Nemzetközi tapasztalatok az egészségügy privatizációja területén

A kereslet és a kínálat, valamint a központi tervezés elemeit a világon mindenütt többé-kevésbé szerencsésen kombinálják. A finanszírozási és a kínálati oldalon ennek az állami, félig állami, közhasznú és privát szereplők sokfélesége felel meg. Ez nem jelenti azt, hogy a piac és a tervezés, az állami és a privát szervezet közötti viszony kikerülne a politikai viták kereszttüzéből. Ellenkezőleg: mivel folyamatosan a két összetevő egyensúlyáról van szó, marad a vita és az egyezkedés. Világviszonylatban gyakran a kínálati oldal rendelkezik privát berendezkedésű és nyereségorientált – és itt is elsősorban az elsődleges ellátás és az ambuláns ápolási szolgálatok területén. A kórházak szervezetében ez ritkábban fordul elő. A finanszírozási oldalon, legalábbis az ipari államokban, csaknem mindenütt kollektív rendszerek működnek, állami szolgálat vagy kötelező biztosítás formájában. A finanszírozási oldalon azonban a részleges privatizációs tendenciák az önrészek formájában jelennek meg.

A tiszta állami pénzügyi igazgatás szabályai szerint működtetett rendszerek a tapasztalatok szerint puszta díszletekké válnak, ezek hátterében egy illegális, de igen aktív és rendkívül rigorózus piacgazdaság jelenik meg. A szűkös egészségügyi szolgáltatások tisztán adminisztratív racionálása a demokrácia és a piacgazdaság körülményei között nem vihető keresztül minden további nélkül. Emiatt az állami rendszerek nehézkessége is hibás, elsősorban az egyenlő bánásmódra és transzparenciára való kötelezettségük miatt, ami hátrányba helyezi őket a privát szereplőkkel szemben.

Másrészt az egészségügyi piac áldásait az 1980-as és 1990-es években övező eufóriát kijózanodás követte. A munkaadók és a konzervatív politikusok már az Egyesült Államokban is egy általános betegbiztosítás mellett érvelnek. Az új és jobb ellátási formák pedig ismét kollektív szervezeti formákkal társulnak. A piacszkeptikusok érve az aszimmetrikus információ: ha valaki ésszerűen szeretné kiválasztani ügyfeleit, fel kell ismernie és értékelnie kell, hogy a magasan specializált gyógyítás teljesíthetetlen követelmény. Az a megállapítás, hogy a beteg, akárcsak a vásárló, „bevásárol”, már metaforaként is rosszul hangzik. Számos beteg, gyakran éppen a legráutaltabbak, egyáltalán nem tudnak bevásárolni. Bizonyítható, hogy az egészségügyi költségeknek a GDP-hez viszonyított aránya a privát orientációjú rendszerekben a legmagasabb.

Hogy az egyes piacgazdasági elemek és a tervezett forráselosztás viszonya hogyan alakul, nem a világszerte érvényesülő, absztrakt célmeghatározásokhoz, hanem sokkal inkább a nemzeti kultúrákhoz igazodik. A piaci mechanizmusok érvényesülésének tendenciái ott a legkihangsúlyozottabbak, ahol az egyén abszolút döntési szabadsággal rendelkezik és mindenki a saját szerencséjének kovácsa. A „régi Európa” nemzeti államaiban, ahol a szociális állam tradíciói elevenek, az igazságosság és a szolidaritás magasan az értékrendszer csúcsán áll. Szélesen elterjedt meggyőződés, hogy ott ahol életről és halálról van szó, megálljt kell parancsolni az erőforrásoknak az egyéni fizetőképesség szerinti elosztásának. Amennyiben itt privatizációs tendenciákra kerülne sor, akkor ezek egy olyan spektrumban rendeződnének el, amelyben a hibrid formák nagy térhez jutnak.

Első pillantásra Szingapúr rendszere teljesen ideológiamentes. Az állam azonban itt is arra törekszik, hogy betegség esetére takarékosságra késztesse polgárait, hanem a „MediSave” egészségügyi megtakarítási számlákat kórházi tartózkodás esetére egy szubvenciós rendszerrel is bebiztosítja. Szingapúrban ez azért működik, mert az egészségügy prosperáló exportágazat, amely egész Ázsiából betegeket vonz. Az ágyak száma, a folyamatosan dráguló innovációk itt nem jelentenek nehézséget. Amit másutt népgazdasági költségtényezőként minden erővel akadályoznak, Szingapúrban állami segítséggel még támogatnak is.

Ezzel szemben Dánia nem használja fel a külföldet arra, hogy saját kórházainak produktív konkurenciát állítson. Ha valakinek túl sokáig kell műtétre várakoznia, az országos egészségügyi szolgálat költségén külföldön – vagy egy privát dán klinikán – kell kezeltetnie magát.

A nagyobb országokban a külföld bevonása nem működik. Itt az egészségügy piacgazdasági berendezkedése inkább a települési szerkezet negatív következményeit hívhatja elő. Privát szolgáltatók nem települnek olyan helyre, ahol alacsony a vásárlóerő, így a lakosság egy része számára az ellátás gyakorlatilag elérhetetlenné válik. Ott viszont, ahol magas a vásárlóerő, nyüzsögnek a specialisták, akik a már amúgy is jól ellátott ügyfélkörben is további keresletet gerjesztenek. Mindkét helyzet erősíti az el- és a bevándorlást.

Franciaországban az otthoni betegápolás privát szervezete elsősorban vidéken vezetett a források egyenlőtlen elosztásához. Párizs és környéke, valamint a Côte d’Azur erőteljesen túlellátott, miközben a perifériák alulellátottak. Most az államnak ismét be kell avatkoznia. Hasonló gondokkal küszködik Finnország: a félreeső vidékeken az ambuláns szolgáltatások területén bevezetett bónuszrendszer nem igen működik.

A regionális munkaerőhiány csillapítása érdekében az erőteljesen föderális berendezkedésű Kanadában és Ausztráliában is ismét be kellett vezetni az országosan elismert végzettség követelményét. Kanadában a tartományi és territoriális kormányzatok részletes terveket dolgoztak ki a személyzet fejlesztésére az elkövetkező tíz évben. Ausztráliában tízéves terv keretében próbálják korrigálni a személyzettel való ellátottság félresiklását. Tervezik az egészségügyi személyzet regisztrációjának egyszerűsítését, a képzési helyek számának emelését, a képzés minőségének javítását. (KB)

Forrás: In: Sophia Schlette – Kerstin Blum – Reinhard Busse: Gesundheitspolitik in Industrieländern, Ausgabe 10 (2009), 123-127. p. Verlag Bertelsmann Stiftung (Erősen tömörítve)