Saját érdekek védelmében nem kizáró ok az erős érdekérvényesitő képesség. Miért is lenne?! Azt viszont kicsit sokallom, hogy a menedzseri fizetésekkel és végkielégitésekkel kapcsolatban háromszor kell összehasonlitani az amerikai béreket a magyarországiakkal, mert minden alkalommal érkezik egy "válasz", bizonyitandó, hogy az állam Amerikában is igazodik a versenyszférában elérhető jövedelmekhez. Amiről a menedzserek szócsövei is tudják, hogy nem igaz. Sőt azt is, hogy a magyar társadalmi viszonyok között abszurdum, ha egy személyzeti osztályvezető majdnem annyit keres, mint az amerikai elnök, a 4-es metró első embere pedig háromszor annyit, mint a nyolcszázezer főt foglakoztató amerikai állami posta vezérigazgatója. Hogy a kis iróniával akár közlekedési vállalatnak is nevezhető NASA menedzseréről, vagy az amerikai jegybank elnökéről már ne is beszéljünk, mert az ő fizetésük már majdnem szégyelnivaló, hasonló pozicióban lévő magyar társaikhoz képest.
Gondoltam ennyi elég, ha nem is a meggyőzéshez, de legalább a belátáshoz, és a könnyebb érthetoség kedvéért megjegyeztem, hogy az állam akár úgy is értelmezheto, mint egy non-profit szervezet. Pár nap múlva már arról olvasok, hogy Amerikában az ilyen szervezeteknél milyen magasak a fizetések. A PHS egészségügyi non-profit szervezet vezére például 3 millió dollárt keres évente. Negyedszer is megismétlem: Amerikában az állami alkalmazottak részére megállapitott bérek maximuma 196 700 dollár/év, körülbelül 3 millió forint/hó. A non-profit szervezetek viszont nem állami cégek, bár a működésük hasonló az államokéhoz. Mégpedig annyiban, hogy - biznisz helyett - mindkettőnek feladatai vannak és nem profitorientáltak. A különbség, hogy az egyik az adófizetők pénzén végzi a dolgát, a másik adományokból tartja fenn magát. (Köztük állami adományokból is. Mondom is! A példának hozott szervezet vezetője tehát nem állami alkalmazott, soha nem is volt az! Az államnak semmi köze a fizetéséhez!)
Reméltem, hogy ez lesz az utolsó csúsztatás, de nem igy történt. Egy menedzserek alá hegedülő másik lap, már azt fejtegeti, hogy a BBC is állami cég és bizony az adófizetők pénzéből fizetnek ki horribilis összegeket a menedzsmentnek. Ez ordas csúsztatás! A BBC éves költségvetése 4 milliárd 414 millió 800 ezer font. Ebből 283.6 millió az állami támogatás, vagyis hat és fél százalék. És Anglia imidzse ennyit- szerintem - bőven megér. A többi az előfizetési dijakból (3.367 milliárd), hirdetésekből (719.6 millió) és egyéb (42.8 millió) forrásokból tevődik össze, csakúgy, mint egykor Magyarországon. De ahogy otthon sem, az előfizetési dijat Angliában sem az adófizetők összesége fizette illetve fizeti, hanem csak azok, akiknek van televiziójuk. (L. Súlyadó. Azok fizetik, akiknek autójuk van.)
Még ez a két ferdités sem ért volna meg egy újabb cikket, de úgy tűnik, nincs megállás. A New York-i Daily News cikke alapján valaki ismét megpróbálja bebizonyitani, hogy Amerikában az állami alkalmazottak is kaphatnak versenyszférához hasonló béreket. Az újság egy bizonyos Thomas DiNapoli nevű úr korrupciójáról ir, aki New York állam számvevője, és arról, hogy a kétszázezer dollárnyi kenőpénz, az elődje által zsebrevágott 667 260 dollárhoz képest csekélységnek mondható. A menedzserek szócsövében ez már úgy jelenik meg, hogy " a számvevő normál esetben sem keres rosszul, hiszen 667 260 dolláros fizetést kap".
A kutya fülét kap, nem 667 ezer dollárt, amikor az Obama kap 400 ezret. (Ennyivel korrumpálták az elődjét!) Ne mókázzunk már! New York államban a legmagasabb fizetése Paterson kormányzónak van, 179 000 dollár/év, azaz 2 millió nyolcszázezer forint/hó, aminek tiz százalékáról éppen most mondott le. A többiekét még márciusban befagyasztották. A második legmagasabb bért (178 000 dollár) Larry Schwartz kapja és csak utána következhet DiNapoli, ha ugyan ő következik, ezt azonban már csak egy fizetős adatbázisból tudhatnám meg, de ennyire azért még nem ment el az eszem.
Mellesleg New York 280 000 alkalmazottjának az átlagos keresete évi 107 000 dollár, de ebben minden benne van, a biztositástól a nyugdijig. Ha ezeket leszámitjuk, akkor az átlagfizetés 69 124 dollár/év bruttó és ez felháboritó, irja ugyanaz az újság, amelyikből a fenti szerző - remélhetőleg véletlenül - félreforditott. Nem szeretnék senkit sem "idegesiteni", de ha már a múltkor a zéró toleranciáról irtam, megjegyzem: az államnak 164 000 dollárjába kerülnek a rendőrök, fejenként. Ez levonva a levonandókat és a speciális költségeket, hasonló bruttó fizetést jelent, mint a fent emlitett átlagos 69 ezer.
Abba kellene már hagyni ezt a játékot, mert semmi szükség az "érdekvédő" csúsztatásokra. Magyarország nem Amerika, és mindenki tudja, előbb-utóbb minden balhé lecseng, hogy azután más formában, de minden maradjon úgy, ahogy eddig volt. Történt ugyan egy lépés - törvényjavaslat formájában - az állami cégeknél kifizethető menedzseri bérek "arányositására", de az a társadalmi modell, ami a vadkapitalizmus nyolcéves épitgetése következtében kialakult, már nehezen visszaforditható. De ami nehéz, az nem lehetetlen.
A régi szlogen – „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” – mára kicsit módosult. Azt nehéz pontosan megmondani, hogy a mai átlagember mennyi havi fix esetén lenne folyamatosan vicces kedvében, már ha egyáltalán… A „kissé” az átlag felett keresők azonban láthatólag módfelett vicces kedvükben vannak, és mi tagadás, joggal.
Az állami vezetők legmagasabb fizetésű kasztjának jövedelmei nyilvánossá tétettek, és ez elmélázásra készteti az egyszerű földi halandókat. Egy átlagos vállalati-intézményi felső vezető kb. havi hárommillió forintot keres, ami több mint százszorosa az abszolút mélypontként értelmezhető minimálnyugdíjnak. S bár a mostani lista csak az állami cégek és intézmények vezetőire vonatkozik, mind többet hallani olyan „demagóg” hangokat, miszerint az üzleti világ hatalmasságainak fizetéseit is közhírré kellene tenni. (Azon is érdemes elgondolkodnunk: az állami vezetők magas fizetéseinek nyilvánosságra hozása – az üzleti bérek elhallgatásával – egyúttal az állam lejáratására is módfelett alkalmas eszköz.)
Gyakran halljuk a százmilliárdos vagyonok tulajdonosaitól, hogy válság van, mindenkinek áldozatot kell hoznia – akkor talán valóban közérdekű információ lehetne annak megismertetése, hogy ezek a pénzhatalmi óriások hogyan is hozzák meg a maguk áldozatát. Nem kételkedhetünk, hogy meghozzák, mert ők állítják ezt, és becsületes igazmondásuk legendásnak mondható... Annyit biztosan tudunk, hogy a legnagyobb magyar havi fizetés jelenleg 320 millió (!) forint, egy globális pénzügyi cég legfelső vezetője veszi fel minden hónap ötödik napján. Minthogy a megdöbbentően magas fizetésű állami felső vezetők ennek csupán a századrészét keresik, a keresetük úgy aránylik e csillagászati összeghez, mint a nyomorúságos minimálnyugdíj az ő fizetésükhöz. Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a globális tér legnagyobb keresetű gigászai ennek is a százszorosát zsebelik be: a világ legmagasabb havi fixei az amerikai bankok legfelső vezetői esetében a harmincmilliárd forintnak megfelelő összeg táján vannak – tehát a magyar minimálnyugdíj egymilliószorosára rúgnak. Egyébként 25 évvel ezelőtt Amerikában a legmagasabb bankárfizetés még „csak” az átlagkereset ötszázszorosa volt, ma viszont több mint tízezerszerese! Vagyis a jelek szerint nemcsak arról van szó, hogy a sztratoszféra élmunkásai felfoghatatlan jövedelmekkel rendelkeznek, hanem ráadásul előnyük szédítő gyorsasággal növekszik is. A határ a csillagos ég, mondhatnánk, de nem mondhatjuk, mert valójában már azon is túl vagyunk.
Nagyon fontos újra és újra tisztázni, hogy itt nem tőkejövedelmekről, tőkék hozadékáról van szó, hanem egyszerű havi fizetésekről. Márpedig, amint azt tanultuk az iskolában, a bér a munkaerő ára. Ha pedig az, akkor fel kell tennünk a kérdést: vajon elképzelhetők-e több százezerszeres vagy lassan már milliószoros különbségek a munkaerő árában? És mivel ez az ár arányos kell legyen a munkaerő teljesítményével, létezhetnek-e milliószoros különbségek e téren; és ha léteznek, akkor milyen kétségbevonhatatlan mechanizmus méri a teljesítményt?
Nos, a világon semmit nem tudunk e mechanizmusok működéséről. Soha senki nem magyarázta el például az amerikai népnek, hogy az elmúlt negyed század során miért tudott a pénzhatalmi főhercegek bére hússzor gyorsabban emelkedni, mint az átlag amerikaié, és miért keresnek most már nagyjából kétpercenként annyit, mint az átlagember egész hónapban. Mint ahogy az átlag magyar sem érti, hogy miközben ő ma már csak hatodannyi BKV-vonaljegyet tud venni a havi fizetéséből, mint harminc évvel ezelőtt, most mégis azok vádolják őt felelőtlen túlfogyasztással, mértéktelen hedonizmussal, akiknek a havi bérük is sokkal nagyobb, mint amennyit az átlagos magyar család egész életében megkereshet.
Hiába keressük a tudományos alapossággal kidolgozott kritériumokat, amelyek kétségbevonhatatlanul indokolják e gigantikus béreket és a hipersebességgel gyorsuló különbségeket – ilyenek nincsenek. Nem is lesznek, nem lehetnek! Mert napnál világosabb, hogy globális szép új világunk egy planetáris uralmi csoport által cinikus gátlástalansággal gyakorolt kíméletlen diktatúra. Nincs már semmilyen teljesítménykritérium, azt csinálnak, amit akarnak. Jövedelmeik gáttalan burjánzása leginkább a rák metaforája. És mint az élő szervezetben lezajló folyamatok esetében, hiába figyelmeztetnék az egyre nyomorúságosabb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülő, a szervezet fenntartásához éhbérért robotoló még egészséges sejtek a ráksejtek szabad és büszke népét, hogy ebből baj lesz; hogy ha az egész rendszer, az egész élő szervezet elpusztul, akkor a ráksejtek szabad és büszke népének is vége. Könnyen lehet, hogy a ráksejt és a „globalóma” urai is ugyanazt válaszolnák: hogy ez a lúzerek szövege! „Hát hogyne tudnám, hogy a szervezettel együtt én is elpusztulok, de addig… Addig gátlástalanul azt csinálok, ami csak tetszik, mit tudsz te, lúzerkém arról, mit érzek, amikor már a harmadik jachtomat, repülőgépemet vásárolom meg!”
A világ és benne Magyarország immunrendszere végső próbatétel előtt áll. Talán még nem késő.
Bogár László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése