működéséért felelősséget vállaló miniszteré. Ez nem lehet meglepő: a biztosító ellenőrzési, illetve jogi főosztálya sem dönthet saját hatáskörben szerződésbontásról, erre csak a felső vezetés jogosult. Amit Mihályi az OEP biztosító volta hiányának tud, az valójában az eddigi egészségügyi miniszterek számlájára írandó.

A valódi biztosító az, melynek van tőkéje, tulajdonosa, van anyagi függetlensége - mondja. Nos, a biztosítót nem ez teszi biztosítóvá. Az anyagi függetlenség különben is azt jelentené, hogy önmaga határozhatná meg díjait, az nem, mint most, az Országgyűlés feladata lenne. A jogállamiság alapkövetelménye, hogy adót, járulékot stb. csak és kizárólag parlament vethet ki. Anyagilag független társadalombiztosítás egyébként nem tudna működni, mivel az időskort egészségbiztosítani gyakorlatilag lehetetlen, a nyugdíjaskorúaktól képtelenség lenne a nyugdíjaskorúak ellátására megfelelő mértékű járulékot (biztosítási díjat) szedni. (A nyugdíjasok utáni újabbkori járulékfizetés gyakorlatilag az eddigi hiányfinanszírozás átalakítása, s csupán arra ok, hogy a nyugdíjasokat személyükben tartsák nyilván.)

A biztosítást az teszi biztosítássá, hogy biztosítási szolgáltatást teljesít azok számára, akikkel a biztosítási esemény megtörténik. Azok számára, akikkel a biztosítási esemény nem történik meg, nem nyújt szolgáltatást. Ez tautológiának hangzik, de akinek közgazdaság-elméleten edzett füle van az egészségügyi reformvitákban elhangzó szövegek hallására, az gyakran találkozhat például az ingyenes szolgáltatások keresletének végtelenségével kapcsolatos eszmefuttatásokkal. Ez arról tanúskodik, hogy a beszélő hallott már valamit a közjavak közgazdasági elméletéről, bizonnyal ismeri a klasszikus példát a zátonyokra figyelmeztető világítótoronyról, melynek fényét azért kapják a hajósok közszolgáltatásként ingyen, mert technikailag nem megoldható megfizetésére kötelezésük, ezért magánvállalkozó helyett kénytelen az állam világítótornyot működtetni. De externális hatásai miatt fontos számára: a hajóroncsok rossz adófizetők. Az "ingyenes" szó elhangzása már önmagában szakértelem-hiányról árulkodik. Ez a kifejezés önmagában a közjavak elméletében való gondolkodásra utal, ott van értelme, a biztosításelmélet keretében viszont nincs. Ott legfeljebb "co-payment mentesség"-ről beszélhetünk.

Miben versenyezne az egyetlent felváltó több biztosító? Mihályi szerint extraszolgáltatások nyújtásával, például a hálapénz átvállalásával, magasabb táppénzzel. De honnan lenne erre forrás? Talán különös szakértelmük folytán a kevésbé kockázatos ügyfeleket tudnák magukhoz csábítani, míg a többiek a konkurenciát boldogíthatnák, így kevesebbet kell költeni rájuk, jut hát pluszellátásokra, vagy a versengő magánbiztosítók profitjuk egy részéről mondanának le? Mivel a biztosítók a minél magasabb taglétszámban érdekeltek, mert állandó költségeik annak növekedési üteménél kevésbé, ezért, ceteris paribus, minél nagyobb egy biztosító, annál több extraszolgáltatást tud nyújtani, s minél több extraszolgáltatást nyújt, annál több tagot csábít magához, hogy a végén ismét csak egy lesz?

A biztosító a következőképpen működik: ha a biztosítási esemény bekövetkezik, a biztosító biztosítási szolgáltatást nyújt, illetve kifizeti azt az előre meghatározott összeget, amibe a szolgáltatás kerül. Azon a technikán, melyet a fekvőbeteg-ellátásban hbcs-nek, a járóbeteg-ellátásban pontrendszernek hívunk, a piacra lépésen gondolkodó üzleti biztosítók nem kívánnak változtatni (ennek ellenkezője számukra abszolút ésszerűtlen lenne), tehát ugyanazt a betegséget minden kórház és rendelőintézet ugyanannyiért gyógyít, az elképzelhetetlen, hogy az egyik biztosító jobb árakat tudjon elérni, ezt a Versenyhivatal is kifogásolná. Miben lehet tehát verseny? Abban, hogy a biztosító csak a tényleges biztosítási eseményeket ismeri el, a hipochonderek és teljesítményük pörgetésében érdekelt orvosok által annak tartottakat azonban nem. Ez legitim. Az viszont már nem, hogy a tényleges biztosítási eseményeket nem ismerik el annak, így kívánva takarékoskodni, s előállítani azt az elégedetlen ügyfelet, aki rácsapja az ajtót a biztosítójára, s hálát ad az égnek, hogy versengő biztosítók rendszere van, így átmehet a konkurenciához. Erre lehet azt válaszolni, hogy a biztosítókat szigorúan felügyelő állami hatóság majd odacsap, de mindenféle nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a biztosítók adminisztrációja a tag tűréshatárán táncol, s csak az utolsó pillanatban enged, hogy botrány azért lehetőleg ne legyen. De ha a tag az elmenetel mellett dönt, az nem veszteség, hanem nyereség a biztosítónak, mert a vita arról szól, hogy milyen kiadást kell a biztosítónak vállalnia. Hogy a dolog mennyire elfajulhat, egy friss internetes olvasmányélménnyel támasztom alá. Egy ír férfi, gyorsan hajtva halálra gázolta egy szentendrei házaspár két gyermekét. Azok kártérítésért perelték, mely összeget az illető (felelősség)biztosítójának kellene megfizetnie. A házaspárnak a tragédia után újabb gyermeke született, melyről értesülve a biztosító csak fele kártérítés megfizetésére nyilvánított hajlandóságot, mondván, hogy a szülők veszteségük felét pótolták. Erre a bírónál is elszakad a cérna.

Mindezt azért fontos elmondani, mert a profitorientált szereplők biztosítási rendszerben való megjelenése - bár az üzemi hatékonyságra bizonnyal üdvös hatással van -, de durva és embertelen következményekkel is járhat egy szűk kisebbség esetén (a nagy bajok mindenkor csak egy szűk kisebbséggel történnek), aminek napvilágra kerülését a biztosítók sajtótámogatási politikája és kiváló ügyvédei eredményesen akadályozhatják. A magyar egészség-közgazdaságtan legtekintélyesebb, nemzetközi szinten is jegyzett alakja, Orosz Éva professzor szokta volt előadásain a nemzetközi szakirodalom alapján hosszan sorolni, hogy a törvényi tiltás és a hatósági fellépés ellenére a piaci szereplők milyen trükköket, eljárásokat, technikákat stb. alkalmaznak ügyfélállományuk kedvező kockázati szelekciója érdekében. Nem kellene egy olyan problémát nyakunkba vennünk, mely megoldhatatlan, s melyet jó esetben is csak korlátozni tudunk.

Ha a biztosítási csomag az ország minden biztosított polgára esetén azonos, a konkrét biztosítási esemény pedig elméletileg egyértelműen meghatározható, még ha a gyakorlatban erről komoly szakmai viták folyhatnak, akkor a tevékenységnek van egy felülmúlhatatlan, túlszárnyalhatatlan csúcsa. S e csúcsra keskeny ösvény vezet: biztosítási eseménynek elismerni mindent, ami az, s el nem ismerni, ami nem az. Erre pedig képessé tehető az OEP, míg a versengő magánbiztosítók versengése nem elsősorban arról fog szólni, hogy e keskeny ösvényt megtalálják, még ha kétségtelenül keresik is. A biztosítási rendszernek Mihályi állításával ellentétben nem az a lényege, hogy "a beteg helyett a biztosító kerül szembe a rossz munkát végző orvossal", hogy a biztosító a beteg mellé áll, hanem e keskeny ösvény megtalálása. Az orvos munkájának szakmai felügyelete nem biztosítói feladat, legfeljebb a postás szerepét játszhatja. Az orvosoknak szakmájuk szabályai szerint a gyógyító protokollokba lefektetett módon kell eljárniuk, s az általános ellenőrzésen kívül a biztosítóknak az elágazásoknál van erősebb szerepük. Olyan nincs, hogy a "biztosítók minőséget vásároljanak ügyfeleiknek", mert minőségi szolgáltatást nyújtani nem képes szolgáltatók nem lehetnek a rendszerben, az ellen a felügyeleti hatóságnak már régen fel kellene lépni.

A fentiek azon feltételezés alapján fogalmazódtak meg, hogy minden biztosítottnak ugyanaz a biztosítási csomag jár. Ezt kívánja az egyenlő hozzáférés elve, hogy legyen bár valaki szegény vagy gazdag, betegségét ugyanúgy gyógyítják. Szándékom szerint megindokoltam, hogy miért nem értelmes biztosítók versenyéről beszélni, ha csak egyetlen biztosítási csomag van. Nos, Mihályi sem vélekedik másként. A biztosítási piac megnyitása című, az Egészségügyi Minisztérium honlapján olvasható közel 80 oldalas vitaanyagban, mely a január 25-26-i konferencia ürügyéül szolgált (s mely konferenciának, mint Mihályi elmondja, az volt a célja, hogy teszteljék, van-e a kormányzatén kívül épkézláb ötlet. Nincs, állapította meg, én viszont nem ezt tapasztaltam), a következőket mondja: "Csak akkor van értelme több biztosítót működtetni, ha ez - belátható időn belül, egy rövid egy-két éves átmeneti periódus után - együtt jár az egységes egészségbiztosítási csomag további differenciálódásával, megbontásával is. Ha minden biztosító egy és ugyanazt a szolgáltatáscsomagot nyújtja . és semmilyen módon nem differenciálhat a biztosítottakat terhelő díjak tekintetében, akkor a további átalakításokat nem szabad ,megcsinálni, mert a működési költségek növekedéséből származó hátrány önmagában a verseny léte aligha fogja ellensúlyozni." (54. o.)

Nos erről van szó! Az egy és több biztosítóról szóló vita valójában nem arról szól, hogy egynél hatékonyabb a több, hanem az egyenlő hozzáférés elvének visszavételéről, még ha ezt minden fórumon tagadják is a kormányzat képviselői. S nem okvetlenül cinizmusból. Jó szándékukkal a pokolba vivő utat kövezik, s mire rájönnének, már késő lesz.

Ha a biztosítási csomag nem egységes és a díjak differenciálódnak, azt a biztosítók okvetlenül szelekciós célra használják fel, s értelmét veszti a másutt erőteljesen propagált, a tagszelekció miatt aggódók megnyugtatására szánt fejkvótarendszer (a biztosítók ezt kapják a költségvetéstől, nem pedig a biztosítottak jövedelemfüggő járulékait). Ha elfogadjuk, hogy a biztosítási csomag nem egységes és a díjak differenciálódhatnak, akkor egyértelműen több biztosítónak kell lennie.

Van azonban ennél durvább is. Mihályi szerint a társadalombiztosítás egész rendszere "potyautas-viselkedésre, korrupcióra ösztönöz". Teszi ezt azzal, hogy létezik benne szolidaritás, a nem vagy keveset fizető szegény is ugyanazt kapja, amit a rengeteget fizető gazdag. Nos, kétségtelen, ha valami kapható anélkül is, hogy teljes árát megfizessük, vagy egyáltalán fizessünk érte, akkor sokunk érez késztetést az utóbbira. De ugyanez a helyzet a jog- és igazságszolgáltatás, a rendőrség és a hadsereg stb. fenntartására fizetendő adókkal, ott potyautasnak lenni épp annyira kívánatos. Az adófizetői morál és tudatosság mögött mindig a kényszer az ultima ratio.

A potyautasságra és korrupcióra ösztönzés kiküszöbölésére Mihályinak két javaslata van. Hosszabb távú célként a jövedelemarányos járulékok fix díjakkal való felváltását jelöli meg (Vitaanyag, 62. o.), illetve felveti, hogy az új egészségügyi rendszer létrehozandó II. pillére ne is biztosításként, hanem egyszerű megtakarítási számlaként (ún. Medical Saving Account) funkcionáljon. Mindenki költsön egészségére annyit, amennyije van. Mivel az állam vállalná továbbra is a legköltségesebb ellátásokat (30%), ez lényegében annyit jelentene, hogy a biztosítási rendszer rádiusza harmadára zsugorodik. A magasabb jövedelműek, a szolidaritás tehervállalóinak könnyebbségére.
Az a vita valódi tárgya

.http://www.bla.hu/professzorok/tagok_cikkei/Koranyi_Laszlo/Reform_bizt_piac_megnyitas_2006jan23.pdf