2008. szeptember 22., hétfő



A doktornő besokallt: meg sem állt Angliáig

A fiatal szakorvosnő megelégelte a hazai egészségügyi viszonyokat, és külföldre megy dolgozni. A doktornő tízszeres fizetésért szerződött Angliába, de hogyan történik az állásváltoztatás? Bemutatjuk a távozó orvost, aki heti sorozatot ír majd a zónában külföldi élményeiről.

„A magyar egészségügyet legtöbben nem elhagyják, hanem »menekülnek«. Vannak, akik azt mondják, hogy kizárólagosan anyagi természetű a motivációjuk, de legtöbbjük a rossz munkahelykultúra elől menekül.

Az idézet egy magyar szakembertől való, aki orvosokat közvetít Angliába. Most következzen egy történet egy orvosról, aki az idén döntött úgy, hogy feladja itthon, és megpróbálja máshol.

Fiatal magyar orvos, elvégezte az egyetemet, keményen tanult, szakvizsgát tett, elment dolgozni egy kórházba, a belosztályra. Kollégái szerették, éveket dolgozott ott, aztán a tavasszal, 31 évesen kezdett fogyni az energiája, a hite, a lelkesedése. Havi 115 ezer forintot vitt haza, na meg egy kis hálapénzt: úgy 15-20 ezret kapott az osztályon a betegektől. Nyaralás, síelés elmaradoztak, szüleitől kapott garzonlakását alig tudta fenntartani, elkeseredése csak nőtt. Úgy érezte, csak vegetál ebből a pénzből. És nemcsak a fizetésről van szó, legalább annyira a munkakörülményekről.

Eljött a nap, április volt, ült a számítógép előtt, és beütötte a keresőbe: orvosi munka Angliában. Rengeteg találat volt, ő pedig elkezdett olvasni, és hamar tett lett a hónapok óta érlelődő szándékból: elhagyja Magyarországot.

Sipos Anikót akkor ismertem meg, amikor a zóna elindult, és Sztankóczy kollégával egy hetet töltöttünk a fővárosi Nyírő Gyula Kórházban, figyeltük a mindennapokat, az intézmény működését, és követtünk néhány kiválasztott szereplőt, orvost, igazgatót, nővért, mit csinálnak, mennyiért csinálják, hogyan teszik, egyáltalán: milyen az élet egy átlagos, pontosabban tipikus magyar kórházban. Megfigyeléseinket és beszélgetéseinket akkor ötrészes riportban írtuk le, szó volt betegekről, orvosok képzettségéről, hálapénzről, a kórház működéséről a papírhiánytól a túlóráig. Anikó volt túránk egyik vezetője, értekezlet, nagyvizit, kórlapkitöltés után a kórházi menza fémtálcái fölött beszélgettünk vele mindennapjairól. Éppen a vizitdíjat eltörlő népszavazás utáni héten.

Sipos doktornő akkori keserű helyzetértékeléseikor rendre megkérdeztük: meddig marad? El akar-e menni sok fiatal kollégájához hasonlóan külföldre, itteni nyomorúságos bére sokszorosáért? Akkor azt válaszolta: nem tudja, meglátja, de hazudna, ha azt mondaná, nem töri ezen egyre többet a fejét. De itt a családja, ahhoz nagyon ragaszkodik, nincs ugyan férjnél, nincs még gyermeke, testvérével, nagyszüleivel azonban szinte naponta találkozik, minden ideköti, de…

Nyár végére ez a de győzött. A belgyógyász szakorvos Angliába szerződött. Két hét ügyelet kint, két hét pihenés itthon. A fizetése ezzel tízszeresére nőtt. Ő lett a Nyírő első külföldre szerződő orvosa, egyelőre fél évre, aztán meglátja. De legyünk őszinték: a tízszeres bér nagy érv, főleg hogy tizenötszörösre is nőhet hamar, és a fiatal szakorvosokat Nagy-Britanniában tárt karokkal várják. Hogy mennyire, arról mindjárt mesél Anikó, első kéthetes bemutatkozó bevetéséről visszatérve. Sőt: ezentúl rendszeresen mesélni fog a zóna olvasóinak. Sipos doktornő ugyanis állandó szerzőnk lesz, rovatot kap, hogy megossza tapasztalatait, leírva a különbségeket, történeteit, élményeit az angol egészségügyről, összehasonlítva a magyar valósággal.

Esete tipikus és szomorú. A doktornő féléves fizetés nélküli szabadságot kért a Nyírőben. Főnöke, Ruff György orvos igazgató óriási gondnak tartja a jelenséget, melyre ez a menekülés is egy példa. „Ez volt nálunk az első eset, de tudom, hogy több fiatal orvos fontolgatja hozzá hasonlóan a távozást.” Hozzáteszi, hogy náluk a fő csapásirány a pszichiátria, ami meglehetősen verbális szakág, és egyelőre ritka a külföldre szerződés, de másutt, így a belgyógyászatban, ahol Anikó is dolgozik, nagyon nehéz a pótlás: hiány van a jó szakorvosokból.

A doktornővel egy kávézóban találkoztam első két angliai hete után, fel van dobva, teli élményekkel, és jól érzi magát. De az odavezető út nem volt könnyű, erről beszélgetünk. Hogyan is zajlik le a szándék megszületése, a Google-keresés és a repülő leszállása közötti néhány hónap? Ami gyökeresen felforgatta addigi életét és munkáját, ami vizsgázásokat, kérdőíveket, tanfolyamot, felvételit jelentett. Meg egy nagy adag pénz befizetését.

– Tegnap voltam először a Nyírőben, mióta visszajöttem. Bekopogtam a reggeli értekezletre, mindenki örült, kézről kézre adtak. Nagyon szeretem ezt a közösséget – meséli.
– És mi volt a legjellemzőbb kérdésük Angliáról?
– Hogy milyenek az emberek, a mentalitás, milyen szintűek az orvosok, képzettebbek-e nálunk, fejlettebbek-e a terápiák – válaszolja. Kollégáinak pedig azt felelte: elájulva azért nincsen, itthon mintha jobban bedobnák magukat az orvosok.

De nézzük sorrendben a dolgokat. Anikó a tavasszal kezdett el nézelődni, olvasta rendszeresen a Magyar Orvosi Kamara leveleit arról, hova lehet külföldre szerződni, aztán átnézett rengeteg honlapot, végül kiválasztotta a legszimpatikusabbat, egy angol orvosközvetítő céget, amelyik Dubajtól Máltáig szervezett munkát. Angliára esett a választása, angol nyelvterületet akart, bár franciául is jól beszél, Norvégiában pedig jóval nagyobbak a fizetések. „Egy ismerős orvosházaspár Bergenben húzott le két évet belgyógyászként havi nettó 1,8 millió forintnak megfelelő fizetésért. Már nem is jönnek haza: továbbálltak Ausztráliába.”

Ő viszont fontosnak tartotta a gyors hazajutási lehetőséget is, így lett Anglia a célpont. Április közepén felhívta a céget, amelynek volt egy magyarországi összekötője. Lementett az internetről és kitöltött egy kérdőívet, egy hét múlva jött a válasz: megfelel. Következhetett egy telefonos interjú a nyelvtudás ellenőrzésére. „Péntek volt, délután ötkor hívott egy angol hölgy, általános témákban érdeklődött, milyen a kórházam, miért akarok kimenni, húsz perc volt az egész beszélgetés.”

A toborzás úgy zajlik, hogy minden hónapban eljön Magyarországra a cégtől egy orvos és egy gazdasági vezető, személyesen interjúztatnak. Miután egy hónap éppen kimaradt, Anikó saját bevallása szerint addigi merészségétől pillanatra megriadva meg is könnyebbült: megpróbálta, nem jött össze. Aztán május végén megjöttek az angolok. Bukarestből Varsó felé a toborzókörúton, a Dózsa György úti Hotel Ibisbe kellett menni a meghallgatásra. A hallban már hat magyar jelentkező ült szorongva. Meglepte, hogy csak három hasonló korú, a többiek idősebbek, negyvenesek voltak. Aznap egyébként tizennégyen felvételiztek az országból.

Angliába lehet menni főállású szakorvosnak, és nagyon felkapott az RMO-munkavállalás is: a Resident Medical Officer két hetet tölt kint, két hetet pedig itthon pihen (nézze meg itt, hogy néz ki az ajánlat erre a munkakörre). Anikó ez utóbbira pályázott. A beszélgetésen előbb a közvetítő cég vezetője faggatta ki egy átlagos munkanapjáról, hány betegre ügyel, melyek a leggyakoribb betegségek, tudja-e, milyen munka vár rá. Végül megkérdezte: tudna-e június végén kezdeni. Miután a doktornő még semmit sem beszélt meg munkahelyével, nemmel felelt, jött a következő dátum: augusztus? Merthogy az állást augusztus közepéig tudják tartani.

Ezután orvos vizsgáztatója szakmai rutinkérdésekkel bombázta, végül megkérdezte: ha választhatna, hová menne Anglián belül? Anikó szeme előtt a fapados repterek térképe lebegett, a jó közlekedés hazafelé, így London környékét mondta. Amikor kijött a szállodából, félig-meddig biztos volt abban, hogy szerződést fog kapni. Később megtudta: aznap majdnem mindenkit felvettek. Neki sem kellett sokáig izgulnia: másnap délután yahoo-s mailjén ott volt a szerződés, augusztus 14-i kezdéssel, fél évre. Kitöltötte, aláírta, postára adta: 1600 font/hét lesz a fizetés. A nettó 110 ezer forint nyírős bér után. Az idén sehova sem tudott elmenni szabadságra, három napot volt a Balatonon.

Ja, és még valami: a pénzen kívül ingyen a szállás, napi három étkezéssel, a koszt kiváló. Csak a repülőjegy lesz az ő költsége, bár az első odautat grátisz adták.

„Néhány nap múlva, egy reggeli értekezlet után elmondtam az osztályvezető főorvosomnak. Nagyon megdöbbent ő is, a többiek is. De azt mondták, sejtették. Aztán elterjedt a hír, mindenki sajnálta a távozásom. Ez egy nagyon összetartó kollektíva. De volt olyan kolléga is, aki megkérdezte az állásközvetítő cég elérhetőségét” – igazolja Anikó a kórházigazgató gyanúját a várható további távozásokról. A ráadás rossz hír a maradó vezetőknek: nővéreket is nagyon keresnek az angolok.

Ruff doktor, az orvos igazgató erre azt mondja: a kórházukban az orvosok fluktuációja még minimális, viszont a nővérek között már óriási. Néhány ezer forint többletjavadalmazásért hamar továbbállnak, különösen a 35 alattiak. „Napi négy-öt ki- és belépés van a Nyírőben” – meséli.

Anikó végigdolgozta a nyarat a kórházban, hogy ne hagyja cserben túlterhelt kollégáit. Közben még el kellett végeznie az európai újraélesztési társaság kint kötelező tanfolyamát, ilyen vizsgát Magyarországon is tartanak évente két-három alkalommal, neki pechje volt: az idő szorítása miatt a lengyelországi Poznanba kellett kiutaznia egy hétre. „Kétszázhetven oldal jegyzet, egy hét kőkemény foglalkozás, semmi bratyizás, reggel nyolctól este hétig, tízperces szünetekkel. Fiatal lengyel dokik tartották, nagyon profi volt az egész, tizenketten voltunk, négyet el is küldtek a vizsgáról. Nem számítottam ilyen véresen komoly tréningre” – emlékszik vissza, hozzátéve: itthon is kötelezővé tenné ezt a tanfolyamot minden orvosnak ötévente. Amikor hazajött, áradozott róla a Nyírőben, meg is kérték, tartson egy előadást a tapasztalatairól.

A poznani vizsgát az állásszervező angol cég szervezte, Anikón és egy magyar pszichiáter-orvosnőn kívül görög, román, lengyel és szlovák orvosok vettek részt. Az utolsó napon az angolok főnöke is megérkezett, elvitte vacsorázni a társaságot, és ott kiderült: Anikó óhaja teljesült. Dél-Londonba került, egy magánkórházba.

És mindezt mennyiért? Mert amit eddig leírtunk, az befektetést is igényelt az orvosnőtől. A tanfolyam úgy százezer forintba került, amit az első fizetéséből vonnak le. Aztán regisztrálni kellett az angol orvosi kamaránál, ez 120 ezer, itthon beszerezni a diplomája fordítását, az orvosi jó hírnévről szóló nyilatkozatot, amelyet az egészségügyi engedélyezési közigazgatási hivatal ad ki 14 ezerért, összesen úgy 350-400 ezer forint az előzetes befektetés. Ami persze az első két hét fizetéséből bőségesen megtérül.

Aztán eljött az indulás pillanata, a 31 éves orvosnő elhagyta Magyarországot, belevágott az ismeretlenbe. Nem volt könnyű, hiába a nagy fizetés. Amint meséli, a családja félt, izgult, és most is attól tart, hogy hosszú távon is kint marad. „De már látták egy ideje, hogy nem élvezem eléggé a munkámat itthon. Szörnyű érzés volt nekem is, hogy öt évvel az egyetemi diploma megszerzése után csökken a munkavégzés izgalma, rengeteg a favágás, a frusztráció és a stressz. Vágytam valamire, ami energiát ad, kihívást és bizonyítási lehetőséget magamnak. Mégis nehéz, mert imádtam az osztályomat a Nyírőben.”

És hogyan tovább? Anikó két hét angliai munka után annyit lát: jó érzés kint lenni, összehasonlíthatatlan a közeg az itthonival. Magánkórházban van, ahogy belépett, nem azt érezte, hogy kórházban van, inkább szálloda és szanatórium keveréke, kedves, stresszmentes személyzet és betegek, nyugalmas munkatempó, elképesztő műszeres és gyógyszerfelszerelés, csevegés, kiegyensúlyozott emberek, a nővérek tizedét dolgozzák, mint itthon, az ételek fantasztikusak, a személyzet kipihent és kedves. Erről itt legyen is elég ennyi, mert nem venném el Sipos doktornő kenyerét, amelyet a zónában süt majd szerdától: akkortól rendszeresen olvashatják beszámolóit Angliából és összehasonlításait a maga mögött hagyott magyar egészségügyi viszonyokkal és munkakörülményekkel.

„Ezt nevezik mattnak – mondja kérdésemre a Nyírő igazgatója, aki amúgy sikeres nőgyógyász idehaza. Ruff doktor szerint az Anikó által vázoltakkal sehogy sem lehet versenyezni. „Ha így maradnak a dolgok, kilátástalan a küzdelem. Minimum ötszörös bérfejlesztés kellene az egészségügyben, hogy egy kórház legalább öt évre tudjon tervezni.” Az igazgató szerint már tömeges elvándorlás zajlik, akik tíz éve kerültek be az orvosegyetemre, két nyelv biztos tudásával végeztek, körükben egyre kevésbé jellemző a maradás. „A kórházi osztályok teljesen elöregedtek, nálunk is van, ahol már mindenki főorvos. Az utánpótlás megy el, és minden szakma veszélyeztetett, ahol Nyugaton orvoshiány van altatóorvostól belgyógyászig. Ha pedig itthon is kialakul az orvoshiány egy szakmában, jön majd a tűzoltás, betéti társaságokban számláznak majd a maradók mindenhova, mert a betegeket meg kell gyógyítani, nincs mese.”

Ha egy magyar szakember, legyen orvos mondjuk, külföldön vállal munkát, ott dolgozik és szerez tapasztalatokat, az jó lesz az országának is – ha egyszer visszajön. Ha tanul egy eltérő kultúrában, ha másfajta tapasztalatokat szerez, amit itthon hasznosít. Ha.

Anikó azt mondja, ha választania kellene a mondjuk háromszoros itthoni fizetés és a munkakörülmények javítása között, ő azt választaná: inkább csak kétszeres bér, de kétszer jobb feltételek is, feleannyi stresszel, eszközhiány nélkül. Mert az utóbbiak legalább annyira felőrlik, mint a pénztelenség. Nem tudja, mit hoz a jövő, egyet viszont érez: szeretne Magyarországon élni, itt családot alapítani, de. És ez a de ott van, nagyon erősen. Bármennyire szereti Magyarországot, a jövő bizonytalan. Dilemmáival, tapasztalataival és döntéseivel jövő héttől találkozhatnak itt, a zónában.

Kezdődjék tehát az angol–magyar Sipos Anikó belgyógyász szakorvossal.

Nincsenek megjegyzések: