Aztán a kutyáimról pedig Juhász Gyula verse jutott az eszembe egy beteg kutyáról:
Úgy néz reád, mint a szótlan fájdalom
És vánszorog a ragyogó napon.
Szeméből csöndes panasz sír feléd,
Keresi részvéted tekintetét.
Tebenned bízik, úrban a hívő,
És kínjait eléd teríti ő.
A mindenség poklában didereg,
Oly nyomorult, akár az emberek.
A megváltó halált nem ismeri,
Nem tudja, hogy az enyhet ad neki.
Csak nyöszörög, sírása könnytelen
S az égre szűköl árván, csöndesen.
Testvéred ő is és osztályosod,
A nap alatt egy a ti sorsotok,
Szenved, pedig nincs semmi vétke sem,
Ártatlan ő, szegény és védtelen.
Mégis embernek ember gyilkosa
És a kutyától nem tanul soha!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése