Az első ügyelet

A második részben Sipos doktornő kimerészkedik a folyosókra, és újra meglepődik

Egy fiatal szakorvos megelégelte az alacsony fizetést, a frusztráló munkakörülményeket, és sok társához hasonlóan külföldön vállalt munkát. Sipos doktornő fél évre Londonba szerződött: két hét ügyelet, két hét szabadság, tízszeres pénzért. Sorozatunkban hetente számol be tapasztalatairól, összehasonlítva a kinti állapotokat az itthoniakkal. Ezúttal az első munkanapjának kétségeiről mesél.

Készülődöm. Magamra öltöm a munkaruhát, és mindjárt kilépek az osztályra. Na, igen, az első munkanap. Izgulok. Utolsó igazítás a szerelésen, amolyan műtős öltözet: sötétkék nadrág, hozzá ing. Passzol a méret, hát persze: lehetett válogatni, mindenféle méret megtalálható, bőséggel.

Elindulok. Elindul az RMO. Az RMO, ami annyit tesz: residence medical officer. Ennek megfelelően tényleg állandóan mozgósítható orvost jelent, állandóan mozgósíthatót a két hét alatt. Vagy egy hét alatt. Merthogy a turnust, a rendszert maga választhatja ki az ember még a szerződés aláírása előtt. Lehet hetente repkedni, lehet kéthetente – én ezt választottam –, de a bátrabbak bevállalnak három, sőt négy hetet is, és csak aztán mennek haza pihenőre. Ők általában két kórházban is dolgoznak. A kórházak közötti utazás minden költségét természetesen a cég biztosítja.

Én még csak most ismerkedem az első kórházzal, ennek a működésével, ennek az atmoszférájával! Izgulok. Mit várnak el tőlem, melyek az én kötelező feladataim? Miből áll az RMO munkaköre? A szerződéskötés előtt, sőt már az önéletrajzban kitöltendő rovatok tömkelegéből kiderült, melyek a súlyponti kérdések: jó kézügyesség és sürgősségi tapasztalat, erre a kettőre nagy hangsúlyt fektetnek.

Ha emergency van, irányítani kell
Sürgősségi tapasztalat, az itt a legfontosabb. Ha „emergency” van, akkor ott irányítani kell a történéseket, a többieket, az újraélesztésnél is az RMO-nál a kormánykerék. Kézügyesség, mert braunült, kanült nővér nem tehet be, jobban szeretik, ha a vérvételt is orvos végzi.

A napi kétszeri vizit szintén hozzátartozik a feladatokhoz, természetesen a dekurzálással, a visszaérkező laboreredmények, illetve képalkotó felvételek eredményeinek átnézésével. És még egy feladatkör: a járó betegek vizsgálata. A műtéteik előtt megjelennek a sebésznél, majd nálam, hogy megvizsgáljam őket – ilyenkor kiélhetem belgyógyász énemet. Anamnézis felvétele, státus, EKG leletezése, gyógyszerei stb. Na, igen, ez jó, ezt szeretem.

Azt már tudom, hogy ez egy sebészeti magánkórház. Rengeteg az egynapos sebészeti beavatkozás, azért akad az „egy éjszakára azért maradjon itt” típusú esetekből néhány, és vannak a nagyobb műtétek, teljes csípő- vagy térdízületi protézisimplantáció, vállműtétek. Péntekenként beveti magát a műtőbe egy szemész, és zajlanak a szürkehályogműtétek, időnként megjelennek a nőgyógyászok, és persze itt is virágzik a szépészeti iparág: feszessé, fiatalabbá, formásabbá válhatsz néhány ezer fontért a plasztikai sebészek jóvoltából.

Nincs megállás, csak vasárnap
A sebészek tehát jönnek-mennek. A kórházak között is, mert általában több magánkórházban is operálnak, megosztva a hét különböző napjain. Sőt hétvégén is. A vasárnap itt is szent és sérthetetlen, de szombaton zajlanak a műtétek. Ahogyan hétvégén dolgoznak a gyógytornászok is, mert nem maradhat ki nap a műtét utáni időszakban, nincs szünet az átmozgatásban. Legyen szó akár csak a mélyvénás trombózist megelőzendő értorna csínjának elsajátításáról.

Ez fontos, nagyon fontos, már csak azért is, mert angolék nem szeretik a frakcionált heparinszármazékokat használni, fáznak tőle. Nagyon. Érdekes, mi otthon bátrabban adjuk, fiatalnak is, aki nyilván tökéletesen felhúzza a gumiharisnyát, és megtanulja a tornát; itt nem, ha adnak is, amolyan bébidózist, de úgy tűnik, ez is működik.

Az első bátortalan lépések biztató mosolyokkal
Kilépek a szobámból. Az első nap. Bátortalanok a lépéseim, én és a sok-sok angol, ráadásul angolul kell beszélni. A nővérpulthoz vezető rövid utamon szembetalálkozom néhány dolgozóval, mindegyik bájosan mosolyog, röpködnek a how are you-k, majd mennek tovább, és bárki legyen is a következő delikvens, ő is kap egyet belőle, hacsak nem előzi meg a kérdést, és ő teszi fel előbb a szembejövőnek.

Elgondolkodom. Nyugalom, mosoly, kedvesség, nincs feszültség a levegőben, nincs kín, nincs rohanás. Biztos épp egy ilyen napot fogtam ki. De ilyen lesz a második is, a harmadik is…

Tovább gondolkodom. Ezek az emberek itt jól vannak, van valami, amitől árad belőlük a pszichés, belső jólét, hogy reggel csupa kedvességgel és mosollyal, a „de jól érzem magam a munkahelyemen” állapotában teszik fel egymásnak a „hogy s mint?” kérdéseiket; mert akárhogy is van, akiben feszültség, frusztráció, stressz lakozik, az képtelen erre, annak ez nem megy, maximum rohanva, továbbfutva, mert éppen 283 helyen kellene már lennie. De nekik miért nem? Miért?

Megpróbálom megfejteni. Szívből remélem, hogy nem minden esetben a forint hiánya és a fontok tömkelege lesz a magyarázat.