"A mostaninál igazságtalanabb, korruptabb, törvénytelenebb rendszer nehezen képzelhető el"

Dr. Ungár László nőgyógyász-sebésszel Rádai Eszter készített interjút

"Ez egy szörnyű és elátkozott rendszer, egy átkozott örökség, amivel le kell számolni, szembe kell nézni, bármennyire jól hangzik is az ingyenes szabad orvosválasztás mint állampolgári jog. Mert ez a rendszer egyáltalán nem ingyenes, viszont végtelenül igazságtalan és korrupt" - állítja az ország egyik vezető, komoly nemzetközi elismertségnek örvendő nőgyógyászatidaganat-sebésze, aki különböző intézetek osztályvezető főorvosaként hosszú évtizedek óta maga is e rendszer része, de akinek bőven volt és van alkalma az egészségügyről külföldön is tapasztalatokat szerezni: korábban Angliában mint kórházi főorvos, jelenleg az Európai Unió különböző országaiban, az Egyesült Államokban, Dél-Amerikában, a Közel- és a Távol-Keleten, ahova gyakran hívják operálni.

- Egy olyan szakma művelőjeként, amelyet elsőként szoktak az úgynevezett hálapénzes szakmák között emlegetni, onkológus-nőgyógyászként, sebészként, minden alkalmat megragad, hogy szenvedéllyel érveljen a hálapénz és az "ingyenes" és szabad orvosválasztás ellen. Hogyan lehet feloldani ezt a - talán csak látszólagos - ellentmondást?

-

Ne értsen félre, én egyáltalán nem vagyok ellene annak, hogy valaki megéljen a szakmájából, és természetesen annak sem, hogy a társadalom közös erőfeszítéséből mindenki, aki rászorul, jó egészségügyi ellátást kapjon. De úgy gondolom, hogy bizonyos szolgáltatások, amelyeket nyugodtan nevezhetünk luxusszolgáltatásoknak, nem tartozhatnak a közösség által finanszírozott ellátás körébe. Azokért fizetnie kellene annak, aki igénybe veszi őket. Egyébként most is fizet, csak nem hivatalosan, amikor úgynevezett hálapénzt ad. Annak a lehetőségnek például, hogy egy beavatkozáshoz a beteg maga választhassa ki az orvost, aki azt majd elvégzi rajta, bizonyosan nem lehetne köze az állami, a közfinanszírozott, az alanyi jogon járó, úgynevezett ingyenes szolgáltatásokhoz.

- Ez a megállapítása az intézményválasztásra is vonatkozik?

- Az sokkal komplikáltabb kérdés, és nem is akarom ebbe a beszélgetésbe belekeverni, azt nem lehet ilyen egyértelműen megválaszolni, ellentétben az ingyenes és szabad orvosválasztás intézményével. Ami egyébként párját ritkító intézmény, a világon sehol nem találni hasonlót. A köz által finanszírozott ellátás körébe ugyanis - ahol egyáltalán van ilyen, például az Európai Unió országaiban - mindenütt "csak" a magas szintű, biztonságos egészségügyi ellátás tartozik bele, ami azt jelenti, hogy a szükséges beavatkozást hozzáértő, képessége és képzettsége szerint helyesen megválasztott orvos fogja elvégezni. De hogy az orvosi kar tagjai közül ki legyen ő, azt sehol nem a beteg választja ki, hanem az intézmény.

- Akkor vizsgáljuk meg, valójában mit jelent nálunk a szabad és ingyenes orvosválasztás: ahogy ön is célzott rá, a választott orvosnak egy borítékban átadott összeget jelenti, amit hálapénznek vagy paraszolvenciának nevezünk, de tudjuk, hogy valójában korrupciós pénz. Amivel a beteg - igaz, hogy többnyire kiszolgáltatott helyzetében - megvásárolni reméli a legjobbnak hitt orvost, és általa az egészséget vagy az életet, vagyis a számára legdrágább dolgokat. Rosszul látom?

- Jól látja, az elmúlt ötven évben Magyarországon ez volt a minden szempontból elfogadott és bátorított létezési mód, a működés motorja az egészségügyben.

- Hallgatólagosan, szükséges rosszként elfogadott létezési módja...

- Nem, egyáltalán nem hallgatólagosan. Az intézményeknek és az egészségpolitikának mind a mai napig érvényes álláspontja, afféle kinyilvánított erkölcsi normája, hogy "a kezelés után elégedetten távozó beteg a háláját kifejezheti az orvosnak egy borítékban átadott összeggel". De mi ez, ha nem a korrupció elfogadott, bátorított formája?! Ami ugyancsak egyedülálló, a világban példa nélküli jelenség, igazi hungarikum. Sehol másutt Európában nincs hasonló.De mielőtt bárki azt gondolná, hogy lelkiismeret-furdalást próbálok ébreszteni abban a tízmillió magyarban, aki részese ennek a korrupt rendszernek, mert ebben szocializálódott és e szerint kénytelen élni, leszögezem: természetes igény, hogy szeretnénk megválasztani az orvost, aki a gyerekünket a világra segíti vagy aki a hasunkat felvágja, és nem a magyar lakosság hibája, hogy ennek a természetes igénynek a kielégítésére jelenleg nincs más mód, mint a korrupció. Holott az emberek döntő többsége más utat választana, ha lenne más út.

- Milyen más útra gondoljunk? Tudom, hogy a tapasztalatait erről nem csak Magyarországon szerezte, több évig dolgozott nőgyógyász-sebészként Angliában, sőt, jelenleg is gyakran operál külföldön. Ilyenkor meghívják egyetlen műtétre?

- Ez afféle - anyagilag nem honorált - kollegiális segítségnyújtási tradíció: ha olyan szakmai probléma merül fel valahol, valamely beavatkozás során, aminek a megoldásában épp az én jelenlétem tűnik segítségnek, vagy ha Magyarországon kifejlesztett sebészi módszert szeretnének átvenni valahol, akkor meghívott sebészként segítem az engem meghívó kollégákat. De ez nem ritka jelenség, mi is hívunk szakértőt egy-egy nehéz vagy ritkán végzett beavatkozáshoz, és akiket mi hívunk, hozzám hasonlóan ők is úgy érzik, hogy a meghívásuk megtiszteltetés.De hogy az orvosválasztással kapcsolatos kérdésére válaszoljak: erre több megoldás ismeretes a világban, pontosabban, nincs is olyan ország, ahol ennek ne lenne valamilyen törvényes és szabályozott mechanizmusa. Angliában például, ahol a közfinanszírozott ellátás és a magánorvosi ellátás élesen elkülönül, nem is egyazon intézményben zajlik, az állami intézményekben egyáltalán nincs orvosválasztás. Olyannyira nincs, hogy a betegek többsége csak azt tudja, hogy melyik főorvos teamje fogja kezelni, de hogy a teamből személy szerint ki operálja, azt nem. És erről rendszerint utólag sem szerez tudomást, hiszen nincs jelentősége.

- Nincs jelentősége?

- Nincs, mert - ismétlem - az intézmény biztosítja, illetve garantálja, hogy az adott beavatkozást csak hozzáértő, képessége és képzettsége szerint helyesen megválasztott orvos végezheti el, és mert a közfinanszírozott ellátást igénybe vevő angol publikum - hiszen így szocializálódott - ezt el is fogadja. Aki pedig maga akarja megválasztani az orvosát, és ezt meg is engedheti magának, az magánkórházban magánorvostól kér és kap ellátást, amit számára az ország bármelyik pontján és az összes orvosi szakterületen hozzáférhető magánkórházi hálózat biztosít.

- Ennek nyilván megvan a maga biztosítási háttere...

- Természetesen, ez bejáratott mechanizmus, de szabad választás kérdése is: a magánkórházi ellátásra nem csak biztosítást lehet kötni, esetenként is ki lehet fizetni.Ami az orvosi kart illeti: egy bizonyos életkor fölött, illetve a karrier egy bizonyos fázisában, amikor szakmailag már függetlenné vált, az angol orvosok többsége a közfinanszírozott és a magánellátásban is dolgozik.

- De - ha jól értem - az nem fordulhat elő, hogy alkalomadtán a közintézményben kezeli a magánbetegét is, a közpénzből fenntartott és működtetett kórház különszobájában és eszközeivel, viszont saját zsebre, ráadásul adózatlanul, ahogy nálunk mindennapos.

- A két praxist nem keverheti össze, de abban a szabályozott működésben a két ellátási forma nem is tud összekeveredni; módszer sincs rá, tradíció sincs rá, ez ott elképzelhetetlen. Hozzáteszem, hogy a legnehezebb beavatkozásokat, amelyek a legnagyobb szakmai tapasztalatot, ügyességet és tudást igénylik, természetesen az angol közkórházakban is a legjobb szakemberek végzik, csak nem a beteg kívánságára és általa anyagilag "ösztönözve", hanem egyszerű szakmai indokok alapján. Az viszont ott a közfinanszírozott ellátásban nem fordulhat elő, hogy a leggyakorlottabb professzorok egyszerű rutinműtéteket vállaljanak, mert annak minden észérv ellene szól.

- Csakhogy ez az út - bármennyire racionálisnak tűnik is - számunkra, intézményhálózat hiányában, nem járható.

- Igaza van, tekinthetünk mi irigykedve az angol orvosi ellátásra, és mondhatjuk, hogy aki orvost akar választani, az menjen a magánkórházba, ha Magyarországon mindössze egyetlen olyan pirinyó magánkórházacska működik, ahol igazi fekvőbeteg-ellátás folyik. Ráadásul sem a biztosítási háttere, sem a tradíciója nem alakult ki ennek az ellátási formának, ezért az angliaihoz hasonló rendszer ma Magyarországon technikailag is elképzelhetetlen. De lehet másképp is, van más út is: Németországban például a közfinanszírozott ellátásban is van szabad orvosválasztás, természetesen nem ingyen, hanem a rendes egészségbiztosításon felüli, hivatalosan megállapított díj ellenében. Ennek bizonyos hányada a kórházé, abból a működési feltételeit javíthatja, a nagyobbik része pedig megjelenik - természetesen számla ellenében, az adók és a járulékok befizetése után - a beteget ellátó orvos bankszámláján.

- Vagyis ott ez a pénz nem egyenesen és kizárólag az orvos zsebébe vándorol, hanem az egészségügyet finanszírozó "köz" is részesül belőle, két értelemben is: a kórház mint közintézmény ráfordításai arányában és az államkassza, amikor az orvos - a jövedelme ezen része után is - adózik.

- Igen, mivel ott az orvosválasztás nem valamilyen korrupciós mechanizmuson keresztül történik. Aminek számtalan előnye van, miközben - elismerem - mindazok számára, akik ma nálunk e korrupciós mechanizmus résztvevői, ugyanezek az előnyök időlegesen hátrányokként jelentkeznének. Ezért követi szinte mindig szomorú fejszámolás itthoni főorvos-kollégáim részéről e lehetőség felvillantását: ha a kórház is levon belőle valamennyit, és még adókat és járulékokat is kell fizetni utána, akkor mennyivel lesz kevesebb az a pénz, amihez most tisztán, nettó jövedelemként, zsebbe csúsztatott borítékokban jutnak hozzá. Mert kétségtelen, hogy egy ilyen változás a feketegazdaság haszonélvezőit a jövedelme egy részétől megfosztaná.

- Nyilván erre célzott Molnár Lajos még miniszter korában, amikor a magyar orvosfizetések kívánatos emelésével kapcsolatban azt mondta: lehet, hogy az egymillió forintos fizetés a magyar orvosok többsége számára vágyálom, de olyanok is vannak nem kevesen, akik számára rémálom. Vegyük akkor sorra a várható előnyöket, illetve a jelenlegi rendszer, az ingyenes és szabad orvosválasztás hátrányait.

- A legnyilvánvalóbbal kezdem: feltehetően mindannyiunk által megtapasztalt helyzet, hogy ott toporgunk a kiválasztott orvos szobája előtt, a zsebünkben gyűrögetünk egy borítékot, és várjuk az alkalmat, amikor - nem zavarva idegen szemektől - odaadhatjuk az orvosnak. Miközben szorongunk, hogy vajon az elvárt összeget adjuk-e vagy sem...

- Aki volt már kórházban, az tudja, milyen beszélgetések zajlanak a betegek között, hogy melyik orvosnak mennyi a tarifája...

- ...és miközben amúgy is nehéz napokat élünk át, és bátorításra és együttérzésre szorulunk, az ágyunk szélére leülő orvossal kapcsolatban az jár a fejünkben, hogy "vajon nem azért ilyen rendes hozzánk, mert kicsit vastagabb borítékot remél"? Az orvos és a beteg viszonyát tehát a hálapénz mindenképpen megmérgezi.De menjünk tovább, nézzük, hogyan hat az orvosi karrierek alakulására, illetve hogyan függ össze a kialakult és egyre súlyosabbá váló orvoshiánnyal, azzal, hogy ma az itthon képzett orvosok jelentős része nem itthon praktizál...

- Állítólag azért, mert alacsonyak a fizetések.

- Szerintem ennek az orvosi karrier kilátástalansága is fontos oka. Meggyőződésem, hogy az orvosok többsége hivatásként választja a gyógyítást, a betegeken akar segíteni, és ennek megfelelően akar dolgozni, Magyarországon azonban, épp, mert az orvosválasztáson áll vagy bukik a jövedelem, a szakmai hierarchia csúcsán lévők abban érdekeltek, hogy ez a hierarchia minél magasabb piramis legyen: hogy minél több orvosnak minél több betegét minél nagyobb mértékben tudják a saját ellátási körükben. Egy-egy osztályvezető főorvos ezért ma húsz-negyven orvos munkáját is felügyeli, húsz-negyven beosztott orvos összes beavatkozásáért "vállal felelősséget", és ami még fontosabb, meghatározza az orvosi döntéseket. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a beteg, miután megbeszélte a problémáját és a szükséges beavatkozásokat - mérlegelve azok kockázatait és várható eredményét - az orvossal, akiben nyilván megbízik, egy úgynevezett betegbemutatásra vagy nagyvizitre kerül, ahol egy számára vadidegen, totálisan ismeretlen főorvos, akivel soha nem volt alkalma egy percet sem beszélni, és akiről nem is feltételezheti, hogy a problémáját valóban ismeri, két perc alatt hoz róla, illetve a kezeléséről megfellebbezhetetlen, kötelező erejű döntést. Arra az orvosra nézve is kötelezőt, aki neki korábban - legjobb tudása szerint - esetleg valami egész mást javasolt.

- Ezt ön főorvosként, már hosszú ideje osztályvezető főorvosként mondja?

- Igen, én olyan szerencsés voltam, hogy szinte a karrierem kezdetétől mindig főorvos voltam, de - mint ilyen - tudom, hogy ennek a rendszernek, ha épelméjű, az osztályvezető főorvos is elszenvedője. Abszurd és irreális dolog ugyanis felelősséget vállalni olyan orvosok tevékenységéért, akiknek erre semmi szükségük, és akiknek a munkáját még az ellátott betegek számát illetően sem tudom kontrollálni. Ennek ellenére ez a piramis fennmaradt. És azért maradt fenn mindmáig, és azért táplálkozik a résztvevők akaratából, mert aki épp a piramis csúcsán van, az az úgynevezett hálapénzen keresztül a haszonélvezője.

- És aki nincs a piramis csúcsán?

- Az kétségbeesett igyekezettel tör a csúcsra vagy legalább a közelébe, hogy minél több beteg válassza majd őt ebben a korrupciós láncban.

- A beteg, aki ebben a szisztémában csakis a piramis, a hierarchia legalján lehet, ott is van...

- Így van. És ezért van az, hogy az osztályvezető főorvos, aki nemcsak a betegellátásért felelős, hanem a beosztott orvosok képzéséért is, a manuális vagy "borravalós" szakmákban, a nagyon alacsonyan tartott orvosi jövedelmek mellett állandó kísértésnek van kitéve, sok esetben rá is kényszerül, hogy olyan betegek ellátását is elvégezze, akiknél ez szakmailag egyáltalán nem indokolt. És ezért Magyarországon ezekben a szakmákban a fiatalabb vagy a beosztott orvosok nemcsak, hogy nem dönthetnek önállóan azokban a kérdésekben sem, amelyek eldöntésére pedig kiválóan alkalmasak és képzettek, hanem olyan manuális munkát is csak nagyritkán vagy egyáltalán nem végezhetnek, ami pedig elengedhetetlenül szükséges lenne ahhoz, hogy valaha jó orvosok legyenek, vagy a nehezen megszerzett gyakorlatot fenntartsák. Véleményem szerint a legtöbben ezért próbálnak inkább külföldön boldogulni. És ha egy idő után szeretnének hazajönni, hogy itthon kamatoztassák a külföldön szerzett, nagyon értékes tudásukat, gyakran azzal kell szembesülniük, hogy ez lehetetlen.

- Miért?

- Mert a legtehetségesebbek hiába futottak be Németországban vagy Angliában jelentős karriert, a legszerényebb anyagi elvárások mellett sem tudnak hazajönni, mert arra sem lesz elég a fizetésük, hogy egy lakótelepi lakást béreljenek és egy Suzuki Swifttel bejárjanak a munkahelyükre. Mert hiányzik mögülük az a húszéves itthoni "praxis" és referencia, aminek a megléte elengedhetetlen ahhoz, hogy folyamatosan megfelelő mértékű borravalóhoz, hálapénzhez, egyszóval korrupciós pénzhez jussanak. Ez a korrupciós rendszer tehát - először: súlyosan csorbítja a betegek jogát, hogy együtt érző, velük és a sorsukkal törődő, önzetlen, hivatástudattól vezérelt orvost lássanak abban, aki ellátja őket. Másodszor: súlyosan csorbítja az orvosi karrier kilátásait a hivatástudattól fűtött, okos és tehetséges fiatal orvosok számára. Harmadszor: lehetetlenné teszi, vagy legalábbis súlyosan gátolja a külföldön szerzett tudás hazahozatalát. És - nem mellesleg - negyedszer: aki sikeres ebben a rendszerben, vagyis akinek nagyon sok korrupciós pénzt sikerül összegyűjtenie, annak ott lóg a feje fölött a vagyonosodási vizsgálat réme. Valószínűleg nem azzal indult neki a pályának, hogy korrupciós pénzből tesz szert biztos megélhetésre, de nemigen volt más választása. Vagyis ebben a rendszerben bizonyos értelemben még azok is szenvednek, akik anyagi tekintetben a haszonélvezői.

- De akkor vajon miért ragaszkodik az orvostársadalom nagyobbik része körömszakadtáig ehhez a rendszerhez, miért irtózik minden reformtól, minden komoly változástól?

- De hiszen ennek a helyzetnek a megszüntetésére soha egyetlen reformterv sem született! Egyetlen kormányzat sem volt elég bátor ahhoz, hogy kimondja: ez korrupció, amit tovább nem hajlandó elfogadni, még kevésbé támogatni. Erről mindegyik kormányzat mélyen hallgat, miközben fennhangon kritizálja általában a korrupciót. Pedig ebben az esetben sem történik más, mint amikor megállít a rendőr, mert gyorsan hajtottam, de visszaadja a jogosítványomat, mondván, hogy "ej-ej, doktor úr, most az egyszer csak figyelmeztetem, de nem büntetem meg", és én olyan "hálás" vagyok, hogy adok neki húszezer forintot. Milyen abszurd, milyen elképzelhetetlen ez a helyzet?! Szerintem ugyanilyen abszurdnak és elképzelhetetlennek kellene lennie az orvos-beteg viszonyban is.

- Ráadásul az egészségügyben a "hála" kifejezésére nemcsak a pénz alkalmas, hanem - kéz kezet mos alapon - valamilyen viszontszívesség is. Azért jut valakinek különszoba és nem sokágyas kórterem, és azért operálja meg őt a főorvos - nem biztos egyébként, hogy mindig jól jár ezzel -, mert maga is a redisztribúciós elit tagja.

-

Ez így van.

- Vagyis ez a rendszer az ingyenesség örve alatt hihetetlen módon meg is különböztet: aki bármilyen tekintetben kiváltságos, az betegként, páciensként is kiváltságokhoz jut. Mégis, gyakran hangoztatott érv, hogy ha megszűnne a közellátásban ez a fajta ingyenesség, illetve "egyenlőség", akkor a szegény ember nem reménykedhetne jó minőségű orvosi ellátásban. Ráadásul most is vannak olyan orvosok, főorvosok is, akik tőle nem fogadják el a "hálapénzt". Szóval mit válaszol azoknak, akik szerint a szegény nyugdíjasnak is ugyanolyan eséllyel kell hozzájutnia a főorvos szakértelméhez?

- De miért ne jutna hozzá? Ha a szegény embernek olyan problémája van, aminek a megoldásához a főorvos ügyessége vagy tapasztalata kell, mindenképpen a főorvosnak kell megoperálnia. Emellett azonban kellenek megvásárolható szolgáltatások, amelyekhez csak az jut hozzá, aki fizet értük, és ezt annak is el kell fogadnia, akiben van "szociális érzékenység". Azt is elfogadjuk, hogy nem mindenki járhat Mercédesszel, van, akinek metróval kell utaznia...

- Bokros Lajosnak a piacelvű reformokkal kapcsolatos egyik fontos érve: "nem lehet azon az alapon elutasítani őket, hogy például nem biztosítanak teljes esélyegyenlőséget. Esélyegyenlőség most sincs. Azt kell mérlegelni, hogy a mai helyzethez képest javítanak-e a szegények, elesettek, rászorultak hozzáférési esélyein."

- Így van. A mostaninál rosszabb, igazságtalanabb, korruptabb, tehát törvénytelenebb rendszer nehezen képzelhető el. És anélkül, hogy ezzel bárkit vagy bármelyik intézményt gyanúba akarnám keverni, és remélem, hogy az intézmények többsége ellen is áll ennek a csábításnak, de azért nehéz például ellenállni a kérésnek, ha valakinek a zsebébe dugtak már egy nagyobb összeget egy műtét előtti vizsgálatnál, hogy legyen kicsit korábban a műtétje, vagy kerüljön kellemesebb kórterembe.

- Ami egyúttal azt is jelenti, hogy valaki másnak a műtétje később lesz, és kevésbé kellemes kórterembe kerül.

- Nyilvánvaló. És akkor ezzel lőttek is a hozzáférés egyenlőségének. Szóval ez egy szörnyű és elátkozott rendszer, egy átkozott örökség, amivel le kell számolni, és ezzel szembe kell nézni, bármennyire jól hangzik is az ingyenes szabad orvosválasztás mint állampolgári jog. Mert - nem győzőm ismételni - ez a rendszer egyáltalán nem ingyenes, viszont végtelenül igazságtalan és korrupt.

- De szerzett jog, amit nagyon nehéz visszavenni.

- Én egy percig nem érvelek az orvosválasztás lehetősége ellen, ennek a lehetőségnek meg kell maradnia, sőt, ki kell teljesednie, csak nem korrupcióval. Mert ez a lehetőség - tudjuk - pénzbe kerül. Ráadásul ha ezen a téren tiszta helyzet teremtődne, vagyis megszűnhetne a korrupció, akkor a most - korrupció révén magánzsebekbe kerülő - pénzből egy rész az egészségügy jobbítására, felszereltségére, működésére, kultúrájára is jutna.

- Azt gondolja, hogy ez kárpótolná, illetve kielégítené mindazokat, akiknek a jövedelmében ez a pénz ma jelentős hányadot képvisel?

- Ez nagyon fontos kérdés. Az elmúlt tizenöt évben a munkaerő-piaci helyzet óriási mértékben differenciálta az orvosfizetéseket, ezért is működnek - ha döcögve is - az úgynevezett hálapénz nélküli hiányszakmák. De a kórházak ma már, hogy a működéshez elengedhetetlenül szükséges szakembereket megtartsák, rákényszerülnek, hogy a hiányszakmákban magasabb fizetéseket adjanak. Ilyen módon tehát a munkavállaló is ki tudja kényszeríteni a magasabb jövedelmet. Ugyanígy - meggyőződésem - ha a változás következtében eltűnne vagy jelentősen csökkenne a korrupciós jövedelem a hálapénzes szakmákban, ahol most a jövedelmekbe még "bele van kalkulálva" a korrupciós pénz, és ezért a fizetések nagyon alacsonyak, akkor a munkaerőpiac ott is kikényszerítené a fizetések korrekcióját, amitől persze hiú ábránd amerikai szintű fizetéseket remélni, de egy egészségesebb egyensúlyt igen.

- Ezen az egyszer majd bekövetkező kiegyenlítődésen kívül, a közvetlen veszteséggel szemben milyen előnye származna a jelenlegi orvostársadalomnak abból, ha megszűnne a mostani, korrupcióra épülő rendszer? Fűződik-e hozzá ön szerint közvetlen és kézzelfogható érdeke?

- Nézzük a hierarchia különböző fokain állókat. A beosztott orvosok számára óriási haszna lenne a váltásnak: a képzésükhöz megfelelő feladatokhoz jutnának. Ez nagyon fontos eredmény lenne. A főorvos viszont nem operálna meg minden kivehető epehólyagot abban a reményben, hogy majd vaskos borítékot dugnak a zsebébe. Csak a komplikált műtéteket végezné el, amelyekhez a szakértelme szükséges, és - ha van hozzá kedve, energiája és ideje - kivenné azokat az epehólyagokat is, amelyek gazdái ragaszkodnak ehhez a luxushoz, miközben a kórház kasszájába befizetik azt a borsos összeget, amibe a főorvos részvétele - ezúttal szakmailag indokolatlanul - kerül. És mivel ez nyílt és legális üzleti viszony lenne orvos és beteg között, nem törekedne arra sem, hogy az összes orvosi döntést látványosan "überelje". A beosztott orvosnak lehetővé tenné, hogy valódi orvosi munkát végezzen, végleges döntéseket hozzon olyan kérdésekben, amelyeknek az eldöntéséhez megfelelő képzettséggel rendelkezik. A betegnek pedig biztosítaná, hogy azzal az orvossal dönthessen közösen a kezeléséről, aki erre időt és figyelmet fordít. Megszűnne a főorvosi vizitek azon gyakorlata, hogy a beteg számára ismeretlen főorvos a felhők közül dörgi le, minek kell történnie vele.

- És talán az is kiderülne a kórház számára, melyik orvosban bíznak meg a betegek, akit tartósan választanak a kvalitásai miatt.

- Ez nagyon fontos szempont. Ma Magyarországon a kórházakat semmi nem készteti arra, hogy jó és elismert, "híres" orvosokat alkalmazzanak. Sőt, egy híres orvos még teher is a kórházon, mert sok beteggel jár, a nagyobb betegforgalom nem fér bele a teljesítmény-volumen korlátba, és nem is sorolom tovább. Ha ez a rendszer kialakulna, és a kórházaknak lenne egy kis extra bevételük az alkalmazásukban dolgozó professzor gyakori és sok pénzért való választásából, rögtön kapkodnának a kiválóságokért, és érdemes lenne kiválóságnak lenni Magyarországon. Mert ma nem érdemes, egyáltalán nem érdemes. És még egy fontos hozadéka lenne ennek: a híres és népszerű orvos is, akinek ebből jelentősebb jövedelme származik, nyugodtan hátradőlhetne a villája nappalijában, és azt mondhatná: "tőlem ugyan jöhet az adóhatóság ellenőrizni, mert én bizony "besírtam" azt a rengeteg adót, a fene egye meg!" És nyugodtan aludhatna mint boldog, törvénytisztelő, "a törvényesség keretein belül" létező polgára az országnak. Most viszont izgul, nehogy valamelyik szomszédjának eszébe jusson az adóhatósághoz fordulni, hogy "ugyan, piszkálják már meg, miből van ennek az orvosnak ilyen nagy háza"?!

- Most nem magáról beszél, ugye?

- Mindnyájunkról beszélek. Ha orvos vagyok, akkor azért, ha beteg vagyok, akkor azért kell ennek a rendszernek a hátrányait elszenvednem.